Pest Megyei Hírlap, 1989. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-24 / 147. szám

1989. JÚNIUS 24., SZOMBAT 9 Negyven éve figyelik a „madarakat'* Egy nap a honi — Van egy öt hónapos kislá­nyom. Ö minden hobbim, másra nincs időm. Irha János eddig 130 órát, Jónás János 230 órát repült. Mindkettőjü­ket a Szovjetunióban képezték ki, és mindketten azt mondták, addig repülnek, amíg az egészségük en­gedi ___ B úcsúzkodtunk, s ezúttal nem­csak Irha János emelkedett a leve­gőbe, hanem mi is. Kecskemétről egy Csepel-szigeti légvédelmi ala­lük a magyar légvédelmet kellene intenzíven fejleszteni, amire nincs lehetőségünk. Repülőgépeink átlag- életkora 10—20 év között van, és más eszközeink sem a legkorsze­rűbbek. A szovjet hadsereg viszont a legkorszerűbb technikával ren­delkezik. — Ilyen kis ország amúgy sem vállalkozhat arra, hogy folyamato­san szert tegyen a legkorszerűbb haditechnikára — tette az elhang­zottakhoz Schmidt István vezérőr­nagy, a Magyar Néphadsereg repü­lőfőnöke. — Katonáink efölött nem siránkozhatnak, a rendelkezésre ál­ló eszközökkel kell a lehető legjob­ban megvalósítaniuk a feladataikat. Igazi megoldás az lesz, ha fel­erősödik és célhoz ér az a folya­mat, amelynek napjainkban ré­szesei vagyunk: az enyhülés és a fegyverzetcsökkentés. Hazánk kü­lönösen érdekelt a haderőcsökken­tésben. A két nagy katonai rendszer között azonban még mindig fellel­Starthoz készülődve. . üzemanyagot töltenek a tartályokba hető némi bizalmatlanság, és a mé- ricskéléseknek sincs azonos alap­juk, kiindulópontjuk. A NATO pél­dául mennyiségekben számok s nem veszi figyelembe, hogy minőségileg több tekintetben fejlettebb. Ezt pedig láthatják is, hiszen a NATO és a Varsói Szerződés tagállamai a közeledés jegyében kölcsönösen meghivják egymást a nagyobb had­gyakorlatokra. A légvédelem fon­tosságára utal egyébként, hogy még a semleges országok is sokat fordítanak légtérellenőrzésre, lég­védelemre. Kecskeméten vadászrepülőket lát­tunk. A légvédelmet „földi tár­saikkal”, a rakétaegységekkel együttműködve látják el. Csepel- szigeten bemutató részesei is vol­tunk. Felvijjogott a sziréna, és pillanatok alatt a helyükön voltak a rakétaállvány-kezelők. Forgott körbe-körbe az állvány, „kereste” a célpontot. Véletlen indítás itt nem lehetséges, többek összehangolt munkája szükséges a kilövéshez. Rakétát bevetni, vadászgépről lőnd évtizedek óta nem kellett hazánk­ban. Eltévedt sportrepülőket le­szállásra kényszeríteni, szándékuk­nak utánanézni, majd őket útba­igazítani, visszairányítani már gyakrabban kellett — tudtuk meg az útközben! kérdezősködések nyo­mán. Udvarias útbaigazítás — ez a legfőbb feladata mostanában a megalakulásának 40. évfordulójához érkezett honi légvédelemnek. De azért nem árt készenlétben lenni, féltőén őrizni hazánk légterét a „komolyabb" esetek lehetőségére is gondolva... Kép és szöveg: Kovács Gyula kulathoz indultunk. Ennyi helyszín, s ekkora távolságok nem járhatók be egy nap alatt másként, csak he­likopterrel. — Célunk, hogy a rendelkezésre álló rövid idő alatt lehetőleg mi­nél több benyomást szerezzenek ala­kulataink tevékenységéről — mond­ta a nap kezdetén Stock János al­tábornagy, a Magyar Néphadsereg légvédelmi és repülő-főcsoportfőnö­ke, miniszterhelyettes. Nemcsak a jelenről, a múltról is tájékozódhattak a jelen lévő új­ságírók. A második