Pest Megyei Hírlap, 1989. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
JMtCtíYE! 1939. JÚNIUS 17., SZOMBAT A nulladik változattól az elfogadott koncepcióig A választó joga: a számonkérés Két kérges tenyér öblében egy maroknyi gabona — ezzel a fotóval illusztrálta a Népszabadság az MSZMP agrárpolitikai — és nem agráripari — koncepciójának másfél oldalas dokumentumát. A kép — bizonyára véletlenül — a Péter-Pál- napi tüntetésre rímel, amit köztudottan az alacsony gabonafelvásárlási árak miatt szerveznek. De nem ez az egyetlen oka az agrárágazatban dolgozók elégedetlenségének. Jogos panaszaikat minden létező fórumon elősorolták már anélkül, hogy bármi változott volna, vagy azokat orvosolni próbálták volna az illetékesek. A gazdasági változások jókora káoszt okoztak az agrárágazatban; a régi irányítási hierarchia felborult. Az MSZMP pedig a sokféle baj közepette mintha elfeledkezett volna a váltás szükségességéről Csaknem 11 évi szünet után került ismét a Központi Bizottság napirendjére az agrárpolitika. Mégis voltak, akik túl korainak tartották a dokumentum kidolgozását, hiszen a közelgő pártkongresszus után „letisztultabb helyzetben” jelölhettek volna utat. Nem titok azonban, hogy az agrárpolitikai koncepció kidolgozását a közelgő választások siettették. Az MSZMP sem késlekedhetett, hiszen az alternatív szervezetek is kirukkoltak a maguk agrárprogramjával. Elindult tehát a korteskedés az agrárágazat dolgozóinak megnyeréséért. Február közepén látott napvilágot az MSZMP agrárpolitikai koncepciójának javaslata. Érdekes olvasmány ez — még a laikusoknak is. Abból bizony sok minden kiderül, de legnyilvánvalóbban az, hogy az MSZMP nem szokta még a politikai csatározásokat. A kidolgozott koncepció június elejére öntött végső formát. Érdekes és tanulságos egymás mellé tenni a két dokumentumot, s összehasonlítani azokat. Jószerivel csak a címük egyezik... Dr. Németh Imre, a Pest megyei pártbizottság gazdaságpolitikai munkatársa még az ezeket megelőző „nulladik" változatot is látta, diplomatikusan csak any- nyit mond: — Mi tagadás, az még magán viselte a múlt jegyeit. Némi „fésülge- tés” után ezt tették közzé, bocsátották társadalmi vitára februárban. Párttagok, pártonkívüliek, szövetkezetek és egyéni gazdálkodók veselkedtek neki és szedték ízekre az anyagot, végül bebizonyosodott: az agrárpolitikai koncepció első változata nem elfogadható! — Mi volt a legfőbb hibája? — A jövőre vonatkozó jó elképzelések elvesztek a részletekben, ugyanakkor sok fontos célt csak kívánság szinten fogalmazott meg, s kimaradt belőle a leglényegesebb is: hogy számon kérhető legyen! Ezek mellett már csak stilisztikai hibának tűnhetett, hogy olyan mondatszörnyetegek riogatták benne az olvasókat, mint például: „o parasztság jólétének, felemelkedésének bázisát a falu szocialista átalakításában, a termelőszövetkezeti moz galom kiteljesedésében látta biztosi tottnak". Mit akar az MSZMP? — kérdi a végső változat címe, s tíz alcím alatt fejti ki a párt agrárpolitikai koncepcióját. A tulajdon reformja mellett kívánatosnak tartják a piaci viszonyok kialakulását, szabad' utat adnak a vállalkozásoknak. A piac viszont öntörvényű, akkor tény leg mit akar az MSZMP, és hogyan kerülhetett az anyagba a hatodik alcím: „Hatékony állami irányítást és érdekképviseletet”? — Ma még nincs piac, kiépítésének átmeneti időszakát éljük. A kormány ugyan piaci eszközökkel próbál irányítani, de sokszor sikertelenül. A piacgazdaság kiépítése egy sor új államigazgatási feladatot ad, s az alcím alatt következő mondatok nem is hagynak kétséget afelől, hogy a hatékony állami irányításon egészen más értünk, mint korábban. Hadd idézzem azt a részt, ami a minisztérium feladatáról szól: „az ágazati minisztérium ne foglalkozzon érdekképviseleti és operatív feladatokkal, tevékenységében erősödjön az országos szintű szakmai irányítás és a termelőszövetkezetek munkájának sokoldalú szolgálata.” — A februári javaslat kidolgozói mintha átaludták volna az utóbbi éveket. A pártok és az alternatív szervezetek agrárpolitikájának sarkalatos kérdése lett a tulajdonreform, az anyagban pedig szinte szó sem esik erről, mintha az MSZMP nem akart volna állást foglalni. — Mi tagadás, a bürokratikus módszerekkel megfogalmazott javaslat még a korábbi agrárpolitika toldozgatásával készült. A viták viszont nyilvánvalóvá tették, hogy váltani kell, új agrárpolitikára van szükség. A végső koncepcióban már súlyának megfelelően kapott helyet a tulajdonreform. „Sokszínű tulajdonformákat, hatékony termelést” — mondja ki az alcím, a későbbiekből pedig kiderül: „a gazdasági reformnak egyik kulcskér lése a tulajdonviszonyok fejlesztése, különösen fontos ez a. mezőgazdaságban, ahol a termelés eredményessége szorosan és hagyományosan kötődik a termelők tulajdonosi érdekeltségéhez.” — Csupa szépet és jót ígér az MSZMP agrárpolitikai koncepciója. Virágzó falvakat, megbecsült parasztságot, alkotó agrárértelmiséget, esélyegyenlőséget a gazdasági szu- bályozásban. Mi a biztosíték arra, hogy mindez megvalósul? — Az alternatív szervezetek még többet ígértek, programjaik szélsőségesebbek. Az MSZMP azonban nem engedheti meg magának a felelőtlen ígérgetést. Aki a közelgő választásokon a mi agrárpolitikánk mellett teszi le a voksát, néhány ev múlva számon kérheti rajtunk programunkat, s ha úgy látja, nem teljesítettük, biztosan elpártol tőlünk. Mátrai Tibor Egy hírlapíró archívumából (III.) Aki Amerika hangja volt Lapunk hasábjain napról napra találkozhatnak kollégánk, kedves barátunk, Kasznár Zoltán nevével. Azt gondolhatnánk, a név viselője fiatal ember, erre utal információinak frissessége, a szerző sohasem lankadó kíváncsisága. Pedig a szóban forgó hírlapíró elműlt már hetvenéves, nemcsak a mi szerkesztőségünkben, de az egész magyar sajtóban a legidősebb zsurnaliszták közé tartozik. Belső munkatársként, tudósítóként számos heti- és napilapnál dolgozott. A szerkesztőség tagja volt például az Autó című lapnál, a Magyar Napnál, a Független Magyarországnál, dolgozott a (ilmhíradónál és a Magyar Távirati irodánál. Az ötvenes években sokáig hallgatásra ítéltetett. Sorozatunkban a szzrző negyvenéves újságírói pályafutásának legérdekesebb találkozásait, történeteit eleveníti fel. A második világháború éveiben sokunknak életmentő reménysége volt az Amerika hangja rádióadása. Szívdobogva bújtunk össze besötétített, a külvilágtól jól elszigetelt félreeső szobánkba, hogy a különös szünetjel, majd egy kellemes férfihang megszólalását várjuk. A férfi — Many Reiner —, aki ezekben az esztendőkben Amerika hangjaként jelentkezett, közvetlenül a háború után — 1945 decemberében — ellátogatott Budapestre. A még jórészt romokban heverő főváros egyik, ugyancsak megviselt, fűtetlen szállodai szobájában kerestem fel. hogy emlékeiről kérdezzem. ★ A mosolygó — alig negyvenesztendős — fiatalember, szája sarkában az amerikaiaknál elmaradhatatlan kurta szárú pipával, mesél... Amikor a háború kitört, a hadviselő hatalmak mindegyike rendelkezett már propaganda- és felvilágosító hivatallal, amely egyrészt ellensúlyozni kívánta a másik fél propagandáját, másrészt — s ez volt a fontosabb — felvilágosította a népet, miért kell háborút viselni. Egyedül az Amerikai Egyesült Államok nélkülözték egy rövid ideig ezt a hivatalt, amikor is Roosevelt elnök egy rendeletére Talmer Dawies megalkotta az úgynevezett OWI-t, az Office War Informationt. Az intézmény feladatkörébe tartozott a lélektani tanulmányozás is, úgy az amerikai széles néprétegek, mint a hadsereg körében. Az OWI mintegy négyezer személyt foglalkoztatott állandóan, köztük a leghíresebb amerikai írókat, újságírókat, színpadi és filmrendezőket, színészeket és színésznőket. — Hogyan vettek részt az Amerikában élő magyarok az OWI munkájában? — tesszük fel a kérdést Mr. Reinernek. — Lukács Pál a „Wacht am Rein” című filmjével a New York-i újságírók nagydíját nyerte el. amellyel együtt járt az „Amerika Legnagyobb Háborús Színésze” cím is. De részt vett ebben a nagy jelentőségű munkában Kertész Mihály, Paster- nák, Henry Koster, Pál György is. Rajtuk kívül is még számtalan nevet sorolhatnék fel. az Amerikában élő magyarok közül, akik részesei voltak az OWI munkájának. — Végezetül azt kérjük Mr. Rei- nertől, beszéljen valamit önmagáról. Először mosolyogva hárítja el a kérést, de amikor azzal érvelünk, hogy a magyar közönség főképpen nem mint amerikai fiatalemberre, hanem mint „Amerika hangjára” kíváncsi, nem tud ellenállni a kérésünknek. — Újságíróként kezdtem pályafutásomat, de az újságtól csakhamar elcsábított a film. Alig voltam hu- szon-egynéhány éves, amikor Hollywoodba kerültem és egyik nagy amerikai filmgyár propagandaosztályának vezetését bízták rám. Majd hamarosan négy hatalmas vállalat —■ a Metro, a Warner, a Paramount és a Monogram — szerződtetett sajtóosztályára. 1942-ben engem is hazám védelmére szólított a kötelességem s ekkor King tábornok mellé nyertem beosztást, ahol napról napra, mint „Amerika hangja” jelentkeztem a rádió hullámain keresztül. Mikor megjegyezzük, milyen népszerű volt ez az adás, minden hatósági tilalom ellenére is itt, Magyar- országon, csak legyint a kezével — és mosolyogva teszi hozzá: — Ó, ezt tudjuk, ezért is csináltuk olyan lelkesedéssel. Kasznár Zoltán Akkor most mi is van? L ajos szorgalmasan átböngészte naponta az újságokat, nézte a televízió híradásait, hallgatta a rádiót, mégis úgy érezte, hogy egyre tájékozatlanabb. Különösen az utóbbi hetekben, hónapokban vált bizonytalanná a sorozatos politikai szenzációk, a nagy-nagy leleplezések, átértékelések miatt. Igazából nem is értette, hogy hirtelenjében miért kavarodott így fel a világ, s már azt sem nagyon tudta, ki az, akiben még fenntartás nélkül megbízhat. Bár a közvetlen környezete — egyelőre — viszonylag higgadtan szemlélte a különféle mozgalmak, az egymással is civakodó pártok fellépését, Lajos szeretett volna végre tisztán látni. Már csak azért is, nehogy véletlenül „rossz” oldalon maradjon. Öt éve volt még hátra a nyugdíjig, s ezeket az éveket, ha lehet, nyugalmas körülmények között akarta eltölteni. Pedig manapság, amikor a nagy átszervezések, összevonások és felszámolások időszakát éljük, neki is eszébe jutott, hogy holnap talán feleslegessé válik az osztályvezetői íróasztala. Ám mit lehet ■ DISEF ’ÖZSEF: CSALÄDI HÁZ I. ilyenkor tenni? Lajos az elmúlt évtizedek során megtanulta, hogy szemesnek áll a világ. Ha nemcsak mindig előre figyel, hanem jobbra és balra is, akkor olyan nagy problémák most sem lehetnek. Mindenesetre óvatos volt, nem igazán hitt ebben a nagy-nagy nemzeti felbuzdulásban. Már csak azért sem, mert valójában alig történt valami. Aki úgy érezte, hogy még hitele van, elmondta itt is, meg ott is, hogy miként kell átformálni az országot, aztán gyorsan azt is hozzátette: mert ha nem így történik, akkor ez, meg ez lesz, és akkor jaj mindenkinek. Aztán megnyilatkozott valamelyik újságban, esetleg a rádióban vagy a televízióban egy másik igen okos ember, aki pontosan az ellenkezőjét állította, mint ami korábban elhangzott. De ezzel még semmi sem fejeződött be, mert megszólalt egy harmadik is, aki szerint eddig senkinek sem volt igaza, inkább mindenki őrá hallgasson, mert ő aztán tudja __ L ajos azonban még mindig nem tudta, hogy akkor most mi is van? Egy nap, amikor már teljesen össze- kavarodtak a fejében a dolgok, elballagott a városka másik végén lakó idős barátjához, hogy megvitassa vele az eseményeket. Az öreg veterán, aki túl volt már a hetvenen, kicsit bizalmatlankodva fogadta. Nem akart a politikáról beszélni, pedig Lajos mindent megtett, hogy ebbe az irányba terelje a beszélgetést. Végül aztán csak sikerült célhoz érnie, az öreg azt mondta: — Tudod, fiam, mi nem ezt akartuk. Nem tudom elfogadni, hogy amit mi negyven évig csináltunk, az vitte csődbe az országot. Nekük ez volt az életünk. Aztán jönnek ezek a szájhősök, akik talán sosem láttak még belülről gyárat, a kapa végét még hírből sem ismerik, és mondják a magukét... Nincs ez így jól, bará- tocskám ... Lajos szorgalmasan helyeselt, igyekezett megnyugtatni öreg barátját, hogy ö is hasonlóképpen látja a dolgokat. Ez már tényleg tűrhetetlen, hogy amióta csak a „szájtépés” a divat, meg már mindenkit be lehet sörözni, egyre nehezebb a megélhetés . . . Az öreg veteránnak tetszett ez a beszéd. Másnap Lajos egy reformpárti barátját kereste fel. Utóvégre több oldalról szeretett volna tájékozódni, hogy végre tisztán lásson. A reformpárti szép, kerek mondatokban fejtette ki álláspontját, amely szerint eddig minden csak rossz volt, de majd mostantól jobb lesz. Ez ugyan merőben más volt, mint amit Lajos az öreg veterántól hallott, de azért sűrűn bólogatott és helyeselt. Ismét csak órák teltek el, mire befejeződött a társalgásuk. Közben megvitatták az összes országos botrányt, különféle rendű és rangú vezetőket helyeztek át ide vagy oda, de voltak olyanok is, akiket egyszerűen kifelejtettek az új felállásból. Aztán szűkítették a kört, és a városka irányítóit is menesztették, illetve új beosztásba helyezték. Ezzel meg is oldódott minden búbánatuk. Csakhogy Lajos még mindig nem volt elégedett önmagával. Ügy gondolta, hogy most már illő lenne az alternatívokkal is csevegni. Igen ám, de ezek annyian vannak, hogy hetekbe telne, amíg valamennyivel szót érthet. Hosszú vívódás után úgy döntött, hogy egykori helyettesét keresi fel, aki — mint a városban beszélik — nagy hangon próbál igazságot hirdetni, ö bizonyára sokat tudhat, ha ennyire magabiztos, meg aztán nem lehetne valamiféle főember ezeknél az alternatívoknál, ha csak úgy a levegőbe beszélne. Lajos el is ment a következő délutánon az alternatív főemberhez. Az nem volt ugyan túlságosan barátságos, de azért elutasító sem. Kicsit nehezen állt rá a vitára, mert éppen valami fontos anyagot készített a pártja számára. — Meg kell szüntetni a parancsuralmi rendszert, alapjaiban kell megváltoztatni a társadalmat. Ezt nem mi, hanem az egész nemzet óhajtja. Az elmúlt negyven esztendő bebizonyította, hogy itt semmi jó nem történt, a hatalom eljátszotta a tekintélyét. De ez még nem volt minden. Az alternatív főember egyre keményebb szavakkal illette a vezetőket, szükségszerű felelösségrevonásukról beszélt. Lajos figyelmesen hallgatta, végül erőteljesen helyeselt. Más se kellett az alternatív főembernek. Egyre inkább belelovalta magát az „igazságába”, s csak mondta, mondta. Végül megint csak az történt, hogy ők ketten megoldottak mindent, a gazdaságtól a demokráciáig. De csak néhány órára. Mert Lajos másnap, amikor kezébe vette a napilapokat, meghallgatta a rádiót és leült a televíziókészülék elé, ismét kétségek kezdték gyötörni. Mi lesz, ha mégiscsak kihúzzák alóla az osztályvezető íróasztalt? öt évvel a nyugdíjazása előtt, ez nem lenne tisztességes dolog! F égül megoldotta a problémát. Nem olvasott többé újságot, a rádióban csak zenét hallgatott. a televízióban a filmeket nézte meg. Biztos, ami biztos alapon vett néhány szöget meg egy kalapácsot, s az egyik reggel, amikor senki sem látta, hivatali íróasztalát jó erősen a padlóhoz szögelte. Csitári János
