Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

1989. JANUAR 14.. SZOMBAT 7 Nagymaros. A máskor oly csöndes, köd takarta Dunán télen is folyik az erőmű-építkezés. A part és a körgát között lábalható már a víz. Nagy csizmás emberek „kincsekre” is lel­nek, s most nem a régészek örömé­ről van szó. Megesett, hogy egyetlen nap alatt kilenc hatalmas vasmacs­ka is „horogra” akadt, ki tudja, mi­kor s milyen hajók vesztették el. Az egyre szűkülő vízfelület rejt még élőlényeket is. A halászok ed­dig több mázsa keszeget zsákmá­nyoltak. A markológép a sekély viz befagyott éléi mellől tonnaszámra emeli ki a meder köveit. A körgá­ton belül kisebb gátakkal, úgyneve­zett ketrecekbe szorítják a vizet, ez­zel megkönnyítik majd az átszivaty- tyúzását a nagy folyóba. (Viinala Károly felvételei) Raktárban öregszik több ezer darab Automaták fsak védett helyen A Szociális és Egészségügyi Mi­nisztérium számán kellemes női hang jelentkezik. Körmöntfont ma­gyarázkodásomat az AIDS-ről, a veszélyről és a védekezés lehetősé­géről azzal az egyszerű kérdéssel akasztja meg: — Szóval az óvszerről szeretne írni? Kapcsolja az illetékest, aki vi­szont a Kereskedelmi Minisztérium illetékeséhez tanácsol. Megtudom, két vegyesvállalat is foglalkozik a gondolattal, hogy meg­honosítsák a jobb minőségű óvsze­rek hazai gyártását, az egyiket a Magyar Hitel Bank Rt., a másikat az Interbank pénzeli. A technológiát és az alapanyagot nyugati cégek ad­nák, sőt a gépsorokat is, ellentétele­zésül pedig az elkészült termékek egy részét visszavásárolnák. Ter­mészetesen a vegyesvállalatok kül­földi tagjai nagyon szigorú minősé­gi követelményeket szabnak. Vál­toztatni kell az eddigi vizsgálati módszeren, ami abból állt, hogy szúrópróbaszerűen néhány óvszert vízzel töltöttek fel és azt itatóspa­píron hengergették. Az új vizsgála­ti metódus szerint valamennyi „kész­terméket” vasrúdra húzzák, s azt magasfeszültségű térbe helyezik. A fizikában járatlanabbak tamáskod- hatnak, ilyen igénybevételre a gya­korlatban ritkán kerül sor, ez igaz is, de az elektromos kisülés jelzi a gumi hibáját. A vegyesvállalatok a gyártás mel­lett az óvszerek terjesztésével is foglalkoznának, ez is követelménye volt a Kereskedelmi Minisztérium pályázatának. Mindkét vegyesválla­lat szeretné meghonosítani hazánk­ban az óvszerautomatákat. Sajnos nem azoknak segítenének ezek a gé- ■ pe,' akik patikában," vágy 'az: AÍ3C- ben a vigyorgó pénztárosnő szeme láttára nem merik megvenni az óvszert, hanem a külföldiek igé­nyeit szolgálnák ki. Az automatákat ugyanis a szállodákban és a külföl­diek által gyakran látogatott helye­ken szerelnék fel, félve attól, hogy az utcai gépeket esetleg kifoszta­nák. Így sem ígérkezik nyereséges vállalkozásnak az automaták üzem­ben tartása, mert az ebből előkerülő óvszerek sem lehetnének drágáb­bak a boltinál. Ügy illene, hogy a Szociális és Egészségügyi Minisztérium is pénz­zel támogassa a vállalkozást, de mint a Kereskedelmi Minisztérium illetékese némi malíciával megje­gyezte, az egészségügyesektől még sosem láttak egy fillért sem. Ezút­tal is csak a szakértelmüket aján­lották fel. Hogy ezen mit kell „szakérteni” — sajnos elmulasz­tottam megkérdezni. Az eddig nap­világot látott reklámokat sem az egészségügyi tárca pénzelte, a Ke­reskedelmi Minisztérium fizetett, nemcsak a felvilágosítás kedvéért, hanem hogy megszabadulhassanak a raktáron porosodó, másfél évre elegendő óvszerkészlettől — tegyük hozzá, nem sok sikerrel. Az illeté­kes szerint a sajtó is ludas, mert azt bezzeg meg tudták írni, amikor néhány évvel ezelőtt az addigi szál­lítóink, az NDK-beli és a csehszlo­vák partner nem volt hajlandó to­vább egyetlen óvszert sem küldeni, s itt állt az ország védelem nélkül. Most viszont hallgatnak az újság­írók, a rádió, s a tv, közben a rak­tári készlet — a gumik sajátsága szerint — elöregszik. Még szeren­cse, hogy a nyugati holmi, megfe­lelő tárolás mellett három-négy évig is felhasználható marad. A megoldás valóban csak az le­lhet, ha önellátásra rendezkedünk ibe. Remélhető, ha a vegyesvállala­tok veszik kézbe az ügyet, gon­doskodnak a termékek reklámjáról is. Az eddigi választék megmarad, sőt még bővülhet is, s az sem utol­só szempont, hogy az itthon gyár­tott óvszer csak feleanyiba kerülne, mint a drága nyugati áru, a minő­sége pedig semmivel sem lenne rosszabb. Az ígéreték szerint a gyártók változatos színű és formá­jú (?) alkalmatosságokkal próbálják majd letörni a nyugati importot. Ha minden jól megy még az idén ezer golyóálló, vagyis nehezen feltörhető automatát helyeznek üzembe, s az év végére már a belevalót is gyárt­ják. Nem ártana addig is felvilágo­sító kampányt folytatni. Valaki már elkezdte. Az Örs vezér téri aluljáró falán öles festett betűk: Védd ma­gad! Alatta zárójelben; (gumival). Mátrai Tibor A lapos tetejű, sárga vakolatű épület hatalmasra méretezett ablakain piros, zöld, kék meg lila fények szűrődtek ki a sötétbe. Időnként kinyílt a bejárati ajtó, s az érkezők és a távozók szavát hangos diszkózene nyomta el. A kör alakú tér közepén gubbasztó épület köze­lében különféle márkájú gépkocsik várakoztak Hűvös volt az éjszaka, így a téren szinte alig volt valami mozgás. Nem úgy a lapos tetejű épület fa­lai között... Szinte egy tűt is ne­héz lett volna leejteni. Ez volt a kömvék legolcsóbb s talán legnép­szerűbb szórakozóhelye. A zene mindig jó volt, a könyezet repre­zentatív, a tánctér tágas. Másfél esztendő alatt, amióta a diszkó meg­nyitott, itt még sosem voltak bot­rányok. A szomszédok sem tettek soha feljelentést a lárma és az éj­szakai randalírozások miatt. Persze volt magyarázat. Az épület, amely eredetileg étterem volt, egy tágas tér közepén állt, szomszédságában üzletekkel. A legközelebbi lakó is távol volt ahhoz, hogy semmit se érzékeljen a lármából. Ami pedig a fegyelmet illeti... Nos, Jocó, a diszkó vezetője nem sajnálta a fá­radságot, hogy két markos legényt is „felbéreljen” az esetleges balhék kiiktatására. Jocó üzletember volt. Kényesen vigyázott a diszkó jó hír­nevére. Másfél esztendeig nem is volt semmi baj, csak hát az utóbbi hét­végeken rendszeressé váltak az autólopások... Időről-időre eltűnt egy-egy gépkocsi a parkolóból, s eddig még senki sem akadt a nyo­mukra. Még azok a vendégek vol­tak a szerencsésebbek, akiknek az autóját ugyan nem tudták „elkötnd”. de azért a kerekeitől vagy más felszereléseitől megfosztották. Jocó — látszólag — igyekezett minél kisebb jelentőséget tulajdonítani a dolgoknak, de tudta, hogy ez az ügy előbb vagy utóbb tönkreteheti őt is. Néhányszor már neki is el kel­lett mondania itt-ott, hogy semmit sem tud, a diszkóban rend van, meg aztán miért éppen őt vonják felelősségre azért, ami a parkoló­ban történik? Annyit megfogadott, hogy a két emberét az átlagosnál is sűrűbben kiküldi esténként a tér­re, hogy nézzenek körül... De az intézkedés semmiféle eredményt nem hozott. Pár nappal ezelőtt is­mét eltűnt egy piros Lada. Szombat este volt. Jocó végig­kígyózott a táncolok tömegén és az ajtó felé indult. Ismerősök nevettek rá, mondtak valamit, de a zene el­nyomta a hangjukat. Jocó kilépett az ajtón, s elindult a bejárattal szemben lévő vadgesztenyefa irá­nyába. A tér közepén megállt, ve­tett egy pillantást a parkoló gépko­csik felé. Nem volt semmiféle moz­gás. Továbbment. Amikor odaért a vadgesztenyefához megállt, és ci­garettára gyújtott. Amíg a gyufával bajlódott, suttogó hangon megkér­dezte: — Itt vagy, Sanyi? Az öreg vadgesztenyefa mögül halk válasz érkezett: — Itt, de már félig megfagytam .,. — Nem láttál semmit? — Nem, csend van. — És a többiek? — érdeklődött Jocó. — Ne aggódj, rendesen becser­késztük a környéket... Ha itt bárki is ügyeskedni próbál, azt megcsíp­jük ... De azért hozhatnál valami kis melegítőszert, öcskös .,. — Gondoltam rátok — suttogta Jocó. — Itt van egy üveg cseresz­nye. A többieknek is adjál. — Mi van akkor, ha már meg­unták a kocsilopásokat? Vagy félnek a lebukástól? — kérdezte Jocó a másikat. — Azt nem tudom, öcsém, de azt igen, hogy vissza akarom kapni a Ladámat. Hogy mások hogyan old­ják meg a dolgot, az engem nem érdekel. De ha már ide hoztam két haveromat, hagy megszorongassuk egy kicsit a tolvajokat, akkor jó lenne, ha történne is valami... Jocó közben elszívta a cigarettát, és a csikket messzire dobva meg­fordult. — Később majd még kijövök, hogy mi van — mondta, s vissza­indult a diszkó felé. Sanyi az öreg gesztenyefa mögül szemével követte öccse mozdulatait. Amikor a másik eltűnt a bejárati ajtó mögött, körülkémlelt. Tóni na­rancssárga Ladája ott volt a többi autó között, s a másik szélről sem hiányzott Pista Trabantja. A bará­tai kocsijait csalinak használták. A Ladát nem zárták le, a Trabant­ban meg értékes magnókat, egy táskát, pulóvereket hagytak, hogy csábítóbb legyen ... Egy árny tűnt fel jobbról és Sa­nyi felé indult. Óvatosan a vad­gesztenyefához ment, majd a másik férfit meglátva megkérdezte: — Mit akart az öcséd? — Semmit, hozott egy kis inni­valót. Kérsz? Pista nemet intett. Éppen ki akart lépni a fa árnyékából, amikor két fényszóró tűnt fel a távolból. A ko­csi gyorsan közeledett, aztán a disz­kó előtt lassított. Ketten ültek az autóban, s mintha tanácstalanok lettek volna, hogy megálljanak-e, vagy tovább hajtsanak. A kocsi ve­zetője tett egy kört, majd beállt a tér egyik sarkába. — öreg Polski Fiat — suttogta Sanyi. — Még jó, hogy Tóni ott van a közelében ... — Lehet, hoigy ők a mi embe­reink? — motyogta Pista izgatot­tan. — Majd kiderül. A Polski Fiat fényszórói kialud­tak, de a motor tovább is dolgozott. Senki sem szállt ki az autóból. Ta­lán két-három perc is eltelt, amikor a kocsi jobb oldali ajtaja kinyílt. Fekete bőrkabátos elindult a par­koló felé. Megállt Nem látott sen­kit, folytatta az útját. A zsebéhez nyúlt, kivett valamit. Lehajolt egy Skodához, de ez a jármű különöseb­ben nem érdekelte. Tovább ment, majd megállapodott egy fehér La­dánál. Matatni kezdett a bal oldali ajtónál, de a zár nem mozdult. Az­tán mégiscsak engedett... A bőrkabátos fölegyenesedett. Kö­rülnézett, majd egy gyors mozdu­lattal kinyitotta az ajtót és beült a volán mögé. Üjabb két-három per­cig tartó matatás... A vadgesztenyefa mögött mozdu­latlanná dermedt két férfi nem lát­hatta a sötétben, hogy mit csinál a bőrkabátos. Túlságosan messze vol­tak hozzá. Egyedül Tóniban bízhat­tak, aki pár lépésnyire volt a vá­rakozó Polski Fiattól. — Legjobb, ha egyelőre várunk — suttogta Sanyi. A bőrkabátosnak ekkor sikerült elindítania a fehér Lada motorját. Tóni a semmiből felbukkanva a fehér Lada felé rohant. Csakhogy a Polski volánjánál ülő alak hama­rabb észrevette őt, mint kellett vol­na és felvillantotta a fényszórókat. A bőrkabátos belülről gyorsan lezár­ta az ajtót, így Tóni nem tudta őt kirángatni a volán mögül. — Nem lógsz meg, te szemét! — üvöltötte Tóni az üveget verve. Közben a fehér Lada ki akart to­latni a parkolóból. Tóni belekapasz­kodott a kocsiba. Meg sem hal­lotta, hogy léptek közelednek felé. Egy ütés a tarkója tájékán, aztán elsötétedett előtte minden ... Az idegen eldobta a vízvezeték­csövet, amikor a tér túlsó feléről közeledőket meglátta, s rohant vissza a kocsijához. Sanyi volt a gyorsabb, de a Polskit már nem tudta leállítani. A kocsi belehajtott az éjszakába ... P ista közben a fehér Lada mene­külését igyekezett megakadá­lyozni. A bőrkabátos sok időt vesztett azzal, hogy csak hátrafelé, tolatva menekülhetett volna el. Ül­dözője utolérte és villámgyorsan egy zsebkendőt gyömöszölt a Lada kipufogócsövébe. A motor lefulladt. A bőrkabátos megpróbált többször is indítózni, de eredménytelenül... Csitári János t ' i ' ' • ■ '■? -■■■ •

Next

/
Thumbnails
Contents