világháború után, a néphadsereg szervezése so­rán 1949-ben megalakult az Orszá­gos Légvédelmi Parancsnokság. Kez­detben lényegében abból állt a te­vékenysége, hogy szervezte a szét­szórt kisebb egységeket.. A demok­ratikus népi hadsereg szervezésének ez az első időszaka 1956 végéig tartott. Nagyrészt az akkori hideg­háborús légkörnek tulajdonítható, hogy nem a célszerűség, hanem a „monumentalitás” érvényesült a hadseregszervezésben is. Jellemző volt az eltorzult, a nagyhatalmakat utánzó katonapolitikai felfogás. Ugyanakkor ennek az időszaknak is volt némi haszna: kiképzett tisztek­ben, értékes tapasztalatokban. A légvédelmi fegyverzeti techni­ka 1956 után leépült, hazánk légte­rének védelmét a hazánkban állo­másozó szovjet légvédelmi és repü­lőerők vették át. Közben a magyar légoltalom eszköztára is korszerűbb lett; a dugattyús gépeket felváltot­ták a sugárhajtású, majd a szuper­szonikus, rakétafegyverzettel is el­látott gépek. 1962-től a magyar lég­tér védelme oszthatatlanul és egy­ségesen a Magyar Néphadsereg fel­adata. Még az ideiglenesen ha­zánkban állomásozó szovjet légvé­delmiseket is a magyarok irányít­ják. — A szovjet alakulatok közre­működésére egyelőre szükség van — mondta az altábornagy. — Nélkü­A MÍG 21-es vadászgép műszerfala. — Sok újat hallott? — kérdezte kíváncsian a helikopter pilótája, amikor a látogatások végeztével visszaérkeztünk a kiindulóhelyre. Töprengtem egy ideig. — Inkább a felfogásban volt új­donság. — Akkor jó. Remélem, nem lesz insszatáncolás. Hullanak a lakatok. Van, akit za­var is kopogó potyogásuk. „Túl hir­telen” — mondják. Inkább éppen ideje — osztom a véleményt má­sokkal. A légvédelem például so­káig tabu témának számított a nép­hadseregen belül. Ilyen alakulatok­hoz ritkán juthatott be fotós, s még a nyilatkozatok is szűkszavúan szóltak róluk. Persze, most is csak, ünnepi al­kalmakkor tárulkoznak fel légte­rünk őrei — véltem én, a két év­vel ezelőtti honvédelmi napra és más ritka alkalmakra gondolva. — Ez tévedés — mondta Jónás János hadnagy, a kecskeméti repü­lőalakulat pilótája, miközben felszál­láshoz készülődött. — Nem csak ünnepnapon járnak nálunk civilek. Az utóbbi hónapokban gyakran fo­gadtunk kisiskolásokat és középis­kolás diákokat, a szüleikkel, taná­raikkal együtt. Egyre többet meg­tudnak rólunk a kívülállók is. — Gondolta volna évekkel ez- etöftThogy ilyen látogatott lesz a repülőtér? — Negyedik éve repülök, de ilyen „forgalomra” valóban nem számí­tottam. Én helyeslem a nyitottságot, és a munkánkat sem zavarják az érdeklődők. — Szolgálat után mivel foglalja el magát? — Egyrészt a szintén technikai jellegű hobbimmal, az autóvezetés­sel, másrészt egy csendes sporttal: a horgászással. A fiatal hadnagy feltette a bonyo­lultan felszerelt sisakot a fejére, és a géphez indult. Meglepett, hogy a kifutópályán nem lassú gurulással kezdett — mint az utasszállítók szokták —, hanem robbanásszerűen, azonnal gyorsult. Nemhiába va­dászgép ... — Hányszor szállnak fel napon­ta? — fordultam a másik pilótához, Irha János zászlóshoz. — Háromszor-négyszer. — Érez még valami izgalmat re­pülés előtt? — Hát, nem izgalomnak és nem lámpaláznak mondanám. Inkább feszültségnek. Ezt az új feladatra koncentrálás idézi elő. Minden fel­szálláskor más-más feladatot ka­punk ugyanis. — Szabadidejében mivel foglal­kozik? \z égnek mercdcznek a rakéták. Közülük egyszerre kettő indul(na) az ellenséges szándékú határsértő fogadására Egy hírlapíró archívumból (IV.) Kossuth Lajos azt üzente ^típusi fc liásabjain rtWpról napra találkozhatnak kollégánk, kedves ba­rátunk, Kasznár Zoltán nevével* Azt gondolhatnánk, a név viselője fiatal em­ber, erre utal információinak frissessége, a szerző sohasem lánkadó kíván­csisága. Pedig a szóban forgó hírlapíró elmúlt már hetvenéves, nemcsak a ml tzerkesztöségünkben, de az e^ész magyar sajtóban a legidősebb zsurnaliszták Vözé tartozik. Belső munkatársként, tudósítóként számos heti- és napilapnál dolgozott. A. szerkesztőség tagja volt például az Autó című lapnál, a Magyar Napnál, a Független Magyarországnál, dolgozott a filmhíradónál és a Magyar Távirati Irodánál. Az ötvenes években sokáig hallgatásra ítéltetett. Sorozatunkban a sz;rző negyvenéves újságírói pályafutásának legérdekesebb találkozásait, történeteit eleveníti fel. 1948-ban az egész ország megünne­pelte a szabadságharc 100. évfordu­lóját. A centenáriumi ünnepségek ki­emelkedő eseménye volt az első Kos- suth-díjak kiosztása. A Pollák Mi­hály téri köztársasági palota (jelen­leg a rádió épülete) az esemény színhelye. A hatalmas, fényárban úszó fogadóteremben gyülekeztek a meghívottak. Bartók Béla fia — aki édesapja posztumusz Kossuth-díját vette át —, Derkovits Gyula özve­gye — aki férje Kossuth-díjáért ér­kezett —, József Jolán, fivére. József Attila kitüntetésének átvevője. A vendégek sorában láthatunk egy tisztes öregurat, akiről kevesen tud­ják, hogy miért kapott meghívót az ünnepségre, hiszen neve nem szere­pel a díjazottak listáján. Zárai Sa­mut azért érte a megtiszteltetés, hogy a vendégek sorába invitálták, mert ő volt az, aki a magyarok közül utol­sónak válthatott szót Kossuth Lajos­sal. Kezdődik az ünnepség. Bevonul a kormány, belép a terembe Tildy Zol­tán köztársasági elnök, elhangzanak a bevezető szavak, majd egymás után vonulnak fel a kitüntetettek. Való­ban rangos a névsor: Bajor Gizi szín- művésznő, Bernáth Aurél festőmű­vész, Déry Tibor író, dr. Bognár Re­zső, az MTA tagja, dr. Fejér Lipót matematikus-akadémikus, Géczi Gyula földműves, az Ibrányi Föld­művesszövetkezet tagja, Illyés Gyula író, Sík Sándor költő, a piarista rend magyarországi tartományfőnöke, Straub F. Brúnó biokémikus, akadé­miai tag, ifjabb Viski János földmű­ves, egyéni gazdálkodó, aki 5 hold ’öldjén három csapadékszegény év- oen kiemelkedő termésátlagot ért el. A Kossuth-díjak kiosztása után szólásra emelkedik a sokak előtt is- neretlen öregúr. Szavai ércesek, érő­éi jesek, szeme a meghatottságtól :önnyben ázik. — Kedves hallgatóim — mondja. — Üzenetet hozok önöknek, üdvöz­let, személyesen átadott üzenetet Cossuth Lajostól, a félistentől, aki­nek neve említése ma aktuálisabb, mint valaha volt, aki már életében is úgy vonult be a magyar történe­lembe, mint rajta kívül talán senki más, aki élete fénykorában teli bi­zakodással ejtette ki a felejthetetlen szavakat: „Leborulok a nemzet nagy­sága előtt.” Az öreg újságíró meghatott szavait óriási taps köszönti. Aztán mikor vé­get ér az ünnepség, szerteszéled a vendégsereg, megkeressük Zárai Sa­mut. Egy sarokba húzódva csende­sen beszélgetünk arról, miként is folyt le az a beszélgetés Kossuth La­jossal. 1891-ben belső munkatársa voltam az akkori Pesti Napló című lapnak — meséli a kilencvenedik évéhez közeledő férfi. — Ifjú Ábrányi Kor­nél főszerkesztőnek egy napon az az ötlete támadt, hogy meg kellene lá­togatni Kossuth Lajost, hogy meg­kérdezzük tőle, mi a véleménye a kormánynak arról a javaslatáról, amellyel meg akarja fosztani az úgy­nevezett municípiumokat önállósá­guktól. A megtisztelő feladat elvégzése rám esett. Két nappal később már el is utaztam Torinóba. Megérkezvén oda, rögtön hozzá is láttam a kutatáshoz. Végigházaltam a Via Francati minden villáját, de Kossuth Lajos lakója egyiknek sem volt. Tanácstalanságomban kérde­zősködni kezdtem a szembejövő rend­őröktől. Naivul azt hittem, hogy va­lamelyiküknek csak ismernie kell a nagy férfiú nevét és lakását. Nem tudom már, hány rendőrt kérdeztem meg, de egyikük sem tudott útbaiga­zítani. Végre egy fiatal rendőr hom­lokára csapott és felkiáltott: „Ah! II vechio generale ungheresa!?” És el­mondta, hogy néhány héttel ezelőtt járt egy nagy magyar társaság Tori­nóban (később megtudtam, hogy az ebben az időben Kossuthnál járt ceg­lédi deputáció volt az a társaság) — mondá —, hatalmas zajt csapott a városban és a Via dei Miile 20. szá­mú házba vonult be, melyben mini később megtudta, a „vechio generale ungherese” — Kossuth — lakik. Ba­rátságosan karon fogott és elvezetett a Via dei Miile 20. számú házig. Ott aztán megtudtam, hogy akit keresek, valóban a ház első emeletén lakik. is ötlött az egyetlen ajtó fényes név­tábláján: Kossuth. Szívdobogással csengettem be, már nyílt is az ajtó és invitált befelé egy barátságos, bajuszos arcú magyar ember, Kossuth inasa, az öreg Pista bácsi. Az előszobában feltűnt egy im­pozáns botgyűjtemény, melyet mint az inas mondta, a kormányzó úr (így nevezte gazdáját) nagyon szeret, sem­mi szín alatt sem akar tőle megvál­ni, pedig, haj — mondta nagy megille- tődöttségünkre —, bizony voltak na­pok, amikor a szép gyűjtemény el­lenértéké nagyon is segített volna rajtuk nagy szükségükben. Amikor beléptem az előszobából a biliárdszobába, Kossuth asztala mel­lől felkol.t és felém közeledett. Nem reszkető aggastyán benyomását tette. Nem is az volt, hanem hatalmas, szép, korán őszült férfiú, szemeiben tűz, mosolyában csodálatos varázs, egész lényében veleszületett, utánoz­hatatlan méltóság. És még közelebb lépve hozzám, így szólt: „Gondosan és állandóan figyelem — innen tá­volból is, mi történik otthon, Ma­gyarországon. Bizony aggódom a kor­mány új tervei miatt, amelyekkel a megyék önállóságát kívánják meg- kurtítani.” Aztán egy nosztalgikus sóhajjal, amelyben benne volt a saj­nálkozás, hogy ö már nem tudja az eseményeket befolyásolni, ezért gyor­san magánéletére tért át. Elmondta, hogy legközelebb, ha csak lehetséges, elmegy Nápolyba. Családja körébe akar költözködni, mert nagy teher számára a torinói háztartás, nem győzi, nincs miből. Azok, akik hivatva volnának megél­hetéséről gondoskodni, nagyon csú­nyán viselkednek vele szemben — panaszolta. Kért azonban, hogy nyi­latkozatának ezt a részét ne közöl­jem le. Éltek akkor még olyanok, akiknek ez az őszinte megnyilatko­zása, ez a fájdalmas megemlékezése nem lett volna kellemes. Azután — búcsúzóként — megis­mételte Kossuth az üzenetéi. S az üzenetet most én — ugyan­azzal a jó érzéssel — továbbítom a következő generációknak. Vigyék tovább a stafétabotot. Kasznár Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents