Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-01 / 286. szám

1988. DECEMBER L, CSÜTÖRTÖK 5 Jobban megsüvegelik, mint a tanácselnököt A művelődés szürke eminenciása Kultúr jobbágy, önmagát ti­tulálja imigyen Vöő Imre Szi- getszentmiklóson. Nem sére­lemből, inkább szerénységből. Egyszerűen illik rá. Ha elsétálsz egy tárló előtt A művelődési központban, vagy a Csepel Autó kultúrhá- zában, majdnem biztos — ha múltunk a téma — az ő gyűjte­ményét láthatod. A neve per­sze sehol sincs kiírva. Ö a szürke eminenciás. Ha történt ebben a városban valami — márpedig ugyancsak történt —, arról biztos, hogy ez az ember tud valamit mondani neked. Valamit...? Mindent! Hogy kicsoda ő, Vöő Imre? Nem történész, nem régész, nincsenek cafrangos titulusai, ahogy ő mondja: maradtam kultúrjobbágy. Olyan értelmes nem értelmiségi, akinek nincs diplomája. Ennek dacára bár­melyik törénész- vagy régész­fakultás bizton odaítélhetné neki e rangot, ha csak a tudá­sa alapján minősítenék az em­bert. Vöő Imre autodidakta­ként szívta magába múltunk megismerésének tudományát. Ha kezébe adsz egy kő- vagy cserépdarabot, megmondja ne­ked. mely korból került elő. E rang és cím nélküli ember hű gazdája a négy épületben elhelyezkedő városi múzeum­nak. a szabadtéri skanzennek. Ádám Jenő hagyatékának, ö vezeti huszonnyolc éve a hon­ismereti szakkört. Mindezek mellett helytörténeti munkák tucatjait írja a különböző pá­lyázatokra. és egyikük sem maradt visszhangtalan. A sze­mélyi igazolványa foglalkozás­rovatában ez áll: közgyűjte­mény-kezelő. Hogy ő minek tartja magát...? Mikor meg­kérdem, csak néz rám, meleg A Pest Megyei Hírlap 1988. november 22-én közölte An­tal Piroska írását amely Web­ner Tibor Köztéri szobraink című — a közelmúltban meg­jelent — értékes könyve ürü­gyén készült. A Csak ennyi van? alcímű részben a szerző kifogásolja — joggal —, hogy a szűkebb pátriánkban található alkotá­sok közül mindössze három kapott helyet (Csikszentmihá- lyi Róbert, Farkas Ádám és Varga Imre Szentendrén fel­állított szobrai). Ami miatt ki szeretném egészíteni a cikket, azt a kö­vetkező mondatok miatt te­szem: „A megye köztéri plasz­tikáinak méltatására eleddig még nem vállalkozott senki. Amit megtudhatunk, az mind­össze néhány adat, egy-két új kezdeményezés híre, amelyet Prakkfalvi Endre művészet- történész, a megyei művelődé­si osztály munkatársa mond el.” Itt említik meg Blaskó János, Gömbös László, Paizs László egy-egy alkotását, vala­mint Borsos Miklós és Molnár Elek egy-egy művét a hetve­nes évektől számítottan. Pontosítani szeretném azon­ban azt a mondatot, amely szerint „a megye köztéri plasz­tikáinak méltatására eleddig nem vállalkozott senki”. De- hogyisnem! Két esetben is. 1966-ban jelent meg a Monu­mentális művészet Pest me­gyében címé kiadvány első kö­tete, amely az 1945 és 1966 közötti időszakban felállított köztéri alkotásokat mutatja be. Ezt követte az 1966 és 1972 közötti szobrok ismertetése. Az első kötet bevezető tanulmá­nyát dr. Végvári Lajos, a Kép­zőművészeti Főiskola tanszék- vezető tanára írta, míg a má­sodik kötetben szereplő mű­veket Petényi Katalin művé­szettörténész mutatta be. Az elsőben 34 alkotó 39, a máso­dikban 35 művész 38 szobrát publikáltuk. Vagyis 1945-től 1972-ig minden egyes térplasz­tikát, összesen 77 alkotáist is­mertettünk. Az alkotók neveinek felso­rolására itt nyilván nincs le­hetőség. Nem is kell, hiszen műveik ott találhatók a köz­barna szemével, s úgy mondja: az értékek összhordozójának. Tizenegyezer tétel regisztrál­tatott eddig az általa gondozott helytörténeti gyűjteményben. S ugyanennyi az összegyűjtött képek, diák sokasága. Ebben benne van a több tízezer éves mamutfogtól, a „csak” pár ezer éves bronzkori füles bög­rén keresztül, a „csecsemőko­rú”, alig ötszáz esztendős tö­rök handzsáron át, a közel két évszázados újságokig minden. A raktárak kincseiből pedig akár két múzeumra való ás ki­telne. De, mert egyetlen írás­ban lehetetlen felsorolni egy ember harmincéves gyűjtésé­nek, szenvedélyének eredmé­nyét, most, mivel alkalom is akad rá — hisz nemsokára ün­nepeljük a magyar sajtó nap­ját, időzzünk el egy kicsit az újságcsemegéknél. Nemrégiben zárult Sziget- szentmiklóson a művelődési központban a 100 év újságjai­ból című kiállítás. Akkor al­kalom adódott, hogy elbámész­kodjam a tárlók gyűjteményén. Most itt, Vöő Imre kis kuckó­jában. kezembe foghatom azon kiadványok néhány da­rabját, amelyek címlapjait ak­kor áhítattal böngészgettem az üvegen keresztül. A legrégeb­bi darab az egy híján kétszáz esztendős Magyar Kurír 1789- ben megjelent példánya, amely éppen a korabeli újságírókhoz szól. Nyelvezete a ma embere számára már fordításra szo­rul, de ami a lap állapotát il­leti, az egyenesen meghökken­tő. A papír, amelyre a betűket nyomták, ma sincs rosszabb állapotban mintha egy kétesz- tendös Pest Megyei Hírlap vol­terek, a parkok, az Iskolák, a szanatóriumok, a művelődési intézmények környezetében. Bieber Károlytól Ungvári La­josig, Kerényi Jenőtől Szaba­dos Béláig, Búza Barnától Tu­ráni Kovács Imréig. A fent említett két kötetet a Pest Me­gyei Népművelési Tanácsadó adta ki, 1000—1000 példány­ban. (így azonban bizonyára csak kevesekhez juthatott el [szerk.j.) ZSÚÍI. Igazán nem volt va­lami könnyű dolog táncdal­szövegeket írni abban az idő­ben, amikor még így is kez­dődhetett egy sláger: Szénát hordanak a szekerek, szekerek, én a bakon ülök teveled, te­veled ... Egyrészt meglehető­sen izzadságos munka lehetett kitalálni egy-egy ilyen kezdő- sort, másrészt meg a szerzőre zúduló kritikát is el kellett viselni. (A szóban forgó iro­mány ellen nem kisebb vala­ki. mint az írónak és paraszt- politikusnak egyaránt kiváló Veres Péter tiltakozott, hogy vigyázat: a szénásszekérnek — lévén felpúpozott, hatalmas rakomány — egyáltalában nem lehet bakja.) Nos, ebben az időben pró­bált megélni a muzsikusokkal való együttműködésből egy bizonyos G. Dénes György, aki korábban már Karády Katalinnak is szállított szá­mos sikergyanús, sőt sikerbiz­tos versezetet. ám aki a szé­nát hordó vontatmányok tárgy­körében valahogy nem egé­szen érezte otthon magát. Meg is bánta, mert várakozólistá­ra került: ebben a zord idő­szakban még arra is ráfanya­lodott, hogy hol Petőfi-, hol meg Heine-versekct nyújtson be zsűrizésre a sajátjaként. (Ez utóbbiakat valamivel több sikerrel.) A szilenciumnak aztán mégis vége szakadt, és G. Dé­nes György — művésznevén a Zsüti — azt csinálhatta, ami­hez mindig is értett: jobbnál jobb slágerszövegek szaladtak A közel ötszázféle újság, amelyet Vöő Imre szorgalma, s a lakosság adakozó kedve hordott össze, egyik legna­gyobb tételt — százkilencfé­le lapot — egy elhunyt zene­tanárnő (Liszt Ferenc utolsó hazai tanítványának egyike) padlásán találták. A címlapo­kon olvasható évszámok sze­rint a papiruszok az 1871-es és az 1920-as évek közötti időkből valók. Amikor e leletre buk­kantak, a helytörténeti mú- zemunak már 270-féle újságja voll. A hatalmas „fogás” újabb lendületet adott a gyűjtőkedv­nek. Nem tudom, meddig nyúj­tózott volna e csuda izgalmas embernél tett látogatásom ha nem toppan be váratlanul két nyolcadikos forma ifjonc, hó­nuk alatt jegyzetfüzettel. Imre bácsit keresték. Országos pá­lyázatra készülünk — mondták — melynek témája: helysé­günk a török uralom alatt. Nem is jölhettek volna jobb helyre! A levéltárakban sem találhatnák ennél gazdagabb tárházát az említett kornak. Vöő Imre komótosan feláll, kinyitja a megfelelő szekrény­ajtót, s előveszi az idevonat­kozó helytörténeti anyagot. Át­nyújtja a fiúknak, mintha csak egy tegnapi újságot kér­tek volna tőle. Azután gondo­san bevési egy nagy könyvbe a két fiú adatait nevük alap­ján, s hozzámondja, melyikük honnan való. Jobban megsüvegelik, mint a tanácselnököt — jut eszembe egy falubéli idős ember mon­dása — amikor búcsúzáskor kézfogásra nyújtom a kezem. Antal Piroska Mégis örülök Antal Piroska cikkének, mert bízom benne: a fent említett két kiadványt talán követni fogja a harma­dik is, ami nem lenne szerény kötet, hiszen 1972 és 1988 kö­zött ugyancsak rangos alko­tók művei gazdagították Pest megyét. Ladányi István o Pest Megyei Múzeumi Igazgatóság igazgatóhelyettese ki a tolla alól. Annyira jók, hogy az éppen ügyeletes kom­ponisták versengtek értük, és annyira jók, hogy ha nem előbb, de utóbb az igazi köl­tők is csettintettek: ez az em­ber aztán érti. mi a rím és mi a ritmus. Valószínűleg saját maga sem tudja, hogy hány dalhoz adta a nevét. Százhoz meg százhoz, ha nem ezerhez. Még szerencse, hogy Bilicsi Erzsé­bet televíziós szerkesztőnek jó a memóriája, és csokorba tud­ta gyűjteni mindazokat a G. Dénes-féle remekléseket, ame­lyek az előfizetők számos mil­lióinak szívében-emlékezetó- ben ott muzsikálnak. Körül­belül úgy, ahogyan azt a máig jó kedélyű ünnepelt szereti. Tehát hogy az, amit ő kiszó- tagol, az váljon a nótára kész népesség lelkületének a részé­vé; ha egyszer meghallja va­laki, akkor ne tudjon szaba­dulni tőle. Ez a slágerírás receptje — hallhattuk. Közben pedig egy- re-másra késztettek együtt dúdolásra, a legjobb értelem­ben vett nosztalgiázásra a hol szomorkás, hol meg egészen vidám dalok. Azok a — újabb, szóhasználattal mondva — nóták, amelyeket a Sajnos, szeretem ... című összeállítás készítői szinte kivétel nélkül színészek szájába adtak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a kicsi remeklések egy­től egyig drámák, pontosabban mondva dramolettek, s mint ilyenek, inkább igénylik az előadói készséget, mint a nagy vivőerejű hangot. Amint azt Miháltz Pál emléke A búcsú visszavonhatatlan fájdalmában akad vigasztaló is. Mindenekelőtt matuzsále­mi életkora, hiszen Miháltz Pál 1899. április elsején szüle­tett Magyarvalkón, jövőre lett volna kilencven esztendős. Szentesen érettségizett, majd Révész Imre és Vaszary Já­nos tanítványaként végzett a Képzőművészeti Főiskolán. 1927-ben. 1929-ben Itáliában járt tanulmányúton; összegez­te a világ festői törekvéseit szemléletében, hogy a képi fo­galmazásban egyéni marad­jon. Művek légiója fémjelzi nevét. Számtalan önálló kiál­lításon mutatkozott be a kon­tinensen. hazánk városaiban. Budapesten és Szentendrén, ahol évtizedek óta élt és al­kotott. 1983-ban önálló gyűjte­ményként négyszáz alkotását adományozta szeretett városá­nak, Szentendrének. A mértékletesség mintaképe volt. Hosszú életét ennek is köszönheti; életvitele aszkézi- sének, szilárd erkölcsének, amelytől sem festőként, sem az Iparművészeti Főiskola ta­nárjaként nem tágított. Művé­szetében mindez már kiemel­kedő következetességgel való­sult meg. Ebben példa és mérték. Állandó értéket je­lentő festői életműve is e bel­ső törvény eredménye. Egy dologra összpontosított, de er­re maradéktalanul; így a megtalált részletek monumen­tális fokozásában minden kin­cset kiaknázhatott. Festészete kezdettől mindvégig a szűft szí­nek szigorú fegyelmével szer­kesztett Szentendre-zsoltár. Komor méltóság, visszafogott ünnep valahány képe — ko­runkból holnapnak címzett jelentős töredék. Minden lehetséges díjat megérdemelten megkapott, de ez nem zavarta meg gazdag bélsö