Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-15 / 88. szám

1989. ÁPRILIS 15., SZOMBAT ^í»faP Hogyan tovább, írószövetség? Beszélgetés Koczkás Sándor főtitkárral Az elmúlt negyed évszázad, az úgynevezett konszolidáció ideje alatt az írószövetség és a politikai vezetés között bizonyos partnerszerep ala­kult ki, ez az igény megfogalmazódott mindkét fél részéről. Ez viszony­lagos mozgásteret és korlátozott cselekvési lehetőségeket jelentett az író- szövetség számára. Meglehetősen törékenynek bizonyult azonban ez a partnerkapcsolat: három évvel ezelőtt a kulturális kormányzat korlátozta az írószövetséget alapvető jogainak gyakorlásában. Közel két éve visz- szvkapta a szövetség korábbi jogait. Hogyan alakult azóta a politikai vezetés és a szövetség kapcsolata? — kérdezem Koczkás Sándortól, a Magyar Írók Szövetségének főtitkárától. — A múlt boncolgatásába ne men­jünk bele, mert messzire vezetne. Kétségtelen, hogy az 1986-os köz­gyűlés előtt így vagy úgy létezett az írószövetség és a kulturális kor­mányzat között — egy hpi nyitot­tabb, hol beszorítottabb — partne­ri viszony. Ezt a korszakot egyfaj­ta integráló kultúrpolitika jellemez­te, amely fokozatosan az új törek­véseknek is helyet adott, ez azon­ban mindig együtt járt különoöző dolgok lefékezésével, tabukkal, sok minden olyan megszigorítással, ami a valódi autonómiát árnyékba von­ta. A konfliktus az 1986-os közgyű­lés előtti években, majd a közgyű­lésen és közvetlen utána éleződött ki, pedig véleményem szerint a közgyűlésen számos olyan jelzés, probléma fogalmazódott meg, ame­lyek később az 1938. májusi párt­értekezleten kaptak nagyobb nyo- matékot. Az írószövetség — ahogy mondani szoktuk — parkolósávon való tartása csak hátráltatta a prob­lémák tisztázását. — Milyen most az írószövetség társadalmi státusa? ' — Kinyilvánították az írószövet­ség autonómiáját, de hogy a való­ságban ez mit jelent, azt előbb ki kell tapasztalnunk. Igen fontosnak tartom azt is, hogy a jogok hely­reállításával egy időben kimondták, hogy az írók munkásságát nem nyilatkozataikból, állampolgári cse­lekedeteikből, hanem műveikből kell megítélni. Másrészt új elemként lé­pett be az év elején az egyesülési törvény,, arrreűy, szépiát az, .írószövet­ség a továbbiakban jogilag nem a kulturális kormányzat,- pontosabban a Művelődési .Minisztérium főható­sága alá tartozik, hanem mint ön­álló szervezet, az ügyészségnek te­lel. Ugyanakkor a művelődési kor­mányzat a maga részéről mecénás szerepet vállal. Óhatatlanul felme­rül tehát a kérdés: milyen legyen az új helyzetben a kapcsolat a mi­nisztérium és az írószövetség kö­zött. Véleményem szerint ezt a kö­zeljövőben kooperációs szerződések­ben kell tisztázni. Pontosabban: ki kell tapasztalni, hogy az egyes part­nerek miként értik és alkalmazzák az elveket. A deklarációk próbája a gyakorlat. — Az írószövetségnek milyen sze­repet szán ön kulturális és közéle­tünkben? — Az írószövetség mindenekelőtt szakmai testület, a különböző iro­dalmi műfajokban foglalatoskodó emberek szövetsége. Elsődleges te­repe az esztétika, az alkotói mi­nőség. Ugyanakkor alapvetően az irodalom (nem az egyes írók!) ér­dekvédelmi szervezete is. Működé­sét nem lehet azonban leszűkíteni egyszerű szakmai tevékenységre. Mert az írókat, általában az írástu­dókat, különböző előjellel és módon, de érdeklik a társadalom problémái is, mint ahogyan ezt különböző, megszorítottabb vagy nyitottabb sza­kaszaiban a szövetség mindig bizo­nyította: a maga módján politizál, foglalkozik a társadalom ügyeivel. Mert az irodalom nem szakítható el a társadalomtól. Még az önelvű irodalom is azokra a kihívásokra felel, amelyek az adott világban, az adott társadalomban jelentkez­nek. Tehát összefoglalva: ha az író- szövetség igazán működni akar, ak­kor az irodalom érdekeinek megfe­lelően működhet csak, ugyanakkor az írószövetség lényegi funkciójának kiüresedésével járna, ha lemonda­nánk arról, hogy a társadalmi moz­gásokba, azok föltárásába, az azok­ról való gondolkodásba beleszól­junk. Akkor is, ha ez a beleszólás gyakrarí nem közvetlenül politikai, hanem etikai, esztétikai, bölcsele­ti jellegű. — Korábban az írószövetség élen járt a társadalmi folyamatok auto­nóm szempontú megközelítésében, a demokratizmus, a pluralizmus gon­dolatának megfogalmazásában. A társadalmi folyamatok az elmúlt egy-másfél évben viszont erősen gyorsultak, különböző egyesületek, sőt pártok alakultak. Kissé nehéz­kes szervezetével tudta-e azt követ­ni az Írószövetség? Éppen társadal­mi szerepét tekintve nem szorult-e a pályaszélre, tevékeny részese-e a szövetség e folyamatnak? — A kérdés egyik oldala: ezek­ben az újfajta szervezetekben, párt­csírákban vagy részben már párttá vált szervezetekben az írószövetség tagságának egy része is részt vesz, vagy vezető szerepet tölt be, ma­gyarán mondva az írószövetség kö­penye alól — hogy Cseres Tibor megfogalmazásával éljek — bizo­nyos politikai szándékok is kiraj­zottak, amit egy időben rossz né­ven is vettek. Másfelől: az írószö­vetség nem vállalhatja, hogy egy vagy akár három-négy párt uszá­lyába kerüljön. A társadalom sor­sáról, a nemzet jövőjéről való_ fele­lősségtéli gondolkodás viszont — mint említettem — mindig összefügg valahol az irodalom alapkérdései­vel. Arra kell törekednünk, tehát, hogy az írószövetség megfelelő fó­rumot nyújtson a különböző eszté­tikai, etikai, politikai-társadalmi kérdések megvitatására, anélkül azonban, hogy a-nagy országos po­litika hivatalos apparátusának a terhét magára vállalná. — Alkclmas-e erre jelenlegi szer­kezetével az írószövetség? A Kor­társban a nyilvánosság előtt is meg­jelent a kritikai szakosztály vitaira­ta, amely sürgeti az írószövetségnek a tényleges irodalmi erőviszonyok szerinti átalakítását a mai helyzet követelményeinek megfelelően. Be­szélgetésünknek is e vitairat adja az aktualitását. — Valóban megérett a helyzet az írószövetség korábbi szerkezetének újrafogalmazására. Az a program, azok a tételek, amelyek az írószö­vetség korábbig alapszabályaiban szerepelnek, részben felülről su- gallt elképzelések voltak: a de­mokratikus centralizmus, a szocia­lista irodalom hegemóniája jegyé­ben. Most új, alulról végiggondolt program kell. Olyan, amelyben az írószövetség — lévén, hogy Keiet- Közép-Európában élünk — teoreti­kusan megfogalmazza a maga tár­sadalmi .helyzetét, autonómiájának saját értelmezését és a maga eszté­tikai elvárásrendszerét, amelynek alaptétele a sokszínűség kell hogy legyen. Az alapprogramból következ­hetne a struktúra átalakítása. Ha a közakarat úgy kívánja, szerveződ­jön irányzatok szerint. De' még jobb, ha ezeknek az irodalmi irány­zatoknak a közös nevezőjét keres­sük meg, és arra építkezünk. A másik lehetőség: jó néhány, éve különböző körök, társaságok ala­kultak írástudókból és irodalom- pártolókból, többnyire egy-egy nagy író, költő hagyományának ápolásá­ra, ezeket integrálni lehet a szö­vetségbe. Viszont önmagukban ezekre sem lehet építeni a szövet­séget. Ezzel szemben a jelenleg két­ségessé, problematikussá vált szak­osztályok tűnnek egyelőre még min­dig megfelelő formának a különbö­ző esztétikai, etikai, társadalmi el­gondolások párbeszédére és ütköz­tetésére. A legtöbb szakosztály élén tulajdonképpen egy szellemi koalí­ció áll, a 9-11 fős vezetőségekben megtalálhatjuk a legkülönbözőbb irodalmi irányzatok képviselőit. Persze számos kérdést meg » kell vitatni: mi legyen a közgyűlés ha­tásköre, szükség van-e a választ­mány mellett elnökségre, milyen legyen a titkárság, s hogyan működ­jön, kellenek-e alelnökök, és így tovább. Szükségesnek látszik, hogy a választmányban különböző állan­dó bizottságok működjenek, ame­lyek hatékonyabbá teszik mind a választmány, mind pedig a titkár­ság munkáját. Mindezeket belső vitákban kell tisztázni. De ahhoz, hogy az írószövetség valóban át­alakuljon, külső lehetőségekre is szükség van. — Milyen lehetőségekre gondol? — A kialakulóban lévő piacgaz­dálkodási helyzetben az írószövet­ségnek olyan funkciót is be kell íöl- ■tenie, amit az irodalmi vállalkozá­sok menedzselésének nevezhetnénk. Nem az írók érdekvédelmére, szak- szervezeti feladatra gondolok, mert ezt most a Művészeti Alap és az írószakszervezet a maga módján el­látja. Nincs viszont semmiféle ér­demi beleszólási jogosítványunk a könyvkiadásba. Az írószövetségnek nincs lapja, hiába viselte nevét egyik-másik a címlapján az elmúlt negyven évben. Miként mondhatjuk el így véleményünket az ország, a társadalom nyilvánossága előtt? — A vezetőség hogyan képzeli él konkrétan az írószövetség meg­reformálását? — Ez a választmány joga, köte­lessége és felelőssége. A választ­mány bizottságainak lesz a fel­adata kidolgozni az írószövetség új programját, alapszabályát, műkö­dési mechanizmusának szerkezetvál­tását. Mindezt a választmánynak a következő közgyűlés elé kell ter­jesztenie, és az ott lezajlott viták nyomán születhet döntés a szüksé­ges és vállalt változtatásokról. Angyal János Hamis kiií'ok nemzeti húrokon Évtizedeken keresztül szomorúan nyugtáztam, hogy a hatalom fél a március 15-ét ünnepelni akarók­tól. Azért értettem meg, hogy az újra szabad ünneplés sokban ha­sonlított ahhoz, amikor 1945-ben végre ünnepelni lehetett május el­sején. Most azok is ünnepeltek, akik egyébként kirándulni mentek volna. Ez az ünneplés valóban impozáns demonstráció volt a korábban tiltó hatalommal szemben. Jogosnak ér­zem, ha estére egyformán töltötte el megkönnyebbülés a hatalmat, büsz­keség az ünneplőket. Nekem azonban kicsit már sok volt a külsőség, a jelvények, mint ahogyan nekem már az elmúlt év­ben is zavaró volt, hogy a szimbó­lumokat az érdemi reformoknál sokkal hangsúlyozottabban kezelték. Jobb lett volna a kevesebb és rit­kábban használt zászló, címer és jel­vény, és sokkal több reformtett. Ha a nemzeti ünnep arra volna alka­lom, hogy önkritikát tartsunk, meg­vizsgáljuk, megtettünk-e, ha nem is minden tőlünk telhetőt, de eleget nemzetünk haladása érdekében. Per­sze az önkéntesen viselt túlságosan sok nemzeti jelvény kisebb hiba volt számomra, mint korábban a kötelezően hordatott túlságosan sok vörös. Én akkor szívesen láttam volna sokkal több trikolórt és most néhány vörös lobogót is, de tudomá­sul veszem, hogy a túlzásokért túl­zásokkal fizetnek. Röviden: megér­tőén fogadtam azt is, amit szívem és eszem szerint túlzásnak tartot­tam. Mi késztet mégis az írásra? Két kokárda- és jel vény árusnál is láttam olyan térképet, amin a két világháború között történelminek tanított Magyarország térképe sze­repelt a 63 vármegyével, a birodal­mi és a megyék címerével. Az áru­sok és talán a kinyomtatok sem so­kat tudhattak arról, hogy mit csi­nálnak, hogy ezzel a térképpel jog­gal sértik a szomszéd népeket, hogy a nacionalizmus tüzét szítják, de ezt tették. Ha engem felháborított a magyar birodalmi nacionalizmusnak ez az ízléstelen megnyilvánulása, mit érezhet a szlovák, a román, horvát e térképekkel ünneplőkkel szemben? Meggyőződésem szerint felháborodást. Ök tudják, hogy az ábrázolt megyék között vannak olyanok is, amelyeket ők laktak és laknak 99 százalékban. Joggal fél­nek attól, hogy újraéled a magyar nacionalizmus, amelytől ők is so­kat szenvedtek. Tudom, mondom is másoknak, hogy a demokrácia akkor is a leg­jobb rendszer, ha azzal jár, hogy Beszc Imre: CEGLÉD, SZABADSÁG TÉR Emlékmű. Névsor. Cirill s magyar betűk, sovány obeliszk a Kossuth-szobor előtt. Egy pádon ül öreg szabónk, az Idő, apró ráncokat varr. Ölében tarka kelme a mai délelőtt, szurkálják újra s újra a másodpercnyi tűk. Egy folt vagyok csak Cegléd kopott kabátján, # egy hézagpótló, apró szerkezet, apró vagyon, apró szegénység — szeplő a Szabadság téri szépség magányán. Vállalom. ostobák vagy rossz szándékúak visz- szaélnek vele. A cenzúrát nem sza­bad ’ működtetni azzal az érvvel, hogy csak azt akadályozza meg, amit ellenségesnek tart. Azt hatal­mi, adminisztratív eszközökkel nem szabad megakadályozni, hogy a társadalom életére veszélyes kisebb­ség ostobaságot kövessen el, de az ilyen ostobaságokat a többségnek, a józanoknak le kell leplezniük. A tu­datlanokat fel kell világosítani ar­ról, hogy mi nem lehet helyes, mi a káros. A legfőbb rossznak tehát nem azt tartom, hogy az ilyen irredenta térkép megjelenhet, hanem azt, hogy szó nélkül hagyjuk. Már negyven éve elég alkalma lett volna a ha­talomnak, hogy nyíltan oktassa a Trianon előtti Magyarország nemze­tiségi összetételét, hogy mely terü­leteken élt elenyésző kisebbségben a magyarság, hol volt anakronisztikus a magyar uralom. Arról is szólni kellett volna a március 15-ék megünneplése során, hogy ezt a gyönyörű napot is a ma­gyar nacionalizmus, a haladás esz­méinek visszaszorítása követte. Hogy e nap lelkes, fiatal forradalmárai után jött a nemesi országiás. amely hallani sem .akart a nemzetiségiek jogairól, hogy ennek következtében a kisebbségek óriási többsége félt a magyar forradalom következményei­től, hiszen az nem vált lehetővé, hogy a tisztán kisebbségi megyék megyegyűlésein használhassák a la­kosság nyelvét. Mi csak arra oktat­tuk a fiatalságot, a népet, hogy ké­sőbb, amikor már nemcsak a már­ciusi gondolatok, szándékok, hanem a magyar függetlenség ügye is el- bukottnak ígérkezett, hajlandóknak mutatkoztunk bizonyos kisebbségi jogok megadására. De csak akkor, amikor már mindenről lekéstünk. Nem tanítottuk azt, hogy az ország akkori lakosságának mintegy fele félt a magyar győzelemtől, mert tudták, hogy nem Petőfi szelleme) hanem a nemesi Magyarország ke­rül hatalomra. Ha legalább ennyit tudna a magyar közvélemény 1848- ról, tisztában lenne vele, hogy ezt a szép napot úgy kell ünnepelnünk, hogy ne sértsük más népek — nem despoták — efczelmeit. De ez a térkép nemcsak a március 15-e megünneplésének a megfelelő formájára figyelmeztet, hanem arra is, hogy miiben veszélyek rejlenek abban, ha nem akad elég bátor em­ber a hatalmon belül és kívül, aki szót emel a nacibriálizmus felélesz­tése ellen. Az is érthető, hogy e té­ren is ellenreakció érvényesül. Negyven éven keresztül nem volt szabad egészséges értelemben nem­zetinek lenni, hallgatni kellett arról is, amiről egyetlen nemzetnek sem szabad hallgatnia, ha ilyen helyzet­be kerül. Most a negyven év mu­lasztását akarják sokan bepótolni. Ehhez járul az a politikai harc, amely a közvélemény megnyeréséért folyik. Sem a hátalom, sem az ép­pen bontakozó ellenzék nem akar semmi olyan kérdést felvetni, ami ártana a népszerűségének, és szíve­sen, hagyja szólni azokat a húrokat, amelyekre minden nép, de különö­sen a magyar, érzékenyen rezonál. Tehát meg kell értenem, hogy zengenek a nemzeti, sőt néha sovi­niszta húrok is. Az öröm közepette azonban nem csökkenhet a nacionalista veszéllyel szembeni éberség, még akkor sem, ha ez népszerűtlen. Ha az elkövet­kező évekhen nem akad mind a ha­talom, mind az ellenzék táborában olyan kisebbség, amely magára vál­lalja a realitások feletti éberség fel­adatát, veszélybe kerülhet minden, ami ma már olyan ígéretesnek mu­tatkozik;, Ebben a szerepben Ady Endrét hívom segítségül, aki 88 év­vel ezelőtt, amikor a magyar nacio­nalizmus mind a hivatalos politika, mind a közvélemény hivatalos és általános vonala volt, így írt A ma­gyar kétfejű sas című cikkében: Az egyik fejét nevezzük nacionalizmus­nak, a másik fej határozottan kle- rikalizmus. Akármelyik fejét bíz­nánk a kezünkre, levágnánk minden tétova, minden tusakodó lelkiisme­reti harc nélkül. De szívesebben a nacionalizmusfejjel bánnánk el. Ez a fej a legveszedelmesebb. A nacio­nalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradíció­ra, kegyeletre, fajbüszkeségre, ke­nyéririgységre, minden erényre és bűnre. Kopátsy Sándor i VIRÁGCSENDÉLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents