Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
&ßMan _ 1989. FEBRUÁR 18., SZOMBAT VIMOLA KÁROLY: ÉRTEKEZLET Tiltakoznak, de nem tudják, miért A tájékoztatás ini'í»int elmaradt A légyragadópapír-készítö kisiparos esete A riport miatt fizette a több száz ezres pótadót A njugodt és bölcs Nagy Istvántól a rosszakarói sem tagadhatják meg a titulust: tudja, mitől döglik a légy. Hogyan is tagadhatnák meg, amikor a házán lévő tábla is mesz- szire hirdeti. A mester ugyanis légyfogógyártó kisiparos, vagy ha ragaszkodni akarunk a hivatalos fogalmazáshoz: légyragadópapír-ké- szítő, s mint ilyen, egyetlen a megyében. Néhány éve még az egész országban sem akadt párja, de felkapta a hír, tv-riport készült vele. a Nők Lapja cikket közölt róla, nem csoda, ha követőre talált. Egy budapesti gmk jelentkezett versenytársként. Nagy István valóban mester, igaz ugyan, hogy az eredeti szakmájában szerezte az oklevelét, villany- szerelőként. Akkoriban még maga is azt tartotta a légyvadászat legbiztosabb módjának, ha odacsapott ... De odacsapott akkor is a főnöke asztalára, ha nem volt ott légy, végül ezért kényszerült arra, hogy önállósítsa magát, kiváltsa a villanyszerelő kisiparra az engedélyt. A mester állami megbízásokat vállalt, középületek villanyhálózatának javítását, cseréjét. Az egyik munkája alkalmával szóba elegyedett a miniszterrel, s elmondta ötletét, hogy kellene a lakótelepeknél a kábel? ésszerűbben lefektetni, s ezzel' megtakarítani az utólagos földmunkát, a telep elkészülte után szokásos kábelcserét. A miniszter azt válaszolta, adja be javaslatát írásban. A mester viszont úgy vélekedett, ha a miniszter ezt nem tudja elintézni egyetlen tollvonással, ő hiába írja a levelet. Nem. tudni, pálfordulásában mekkora szerepet játszott ez a beszélgetés, lehet, hogy csak korosnak érezte magát a véséshez, mindenesetre pályamódosításra határozta el magát. A mester alapos ember, először eladta a telkét, majd a budapesti lakását és Törteién vásárolt egy kis családi házat kerttel. A megmaradt pénzét pedig az új iparába fektette, amit a felesége nevére váltottak ki. Rájött, hogy a régi, jól bevált ragacsos papírt teljesen kiszorította a modern, aeroszolos légvgyilok. Tudta, hogy sokan vannak az országban, akik idegenkednek az újtól, ami érthető is. mert a legyek elleni permetnek nem valami kellemes a szaga. Igaz, hogy a légypapír nem túl esztétikus látvány, viszont sokkal tovább marad hatásos, mint a modern megfelelője, arról nem is szólva, hogy jóval olcsóbb. Gondosan tanulmányozta a szak- irodalmat, a régi háztartási tanácsadó könyvekben fellelhető a ragacs receptje. A kísérletező hajlamúak kedvéért közöljük: ásványolajat, étolajat, gyantát és kaucsukot kell megfelelő arányban vegyíteni, s azzal bekenni a papírcsíkot. Akkor jó a keverési arány, ha a légy ráragad, az arra bóklászó macska viszont nem. A légypapírkészítésben Nagy István végigélte az ipar fejlődésének állomásait — kicsiben. Kezdődött a kézi munkával, majd az egyes munkafázisok gépesítése után ma már a manufakturális gyártásnál tart. A ragaccsal bekent papírt félautomata géppel tekerik fel, a tekercs pedig hosszú szállítószalagra kerül. Csúcsidőben hat alkalmazott ül a szalag mellett, s csomagolják, piciny dobozba teszik a tekercset. Nem a mesteren múlt, hogy a fejlődés újabb lépcsőfokára még nem tudott föllépni. Egyszer jelentős svéd megrendelést kapott, ekkor döntött úgy, hogy teljesen automatizálja a munkafolyamatot. Megbízott egy mérnökembert, készítsen számára gépsort, amire fölteszi a zsírpapírtekercset, a doboznak való kartonpapírt és beönti a ragasztóanyagot, s a gép másik végén kiesik a dobozolt légypapír. A mérnök előre kérte a vételárat, hétszázezer forintot, a gépsor mégsem készült el. Mindössze a piciny doboz hajtogatására alkalmas része épült meg, annak teljesítménye pedig alacsonyabb az elvártnál, percenként csak tíz dobozt készít. A légyfogókészítő ezúttal maga ment lépre, s most futhat a pénze után. Az erkölcsi kárról nem is szólva, hiszen kútba esett a svéd üzlet, és ha időben elkészül a gépsor, a konkurens gmk sem alakulhatott volna meg. hiszen a mester megfelelő kapacitással monopóliumot szerezhetett volna a hazai piacon. Talán mondanom sem kell, az adóhatósággal is voltak afférjai. A televíziós riport azzal a csattanóval zárult: „...és így lett a kisiparosból milliomos’’. Ennek egyenes következményeként hatszázezer forint pótadót Vétettek ki rá. A vásárlási számlákból azt olvasta ki az adóhatóság, hogy sokkal több légyfogót gyártott, mint amennyit bevallott. Hiába magyarázta, létezik selejt is és eleinte a rossz keverési arány miatt nagyon sok anyag ment kárba, nemigen hittek neki, de azért a kivetett pótadót mérsékelték. Nem, nem keres milliókat, panaszra azonban így sincs oka. Nem is panaszkodik, pedig van az üzletben veszteség is, mert olyan régi kereskedői szokásnak hódol, ami manapság már — sajnos — nem divat. Mindennél fontosabbnak tartja az üzleti körének megőrzését, ezért a szezon végén a boltokban megmaradt légypapírt a következő évben díjtalanul frissre cseréli. Nem tartja rangon alulinak, hogy az ország minden tájáról hozzá érkező levelekre válaszoljon, s elküld- je a kért két-három doboznyi légyfogót. Sőt... patronálja az öregek napközi otthonát, ingyen küldi el számukra az egész évre elegendő mennyiséget. Iparából így is, vagy éppen ezért jól megél, mert tudta, mitől döglik a légy, pedig nem is akart több legyet ütni egy csapásra. Mátrai Tibor Ami jő volt 1914-ben, az nem biztos, hogy jó 1938-ban. Erre a logikai következtetésre jutottak Érd és Nagytétény lakói, s hálával adóztak az égieknek és egyéb befolyásos intézményeknek, amikor tavaly tavasszal híre kelt: eltörlik a föld színéről a két település határában „pompázó”, 1914-ben épült sertéshizlaldát, amely kisebb felújításokat leszámítva napjainkban is korabeli hangulatot és bűzt áraszt, szen.y- nyezi a környezetet, az éltető Dunát. Az ólakat ledózerolták, ám hamarosan új épületek kezdtek kinpni a földből, s friss hírek kaptak szárnyra: bővítik a hizlaldát. Mire az állampolgárok észbe kaptak, addigra minden eldőlt. Mhöz-fúhoz Az emberek úgy gondolták, megkísérlik megváltoztatni a megvál- toztathatatlant. Szaladtak fűhöz-fá- hoz, levelekkel bombázták a hivatalokat, mozgósították Leblanc Győző nagytétényi és Antal Imre érdi képviselőket. Választói nyomására Antal Imre a Mezőgazdasági és Élelmezési Minisztériumhoz, a Környezet- védelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumhoz, a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatósághoz fordult. Az üggyel több fórum is foglalkozott, a MÉM-ben például az összes érdekelt fél részvételével egyeztető megbeszélést tartottak, ahová azonban éppen Antal Imre nem kapott meghívást... Választóinak panaszait tömören foglalta össze a képviselő abban a levélben, amit Maróthy László környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszternek küldött. íme: „Azért kényszerültem levelemmel a miniszter elvtárshoz fordulni, mert évtizedek óta szennyezi Érd város — de a széliránytól függően az egész környék és így több tízezer lakos — környezetének a levegőjét a hizlaldából áramló fertelmes bűz, valamint a Dunába engedett napi mintegy 1500 köbméter híg trágya. Ez utóbbi Érd és térségének vízellátását veszélyezteti, mert a szennyvízkifolyó alatt vannak a parti kutak, amelyek az ivóvizet szolgáltatják, de már egyre romló minőségben.” Antal Imre megírta a hizlalda bővítésével kapcsolatos egyéb ellenérveit is. Jól értesült választóinak elmondása alapján a hizlalás Nagytétényben igen költséges, mivel a dolgozókat naponta különbusszal hozzák-viszik, ugyancsak messziről érkeznek a sertésele, a takarmány, a hízott állatokat pedig Budapesttől távoli vágóhidakra, Kaposvárra, Pápára szállítják. Az új beruházás másfél milliárd forintba kerül, s Cím fölötti képünk: Világbanki hitelből korszerűsítik a hizlaldát. Az enyhe időjárás kapóra jött az építőknek (Hancsovszki János felvétele) ehhez képest elenyésző lesz a telep kapacitása. A térség lakossága pazarló gazdálkodást sejt emögött, ami még inkább fokozza ingerültségét. Ezért kérik a képviselőt, hogy járjon közbe az építkezés felfüggesztése érdekében. Mintha a képviselő !s érezte volna, hogy már késő, mert levele végén azt tudakolta: várható-e a bűz, a víznyerő kutak szennyezésének megszüntetése, amennyiben a beruházás már nem állítható le? Mert nem állítható le! A rekonstrukció tehát folytatódik, de mi lesz a környezet védelmével? Maróthy ’László ezt írta válaszlevelében: „A Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságnak és a minisztériumnak kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy a rekonstrukcióhoz akkor járul hozzá, ha annak megvalósulása egyúttal a vízszennyezést és a bűzkibocsátást gyakorlatilag megszünteti. Ez azt jelenti, hogy csak zárt rendszerű tartás lehet, olyan trágyatisztító és szagtalanító berendezésekkel felszerelve, hogy a tisztítóberendezésből elfolyó víz paraméterei a minőségvédelmi előírások tűrési határértékei alatt legyenek, a szag pedig a környezetet ne zavarja.” Mészáros Károly, a Húsipari Hizlaló Vállalat igazgatója kapásból cáfolja a nagytétényi hizlalda bővítését ellenzők érveit. Kezdi azzal, hogy a beruházás nem másfél nail- liárdba, csupán 520 millióba kerül, amiből azonban nehéz lesz kijönni az áremelkedések miatt. Az említett összegnél máris tizenöt százalékkal több kellene. Az építkezés befejeztével 56 ezer korszerű hízóhely lesz a telepen. Egy hasonló kapacitású hizlalda létesítése ennél sokkal többe kerülne, s ugyancsak könyezetvédelmi problémákat vetne fel. Nagytétény mellett szól a már meglévő infrastruktúra. A világbanki hitelből meghonosítandó nyugati technológia kifejezetten környezet- barát. Számítógépes vezérléssel, zárt rendszerben jut el a táplálék -a sertésekhez, s ugyancsak zárt rendszerben távozik az ürülék, amely a csatornákban a víz alatt bomlik le, megakadályozva az illatfelhő keletkezését. Az épületekben túlnyomásos szellőztetéssel állandóan cserélik a levegőt. A tisztítóberendezés 90 százalékos hatásfokkal működik majd. így gyakorlatilag ipari vizet engednek a Dunába. A vállalót gondja A nagytétényi korszerűsítés mellett szól az is, hogy takarmányozásra hasznosítják a fővárosban és környékén keletkező napi 350-400 tonna élelmiszeripari hulladékot, amellyel körülbelül évi két és fél millió dollárért vásárolható szójával egyenértékű importfehérjét váltanak ki. Ami pedig a többi kifogást illeti: azért szállítanak Pápára, mert csúcsminőségű állományt akarnak nevelni, s az ottani húskombinát exportra dolgozik. Az állatokat nem messziről, hanem a vonzáskörzetből, háztáji termeltetés keretében vásárolják fel. Az pedig hadd legyen a vállalat gondja, hogy megéri-e különbusszal hozni-vinni a dolgozókat, akik egyébként Nagytétényben még mindig előnyösebb feltételekkel jutnak munkához, mint a távolabbi fővárosban. Régi gyakorlat így hát rendben volna a dolog, mert a rendelkezésünkre álló információk szerint a hizlalda korszerűsítése, bővítése népgazdasági érdek, amelynek nyomán megszűnik a bűz, a Duna szennyezése is. Mielőtt az újságíró efeletti megelégedésében lerakja a tollat, s az olvasó továbblapoz az újságban, engedtessék meg egy megjegyzés. Azt mór nem is merem leírni, hogy a döntés előtt, de legalább utána, tavaly március óta tájékoztatni kellett volna az állampolgárokat, már csak a fölösleges aggodalmak megelőzésére is. Ezt a gondolatot egyébként majdnem szó szerint így fogalmazták meg a cikk elején említett egyeztető értekezleten is. A tanácskozásról készült emlékeztető szerint az is elhangzott, idézem: „a félreértés fő oka az, hogy az előkészítés során a korábbi gyakorlatot követve csak az érintett szakhatósági egyeztetés és engedélyezés történt meg, de nem kapott kellő hangsúlyt a szükséges széles körű tájékoztatás, ennek pótlása a vállalat sürgős feladata.” Az egyeztető megbeszélés tavaly novemberben volt, most február vége felé járunk. A tájékoztatás ezúton megtörtént. De nem a vállalat kezdeményezésére. Kövess László
