Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-02 / 1. szám
4^fiyfgp 1989. JANUAR 2., HÉTFŐ Petőfi rokonsága A baranyai B6ly községben élő Petrovicséknál különös kegyelettel emlékeznek az esztendő fordulóján Petőfi Sándorra: a hagyomány szerint ugyanis ők alkotják a költő családfájának egyetlen még létező ágát. Egyenes ági leszármazottai annak a Pozsony környéki Petrovics családnak, amelyből Petőfi eredt. Az idősebbik Petrovics Lajos felkutatta a rokoni kapcsolatokat, és összeállította a nevezetes családfát. — A XV1I1. században Petrovicsék — akkor még ts-sel írták a nevüket — a felvidéki Pusztafödémesen éltek, ott volt nemesi birtokuk és kúriájuk. A nemesi oklevelet II. Lipót császár adományozta a Petrovics ősnek 1781-ben. Három fiút nevelt fel: Istvánt, Kázmért és Jánost. A XIX. század elején szétszéledt a család. A nyughatatlan természetű István előbb Aszódra, majd Kiskőrösre költözött, ott született 1823-ban a fia, Sándor. Kázmér — a család tudomása szerint — Erdélybe ment, ahol nyoma veszett. János a Vág folyó melletti Negyeden telepedett le, és még megélte unokaöccse tündökletes költői pályáját. A negyedi Petrovicsok 1948-ban a magyar—szlovák lakosságcsere során települtek át Baranya megyébe. Petőfi Sándor rokonságának három nemzedéke él jelenleg Bolyban, régi családi események emlékét őrizve. Drágábban és többet A könyvárak emelkedése ellenére az 1987. évihez képes-t hatszázalékos forgalomnövekedést könyvelhet el az Állami Könyvterjesztő vállalat. A kimutatások szerint 1988- ban összesen 1 milliárd 790 millió forintért vásároltak könyveket, s ez mintegy 100 millió forinttal több mint az előző évben. Ezért az összegért megközelítően 23 millió kötet könyv kelt el. Egy vásárlás során átlagban 160 forintot hagytak a könyv- üzletekben, igaz, egy könyv átlagára 1988-ban 90 forint volt. Érdemes megemlíteni, hogy tíz esztendővel ezelőtt átlagosan még csupán 39 forintot kellett egy könyvért fizetni. Ha még el nem tüzelték üzenet a holnapnak Ritkán jut eszébe az embernek, hogy temetőben sétálgasson. Írni vagy beszélni is csak akkor szoktunk róla s legfeljebb annyit, hogy melyikben helyezik örök nyugalomra hozzátartozónkat, ismerősünket. E szó fájdalmat rejt. Amikor eltávozottat kísérünk utolsó útjára, amikor hantját ápoljuk — nem töltünk ott hosszú időt. Hiszen csendje nemcsak tiszteletet ébreszt, hanem félelmet is, amely ősi és örök és — emberi. Saját elmúlásunk gondolata kísért meg bennünket. Ugyan kinek jut eszébe, hogy egy temetőnek van kora, történelme — netán építészeti arculata? Pedig akadnak köztük olyan híresek, mint például a párizsi Pére Lachaise. Napokon át lehet tanulmányozni, akár egy múzeumot. A világ minden részéről érkeznek ide látogatók, s a kommünárok falára mindig tesz valaki piros virágot. Különös világa van ennek a hatalmas kertnek. Utcái mentén — a hantok fölött — házacskaforma emlékművek állnak. Sajnos nálunk nem található ilyen nagy léptékű, egyéni hangulatú, turistákat vonzó temető. A fővárosban talán a Kerepesi úti olyan, amelyben érdemes körbejárni, elgondolkodni egy-egv feliraton, emléken. Tudom, megyénkben is megmentettek néhányat mutatóba. Természetesen ezek kisebb területen fekszenek, de ettől bensőségesebbek. Pedig a temető sok mindent elárul arról a településről, amelyhez tartozik. A régészek számára mindig különlegesen izgalmas feladat évszázadokkal ezelőtti sirok feltárása, mert azok minden lényegest „elmondanak” a megboldogult életéről, környezetéről. Mai temetőink a mi korunkról vallanak. Hiszen bármelyiken végigmegyünk, azonnal megtudhatjuk: milyen népek lakják a környéket, milyen nyelvet beszélnek, tehetősek vagy A monori református templom fehér falainak tövébe menekített század eleji kopjafákat sem csak az időjárás rongálja. (Vimola Károly felvételei) sem, s mennyire kulturáltak, milyen az értékrendjük. Sajnos, ez igencsak szélsőséges képet mutat! Nézzük csak meg a hantok fölötti márványból vagy más kőből emelt-épített emlékeket. Nemrégiben járványként terjedt a családikripta-vásárlási láz. Természetesen előre, s ez státusszimbólumnak számított, a gazdagság jelképének. Ha bármelyik temetőnkön végigmegyünk, bizony szép számmal találunk ízléstelen, már-már giccses emlékművet, amelyek nem az elmúlás feletti fájdalmat fejezik ki, nem az elhunytat gyászolják, hanem hivalko- dóak. Vagy éppen — semmitmondóak. Milyen kár, hogy az ócsai kop- jafás temető csupán kirakat, de legalább van jó példa is. Pedig Maglódon, Péteriben, Ecseren és Alsónémediben is akad még pár „gombafa’’ — ha azóta el nem vitték tüzelni. Monoron Gulyás László református lelkész menekített meg néhányat a temetőből, s a templomfalnál helyeztette el. Mert becsülendő, megőrizendő — bár pénzzel nem mérhető — értékek ezek. Ezeket sajnos nemcsak az idő pusztítja, hanem a lelketlen garázdák is. Félő, hogy építőanyag lesz belőlük. Szinte tragikus, de gyakran előfordulnak másutt is hasonló esetek. Mennyi szakrális emlék lehet magánházak falaiban! Pálos Frigyes hatvani prépost,’ a váci egyházmegye művészettörténésze és Asztalos István aszódi múzeumigazgató elhatározták, hogy összegyűjtik a régi, elhagyott sírok emlékköveit a Galga mente temetőiből. Az összegyűjtött síremlékeket a nemrégiben helyreállított és. néhány hete felszentelt középkori hévíz- györki kápolna körül helyezik el majd a tavasszal. Hiszen a négy esztendővel ezelőtti kutatások során bukkantak itt sírokra. Két szarmata sírban ezer féldrágakövet, gyöngyöket, fibulákat és egy ciklámenszínű üvegkancsót is találtak. Való igaz, műemléki szempontból sem mindegy, hogy az ódon kövek hová kerülnek, oda-e, ahol őrzésükről is tudnak gondoskodni. Azokat, amelyeken szöveg van, összeválogatják, s írásos ismertetőt készítenek; kik voltak ezek az emberek, akik alattuk nyugodtak. Kapcsolódik ez a hé- vízgyörki templomról rövidesen elkészülő tudományos munkához, amely nemcsak történetét, hanem a műemléki kutatást is leírja. Nem több ez, mint egy piciny része a Galga mente múltjának, amely üzen a jelennek. Mert akár példaképül is szolgálhatna a mai sírkőfaragóknak embernek való emlékek állításához. Lehetne „iskola”, amelyből tanulni lehet, s ezeket az ismereteket terjeszteni. Mert lám több évszázadról üzen a múltunk — figyelmeztet. Arra is: nem mindegy, hogy mi — temetőinkkel — mit üzenünk a holnapnak. Vennes Aranka Szilveszter ■ TV-FIGYELO vából. Különösen attól, hogy királyi lobogó lengett a nézőtéren, igencsak időszerű jelszavakkal a kartonján.) HANEM ami legkevésbé tetszett — sőt, visszatetszett —, az a most mindent szabad jelige jegyében fogant. Tehát hogy formás vagy kevésbé formás hölgyek anélkül mutogatták külső nemi jegyeiket, hogy annak különösebb oka és értelme lett volna (az a fotóműtermi intermezzo még csak-csak kitágíthatta a férfipupillákat, de a Parabola tüntető leányainak látványa már kevésbé), s a vendégjáték pedig, amelyet Cicciolina produkált, nos, az hadd ne kapja meg itt a tolira kívánkozó jelzőket. Elégedjünk meg annyival, hogy ez az Ilonka jött, látott, megnyilvánult és megmutatkozott. Tulajdonképpen két nagyobb blokkra várhattunk kíváncsian: egyrészt Nagy Ban- dó András szarkasztikus mondandója érdekelhette a publikumot, másrészt meg Hofi Géza. aki újabban nem any- nyira kedves vendég a Szabadság téren, mint hajdanán. Ha tetszik, ha nem, azt is nyugtázni kell, hogy mind az előbbi, mind az utóbbi egy éppen szériában futó előadóestjéből villantott fel valamit. S a bizonyítvány ilyenformán? Hadd idézzük a nótakedvelők által oly jól ismert Rákóczi-kesergöt: „ ... csinált e jókedv, nem igaz e fény”. Akácz László RÁDIÓFIGYELŐ PETÁRDÁK ugyan robbangattak és trombiták is szóltak a fővárosi — és nyilván nemcsak a budapesti — utcákon, tereken, de ezúttal valahogy mérsékeltebbnek tűnt az óév búcsúztatása, mint egyébkor. Az okokra, a vélt vagy valós magyarázatokra hadd ne térjünk ki itt, inkább azt vegyük számba, hogy miképpen látszott ez a hangulati visszafogottság a televízió szilveszteri műsorában. Ugyanis látszott, és nem is kicsit látszott. Már ahogyan az egész parádét előre eltervezték, megszervezték, az is mutatta a józan óvatosságot. Csak semmit nem bízni a véletlenre — körülbelül ez lehetett a szerkesztés filozófiája, még akkor is, ha közben- közben láthattunk pezsgő- és pénznyerő vetélkedőket, s szintén elevenben továbbították a reprezentatív vendégek közreműködésével megejtett reprezentatív lottósorsolást. Így alakult ez bizony, ahogyan jeleztük: előre felvett magán- és társas számok váltották egymást, s igencsak örülhettünk, ha nagy néha mégis láthattunk, hallhattunk olyasmit, amiben megcsillant az egyszeriség varázsa. Ilyen áldásban legelébb a Házaspárbaj figyelése közben részesülhettünk, amikor valóban úgy tűnt: a meghívottak e közszereplésük ideje alatt is élvezik a bulit. Csak így akadtak kedves pillanatai annak a margitszigeti vetélkedőnek is, amely szintén nem dobozból került elő — igaz, az elejét, tehát azt a családi négykerekezést még a napsütéses délelőtti órákban rögzítették —, ám e két kapcsolás mellett nemigen akadt olyasmi, amivel tényleg együtt izgulhatott, vidulhatott az előfizető. Mármint az a készüléktulajdonos, aki ha rendszeres tévénéző és újságolvasó, előre megjósolhatta, hogy kik és milyen formációban jelennek meg a masináink elülső oldalán. Az Országgyűlés, mint elnyűhetetlen paródiatéma például biztos tippnek ígérkezett, s ugyanígy azoknak a vezető politikusoknak a szerepeltetése is, akik veszik a lapot, vagyis haljandók elszegődni egyszer-egyszer poénfogadó vagy éppen poénfeladó játszótársnak. Az persze már megint más ügy, hogy a különféle műsorblokkok készítői újra meg újra ugyanazokat kérték mikrofon és kamera elé, és így ami netán egyszer telitalálatnak hatott volna, az a repetázás közben egy kissé devalválódott. (Azért az a párt- és kormányvezetők meg a televíziósok közötti focimeccs nem volt egy rossz ötlet és kivitelezés; stílusosan mondva unikum lett ez a jaÁrusok és utcalányok Koldusopera Foton Vonul a tüntető tömeg, arcuk. ruhájuk csatakos. elnyűtl cjpőjük, csizmájuk ütemre csosszan a koszos-nyirkos macskaköveken. Épp a piros lámpás ház elé érnek, amikoi egy intésre leállnak. Visszakászálódnak a boltív alá. sorrá rendeződnek megint. Újra kígyóinak a lámpák, lassan gördül az operatőrökkel a felvevőállvány. Készül a felvétel a Mafilm fóti műtermének Máriássy-csarnokában. Mena- hem Golan itt forgatja szuperfilmjét Kurt Weil csodálatos zenéjével, a Bertold Brecht műve alapján íródott Koldusoperát. Menahem Golan, a rendező, a Cannon cég egyik társtulajdonosa nagy sikerű Mata Ha- ri-filmje után már forgatott Magyarországon. Itt készült tavaly a magyar partizánlány története, a Szenes Hanna. Most a Koldusopera felvételei folynak. Szeptember 26-tól minden nap tizenegy-tizenkét órát dolgoznak a műtermekben. Csak két külső felvétel volt: egy nap a Vígszínházban egy pedig a Várban. Fóton négy helyszín épült. Bertalan Tivadar formálta meg az 1830-as évek Londonjának utcahelyszíneit, a piacokat. a börtönt, az istállót, az üzleteket, köztük Peachum kereskedését, hiteles tűzhelyekkel. pultokkal, ablakmélyedé- sekkei. A börtön fala koszosfeketére festett, rücskös hungarocell. A Várkonyi-műte- remben most készül a kikötő díszlete, a hajóorr a közeli felvételekhez, s ácsolják a darukat. a raktárépületek hatalmas falát, előttük bálák, hordók hegye magaslik. A forradalmi jelenetben háromszáz statiszta dolgozott, tizenhat lovas, ropogtak a fegyverek, és hat méter magasból kaszkadőrök zuhantak, a csata hevében lovak buktak fel. A csendesebb forgatási napokon kevesebb a statiszta, ilyenkor negyvenen-hatvanan vannak, árusok és utcalányok, London népe. Beszélgetnek, sétálnak. vonulnak, veszekszenek Ragályi Elemér és Szabó Gábor operatőrök kamerája előtt. A főszereplő sztárok. Bicska Maxi: Raoul Julia, Jenny: Julia Migenes (a magyar közönség a Carmenból ismerheti), Peachum: Richard Harris, Peachumné: Julia Walters, az utcai énekes: Roger Daultry (a Who együttes szólóénekese), s még húszán neves közreműködők Amerikából és Angliából. A magyar táncosokat, a szereplő tizenhármat, kétszáz jelentkezőből toborozták, mert karakteres arcok, mozdulatok kellettek. A háromórásra tervezett film sok munkát ad a Mafilm nemzetközi gyártáscsoportjának is. Mint Ungor Mária gyártásvezető elmondta, még a szombátjuk sem szabad. A hosszú munkanapok minden percét gazdaságosan kell fel- használniok. Mind a három műteremhelyszín és az épített külső helyszín folyamatosan ad tennivalót. Az építési anyagok. a gerendák, deszkák beszerzése számukra sem köny- nyű. A magyar rendezők kevés filmet tudnak forgatni itt Fóton. mert olcsóbb a külső helyszíni felvétel, mint egy hasonló hatásút felépíteni itt a műtermekben. Ennek a hetven forgatási napnak a költsége sokszorosa egy magyar filmre szánt költségnek. De ennek a filmnek az amerikai filmigényeknek is meg kell felelnie. a rendező pedig a cannes-i filmfesztiválra szánja. Józsa Ágnes NAGY BAXDÖ-KABARÉ. Bizonyára kellemes meglepetés volt a hallgatók számára, hogy az óévet búcsúztató tarka jeleneteket Nagy Bandó András egy terjedelmében is a szokottnál nagyobb műsora előzte meg. Bevallom, elfogult vagyok Nagy Bandő tehetségével kapcsolatban. Tulajdonképpen a kabaré régi jó hagyományait eleveníti föl, amikor mint szerző, _ műsorközlő és szereplő egymaga képes sajátos hanghordozásában a legkényesebb közéleti kérdéseket is ízekre szedni. Biztos ízléstől vezérelve el tudja kerülni az olcsó megfogalmazásokat, a szájbarágó közhelyeket. Mindezt most a majd egyórás szilveszteri bevezetője is fényesen igazolta. Köny- nyed választókosságával szinte minden ellentmondását számba vette az elmúlt esztendőnek. S miközben avisz- szásságokra lődözte nyilait, nem maradt adós az öniróniával sem. Akár a világútlevélhez fűzött megjegyzéseket, vagy a szocialista országokkal való kapcsolatainkat hozta szóba. Előadásának tengelyében kétségkívül az a kacskaringósan megtekert, szalonképes modorba öltöztetett káromkodásfüzér állt, melybe belesűrítette az elmúlt negyven év minden olyan gondját-baját, amelyet e honban élők saját bőrükön éreztek meg. Előadásmódnak sem volt akármilyen, hogy a hosszú percekig mondott szöveget minden nyelvbotlás nélkül megúszta. Bebizonyítva azt is, hogy a kabaré sem lehet felelőtlen játék a szavakkal, s érdemes ezt minden közéleti humorban utazó előadóművésznek alaposan megszívlelni. TÖLÜNK KEZDHETJÜK! Nagy Bandó András kitűnően alapozta meg az óévet búcsúztató második részt. A szerkesztők, Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós és Sinkó Péter sokszínű csokrot állítottak össze a rendelkezésükre álló jelenetekből. Előre kell azonban bocsátanom, hogy a sok tehetséges szereplő közül a maga nemében kiemelkedett a szóvivő Verebes István. Már a bevezetője is minden tekintetben remek volt, előadásmódja pedig csillagos ötöst érdemel. Örömmel tapasztaltam, hogy színpadi egyénisége új színekkel gazdagodott és mint szerzőnek írói készsége az utóbbi időben sokat csiszolódott. Ami a második rész egészét illeti, kétségtelen voltak benne bágyadtabb részletek, ellaposodó kiszólások, de az egészet tekintve o politikai szatíra éle lényegében nem csorbult ki. Kiemelkedett Markos György és Nádas György két interjúja, a tanácselnökkel és a KISZ-tit- kárral, valamint ugyanebben a műfajban Farkasházy Tivadar írása. Kellemes meglepetést keltett a lengyel s a magyar szóvivővel, Jerzy Urban- nal és ifj. Marosán György- gyel folytatott beszélgetés, s szellemes válaszokat hallhattunk. Nemkülönben Kaposy Miklós és Kiss Magdolna ösz- szeállításában néhány, a közelmúltban leköszönt politikus utolsó kívánságáról. Ugyanakkor nem lehet kihagyni a sorból két paródiát, az egyik az a hajnali tartó olimpiai közvetítéseket tűzte gombostűhegyre, a másik pedig egy szétválást sürgető falugyűlés lebonyolításának adott fricskát. És végül, az egyes jelenetek közé beillesztett énekszá- ' nők szerencsésen segítették a sok darabból összeállított műsor egységes képének kialakítsa t. Szombathelyi Ervin
