Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-11 / 109. szám
1989. MÁJUS 11., CSÜTÖRTÖK Márián Ismerősként köszönthetjük. Cegléd városa ezekben a napokban ünnepelte 625. születésnapját, és az ünnepségsorozat egyik igen érdekes eseménye ez a fotókiállítás, több okból is. Harmónia kell A képek a református nagytemplomban láthatók. Egy templom általában nem szokott kiállítóteremmé változni, igaz. Ám ennek a formabontásnak oka van. Testvérét, Le- hotka Gábor Liszt-díjas, érdemes művészt orgonahangversenyt tartani hívták meg. Nagy Major Zsolt végzős ze- neakadémistával a többi közt egyik saját szerzeményét mutatta be, a Barokk szonátát orgonára és trombitára. Virtuóz művészt kívánt a zenemű, a fotóművészet szokatlan ágával bemutatkozó alkotóra vallanak a hangverseny színhelyén látható képek. A testvérek együtt mutatkoztak be, ki-ki a maga művészeti ágában. Pedzegette a közönség, ki is mondták: Lehotka László festészetté varázsolta a fényképezést. — Hogyan is történik ez a csoda? — Csodáról szó sincsen. Vegyi anyagokkal foglalkozom, színtelenekkel, s hozzá o fénynyel. E kettőből alakulnak a képek különböző, előre terveit technikai fogásokkal. A valóságot fényképezem, hiszen a láthatatlant, színtelent fotózni lehetetlen. Viszont amit lefényképezek, elvileg színtelen, s hogy színes lesz, valamint olyan formát ölt, amilyenben a képen látható, az már teljesen tőlem függ. Fényképezni én is úgy kezdtem, minit bárki más. Családi ösztönzés, biztatás, „mosoly albuma” képek, majd kicsit drágább fényképezőgép, hozzá közgyűrű, színszűrő, a fekete-fehér után a színes dia. Az új eszközök segítségével az ember új képi világot fedezhetett fel. Számára ezt jelentették egy időszakban a virágok kertjükben, meg a szomszéd kertjében. — A fényképezőgép segítségével láttam meg például egy virágról, hogy részletét kiemelve, nagyítva, épp olyan, mint egy kozák kucsma. — Gyakorlat tette a mestert .,, — Valóban. Nagyon sok könyvet elolvastam, mindent, ami fotós témában a kezembe került Művészeti albumokat, kiállításokat néztem, ez most is életemhez tartozik, a zenehallgatással együtt. Amikor dolgozom, egyedül szeretek lenni a fotós felszerelések és a zene társaságában. Szigorú bí- rám volt kezdet kezdetétől a bátyám. Vélekedése sokszor elkeserített, de be kellett látnom, hogy igaza van. Kialakított bennem egy „kérdőjeles szemléletet”. Azt, hogy jó, mondjuk tetszik, szép ez a kép. De nézzük, keressük meg rajta, mi a rossz, mi az, amit javítani kell, hogy még tökéletesebb legyen. Ez vonatkozik fénymérésre, kivágásra, képkomponálásra éppúgy, mint a megelevenedő színek harmóniájára. Nálam ez különösen fontos, hiszen amíg az ember a környezetét fényképezi, addig kivárhatja, hogy verőfény, alkony, fehér ruhás alak kerüljön a képére. Mostani fotóimnál viszont o színeket, színhatásokat teljesen magam formálom, gyakorlatilag teljesen tőlem függ, milyen hangulatú lesz. — Kimondhatom, hogy képei fotófestmények? — Többen mondták már, hogy fényfestő vagyok. Egy NSZK-beli kiállításomon egy látogató művész ezt jegyezte a vendégkönyvbe. De két esztendeje, a Fotóművészeti Galériában is így szólt az egyik beírás: „Apa, te nem is fotós vagy. hanem fosto! Nem haragudtam érte, sőt, megjegyeztem, és nagyon jólesett. Végül is ezek a képek nem a szigorúan vett pillanatművészetnek, hanem sokórás lassú, és nagyon figyelmes munkának az eredményei. Az a szigorú pillanat csak egy pont az i-re. A valóságban szabad szemmel nem látszik, amit fényképezni akarok, csak a gép mattüvegén át. A valóság három milliméteres mérete negatívon 18-20-szoros nagyításban jelenik meg. Mikrofotók ezek. — Mi készteti alkotásra? — Nem tudnám különösebben meghatározni. Számomra igazából ez kellemes időtöltés, nagyon jó szórakozás. Belső kényszer, hogy szeretnék valami szépet, hangulatosan kifejezőt megvalósítani. Mondhatjuk ezt ihletnek? Én mondanám, de egyben a legtermészetesebb dolognak veszem. A kenyeremet egy kutatóintézetben, a tervezőasztal mellett keresem. Áramkörök elvi kapcsolási rajzai kerülnek elém, gyakorlati formába kell önteni a mások gondolatát. Adott a méret, logikus a sorrend. Nagy gondot fordítok arra, hogy ami a kezem alól kikerül, az szép, esztétikus legyen. Talán ebben kicsit ez is hasonlít a képző- művészethez. Nagy megnyugvás — Szólhatnánk fotóművészi pályafutásáról dióhéjban? — Első egyéni kiállításom 1983 őszén volt a váci művelődési központban, vagyis szülővárosomban, Kocsis Iván fotóművész unszolására. Ez a budapesti, tavaszi, most a huszadik kiállításom. Módszerem, hogy az Impresszió-sorozataim változnak. Általában egy-egv év képanyaga azonos tematikájú, de az utolsó kiállítás mintegy átvezet a következő bemutatóhoz. Nevezetes nap, nagy élmény volt, amikor 1985-ben, szentendrei kiállításomat Barcsay Jenő is meglátogatta. Érdeklődése és megnyilatkozása számomra egyértelműen hitet, nagy megnyugvást jelentett. Éreztette és éreztem, hogy nem rossz, amit csinálok. Égy meghívómra a következőket írta a Mester: „Rokonomnak érzem, hasonló érzések kényszerítenek engem is akkor, amikor dolgozom.” Az, hogy eljött, már maga méltatás volt a számomra. Szerepeltem az NDK-ban Kocsis Ivánnal és Török Lászlóval közösen, tavaly novemberben az NSZK-ban, majd Nagy-Bri- tanniában, ahol 4 ezer kép közül 200-at választottak kiállításra, köztük három az én alkotásom volt, s egyik a katalógusba is bekerült. Új Impressziók felé — Hogyan tovább? — Újabb Impressziók felé. Elképzeléseim megfogalmazódnak, képi formát öltenek, mint a most láthatók: az Alkony, Hajnal, Felhők — a hangulatok és társaik. Ám szeretnék visszakanyarodni egy gondolat erejéig az induláshoz. Hadd említsem meg egy embernek a nevét: Holies Gyula fotóművészét. Bátyám barátja volt, már sajnos nincsen köztünk, ő látta először kezdetleges fotóimat. Ahelyett, hogy lekicsinylőén szólt volna róluk, bátorított, ösztönzött. Még a kritikáit is dicséretnek éreztem. Nagyon fontos személy volt a számomra. Neki is köszönhetem, hogy a fotós művészi pályán elindultam, s járom a magam útját. Életemhez tartozik a sportolás is: frissítőként teniszezni szoktam. Eszes Katalin 1988 megértését segíti M agyarország politikai évkönyve Az elmúlt esztendő lényeges politikai folyamatairól, eseményeiről ad elemző tájékoztatást a Magyarország politikai évkönyve 1988 című kiadvány, amelyet az R-forma Kiadó Kft. és a Reform hetilap szerkesztősége közösen adott ki, és e hét végétől már az üzletekbe is kerül. A kötet olyan tanulmányokat — többségében eddig még nem publikált —' közvélemény-kutatási adatokat, tényeket tesz közzé, amelyek segítségével az olvasók közelebbről is megismerkedhetnek az 1988-as esztendő alapvető politikai folyamataival. Az évkönyv ismertet gazdasági ösz- szefüggéseket bemutató statisztikákat, közli az új politizáló szervezetek dokumentumait és politikai karikatúrákat is közread. A kötet a szerkesztők szándéka szerint a demokratizálás, a jogállamiság, a piaci vegyes gazdaság folyamatainak kibontakozásához kíván hozzájárulni. A szerkesztők és a kiadók úgy tervezik, hogy hasonló évkönyvet ezentúl minden esztendőben megjelentet nek. A kiadvány Pozsgay Imre államminiszter eszmei irányításával született, s ő írta a bevezető tanulmányt is Gon dolatok a szabadság viszontagságairól címmel. Az átfogó politikai valóságkép megrajzolásában különféle állásponto kát képviselő neves politológusok, jogászok, közgazdászok és történészek vettek részt. A tanulmányokat követő részben az olvasó megtalálja az elmúlt év krónikáját, a tavaly megalkotott törvények és törvényerejű rendeletek rövid ismertetését, az MSZMP országos értekezletének állásfoglalását, s egy elemzést az MSZMP Politikai Bizottsága tagjainak és KB-titkárainak közszerepléseiről, diagrammal is szemléltetve. A szerkesztők elmondták, hogy már megkezdődtek az 1989-ről szóló évkönyv előmunkálatai. ^ HÉTI FILMJEGYZET A pálya tekintélye XI em az számít, hogy mekkora a szinpa- 1 ’ da, hány terme van egy művelődési háznak. Fontosabb ennél a tartalom. Az, hogy milyen hatást tud gyakorolni a környezetére. hogy programjai mennyire szolgálják működési területének társadalmi szükségleteit. Ez a megállapítás régebben hangzott el, talán két évtizede is van már, de az akkor kimondott igazsággal ma sem tudunk vitatkozni. Azt a felfogást azonban módosítja az élet, hogy mindenütt az ilyen házak lennének a közművelődés alapintézményei. Vagyis tulajdonképpen nem az épület, hanem a művelődés fontos. Ezt pedig ma sokféle tényező, de elsősorban anyagi helyzetünk fékezi két ok miatt. Mint tudjuk, ismereteink gyarapításához elsősorban szabadidő kell, annak is az a hányada, amikor még, vagy már nem vagyunk fáradtak. Másrészt pénz is, s e kettőből manapság a legtöbb embernek kevés van. Hiszen elsősorban a művelődésre éhes, az anyagi, környezeti kultúra iránt is igényes ember az, aki a jövedelmét mellékessel, külön vállalkozásokkal pótolja. Am a pótlásból sem az igencsak megdrágult színházra, műsoros estekre, kirándulásokra költi a pénzét, hiszen a cipő is drágább lett, a háztartás is, a gyerekruha, meg a különféle iskolai kiadások. A változás, élénkülés a különböző rétegek, csoportok igényeit kifejező társaságok, szervezetek megjelenésétől várható. Ez a tény nyomban meg is cáfolja majd a korábbi másfél-két évtized gyakorlatát, melynek lényege az egységesítés, uniformizálás volt. Az állami, helyileg a tanácsi intézmények előnyben részesítése, a társadalmi szervezetek művelődési intézményeinek bekebelezése, háttérbe szorítása. A többszektorúság hívei akkor hiába hadakoztak ez ellen, bizonyítva a hátrányait. A történelemnek kellett ez ügyben is kimondani a határozatot. Az viszont biztos, hogy mindenféle szellemi társulás feltétele, hogy fedél legyen a fejek fölött, eszközök szolgálják a célt, s ebben az értelemben most már az elmúlt negyven év alatt épült házaknak kell betölteniük az úgynevezett agára szerepét, biztosítaniuk a működési feltételeket. Úgy mondhatnánk, belső közmegegyezést kell teremteniük tartalmi, szervezeti, anyagi kérdésekben. A könyvtárakban ennél is többről van szó, s ha egyéni véleményt kell erről mondani, e sorok írója továbbra is annak a meggyőződésének ad hangot, hogy ezek igenis alapintézmények. Ám hozzá kell tenni, sok helyen alapfeltételek nélkül, s az gazdaságunkhoz hasonlóan nemzeti érdek, hogy ezen változtassunk. Az új feltételek megkövetelik, hogy a korábban megfogalmazott közművelődési szakembereszmény a gyakorlatban érvényesüljön. Ennek komoly gátat szabtak eddig az anyagi feltételek. A népművelőnek nem volt tisztességes fizetése, nem volt megfelelő társadalmi presztízse. A demokratizálódó, kollektív vezetés alá kerülő művelődési intézmények élén csak felkészült, szociológiai szemléletű, politikus alkatú, szervezői, vezetői képességekkel rendelkező szakemberek tudják megállni a helyüket. — Ezért a pénzért? — hallom az ellenérveket. Mint a megyei tanács illetékesei mondják, a múlt év óta komoly változások történtek és történnek a javadalmazásban. Tavaly megyei átlagban 18 százalékkal emelték a népművelők fizetését. Az idén április 1-jéig visszamenőleg 47 százalékot javítanak a boríték tartalmán. Igaz, ez településenként differenciálódik. Beszéltünk olyan művelődési- ház-igazgatóval is, aki csak 40 százalékot oszthat kollégáinak, ennyit kaphat maga is. Ez azért már komoly összeg, amivel javítani lehet a szakemberellátáson, növelhetők a követelmények — gondoljuk, ám a dolog nem ilyen egyértelmű. Mert ezek az összegek még ma is csak négy-ötezer forintos könyvtáros, előadói, 6-7-8 ezres igazgatói fizetésekhez társulnak, s mint mondják, a múzeumokban eddig még rosszabb volt a helyzet. Nem változtat ezen a kivételen az sem, hogy néhány nagyobb körzeti művelődési központ igazgatója ma már a 22 ezer forintot is megkapja, de ugyanakkor sokuk fizetése így sem haladja meg a 9-10 ezret, s a megemelt bruttó összegből majdnem annyit visz el az új adósáv, mint amennyit emeltek. /VI ég egy panasz, ha ez a nézet nem is általános. A béremelés egységes. Éppen ezért nem ad alkalmat a kontraszelekció megszüntetésére, konzerválja a régi állapotokat. Nem kényszeríti ki, — hogy távozzanak a nem ebbe a szakmába valók — mondják, főleg a közművelődési felügyelők. Ezen később talán, lehet változtatni. Az már nehezebb lesz, de el kell érni, hogy ezután a befolyásos ismerősök ne juttassák erre a pályára az ide alkalmatlan pártfogoltjaikat. Ez persze mindenütt követelmény. Kovács T. István Törvényszéki héják Robert Redford és Daryl Hannah a Törvényszéki héják egyik jelenetében Valaha, a filmtörténet kezdetén. az ősidőkben, a legeslegújabb művészet (mely akkor nem is nevezte magát művészetnek, mert egyszerűen csak technikai újdonság volt) megteremtette a film alaptípusait. Voltak — nagy számban — rövid, humoros jelenetek, burleszkek. komédiák vagy szkeccsek. Voltak ismert irodalmi alkotásokból a filmszalagra átvitt, iszonyatosan összevissza húzott, vágott, kavart, úgynevezett komoly, néha klasszikusnak nevezett munkák, melyek ti zen valahány percbe sűrítették mondjuk a Karenina Annát. Megalkották a wasterneket. amelyek természetesen roppant népszerűek lettek, éppúgy, mint a gengszterfilmek. Néhány történelmi sztori is filmre került, de ehhez már fejlettebb technika kellett. Szóval megvoltak az alaptípusok, és ezek a maguk mivoltában tisztán jelentek meg. Igaz, hogy mondjuk a westernbe a kaland mellé odakerült a szerelem is, de hát ez a műfaj törvénye volt. Nem keverték viszont a szerelőn es filjpeket a burieszkkel vagy a történelmi filmet a gengszterfilmmel. Boldog idők! — sóhajthatunk fel egyik-másik mai filmet nézve. Mára ugyanis a tiszta, műfajok váltak szinte ismeretlenné. Ami rendjén is volna, végtére is más művészetek is rég feloldották a megcsontosodott esztétikai szabályok érvényességét. Csakhogy a film gyakran nem a túlhaladott szabályok elvetésére törekszik, hanem arra, hogy újnak tűnő. de mégis roppant avitt szabályok szerint dolgozzon. Itt van most ez a Törvény- széki héják című új amerikai film. Igen kiváló példája az összekevert, egymásra halmozott különböző filmalaptípusoknak. Van ugyanis egyszer egy úgynevezett törvényszéki vagy tárgyalásiam. A zseniális és vonzó ügyész (bíró, ügyvéd) kap egy bonyolult bűnügyet és abban rendet teremt, sok bonyodalom után diadalmaskodik. ö, s nem feltétlenül az igazság. Ebben a filmben a sztereotip szerepet Robert Redford játssza. És mivel itt szükséges egy jogász ellenfél is, az is van, méghozzá nő, és csinos is, és persze hamarosan meghitt viszonyba kerül a zseniális ügyésszel, bíróval, ügyvéddel. Ä vonzó és rámenős ügyvédnő itt az a Debra Winger. akit legutóbb a Fekete özvegy rámenős újságírónője- ként láttunk. Ez tehát egy film. A másik film egy bonyolult bűnügy története: a hajdani híres festőművész képei elégtek egy műteremtűzben. de a lánya, aki akkor nyolcéves volt, mára felnőve, nem hiszi, hogy minden úgy volt. ahogy mondják, és nem hiszi, hogy apja mostanra millókat érő képei valóban elégtek volna. Többeknek érdeke, hogy az igazr ság ne derüljön ki, és hogy ez a csinos szűke lány (aki egyébként épp az ügyben fő vádlott illető szeretője volt) elhallgasson. Ez eddig egy szabályos bűnügyi film. Aztán van egy harmadik film is. a románcok filmje. Románc a zseniális ügyész és a rámenős ügyvédnő között. Románc a szőke (és meglehetősen butuska) örökösnő és az ügyész között. És botrány emiatt, a lapjakban., ' v És van egy katasztrófafilm is: a neves galéria, a tele remek műtrágyákkal (melyeket egyébként a Guggenheim vagy a Modern Művészetek Múzeuma őriz New Yorkban) porig ég, miközben a nagy leszámolás is lezajlik a bűnözők, az ügyész, az örökösnő és mit tudom én, még kik között. Nos. ezek a különböző filmtípusok ebben a műben tökéletesen össze vannak keverve. Vagy még inkább: valamilyen sajátos dramaturgia szerint ki- centizetten, grammra kimérten adagol belőlük a film a megfelelő pillanatokban. Ágyjelenetre üldözés, üldözésre bírósági vita, bírósági vitára gengszterek alkudozása, gengszter jelenetre ágyjelenet satöbbi, satöbbi. Közben azonban ez az egész mixtúra nem szervül, s még a női szíveket megdobogtató Robert Redford, a férfiszíveket felforrósító fekete Debra Winger elbűvölően szép tekintete meg a szőke örökösnő izgalmasan hosszú combjai (Daryl Hannah adja elő őket) sem tudják feledtetni : olyan ez a film, mintha különböző színű Lepo-elemekből rakták volna össze. Viharos hétfő Nagyon hasonlatos az előző filmhez a hét másik — angol — újdonsága is. Itt is több filmműfaj keveredik. Itt is van egy bonyolult és naiv gengsztertörténet (egy amerikai szenátor a valóságban nem jeles politikus, hanem kisstílű zsaroló és gengszter, akinek épp az az ötlete támad, hogy a nagy észak-angliai kikötővárosban, Newcastle-ban akarjon megszerezni egy éjszakai mulatót meg egy telket, s ezért mindenre kész). Van egy diszkótörténet (a mulató egyben diszkó, sztriptízlokál és igen jó! szervezett alvilági központ is), melyben természetesen ott egy sokfelé ágazó szerelmi történet is. annak minden kellékével. No és van egy — nevezzük így — disszidensvonal, noha a szóban forgó lengyel dzsesszmuzsikusok nem disszidálnak, azonban igen érzékletesen megtapasztalhatjuk, milyen közegben is kell egy tökéletesen idegennek számító közép- kelet-európainak egzisztálnia, ha mondjuk Angliába vagy bármely nyugat-európai országba kerül. Hogy a szenátor miért — s főleg hogyan — lehet egyben gátlástalan bűnöző, gengszterfőnök is, hogy a mulató tulajdonosa (akit a népszerű popsztár. Sting játszik, meglepően jól) miért olyan fontos figura. s mi köze az alvilághoz, hogy a szép felszolgálónő hogyan keveredik bele az ügybe, vagy hogy a jóképű takarítófiú miért csöppen egy veszedelmes rivalizálásba, jobb, ha nem kérdezzük. Ez a film ugyanis nem a logika mesterműve. lakács István Lehotka László fotóakvarelljei Cegléden. Csodák színnel, fénnyel Néhány héttel ezelőtt a Budapesti Fotóművészeti Galériában képei láttán a vendégkönyv lapjai a látogatók elismerő bejegyzéseivel teltek meg. Esztendőkkel ezelőtt, pályája elején, amikor bemutatkozott a ceglédi Kossuth Múzeumban, már akkor észre lehetett venni, hogy ez a pályaelő már nem az útkeresés időszaka, hiszen tulajdonképpen sínen volt, s tagja a Fotóművészek Szövetségének. Lehotka László fotóművész most újra itt van körünkben, természetesen képeivel együtt.
