Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
4 1989. FEBRUÁR 18., SZOMBAT Foto: Vimola . Milyen jövő var Nagy Sándor hagyatékára? (2) A város érdektelen maradt Vimola Károly (45 éves) két éve lapunk fotóriportere. Harminc éve kezdett el fényképezni, s azóta a szakma szinte minden területén megfordult, volt nyomdai fényképész, műtermi fotós. A sajtóban először a Veszprémi Napló című megyei újságban jelentek meg munkái. A fotózás szinte minden ága érdekli. Fényképez virágot, aktot, az élet különös, érdekes, furcsa pillanatait is megörökíti. Kollégánk munkáiból a 4., a 7., a 8., és a 9. oldalon láthatnak összeállítást. Fiatalon, ösztöndíjjal került Gödöllőre s lett a művésztelep tagja Remsey Jenő György festőművész. Nevét ma emléktábla őrzi egykori lakóháza bejáratánál. Fiai, András és Gábor ma is az édesapjuk által emeltetett épületben élnek. Mint régi, kedves ismerősöket, a külföldre távozó Nagy gyerekek őket, pontosabban Remsey Gábort bízták meg a Nagy Sándor-ház gondnokságával. A városi múzeumban úgy ismerik a Remsey fivéreket, mint akik nem lelkesednek túlzottan a hagyaték közgyűjteménnyé való változtatásáért. — Szerintem az az épület két okból sem alkalmas múzeumnak — magyarázza Remsey András. — Egyrészt félreeső helyen áll, távol a központtól, ahol sokan láthatnák. Másrészt a ház műteremlakásnak épült: zegzugos, sok nagy ablakkal és kevés falfelülettel. A hagyaték pedig hatalmas, szerencsére nem jutott a Körösfői-Kriesch-mű- terem sorsára, ami a második világháború idején mindenestül porig égett. És a képek csak addig foglalnak el kis helyet, amíg keret és üveg nélkül, dobozban vannak. Ráadásul a műteremszint födéméből alighanem kispórolták a gerendákat, mert a padló már egy ember súlya alatt is meghajlik, vagy át kellene építeni, vagy acélgerendákkal megerősíteni. Mi RÁDIÓFIGYELŐ NAPKÖZBEN A GYÓGYSZERÁRAKRÓL. Szörnyűséges statisztikák látnak napvilágot mostanában. Azt olvasni ki belőlük, hogy várható életkorunk, esélyünk egy hosszan tartó öregségre, az életben maradásra rohamosan csökken. Jelentősen közrejátszik ebben az öngyilkosságok magas száma, de nem kevésbé az alkoholizmus, a dohányzás, a rend- szertelen életmód, a4 rossz élelem, s immár olyan okok is, mint az egyoldalú táplálkozás, vagy a vitaminhiány. Bármelyik szimptómát vizsgáljuk is, végül csak oda lyukadunk ki, hogy az átlagéletkor csökkenésének eredendő oka az életminőség romlása, öngyilkos se jókedvében lesz valaki, hanem többnyire azért, mert nem talál a maga számára biztató perspektívákat. De ha ettől a valóban leegyszerűsítő magyarázattól el is tekintünk, a társadalom fizikai és lelki leromlását, hajlamunkat a legkülönbözőbb kórokra és nyavalyákra végeredményben mégsem magyarázhatjuk mással, mint hogy nem telik egészségesebb, jobb életre. Vagy túlhajszoljuk magunkat különmunkákkal, másodállásokkal, vagy élünk csak a fizetésből, s akkor az egészségtelen laikás, az egyoldalú, rossz táplálkozás bosszulja meg magát S nagyon sokak számára még választási lehetőség sincs. Néhány hónappal ezelőtt e gondolatsort valahogy úgy zártuk volna, hogy nem marad más, mint a tüneti kezelés, a gyógyszeres terápia. De sokak számára a gyógyszerárak drasztikus emelése után már ez a lehetőség is elveszett. Túlságosan is egyszerű lenne valamilyen őskommunisz- tikus 'felfogás szellemében szenvedélyesen szapulni a rendelet kiagyalóit, mondván, az emberi nyomorúságból kovácsolnak — pótolandó a költség- vetés tetemes hiányát — tőkét. Miután azonban saját bőrünkön tanuljuk a piacgazdaság törvényeit, már tudjuk, hogy az eddig tabunak hitt egészségmegőrzés éppúgy nem vonható ki az áruvilág köréből, mint bármely más, termékekkel, munkával kielégíthető szükséglet. Következésképpen az egészség is pénzbe kerül. Ha nem árán adjuk a gyógyszert, elszegényedik a gyártója. Ha potom pénzért kaphatók a pirulák, nem is lesz értékük és becsületük. Pásztor Magdolna műsorvezető azonban nem esett abba a hibába, hogy egyszerűen az áruvilág törvényei ellen emeljen kifogásokat. Bár szenvedélyesen, de vaslogikával éppen azt bizonyította be a rendelet megalkotóinak tetszetős, látszólag hibátlan magyarázatával szemben, hogy egy ilyen reformköntösbe bújtatott intézkedés éppen attól válik an- tihumánussá, hogy nem egy jól kitalált betegbiztosító rendszer részeként, hanem abból kiszakadva, s nem a társadalom egésze, hanem csak a költségvetés számára eredményez tüneti kezelést. ÜGYELET A SEBÉSZETEN. Egy más műfajú, szintén az egészségről szóló műsor, Veress Agnes riportja arra példa számomra, hogy nem elég rácsodálkozni az elesettségre, a nyomorúságra, sőt az ilyesfajta magatartás éppenhogy hamis következtetésekre vezet. Veress Ágnes mikrofonnal a kezében látogatást tett a baleseti sebészeten. Szörnyülkö- dött, hogy milyen emberek vannak. Részegek, alvilágiak, műveletlenek. Érzéketlen, agyonhajszolt orvosok, sok vér. Juj, de érdekes világ! Itt aztán lehet kérdezni. Például: ön itt mint ki dolgozik?, vagy Milyen iskolát végzett?, s legvégül: Érdemes még tovább maradni? Igen, kedves Veress Ágnes, érdemes. Nem elég csak egy rövid látogatást tenni az emberek között, mert nem értjük meg a nyelvüket, a gondolataikat, nem látjuk meg az ösz- szefüggéseket, s a végén már magunk se tudjuk, mi célból jártunk náluk, mit is akartunk tőlük. Csulák András A ház gondnoka, Remsey Gábor, kezében a gyűjtemény egyik darabjával már arra is gondoltunk, hogy az anyag egy részét értékesíteni lehetné: felajánlani a veszprémi és a kecskeméti múzeumnak, ahol örülnének neki és kiállítanák. Itt Gödöllőn úgysem érdeklődött a festmények iránt senki, sem a művelődési központ, sem a múzeum nem rendezett egyetlen Nagy Sándor-tárla- tot sem. Néhány kép pedig aukcióra kerülhetne, és ebből a pénzből telne a ház restaurálására. Remseyék eddig saját zsebükből költöttek a lakásra, kétszer megjavíttatták a beázó tetőt, valamennyire helyrehozták a verandát, a szenespincét. De a kétszintes épület — amely egyébként műemlék, Mcdgyasszay István, a vasbeton első hazai alkalmazója építtette az angol vidék stílusában — szomorú látványt nyújt. A kertet a bejáratig felverte a csalán és a gaz, a nagy angol ablakok egy része még a háború alatt betört, a veranda megroggyant — az egész ház felújítás után kiált. Egy betörési kísérlet után a gondnok úgy döntött, tovább nem állhat üresen, ekkor költözött ide az azóta Kecskeméten állást kapott népművelá-nép- művész Vtdák házaspár. Az ő nyomukat őrzi például a konyhában a lakás stílusától teljesen idegen parasztkemence. Az egyik földszinti szoba jelenlegi lakója, Debreceni Zsófia festőművész, akivel bár nagyon meg van elégedve az örökösök egvike, a Skóciában élő nyelvész tanár, ottléte mégiscsak ideiglenes megoldás csupán. — Mi a kartonokat tömbökben és dobozokban pormentesen elraktuk — mutat körül az egykori műterem polcain és bútorain Remsey Gábor. — Az igaz. hogy rendetlenség volt. amikor egy kitelepített család lakott itt, de ez az anyagot nem érintette. Annak idején a Nemzeti Galéria igazgatóhelyettese rágalmazó levelet küldött rólam a városi tanácshoz, hogy akadályozom a hagyaték felmérését. Pedig együtt leltároztam Philp Clarisszal, napokon át dolgoztam egy fillér fizetség nélkül. Sajnos csak maga a ház műemlék, az anyag nem védett, ami azzal a veszéllyel is jár, hogy ha közkézre jut, egy része külföldre kerülhet. — ön nemrégiben Angliában járt, a Nagy családnál. Mi az ö jelenlegi elképzelésük a műtárgyak és az épület sorsáról? — A családon belül is eltérőek a vélemények. Egyikük nem akar múzeumot, a fiúunoka, a nyelvész Sándor pedig.azt szeretné, ha a ház magánkézen maradna, s a képeket állandóan cserélgetve állítanák ki benne. Arról viszont hallani sem akar, hogy bármit is eladjanak. Nem elképzelhetetlen egyébként egy magánmúzeum, akad rá példa Magyarországon is. Tudomásom szerint ilyen volt például a zsámbéki lámpamúzeum. De hát az ilyesmihez pénz és függetlenített muzeológusok szükségesek. A hagyaték tárgyaiból összeállított csendélet Részlet a házból — Több mint harminc éve, hogy önre bízták a hagyaték gondozását, ön hogyan látja a jövőt? — Sokat és sokakhoz futottam már én, hogy ebből a házból múzeum legyen. De a városnak nem kellett, mert nem akartak költeni rá, meg különben is annak idején azt tartották, hogy a lokálpatriotizmus a haladás kerékkötője. Évekkel ezelőtt járt itt mint országgyűlési képviselő Cservenka Ferencné, de ő is csak az orrát húzta, és nem szólt semmit azóta sem. Most a várakozás álláspontjára helyezkednék. El tudom képzelni, hogy egy leendő új művésztelep központja legyen a lakás, mint alkotóház, esetleg a Soros-alapítványt is fel lehetne ilyen célra használni. Ds talán helyesebb egy kicsit várni a döntéssel, s közben restaurálni és megőrizni az anyagot. Biztosan a tulajdonos is másképp vélekedik majd, ha a politikai-gazdasági helyzet letisztul Magyar- országon. Ha elkezdődik a munka, folytatni már köny- nyebb. S az örökösök is megváltoztathatják az álláspontjukat, ha látják, hogy adni is akarnak nekik, nemcsak elvenni tőlük. A bizalmukat kell visszaszerezni, hiszen azt veszítették el. Mörk Leonóra ( Vége) USZÍNHÁZI LEVÉL'M Cinquecento Azaz: ötszáz. Azaz: az 1500-as évek. Azaz: a XVI. század. És abban is: Itália. És. Itálián belül is: Firenze. Firenze, a városállam, a Mediciek birodalma. Nem egyik az itáliai városállamok közül, hanem — Velence mellett — a legjelentősebb. Hatalmát tekintve is (a Mediciek közül pápák kerülnek ki, rokoni kapcsolataik révén Európa több nagy királyi házával vannak szoros viszonyban, pénzügyeik, kereskedelmi ügyleteik behálózzák az ismert világot), és azt a páratlan gazdagságú művészeti életet tekintve is, mely falai között épp az olasz szóval Cinquecento néven ismert korszakban éri el csúcspontját. Nevezhetjük ezt a nem is egészen száz esztendőt a reneszánsz csúcspontjának is (a szó francia eredetű — renaissance —, olaszul rinascimento, azaz: újjászületés), egy, már a duecento (az 1200-as évek) idején megkezdődött folyamat betetőződésének. Festészetben, szobrászatban, irodalomban óriások születnek ekkor Itáliában, és az emberiség leírhatatlan szerencséjére alkotásaik javarésze fenn is marad. Hogy a nagy újjászületésben menynyi volt a része az akkortájt sorra felfedezett klasszikus görög és római művészet alkotásaiból áradó szellemnek (különösen az irodalom és a szobrászat termékenyült meg általuk, később az építészet is), azt a korszak kutatói pontosan kimutatták már. Mint ahogyan azt is kielemezték, mivel járult hozzá a reneszánsz kibontakozásához és elterjedéséhez a tudomány, a természettudományos és földrajzi felfedezések (csak három nevet említek: Kolumbusz, Kepler, Kopernikusz). És aki érdeklődik, arról is részletesen értesülhet, hogyan teremtette meg e művészethez, e természettudományos fejlődéshez az alapot a polgárosodó városállam, a hatalmas léptekkel megindult gazdasági, pénzügyi, ipartechnikai, termelésmódbeli fejlődés. Kevés fáradsággal kimutatható, hogy amit ma tudunk a világról, a csillagokról, a közgazdaságtanról, a filozófiáról,' a politológiáról, a művészetről, az mind az itáliai reneszánszból vezethető le, s azon át visszanyúlik a klasszikus ókorig. Alkalmakként a nevek sorolása nem sokat mond, fárasztó is lehet. De most mégis szükséges, hogy jobban érzékeltessem, mekkora korszak volt ez. Firenzénél maradva: Bellini, Botticelli, Bronzino, Leonardo, Lippi, Michelangelo, Raffaelo, Vasari (festők), Cellini (ötvös és szobrász), Bra- mante (építész), Aretino, Ariosto, Tasso, Castiglione, Machiavelli (írók, költők). Ez a lista a hatalmas névsor csúcsa; rajtuk kívül még körülbelül százötven kiemelkedő művész sorakozik rajta. És akkor még hol van Velence Veroneséve 1, Tintorettóval, Tiziannal, Palma Vecchióval, Lorenzo Lottóval, Palestriná- val, Palladióval és a többivel! S hol a tudósok, filozófusok, államférfiak? Nagy fényű korszak, melynek azonban nagy árnyai is voltak. Politikai harcok; v: rosállamok közti csatározáso a pápaság és a világi ere küzdelme, az egyház és a mei újuló tudomány összecs: pása, vallási megszállotta (Savonarola!) és majdne istentagadó művészek meg ti dósok, hihetetlenül gazdi polgárok, fejedelmek, és hihi tétlenül szegény kétkezi műi késők — az ellentétek is ki vés korban voltak olyan éli sek, mint ebben az időbe Egyfelől ma is elámító gazda) ságú paloták és templomc épültek, másfelől e paloták: és templomokat, a bennük e helyezett felbecsülhetetlen él tékű műkincsekkel együt szemrebbenés nélkül gyújtó ták fel zsoldoshadak és páp: katonák éppúgy) mint Firem városának hadserege. Hogy a korszak szellemi i művészeti kisugárzása milye erős és széleskörű volt, am mi is tudunk egyet s más Mátyás királyunk és udvar révén. Ami kevés a magya reneszánszból megmaradt, a is elég érzékeltetésére, mi csoda kor is volt ez. A Várszínházban most en nek a cinquecentónak az iro dalmából kapunk ízelítő autentikus (mert olasz ren dező és tervező keze nyomái létrejött) előadásban. Két szer zővel találkozunk, s ők kette: egyúttal a reneszánsz ellenté tes oldalait is képviselik. A egyik meglehetősen kétes elen volt, s még a neve is utal c zavaros életútra, hiszen An gelo Beolcónak hívták, de Ru zante néven lett ismert, mer színdarabjai hősének névé viselte (talán azért is, mert < darabokat nemcsak írta, hanem színészként a főszerepüket'is játszotta). Ruzante (talán) 1502-ben született, 1542- ben halt meg. Volt zsoldoskatona és szolga, udvari mulattató és gazdag kegyenc színtársulat-vezető és falusi cseléd. Amúgy pedig a pádo- vai egyetem rektorának zabi- gvereke. Amit most játszanak tőle, a Ruzante megtér a hadból, rövid komédia, s hőse megint csak a ravaszkodó, ügyeskedő, a zavaros viszonyok közt eligazodni próbáló Ruzante, ez a jámbor és mafla bölcsességü paraszt. A kiszolgált hadfi hazatérve fantasa*- tikus haditettekről mesél, aztán kiderül, hogy amolyan korai Háry János, ősi, cinque- cenío-beli obsitos ő, aki utálja a háborút, de mit tehet, ha folyton háború van? A másik darab és a szerzője is jóval ismertebb. Nic- colo Machiavelliről és a Mandragora című darabról van szó. A szerző Firenze jómódú köreiből származott, megbecsült diplomata volt, ma úgy mondanánk: a korszak legnagyobb, máig sugárzó hatású politológusa. (A fejedelem című értekezése alapmű.) A Mandragora a reneszánsz életöröm és a vaskalapos, ostoba polgári életforma összeütközésének komédiája. Vaskos és ízes, és pompásan sűríti magában a Cinquecento színeit. A kiváló olasz vendégrendező, Gianfranco De Bosio pedig sikerrel sűríti e vonásokat egy bravúros stílusú előadásba. Takács István Jelenet a Mandragora előadásából: Nagy Zoltán, Kováts Adél, Dániel Vali
