Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1988. DECEMBER 24., SZOMBAT hogy elfogadjuk az S emberüket? Ä harmadik: bárki lesz, belebukik. S így tovább. Egyike volt a komoly eséllyel szóba került jelölteknek, akár az elnöki, akár a titkári tisztre. Nyers és bizalmatlan. „Ki küldte hozzám?!” Fintorral nyugtázza a választ, hogy nem ki, hanem a mi, a kíváncsiság. „Mire kíváncsi?” Nem hív beljebb, állunk a ház verandáján, a kutya veszettül ugat az udvaron. Ügy tudom, sokat bírált különböző fórumokon. „Jól tudja.” Ezért, ezért is gondoltak önre. „Rosszul tették.” Miért tették rosszul? „Csak nem gondolja, hogy majd nyakamba veszem a politikát?” A népfront... „Eh, a népfront is politika! Ide szaladj, oda szaladj, ezt csináld, azt csináld; nem nekem való.” A bírálat való önnek? „Hát persze! Jogom, nem?! Állampolgár vagyok, azt teszek szóvá, amit akarok. Akár tetszik ez a hivatalból okosaiknak, akár nem.” Ha tisztet vállal, segíthetett volna abban, hogy jobb legyen a községben........Segítsen uram a párt, a tanács, a szakszervezet, a KISZ, akit csak maga akar, vannak any- nyian, mint égen a csillag. Az a dolguk, hogy a közösségért tegyelek, avagy nem az?” Ma valahogy nem illik hivatkozni rá. Annyi ügyeletes igazmondó, leleplező, balos és jobbos próféta, múltat kibelező haruspex seregének tapodó lábai alatt miként is szökkenhetne szárba a mag? Pedig jó magot vetett el Anton Szemjonovics Makarenko. Például azt írta: „A szabadság társadalmi intézmény ... Ha én szabadságot élvezek, szomszédom is szabadságot élvez. Más szóval: a szabadság nem elkülönülésemnek, hanem éppen társadalmi megállapodásnak az eredménye” Bölcs dolognak bizonyulna apró kartonlapocskákra írva e néhány szót, oda- odacsúsztatni nyilatkozók és szónokolok, helyeslők és tiltakozók, alternatívok és hagyományos szervez- kedósűek, magas rangúnk és közvitézek elé. Csakhogy mennyi kartonlapocska kellene?! S ki győzné Anton Szemjonovics szavainak másolását? Fényes, kemény papírra nyomott szöveg hirdette a gyűlést. Amint mostanában annyi hasonlón, ezen is nemzetiszín szalag fut végig, s lassan megszokott lesz a kedves barátunk kezdetű szöveg is, mely ked- veskedően tegezve invitál az ösz- szejövetelre. A kezdet után tíz perccel azután már nyoma sincsen a kedveskedésnek, a barátnak, a nemzeti színnek. Addigra már elhangzott a „nemzetvesztő politika” és „az ilyen megfogalmazások” visz- szautasítása, mert „ezek játszanak a rákosisták kezére.” Elhangzott további fél óra elteltével, hogy mindenki csak a maga nevében beszélhet, s az is, hogy „akkor a magam nevében támadom a kormányt, mert a vízlépcső ...” S elhangzott a köz- beszólás. hogy „most nem a vízlépcsőről van szó”, s a viszontválasz, hogy „amiről akarok, arról beszélek, vége annak a világnak, amikor valakibe belefojthatták a szót.” Harmadik órája tart a gyűlésezés. Okos gondolatok és riasztó képtelenségek váltakoznak a szavaik divatbemutatóján. Mert van itt nyíltság, nagy orosz példa, nyugati parlamenti demokrácia, amiről már a fejesek is beszélnek, van itt több párt kell és nem kell több párt, mert az az egy is sok, mindig is a pártoskodás volt a megnyomorítója ennek a népnek... S volt vita, veszekedés, szenvedély és indulat, idéztetett Madách, Kossuth, Petőfi, s persze, éppen nagy hangzavarban József Attila is, azzal "a bizonyos te szülj nekemmel, amire valaki hangosan bekiáltotta, „most szüli éppen”. S erre nevetés csattant, majd hirtelen csend lett. Hosszan tartó, már-már kínos csend. Nem, nem, ide Engels nem illik. Túlságosan vörös Valaki más kell. Tekintély persze. Hatalmasság a gondolkodás birodalmából. Legyen ... legyen ... legyen Sartre. Ó írta azt: „Az ember az, aki szabadságra választja ki. szabaddá teszi magát.” Amit persze, akár az előbb említett gyűlésen, akár bárhol másutt, mindenki kedve, ízlése, műveltsége, politikai érdeklődése vagy elkötelezettsége szerint értelmezhet. Ez is szabadságjog; az értelmezés szabadságáé. Az értelmezés szabadsága azonban nem okvetlenül esik egybe az igazság meglelésével. Sőt! Az értelmezés szabadsága szinte elkerülhetetlenül Arm a tudósításokból kimarad A Parlament másik arca A két délceg kormányőr most sem mosolyog. Ha kifelé megyünk, az más. Akkor örülnek, hogy végre van egy kis nyugalmuk, hogy csön- desedik a szolgálat. De ezúttal befelé igyekszünk. Két méteren belül két ellenőrzés. Érthető: itt is fő a biztonság. Csak ne néznének olyan szigorúan — az embernek bűntudata támad. Minden stimmel — ejtették a vádat. No, akkor gyerünk fölfelé! Két út is kínálkozik: gyalog a főlépcsőn, vagy lifttel. Időben tulajdonképpen mindegy lenne, de lifttel elegánsabb. Az első emeletet nem véletlenül nevezik főemeletnek. Ezen a szinten ülésezik a Minisztertanács, csakúgy, mint az országgyűlési bizottságok, itt tartják a sajtótájékoztatókat, a fogadásokat. No és itt van az ülésterem Is, az ország- gyűlések színtere. Benne a sajtópáhollyal, az újságírók munkahelyével. Innen aztán kitűnően látni mindent. Akadnak visszatérő figyel- nivalóink is. Sohasem mulasztjuk el például megcsodálni Csehák Judit mértéktartóan elegáns öltözetét. Kitartóan lessük azt is, melyik politikusnak akar minduntalan lecsukódni a szeme, ki, kivel beszélget. Az üléstermet szépen körbe lehet sétálni, s mivel minden szimmetrikus, az ember nem tudja, csak sejti, hogy éppen merre járhat. Ám a tájékozódásban is rutint szereztünk. Eleinte úgy, hogy kinéztünk az ablakon, bemértük magunkat a Dunához, vagy a Kossuth Lajos térhez. Később, a második, harmadik alkalommal már erre sem volt szükség. Idén ősszel azonban elölről kezdhettük az egészet. Az üléstermet tatarozzák, az Országgyűlés átköltözött az egykori felső házba. Üj tájékozódási pontokat kellett keresni. A folyosókon is rengeteg látnivaló akad, s nemcsak a szünetekben. Az ülésterem székei ugyanis eléggé kényelmetlenek, és a képviselők olykor-olykor megjáratják magukat. Mintha ilyenkor közlékenyebbek lennének, a legérdekesebb információk ezekben a percekben cserélnek gazdát. Akad, aki csak azért jön ki magával hozza a tévedés szabadságjogát. E jog viszont csak párban élhet a felelősséggel, anélkül előjoggá válik. ö a jövő. A holnap felnőttje. Plothár Ferencnek hívják, huszonhárom éves. A holnap hőse meglehetősen maszatos most. Csövek, kábelek labirintjából kerül elő. Műszakban van. Karbantartó. Egyike a népes sereg katonáinak, akik a Dunamenti Hőerőmű üzemmenetének folyamatosságát garantálják. Volt úttörő, KISZ-tag, amióta leszerelt a katonaságtól, azóta „nem vagyok benne semmiben.” Miért nem? „Építkezek. Nősülni akarok. Nekem most a politika luxus.” Tévét néz. rádiót hallgat, újságot olvas. „Nem lehet teljesen kukának lenni. Ezt valahogy megszoktam.” És mit lát, hall, olvas, mit tapasztal maga körül? Óvatossá válik. „Nehéz a gazdaság helyzete.” És a politikában? „Ó, hát ott most nagy dolgok mennek szövegben.” Vár egy picit. Kérdez. „Őszinte lehetek?” Hát persze, sőt... „Szerintem ha van két- vagy háromszáz ember ebben az országban, na jó, legyen ezer, aki kiismeri magát ebben az egészben. Ez legyen, az legyen, így legyen, amúgy legyen, dehogy úgy. hanem egészen másképpen.” Zavarja ez? „Olyan nagyon nem. de például az apám azt mondja, a sok hajcihőre majd azután megint mi fizetünk rá.” Ki az a mi? „Hát mi. a magunk fajta, a kisemberek.” Éppen ezért kell beleszólni... „Ugyan már! Kérdezem én, mibe szólhatok én bele? Kábítás az a sok szöveg. Tudja, mi nekem a fontos?” Mi? Mondjuk az, hogy felépíthesse a házát. „Persze. Az. Az is. De mondjuk a nagy dolgokban. A politikában. Nekem az a fontos, hogy jól erezzem magam ebben az országban. Semmi több.” Igen, most már következhet az ősforrás, a tiszta vizet kínáló patak, Engels. Azt írta az Anti-Dühring ehső részében, hogy „a szabadság a szükségszerűség felismerése.” Egyszer (talán) majd eljutunk ennek belátásához. Meg kell szenvednünk érte. Nem szenvedtünk eleget érte? Mészáros Ottó Vajon a családi vagy az állami költségvetésről folyik az eszmecsere? a folyosóra, hogy belepillantson az asztalokon heverő napilapokba. Sok mindent elárul, hogy melyik fogy a legjobban. A Magyar Nemzetet, a Magyar Hírlapot, a Népsportot már kora délelőtt elkapkodják, a Nép- szabadság és a Népszava pedig még délután is hegyekben áll. Gyakorta feltűnik a folyosókon Acs László, a Parlament műszaki főosztályvezetője is. Neki és 120 tagú csapatának köszönhető, hogy minden flottul megy. Napokkal az ülésszakok kezdete előtt ellenőrzik az ellenőrzendőket, kicserélik a kicserélendőket, s ami télvíz idején ugyancsak fontos: temperálják a levegőt. A Parlamentben lég-, illetve gőzfűtés van. Mikrofonokat telepítenek az ülésterembe, hozzák-viszik az üzeneteket, egy pohár vizet tesznek az éppen felszólaló elé, kezelik a ruhatárat, segítik a tévések, rádiósok berendezkedését. Sajtószobává alakítják a gobelintermet, étteremmé a vadásztermet. S ezzel elérkeztünk a büfébe és az étterembe, amely ugyancsak kedvelt tartózkodási helye a képviselőknek, az újságíróknak. Bár az aulában is működnek gyorsbüfék, fnégis a vádászterem és környéke az igazi. Az előtérben gusztusos szendvicsek, hidegtálak, sütemények, cukrászati remekek hívogatnak, bent pedig meleg étéihez lehet jutni. A minőségre az a garancia, hogy a finom falatokat a nagyhírű Gundel személyzete készíti és szolgálja fel. De nemcsak az ülésszakok alkalmával, hanem a díszvacsorákon, a különböző protokolláris kormányrendezvényeken is. Néhány száz évvel ezelőtt ezt így nevezték volna: udvari és királyi szállító. Vásári Endre igazgató szerint ilyen reklámra nincs szüksége a mai Gundel étteremnek. Vendég amúgyis akad bőven. Mi több: kezd problémát okozni, hogy mostanában havonta kell kitelepülniük a Parlamentbe. Korábban évente négy ülésszakot tartottak, ám ez már a múlté. Ha végigmustráljuk az étlapot, ugyanolyan kínálatot találunk, mint egy kisvendéglőben. Nincsenek gasztronómiai csodák, mert nincs rá kereslet. A képviselők — mint a magyar emberek általában — laktató étkekkel kívánják megtömni a bendöjüket. Örömükre véget ért a szesztilalom a Parlamentben. Akkoriban vezették be, amikor Gorbacsov is meghirdette az alkoholizmus elleni kampányt. Az Országház körüli éttermek, presszók pincérei tudnának arról mesélni, hogy ez milyen eredménnyel járt... Néhány hónapja ismét lehet a vadászteremben sört és fröccsöt kapni. De csak az ebédhez. Éveken át gyakorlat volt, hogy ilyenkor karácsony táján egy-két órára eltünedeztek a képviselők a Parlamentből. Aztán persze előkerültek, kisebb-nagyobbx csomagokat helyeztek a ruhatárba, a környéken parkoló gépkocsikba. A vidéki képviselők egy része egy füst alatt elintézte a karácsonyi bevásárlást Is. Ezekben a napokban ilyesmivel nem találkoztunk. A honatyák komolyabban veszik a dolgukat. Vagy lehet, hogy nekik sincs pénzük? Akkor magukra vessenek, ók szavazták meg az adótörvényt és a költségvetést... Kövess László Alkalmi bélyegzés a folyosón. Ezt a bélyeget szívesebben vállalják a képviselők annál, mint amit egyesek időnként rájuk sütnek Elgyötört harcos a Parlament folyosóján. Arcát nézve, mintha a költségvetési vitáról jönne (Hancsovszki János felvételei)