csöndjét, azt a magatar­tást, amely a műre, csak a műre figyelt, mert építette konok energiával. Képessége lett, hogy minden zavaró mel­lékkörülményt száműzni tu­dott a munka hétköznapjai­ból, ezért lehetett a Miháltz- opus maradéktalan ünnep, időtlen színes rezdülés az időben. Ez a vigasztaló élet­búcsújának fájó pillanatában, hiszen rajzi, festői és emberi becsületéből épült művészete a maga hitelesen gyarapító lendületével velünk marad. L. M. ki-ki nagy örömmel tapasztal­hatta, ugyancsak lubickoltak e feladat megoldása közben a jelenlegi élvonal illusztris képviselői. Törőcsik Mari pél­dául biztos lehet benne, hogy majd egy jövendő jutalomest­jének egyik fénypontja lesz az a néhány perc, amellyel most híveinek sokaságát megaján­dékozta. lehettek persze kifogásai is a szemlélőnek. Először is az, hogy a Gém György rendező vezette csapat egy kissé mér­téket tévesztett: kevesebb bi­zony több lett volna. Aztán a szabadtéri felvételekhez is il­lett — lehetett — volna egy olyan táncosnőcsapatot verbu­válni, amelynek tagjai vala­micskét konyítanak az együt­tes mozgáshoz. Végezetül pe­dig: a meghívott vendégeket valami úton-módon úgy be­széltetni, hogy érthessük is di­csérő. elismerő szavukat. S hogy ugyan miért szapo­rítottunk ennyi szót erre a látszólag a könnyednél is könnyedebb műfajra és annak egyik művelőjére? Leginkább is azért, mert még ebben a végletes miliőben is tapasz­talhattuk: mindenütt lehet valamit a tökély igézetében csinálni. Ügy magyarra ültet­ni például a musicalszöve­get. hogy az úgy hangozzék, mintha maga Arany János Vállalta volna a megbízást. Vagy az a Vass István, aki egyébként szintén ott bóloga­tott a jó kedélyű ünnepelt mellett... Akácz László na. Cikkünk nyomán Következik majd a harmadik Tv-figyelő ■ Heti eilmtegyzetb Micimackó Egy kocka a Micimackó című filmből: Micimackó a mézes­köcsögök között Winnie, the Pooh — ez volt az eredeti angol címe annak a könyvnek, mely 1926-ban je­lent meg Angliában. Szerzője, Alan Alexander Milne, akkor már nem fiatal ember: negy­vennegyedik évében járt. S noha sok éve ismert volt a ne­ve mint a híres angol élclap, a Punch humoristájának, va­lamint gyermekversek és gyer­mekeknek szóló elbeszélések szerzőjének, igazi hírnévre mégiscsak ezzel a könyvvel tett szert. Vinnie, the Pooh (a Winnie az angol női név, a Winifred becézett alakja, a Pooh meg körülbelül azt je­lenti: vacak, kis semmiség) azaz, ahogyan nemsokára majd Karinthy Frigyes kon- geniális fordításában magyarul (1936-ban) megismerjük: Mici- mackó, a világirodalom egyik legbájosabb gyerekkönyvévé vált az évtizedek folyamán. Népszerűsége mit sem csök­kent, magyarul is számos ki­adást ért meg, s gyermeknem­zedékek olvassák újra meg újra. Titka amennyire egysze­rű, annyira bonyolult is: Mil­ne a könyvet — s folytatását, a The House at Pooh Cor- ner-t, Micimackó kuckóját — fiának a kis Christophernek írta, azaz egy nagyon közel­ről ismert gyermeki lélek igé­nyeihez igazította. Ezért lehet a Micimackó mindmáig hitele­sen gyermeki nézőpontú, ezért érezzük hősét, Róbert Gidát, Micimackó gazdáját élő, ele­ven gyerekfigurának, s ezért tudja a mai gyerek is közel­állónak, kis barátnak tekinteni Róbert Gidát, Micimackót, Nyulacskát, Fülest, Malackát, Zsebibabát és a többieket. Milnének sikerült az, ami gyermekkönyvírónak csak ritkán szokott sikerülni: töké­letesen bele tudott helyezkedni a gyermeki képzelet világába, és megérezte ennek a világnak nemcsak a finom stilizáltságát, olykor abszurditását, hanem néha egyenesen bölcs humorát is. A heti moziműsor most a Micimackó rajzfilmváltozatát kínálja újdonságként. A film amerikai, a Walt Disney-stú- * dióban készült, amiből két dolog következik. Egy: mint rajzfim, technikailag, színei­ben, animációs megoldásaiban természetesen tökéletes. Kettő: ugyanakkor elkerülhetetlenül veszít angol voltából, mind a figurák rajzi megjelenítését, más szóval karakterizálását il­letően, mind pedig humorá­ból (amin nem a szövegek verbális humora értendő, ha­nem a megjelenítésük humo­ra). Valahogyan sokkal több köze lett ennek a változatnak a közismert Wald Disney-rajz- filmekhez,, mint Miméhez, vagy különösképpen a Karin- thy-féle magyar fordítás sze­líd, aranyos és bájos humorá­hoz. Az első angol kiadást egy rendkívül intenzív, Milne vi­lágát pontosan megérző s azt ábrázolni is képes rajzoló, E. H. Shepard illusztrációi dí­szítették. (A magyar kiadások is átvették ezeket.) Nos, aki­nek ilyen hazai kiadása van, most érzékelheti: Shepard és Milne világa nemcsak azért más, mint ezé a filmé, mert a rajzfilm mint mozgókép mű­faj eleve más lehetőségeket és követelményeket támaszt, má­sok a műfaji szabályai, mint egy könyvillusztrációnak. A fő ok itt egy szemléletbeli kü­lönbség, mely egyben időbeli is. A szemléleti különbség az angol és az amerikai gyer­mekhumor eltérésében van. Az időbeli meg abban, hogy amikor a Micimackó keletke­zett, a Wald Disney-féle rajz­filmtechnika még nem léte­zett, az eltelt hatvan-egyné- hány évben a könyv maradt az, ami volt, ellenben a rajz­film mára már a rendes já­tékfilmekkel vetélkedő ábrá­zoló képességű, sőt, lehetősé­geiben szinte korlátlan vizuá­lis megoldásokat alkalmazó műfajjá vált. Senkit nem beszélnék le a film megnézéséről, hiszen vé­gül is nagyon kedves, kelle­mes, igazán tisztességgel meg­csinált, a gyermekeket is, a felnőtteket is lekötő munka. De én, a magam részéről, szí­vesebben olvasom újra a ma­gyar Micimackót. Árulás Harold Pinter angol dráma­író maga írta a forgatóköny­vét ennek a filmnek saját, nagy sikerű darabjából, az Árulásból. Azért érdemes ezt hangsúlyozni, mert annak a ritka esetnek vagyunk ezáltal a tanúi, amikor egy más mű­fajban keletkezett alkotás (je­len esetben egy dráma) szinte hiánytalanul vagy tán még fel is javítva kerül át a filmsza­lagra. Ez annak, aki a dara­bot is ismeri (játszották ná­lunk is, és meg is jelent 1982- ben a Modern Könyvtár kis kötetében) különösen feltűnő élmény. Az érdem azonban nem csupán Pintéré. Rendkívül fontos összetevője a rendezés Is — ezt David Jones jegyzi —, mivel egy mindössze há­romszereplős kamaradarab fiimi változatában minden ap­ró momentumnak, minden be­állításnak, minden színészi instrukciónak úgy kell illesz­kednie, mint egy klasszikus svájci óra fogaskerekeinek. Amellett meg kell teremteni a játék hangulatát, és azt a filmnél szükséges külső felvé­telekben is meg kell őrizni. Jones munkája ezt igen jól meg is oldja. És alapvetően fontos egy ilyen mű esetében, hogy a színészek kifogástalanok le­gyenek. Nos, hiba itt sincs. Jerry szerepében azt az angol színészt, Jeremy Ironst lát­juk, akit a Swann címmel ment Proust-filmböl, s A francia hadnagy szeretőjéből ismerünk. Róbertét az a Ben Kingsley játssza, aki Atten­borough hatalmas Gandhi- filmjének a címszereplője volt, Emmát pedig Patricia Hodge alakítja, aki kevésbé ismert, de pontosan az a művész, aki ehhez a filmhez kellett: töké­letesen angol nő. A film (és a dráma) egyéb­ként egy furcsa szerelmi há­romszög bonyolult, időben gyakorlatilag visszafelé perge­tett története; olyan három­szögé, amelyben szinte kezdet­től fogva tud mindenki a té­nyekről, de amely mégis sú­lyos és végzetes emberi áru­lások sorozatává áll össze. Mindhárman elárulják egy­mást, de elárulják önmagukat, saját érzéseiket is. És erre nincs bocsánat. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents