Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
tm. JANUAR 28.. SZOMBAT MST « .um; ki] 9 O ktatásügyünk köztudottan számos gonddal küszködik. Ha súlyozni kellene, hogy hol halmozódott töl a legtöbb probléma, akkor két területet lehet kiemelni. Az egyik az általános iskola, a másik pedig a szakmunkásképző. Az utóbbi gondjainak jó része — sajnos — az alapfokú oktatás hiányaira vezethető visz- sza. Megyénk sajátosságából adódóan a főváros iskoláiban tanul a szakképzésben részt vevő Pest megyei diákok több mint ötven százaléka. Az ipari tanulók száma az elmúlt tiz esztendő alatt ötvenöt százalékkal nőtt. és változtak a képzés belső arányai is. Többen készülnek kereskedelmi és mezőgazdasági pályára, s ugyanakkor csökken az iparban elhelyezkedni kívánók aránya. A gyakorlati képzés feltételei nem a legmegfelelőbbek Pest megyében. Az iskolai tanműhelyek gépi és műszerállománya elavult, korszerűtlen. A már több mint egy évtizede elmaradt pótlások, fejlesztések értéke mintegy 3-400 millió forintra tehető. Ugyanakkor a megye munkaerőhelyzetét döntően befolyásolja a budapesti üzemek szűkülő foglalkoztatási szándéka. A megyei vállalatok többsége pedig még rövid távon sem tudja megfogalmazni szakmunkásképzési igényét. Összességében megállapítható, hogy a szakképzés megyei felté- telrfendszerc kedvezőtlen, halmozódó hiányokat hordoz és még a jelenlegi dinamikus fejlesztés mellett is elmarad a szükségletektől. Csak a mai, rövid távú vállalati igényeket elégíti ki — sok helyütt alacsony szinten. Rohamoz a gyes-nemzedék Nagy Sándor, a váci Pest Megyei Nyomdaipari Vállalat igazgatója az ipari tanulók hiányával bizonyítja be, milyen fontos dolog a szakmunkásképzés. — Mi vagyunk az ország legkisebb állami nyomdája, így sajnos, nem lehetünk iparitanuló-képző bázis. Nagyon kevés, mindössze egy másodikos és egy harmadikos ta- noncunk van. — Es mennyire volna szükségük? — Ha azt mondom, hogy a tizennégy darab magasnyomó gépünk mellé csak három szakmunkást tudunk állítani, talán el tudja képzelni, hány nyomdászpalántára — nagy bizonyossággal leendő munkatársra — volna szükségünk. Mi nem is nagyon számolgatjuk, hogyan érintené anyagilag a nyomdát, ha több ipari tanulót kellene képeznünk, hogy megérné-e kitaníttatásuk — csak jönnének. Sajnos, csak kevesen kopogtatnak, bár az utóbbi években megnőtt az érdeklődés a nyomdászmesterség iránt. Néhány esztendeje1 még kevésbé válogatta meg az Újpalotán működő Ságvári Endre Nyomdaipari"Szak- középiskola és Szakmunkásképző Intézet, hogy kik ülhetnek be padjaiba, Telt, mtílt az idő, bebizonyosodott, hogy az iparitanuló-felvétel- nél is inkább a minőséget, mint a mennyiséget kell szem előtt tartani. S mind több kiskamaszt kellett eltanácsolni az egyébként is viszonylag nagy létszámú új generáció, a gyes-nemzedék tagjai közül. A mai tizenévesek pedig — akik immár bőrükön érzik a munkaerő- piac beszűkülését — egyre nagyobb teljesítményre képesek ma már egy szakmunkás-bizonyítvány megszerzésének érdekében is. Míg e sorok íróját matematika elégtelené ellenére is zökkenőmentesen felvették nyomdászinasnák, addig a mai jelentkezők hármas-négyes bizonyítvány nélkül egyre kevesebb eséllyel indulnak harcba az iskolapadokért. Rohamra kelnek Vác város ifjabb szülöttei is, de nem mindig a legjobb képességűek, hanem sok esetben azok, akik vállalják a minden második heti Újpalotára történő kl- és visszabumlizást. Jelentkeznek tehát a váci ifjak a budapesti iskolába, azok, akik érdeklődnek a nyomdászat iránt, s akik szorgos kezére számot tartana a nyomda, de bizony gyakran alulról súrolják a felvételi vizsga képzeletbeli lécét. Hogy mi lesz ezen váci, Pest megyei fiatalok jó részével? Igen sokan közülük — s ez korántsem csak a nyomdára, hanem szinte valamennyi iparágra, vállalatra érvényes — betanított, sőt segédmunkásként végzik a szakmunkát; szakmunkás-képesítés nélkül. T. B. E. BUKDÁCSOLÓ SZAKKÉPZÉS Ide csak buták kellenek? A fiatal népművelő nem hitt a szemének, amikor benyitott a szakmunkásképző könyvtárába. Odabent két lakli kamasz ült, öklömnyi betűs mesekönyvvel a kezében. Akadozva birkóztak a túlságosan bonyolultnak nem nevezhető szöveggel; magyartanárnőjük az olvasást gyakoroltatta velük. A történet színhelye néhány évvel ezelőtt Dunakeszin, a Gárdonyi Géza nevét és a 201-es számot viselő iparitanuló intézet volt. Persze, egy ilyen intézmény soha nincs könnyű helyzetben. Mostanában ugyan nőni kezd az igény a jól képzett szakemberek iránt, de az általános iskolák tetemes része még mindig azt a nyolcadikost tanácsolja ipari tanulónak, akiről úgy véli, olyan buta, hogy máshová'nem jó. Az iskola a környékbeli gyárak, üzemek, és elsősorban a MÁV Dunakeszi Járműjavító számára képez — mondhatni megrendelésre — munkásokat, hiszen minden szakra csak annyi diákot vesznek fel, ahányat a vállalatok igényelnek. Hogy hányán is pályáznak egy-egy helyre, az persze mindig változó: mostanában a legnépszerűbb a bútorasztalosság, és nem sokkal marad le az elektro- műszerészség sem — ezekre a foglalkozásokra két-háromszoros a túljelentkezés, lehet válogatni. Máshová viszont szinte lasszóval kell fogni a gyerekeket, akik nem tolonganak azért, hogy vasúti járműszerelők vagy esztergályosok legyenek. Bár ez utóbbi pálya érdekesebb lett a fiúk szemében, amióta meglátták a Járműjavító tanműhelyében a számítógép vezérelte CNC-esztergapa- dot. Mióta nálunk is fenyeget a munkanélküliség réme, a diákok saját fülükkel hallhatják otthon a szülőktől: létszámleépítés esetén a rosz- szabb, fegyelmezetlenebb munkásnak kötnek útilaput a talpára. A változások apró jelei a fiúk magatartásában is jelentkeznek, de azért tanulni még mindig nem nagy sikk itt sem. Dunakeszin — bár akadnak kivételek — kettes körül jár az átlagos tanulmányi eredmény, pedig olykor négy-ötszáz forintnyi eltérést is mutató ösztöndíjak és prémiumok próbálják meg rávenni a diákokat a lelkesebb munkára. Úgy látszik, az egyiknek feje, a másiknak szorgalma nincs hozzá, a harmadiknak pedig talán egyik sem, mert n jeles rendű tanuló ritka. Az is igaz, hogy ezeket a gyerekeket biztos munkahely várja, ha végeznek. A megrendelő üzemek fogadják őket, sőt, még tanulmányi szerződést is kötnek velük, csak hogy el ne pártoljanak. A dolog másik oldala, hogy igencsak nehéz parádésan felelni az órán, ha az adott tárgyból egyszerűen hiányoznák a megjelelő tankönyvek. Az alapszakmai képzés segédletei még csak rendelkezésre állnak, de a szétváló szakágak oktatói már szinte kilátástalan helyzetben vannak. A legmodernebb ismereteket prospektusokból, katalógusokból próbálják meg összeszedni. Az elektroműszerész-tanulókat például a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola jegyzeteiből világosítják föl a digitális kijelzésű mérőműszerek titkairól. Jobb híján az intézmény 'könyvtára szerzi be a tankönyvként használható köteteket. — no nem annyi példányt, ahá- nyan egy osztályban vannak, hanem egyet. Az óra ezek után helyesírási gyakorlattá válik: a pedagógus diktál, a tanuló ír, hogy tudjon miből készülni. Ha másra nem, legalább a nyelvtani ismeretek fejlesztésére jó ez a könyvtelenség. Hiszen a szakmunkásjelöltek némelyikének, mint a bevezetőben idézett példa is bizonyította, tizennégy éves koráig sem sikerült megbarátkoznia az írott szöveggel. Ezért elsőben minden tanár olvas tatással kezdi a szeptembert, mert akiről kiderül, hogy bizony idegenül mozog a betűk világában, azt más módszerekkel kell oktatni: az órán kell a fejébe tölteni a tananyagot. A mostani 480 fiúból — hiszen lányok itt csak mutatóba akadnak — ezért 155-en beiratkoztak a könyvtárba, s nemcsak szakkönyveket keresnek. A vörös kalóz, A Karib-tenger királynője — írta kívánságcédulájára egy másodikos. Főleg a fantasztikus irodalmat és Vemét szeretik, de .ez még mindig jobb a krimiknél, vagy annál az időszaknál, amikor a jövő szakmunkásai a könyvtárnak még a tájékát is nagy ívben elkerülték. Mörk Leonóra Már nem fáj, ami fájt Állítólag a Rádiókabaré Illetékes Elvtársának kellene ahhoz lenni, hogy valaki meg tudja mondani pontosan, pillanatnyilag hány, illetve melyik ipari szövetkezetünk foglalkozik már vagy még szakmunkások képzésével. Hogy miért? Nos — ha meg is oszlanak a vélemények —, abban az érintettek egyetértenek, hogy éveken keresztül semmi, jóformán semmi nem tette érdekeltté e szektort abban, hogy súlyos összegeket áldozzon az oktatásra, saját szakmunkásgárdájának tanítására. Pedig nagy múltú, több évtizedes hagyományról van szó. Az ipari szövetkezetek a kezdetektől fogva igyekeztek saját igényeiknek megfelelően oikítani, képezni leendő dolgozóikat. Ez azonban nem volt — í ma még kevésbé — olcsó mulatság. Talán ez az egyik fő oka annak, hogy a megyénkben több mint 16 ezer főt foglalkoztató szektorban alig haladja meg a szövetkezeti szakmunkás- tanulók létszáma a 200-at. Arlóy György, a Pest Megyei Ipari Szövetkezetek Szövetségének titkára jól emlékszik rá, sokan mondták azt, nem folytatják az oktatást azért, hogy az ő költségeiken nevelt nebulók máshol termeljenek nyereséget. Ez év elejéig ugyanis semmiféle támogatást nem kaptak azok az ipari szövetkezetek, amelyek szakmunkástanulókkal foglalkoztak. Azoknak a gazdálkodóknak ugyanis, amelyek ezentúl képzéssel foglalkoznak, januártól nem kell bérköltségük 1,5 százalékát befizetniük az államkasszába, pontosabban a szakképzési alapba. A Szentendrei Ipari Kisszövetkezetnél ez a kedvezmény évente 300 ezer forint megtakarítását teszi lehetővé. Ez elenyésző ahhoz a 1,5 millió forinthoz képest, amelyet itt évente fordítanak 40-50 szakmunkástanulójuk képzésére, és közben állandó varrónőhiánnyal küszködnek. Kapuszta Pál, a szövetkezet műszaki vezetője úgy tudja, végzőseik jó része maszeknál vállal munkát, vagy egészen más területen, például a vendéglátásban helyezkedik el. Évente 3-4 fiatal varrónő marad meg csupán a szövetkezetnél. Ha harc, legyen harc! (19.) Szerelem a török sátorban JjT ivette a platinaszőkére festett, feltupírozott hajából a kávéscsészét és durcás arccal rászólt a vitázó csoportra Muraközy Edéné, a harácsi iskola tanári szobájában — Meg vannak maguk zavarodva, most mehetek újra a fodrászhoz! — kiabálta, de senki sem hederített rá. Igaz, nem akárkik töltötték meg az irodát. Harácson régi hagyománynak számított, hogy a társadalmi eseményre érkező nagyemberek a kezdés előtt nem keveredtek el balgatagul a tömeggel, hanem külön teremben gyülekeztek, tiszteletre méltó öntudatukat konyakkal erősít- gették, szellemi frissességüket feketekávéval fokozták, s éhüket főtt kolbásszal, pogácsával, aprósüteménnyel enyhítették. Mindez olyannyira természetes volt Harácson, hogy a társadalmi hierarchia alsó fokán levők közül csak a legritkább esetben akadt olyan bávatag állampolgár, aki mellékhelyiséget keresve betévedt volna az ilyen gyülekezőre, de a felügyelettel megbízott, egyébként ugyancsak rangfokozat nélküli férfiak, hivatásuk fontosságának érzetétől eltelve, még az ilyen tévelygőt is határozottan elirányították. Megitták a konyakot, a kávét, és számos téma szóba került, még az is, hogy Málhás Dénes iskolaigazgató milyen gyorsan megírta és betanította Wolfhauser Erzsiké és Szelim pasa szerelmének tündéri históriájából a drámát, hiszen éppen ennek a megtekintésére érkeztek a község köztiszteletet parancsoló személyiségei. Akadt azonban egy vitatéma, amely miután kiszorította a többit, úgy magáúal ragadta a jelenlevőket, úgy felforrósította a légkört, hogy a konyak hatása kismiska volt hozzá képest. Igen, a Déli Verőfény és a Ha.i- naloirkadás termelőszövetkezetek futbaUcsaoatai között vívott legutóbbi mérkőzés emlékezetes pillanatait idézte fel Szűcs Tihamér ágazatvezető. Talán azért jutott neki eszébe, mert meglátta a jelenlevők között Apóstól Loránd tisztelendő urat is, aki miként azóta sokan mondogatták, elég tisztességesen fújta a sípot. Tárgyilagosságát minden szónál ékesebben bizonyítja, hogy nem verték meg a mérkőzés végén, mint a korábbi meccsek bíróit. Persze, olyan tökéletes játékvezetésre azért a legjobb pap sem képes, amely minden. kényes ízlésű szurkoló igényeit kielégítené. Bizonyíték erre Szűcs Tihamér megjegyzése: — Tudja, tisztelendő úr, ha a harmadik gólunkat megadja,, akkor én is vettem volna mézet magától. (Apostol Loránd tisztelendő úrnak nagy méhészete és kiváló méze Ha- rács-szerte sok hívet szerzett magának azok közül, akik becsülni tudják a szakmaiv hozzáértést és a jó árut.) — Les volt, kérem szépen, nem adhattam meg — jegyezte meg szelíden a pap. Szűcs Tihamér ágazatvezetőt azonban nem olyan fából faragták, mint aki a harmadik konyak lenyelése után magába zárja a véleményét. Emelt hangon így válaszolt: — Tisztelendő uram, ezt ne mondja, mert az isten nem bocsátja meg magának. Még hogy les! Hát hogy lehet ilyeneket beszélni? Teljesen tiszta helyzet volt, ha tudni akarja. A jelenlevők tüstént két táborra szakadtak. Mindenki közbeszólt. Az ideológiai frontok összemosódtak, hiszen akadtak kommunisták, akik azt kiabálták, hogy igenis les volt, a papnak van igaza; és voltak bizony istenfélő lelkek is, akik most gátlástalan lázadással odavágták a tisztelendő úr szemébe, hogy nem volt les. nem lett volna szabad közbesípolnia, hacsak meg nem fizették érte. — Elmondom, hogy volt! — harsogta Szűcs Tihamér. — Kapuskirúgás után Bodzsár Benő lekezelte a bogyót és indította a bal szélen Hájas Lacit. Érti idáig, tisztelendő uram? Hájas Imcí bemutatott néhány testeseit és tévútra küldte velük a Déli Veröfény egész jobb oldali védelmét. A kornerzászló közeléből benyeste a bogyót a tizenegyesre. Így hullott a bőr a tizenegyesen, érti, tisztelendő úr? (most felkapott egy kávéscsészét) és Tyu- kodi így emelte be Lárvái fölött a felső vinyóba. (Ekkor illusztrálásképpen lágyan rúgta a kávéscsészét Muraközy Edéné hajába.) — Az elrúgás pillanatában Tyukö- di úr közelebb állt az ellenfél kapujához, mint a tizenhatoson helyezkedő Kuczug úr — magyarázta a pap. > — Tisztelendő úr, az istenre kérem, ne állítson ilyet! Kuczug az egész meccsen nem ment fel a tizenhatosig! A vita eldöntetlen maradt, mert menni kellett az előadásra. A tömeg ugyanis már tapsolt és kiabált türelmetlenül a nézőtéren. Ki gondolta volna Málnás Dénes igazgatóról, hogy ilyen tálentum- mal, ennyi invencióval áldotta meg a sors! Ügy írta meg a darabot, hogy az tele volt hálás szereppel. Wolfhauser grófot Tyukodi, Szelim pasát Kuczug alakította, Erzsiké szerepét pedig Micsoda Ica játszotta el nagy átéléssel. E darabból a párbaj kimaradt, csak beszélnek' róla a szereplők. A helyszín a török vezéri sátor. Szelim már tudja, hogy ő magyar gyerek volt, de még nem mondja meg a seregének. Vendégül látja a grófot, akinek a húga belopódzik a török táborba, s mint hastáncosnő ejti rabul Szelim szívét. Micsoda Ica úgy lejtette a táncot, hogy mindössze két olyan ruhadarabot hagyott magán, amelyek a legszigorúbb anyagtakarékosság jegyében készültek. Mikor Szelim végre megtudja, hogy ez a bájos leány milyen előkelő családból származik, hazafias érzésektől tüzelve magához öleli, s mivel úgy tűnik, hogy huzamosabb ideig a karjaiba zárva akarja tartani, a nézőtéren kisebb rendbontást kell lecsillapítani. Kuczug Leóné ugyanis olyan szavakat kiabál, amelyek a darabban sehol sem találhatók. A színmű megindító zárójelenetében egy idős asszony lép a színpadra, akiben Szelim az édesanyját ismeri fel. Ezt a szerepet özvegy Csipegető Károlyné tanulta be, de az utolsó pillanatban az influenza közbeavatkozott. Ezért Tyukodi. rábeszélte Csámpánét, lépjen ő a színpadra, nézzen Kuczugra és kiáltsa el magát: Szerelmetes magzatom! A többi már megy magától. Csámpa Emánuelné becsülettel el is kiáltotta, amit kellett. — Asszonyanyám, Szentmarjosiné! — adta rá a választ Kuczug Leó. — Csámpáné vagyok én, édes lelkem! — igazította ki Szelimet, nagy nevetést kiváltva, majd zavartan szétnézett, s mikor meglátta a bikiniben levő unokáját, ráripakodott: — Mit mutogatod itt tnagad, te szégyentelen! Öltözz föl, vagy adok akkora pofont, hogy a fal adja a másikat! gyorsan leengedték a függönyt. T A szereplőket többször vissza- .tapsolták. Ahányszor felhúzták a függönyt, Micsoda Icán egyre több ruhadarab volt. Csámpa Emánuelné, akár egy gonosz: mostoha, elválasztotta a színpadi szerelmeseket egymástól. Ennek ellenére többen mondogatták, hogy Kuczug Leóra otthon még vár egy felvonás. Cseri Sándor Hasonló esetekről azonban az ipayi szövetkezetek többsége is beszámolhatna. Mint ahogy többségük — így például a ceglédi Dél-Pest Megyei Szolgáltató Szövetkezet munkatársai is — elsősorban azt fájlalták idáig, hogy semmiféle anyagi támogatásban nem részesültek hosszú időn keresztül. Az, hogy mostantól más szabályok érvényesek? Van, aki úgy véli, késői az intézkedés, előfordulhat, hogy a Monori Építők Ipari Szövetkezetét követve mások is feladják hagyományaikat, s oktatóbázisuk értékesítésével igyekeznek visszaszerezni valamennyit abból a pénzből, amit hosszú idők alatt a szakmunkásképzésbe fektettek. P. Zs. « ORVOS ANDRÁS: FELESÉGEM
