Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

12

1989. ÁPRILIS 29., SZOMBAT

Két szép porta a szélső soron

Nyújtsunk kezet nekik

Magyarok az Ipoly túlpartján

Az az ember, aki közel lakik a határhoz, gyakran utazik a szomszédos országba. Koronát vált — ezért nem kell sorban állnia —, s egy szép napos hétköznap reggel kocsiba ül és elindul. Odaát — esetünkben Csehszlovákiában — lát, beszélget, fényképez.

Parassapuszta, határállomás. Ha eddig nem tudtam volna, a magyar vámos kíváncsiskodása rádöbbent: a legkelendőbb „áru” a másik oldalon a forint lehet, ötszáz- és ezerforintos. Még a táskámba is beletúr, hátha, de nincs szerencséje. Beütik a pecsétet a kék könyvecskébe, s máris mehetünk.

S ez már Csehszlovákia. Az Ipoly völgyében a magyar oldalon számos Pest megyei település található, a kis folyam túloldalán szintén magyarok lakta vidéken autózunk. Hogy valóban magyarok élnek arrafelé, az csak akkor válik biztossá, amikor megszólítjuk az embereket. Sahyban egy idős asszony igazít útba, paló- cos táj szólással magyarázva, merre is visz az út Sazdicébe. S azután, rálelve a helyes irányra, alig egy óra alatt fut végig a kocsi a Stúrovóba vezető keskeny betonsávon, érintve Sokolcét, Bielovcét, Pastovcét és Salkát. A falvak elején e szlovák névvel hirdeti a tábla, hol is járunk éppen, s meglepő módon a magyar nemzetiségű lakosság is jobbára csaik ezeket az elnevezéseket használja. Ügy kellett külön rákérdezni, mi is volt korábban a magyar neve a településeknek. Százd, Szakállas, lpolybél, Pásztó, Párkány, Ipolyság — sorolták.

Könnyen felejtik, hiszen a hivatalos iratokban sem használják, mint ahogy az utcákat is szlovák feliratú tábla jelöli. Ez a következetesség csak a boltok, éttermek és más közösségi épületek esetében törik meg: ezeken kétnyelvű a tábla. Párkányban azután kellemes meglepetésként a május elsejei ünnepségre mozgósító plakáton is magyar szavakat olvashatunk, az újságosstandon pedig ott láttuk a Heti Hírlapot, a központi járási lapot. Sőt: az egyik kirakatban egy plakátot is felfedezSzlovákul Stúrovó, magyarul Párkány

(A szerző felvétele)

tünk, amely egy, a peresztrojkával foglalkozó nyilvános vitára magyarul invitálja az érdeklődőket.

A településeken élők — ezt erősítették meg beszélgetőtársaink is — ezer szállal kötődnek Magyarországhoz. Egy ideje Csehszlovákiában megszüntették azokat a korlátozásokat, amelyekkel a hozzánk utazókat sújtották. Ma már annyiszor indulhatnak útnak, ahányszor csak akarnak, s a forinthoz is hozzájuthatnak. Igaz, sokszor eléggé körülményesen. A legtöbben Párkányban szállnak fel a nemzetközi gyorsokra, vagy a naponta Szobról többször is oda és vissza átjáró személyvonatokra és Vácig, Budapestig utaznak. A rokonlátogatáson kívül a legfontosabb úti- cél a bevásárlás. Szlovákia e déli részén ugyanis — ezt magunk is láthattuk — meglehetősen szegényes a boltok kínálata. Igaz, ami kapható, általában olcsóbb, mint a hasonló magyar áru, s ez vonzza a határ eme oldalán élőket is. Párkányba óránként indul a komp Esztergomból, s pár forintba

kerül csak a vasúti jegy. Ottjártunk- kor is sok magyar rendszámú autóval, turistával találkoztunk. A szatyrokban a néhány üvegnyi, közismerten finom szlovák sör mellett műanyag háztartási felszereléseket, édességet, s más apróholmit láttunk. Mást nem is nagyon lehet hozni, mert a vámrendelkezések Csehszlovákiában sokkal szigorúbbak, mint Magyarországon.

Az Ipoly túlpartján szinte alig láttunk olyan házat, amelyen a televízióantennák ne dél felé fordultak volna. A magyar nyelv él, a gyermekek már az óvodában is használhatják, s a járásban működik számos magyar iskola és gimnázium is. Az ott élők élete békés, nyugalmas. Tudják és vállalják is, hogy őket végérvényesen elszakította az anyaországtól a történelem. Ám a szlovákiai magvarok egyre éledő és kapcsolatokat kereső nemzeti tudattal fordulnak Magyarország felé. Nyújtsunk hát kezet nékik.

Furucz Zoltán

Ha jsza és betegség árán épül a ház

De Gábornak maid jó lesz!

Szigetszentmiklós határában az ugart lépésről lépésre hódítják meg a földből egymás után kinövő házak. A Legelősoron az út poros, hepehupás és gazos, aki erre merészkedik kocsival, tengelytörést kockáztat. Az utca mező felőli oldalán az egy- és kétszintes, hatalmas házak jó része még csak félig készült el. A vakolatlan, ajtó, ablak nélküli, csupasz falak között szinte minden portán lázasan sürgölődnek a tulajdonosok: kopott ruhában két kezükkel építik leendő otthonukat.

Már most látszik, ha elkészül, jól néz majd ki a házsor. A tanács előírása szerint egységes tervek szerint húzzák fel a falakat. De vajon elkészül-e valamennyi ház?

— Sokan még így, félig készen el akarják adni, mert nem bírják anyagilag az építkezést — sóhajt Versé- nyi Sándorné, az egyik épülő ház asszonya. — Szörnyű sokba kerül minden, sok jattot kell adni ahhoz, hogy egyáltalán legyen anyag, s ráadásul hiába csinálnak meg mindent, amit csak tudnak az emberek maguk, még ha belerokkannak, sem tudják előteremteni sokan a szükséges pénzt.

A hatalmas, még csak félig elkészült teraszon üldögélünk az ócska fotelekben.

A férj most Pesten van. kora reggel elment a jó öreg piros Wartburggal Villanyszerelő kisiparos, egy fodrászszövetkezet bízta meg valamilyen munkával.

— Az a baj, hogy Sanyi nagyon olcsón dolgozik — panaszkodik az asszonyka, míg rágyújt. Idegesen fújja ki a füstöt. — Hiába vallja be minden jövedelmét, mégis jelemelik az adóját a kétszeresére, mert azt mondják, nem létezik, hogy csak ennyit keres. Rengetegen kiváltották az ipart i t a környéken, úgyhogy, ha mag akarunk élni, valamilyen más vállalkozásba kell fogni. Szerencsére a férjemnek arany keze van, a

világon mindenhez ért. Ezt a házat is ő építi, csak a barátok segítenek.

Körülmutat. A gizgazos kertben néhány gyümölcsfa zöldell, közöttük építési anyagok, tégla, törmelék, egy betonkeverő gép, sőt még egy rozsdás hinta is árválkodik A ház si- váí, hiszen még csak most' építik, de látszik, összkomfortos lesz, ha elkészül. Lent óriási nappali, ebédlő, konyha, kamra, fürdőszoba, hálószoba és a gyerekszoba. Egy rozoga falépcső visz az emeletre, ahol az előtérből két szoba és egy fürdőszoba nyílik — majd. Tető már van a fejük fölött, igaz még csak palából, de hamarosan kicserélik cserépre.

— Négy éve vettük meg a telket, két esztendeje vágtunk bele az építkezésbe — meséli Ágika. — Csepelen az új lakótelepen laktunk a férjemmel, gondnokok voltunk. A lakók szörnyen viselkedtek velünk, nem tudtam eltűrni, hogy lenéznek minket. A férjemnek volt egy háza Szigethalmon, azt eladtuk, így jött össze az induláshoz a pénz. Először nem nagyon tetszett az ötlet, hogy idejövünk, tudja, én pesti lány vagyok. Nézzen körül, ennél szebb környéket is el lehet képzelni, mondjuk Budán, de hát Sanyi Csepel szerelmese. ragaszkodott ahhoz, hogy itt vegyük meg a telket.

Mintha olvasna a gondolataimban, elmosolyodik.

— Ugye arra kíváncsi, hány évesek vagyunk. Én harminchét, a férjem negyvenegy. Beteg lettem, leszázalékoltak nemrég, három hónapig voltam kórházban. Ezért nem látja itt a kisfiúnkat. Amikor befeküdtem a kórházba, a férjem felvitte Pestre a szüléimhez. Most is ott van, nem akarjuk állandóan más iskolába járatni. Meg különben is, ez a ház most még nem való egy nyolcéves gyereknek. Még csak a két kis földszinti szoba lakható, nagyon nagy a rumli.

t— Nagyon rossz itt a közlekedés, szombaton és vasárnap nem jár a

busz, akinek nincs kocsija, az taxizhat — dohog. — Nemigen törődik velünk a tanács. Kilométeres körzetben nincs telefon, és nem is ígérik, hogy egyhamar lesz. Igen ám, de én beteg vagyok, mi lesz, ha egyszer ki kellene hívni a mentőket? Aztán látja, milyen ez az utca, ha a saját pénzünkből nem csináljuk meg, talán soha nem lesz itt kövesút. Az viszont igaz, hogy hamarosan bevezetik a vizet.

Arra gondolok, mit csinál akkor ebben a hatalmas házban ez a beteg asszony, ha egyedül van. Főz, vasal, mos — és várja haza az urát. Azt is elmondja, hogy téglát, csempét hord, ha arra van szükség, hiába, magad uram. ha szolgád nincs. Minden pénzt, amit lehet, meg kell spórolniuk, így is felszippantotta mindenüket az építkezés.

— Nekünk az a szerencsénk a többiekhez képest, hogy nemrégen örököltünk egy kis pénzt — csillan fel az asszony szeme. — Ha ez nincs, nem is tudom, mit csinálnánk. Több kölcsönt már nem vehetünk fel, a férjem pedig nem tud már ennél többet dolgozni. Olyan ez az építkezés, mint egy feneketlen bendő: minden pénzt elnyel. Talán, ha minden igaz, idén be tudjuk fejezni. Elárulom. mindent a fiunkért csinálunk. Én lerobbantam, a férjem éjjel-nappal dolgozik. De Gábornak majd jó lesz! Legalább neki adassák meg mindaz, ami nem volt meg a szüleinek.

Sötétedik. A házaknál a sürgésforgás nem lankad, az emberek szorgalmas hangyaként építik a házukat, az álmukat. Búcsúzom, ki tudja, mikor jön haza a ház ura, nekem pedig haza kell érnem.

— Mit csinálnak a hétvégéken? — fordulok még vissza a kapuból.

— Ugyanazt, amit a többi napon — néz rám csodálkozva a fáradt szemű asszony. — Dolgozunk. Építjük a házat.

Faggyas Katalin

Veresegyházon nem tanácsolják, hogy a cigányság életmódja felől érdeklődjek. Azt mondják a tanácsházán, hogy megsértődnek az érintettek, akik mindig azt bizonygatják, ők ugyanolyan magyar emberek, mint bárki más, ugyanúgy dolgoznak, nem járnak segélyért a tanács nyakára.

— Rendben van — egyezem bele, csak azt kérem, ha már itt járok, adják meg Baranyi Béla címét, hogy meglátogassam, ö biztosan vállalja a cigány mivoltát ugyanúgy, mint ha nekem kellene kisebbségiként. mások anyaországában vállalnom a magyarságomat.

Takaros porta előtt kell megállnom. A földszinti ablak fölött a tetőtér is beépítve, a kapun cégtábla. Baranyi József kőmíves. Eltévesztettem volna a keresztnevét? Csinos fiatal- asszony nyit kaput, s az udvar végébe kalauzol. Néhányan a betonkeverő gép körül sürgölődnek, a bakokra fektetett pallón pedig frissen formázott falazóblokkok sorakoznak.

Kezet fogunk, bemutatkozunk a harminc-egynéhány éves fiatalemberrel, bár most már tudom, hogy nem őt kerestem. Szerencsére drótkerítés választja el a szomszéd házát, s az udvarban feltűnik a testvér, Béla alakja, aki megismer. Int, hogy menjek csak. A HNF megyei cigánytanácsából ismerjük egymást, meg az újonnan alakult MCDSZ megyei szervezetéből, ahol őt az ellenőrző bizottság elnökének választották meg.

Indulok tehát hozzá, de ha már véletlenül összetalálkoztunk Józsival, kérem, tartson velem, ha van ideje. Beszélgessünk egy kicsit erről a gmk-ról, amire azt mondta, hogy a Tüzép-nek dolgoznak, de ez csak a mellékállása. Télen kerti bútorokat készítenek egy másik cégnek néhány kollégájával, a felesége pedig vállalatnál takarít. A szakértelem abból az időből származik, amikor még a veresegyházi építkezéseken segítkezett a kőmívesek mellett. Volt vagy tíz évig vagyonőr is Budapesten — osztogatja az éveket, amiből az is kiderül, hogy ilyen fiatalon kimutathat már magának huszonnégy év munkaviszonyt. Ennyi idő alatt megszokja az ember a fegyelmet, a pontosságot, ami úgy a vérévé válik, hogy most sem hajlandó a dologidőből tizenöt percnél többet áldozni.

A ház? A munka? Hát igen. Szorgoskodni kell, mert itt a két gyerek, fel kell még nevelni. Tulajdonképpen ez a lényeg, az ő családjukban mindenki dolgozott. A többit elmondja a testvér — zárja le a mondanivalót Józsi, s már indul is vissza, hogy folytassa a munkát, mert most nem a beszédnek van itt az ideje.

— Anyánk korán meghalt — folytatja csendesen Béla a tágas nappaliban, ahol a délelőttjeinek nagy részét tölti, mert csak a déli vonattal indul dolgozni Budapestre, az

Akadémiai Nyomdába, ahol levonatkészítő. A felesége délutános,, aminek az az előnye, hogy így ő indíthatja iskolába a még kilencéves fiút. Ez is családi hagyomány. Ez alakult ki a ma húszéves, négy gimnáziumot végzett kislány gyerekkorában, aki most a Chinoin Gyógyszergyárban gyors- és gépíró.

Szóval, hogy így anyám nélkül maradtunk — folytatja —, én afféle gyarapító gyerekké lettem.

Tizenkilenc éves korában megnősült.

— Jöttek a gondok — emlékszik. Ácsa és Verseg neve bukkan elő. Saját otthonra csak Veresegyházon találnak azzal, hogy 1974-ben telket vásárolnak, s ide építenek.

— Ügy, mint mindenki más — mondja hangsúlyozva, de egyben az áldozatot is említve, amibe került a sok munka.

ötvenszázalékos rokkantság, három évig portási munkakör, mert állni nem tudott. Ma már ismét a nyomdába jár.

— Azt akartam én a kislányomnak megadni, amit én nem érhettem el

— említi a gimnáziumra célozva, s a reménységre, hogy talán tovább is megy az a gyerek, de hát így alakult. Már így is nagyon jó. Mert hát kit becsülnek meg ma? A tanult embert — latolgatja, s már maga is gondolt az érettségire. Am ahhoz egy kicsit késő van. Elment az idő. Most már a gyerekekért kell áldozatot hozni.

Az építkezés miatt nem volt Ideje a rajkózenekar irányítására, amit itt maga szervezett, s ezért az is szétszéledt. Viszont 1975 óta mindig ő szervezi a cigánybált, sikerrel.

Hallgatnak rá, tudom, ezért kérdem, Veresegyházon lesz-e a szövetségüknek helyi szervezete.

— Nem látom értelmét — válaszolja röviden, s amikor azt forszírozom, milyen a kapcsolat a helyi Cigányság meg a magyar lakosság körében, kiderül: hibát vétek.

— Én is magyar vagyok — emeli fel figyelmeztetőleg a mutatóujját, mire nem győzöm magyarázni, hogy értettem a kérdést. — Különben — mondja — nincs semmi gond, a szomszédok is jól megvannak egymással. Amikor viszont később beleolvasok az 1988-ban kiírt pályázatra készült szociográfiai dolgozatába, abban azt találom, leírva: „ ... ahol én lakom, cigány származású a közéletben, semmilyen tevékenységben nem vesz részt és semmilyen funkciót nem tölt be.”

Később még két idézetre érdemes mondat: „A társadalmi felemelkedés kötelesség is az ember számára. E nélkül sivár lenne az élet.”

Amikor tőle s egy meleg kézszorítással Józsitól is elköszönök, a dolgozat még egy sora kap meg.

„A magyar Himnusz hallatára nekem is elgyöngül a szívem.”

Kovács T. István

FEGYÓ LÁSZLÓ: NAPRAFORGÓK