Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
SORRA RENDEZTEK A HÉTEN A VÁCI ÓVODÁKBAN IS A KARÁCSONYFA-ÜNNEPSÉGEKET. VIDÁMSÁGTÓL. DALOKTÓL VOLTAK HANGOSAK AZ INTÉZMÉNYEK. S MINDENÜTT MEGAJÁNDÉKOZTAK A KICSIKET. FELVÉTELÜNK A MASTERFIL GYÁR GYERMEKKERTJÉBEN KÉSZÜLT (Vtmola Károly felvétele) Maréknyi apró A maréknyi aprópénzt valamelyik reggel találtuk a szerkesztőség egyik íróasztalán. Egy füzetből kitépett lapba volt csomagolva. Mellette egy másik füzetlap volt, valószínűleg ugyanabból az iskolai segédeszközből származott. A vonalas papíron, a címzés után, mindössze ennyi szerepelt: „Az örmény szerencsétlenség áldozatai számára 200 forintot gyűjtöttünk össze. A váci húsipari tanulók, II. osztálya, Penomah.” Ennyi a történet. A kommentár csak rontana rajta, «— nos. Gyerekszáj Hosszabb sor állt Mono- ron az OTP-pénztárnál. A pénztárosnőnek valami dolga akadt a másik irodában. A sorban egy fiatalasszony a kisgyermekével várakozott. A kicsi alaposan fel volt öltöztetve, időnként kicsit köhécselt is. A torka fázhatott meg, mert anyukája a felhajtott gallér fölé még sálat is kötött. Rövid várakozás után kinyílt a pénztárablak és a kismama is sorra került. Mikor elrakta a papírjait, kézen fogta a csöppséget és rászólt: — Köszönj szépen! A kicsit szót fogadott és jó hangosan mondta: — Csókolom, OTP néni! —ró Csengoszéra nyűik az ajtó Levéltár a klastrombán Talán nem korai, ha most az év utolsó napjaiban egy 1989-es jubileumról szólunk. Jövőre K*sz 10 éves a Pest Megyei Levéltár váci osztálya. Més mielőtt izgalmasabb témát keresne az olvasó, jó ha tudja, mi mindennel foglalkozna*»: a Géza király téri öreg kolostor épületében. Mindannyian fordulhatunk hozzájuk, ha netán iskolai végzettségünk igazolására, vagy a nyugdíj meghatározásakor a tanoncidö bizonjT- tására volna szükség. Melyik házban ki lakozik A sokat látottak bölcsessége A mintha már láttam volna érzése hatalmasodott el rajtam, amikor egy ködös, hideg, hóeséses délelőttön útnak indultam. A környékbeli girbegurba utcácskák mintha ötven évvel visszavinnének — állapítottam meg újra, ahogy megint eltévesztettem a Bállá Gergely és Losonczy utcát. Hiába, én a vasút mellett nőttem fel, az ottani utcákat tudom, de ez sem pontos, pontosabb, hogy tudtam, melyik házban ki lakik. Második látogatás S ezt a házat már tényleg láttam, .ebben már tényleg jártam, igaz, több mint húsz eszVan egy macska barátom is K iss Sándor 81 esztendős, nagyon beteg, magányos nagykőrösi ember. Valamikor gazdálkodó volt, ma tanácsi szociális segélyt kap. — Tudja, 1960-ban voltak itt a nagy tagosítások, mi megbeszéltük az asszonnyal, hogy nem lépünk a tsz-be. De kevesen voltunk mi ahhoz, csak a ház körüli állat- állomány maradt a mienk. Ezzel a két lóval, meg a nyolc marhával kellett újrakezdenünk. Pedig milyen szép terveink voltak! Ügy számítottuk, hogy ha már nem bírjuk tovább, eladjuk a földet Veszünk az árán egy tanyát, s ott éldegélünk öreg napjainkban. Pénzt is spórolhattunk volna a vételen, így meg aztán betyárosan elkelt! Nem kaptunk érte egy lyukas garast sem! Ezek után jöhettek hozzánk másik papírral, hogy írjuk alá, s akkor dolgozhatunk a tsz- ben! Izgatta őket, hogy miből élünk meg. Azt mondtam: ha akkor, amikor elvették a földet, nem érdekelte őket, hát akkor most se törődjenek velem. Majd eljárunk napszámba, s megélünk. Minket ne féltsenek. Azt válaszolták, hogy a napszámos az a legutolsó ember. Mondtam, hogy sose bánják! Isten segélyezzen, hogy minél tovább legyen erőm utolsónak lenni! Valakinek azt. is vállalni kell! — Valóban napszámosként keresték meg a kenyerüket? — Először eladtam fölszereléseimet, ekekapát, lovas kocsit, mindent. Vettünk disznókat az árukból. A feleségem azzal foglalkozott, én meg hol ide, hol oda jártam napszámba. Munka az mindig akadt. Előfordult, hogy az asszony is jött velem. Aztán amikor az állatokkal már nem érte meg foglalkozni, attól kezdve mindenhová együtt jártunk, míg csak meg nem halt. Ennek kilenc éve. Azóta egyedül vagyok. Gyerek nem volt soha. Most, december elsején betöltöttem a nyolcvanegyedik évemet. Most azt mondom, elég. •Menni sem tudok, beteg is vagyok, meg el is fáradtam. Nagyon. Itt van a bolt a sarkon, de sokáig gondolkodom, hogy elmenjek-e kenyeret venni. Borzasztó messzinek tűnik. A doktor úr meg azt mondta: Kiss bácsi! Van magának ezerféle baja! Szóval, hát nem élet ez már, tessék elhinni! — Mit szokott csinálni napközben? — Semmit. Nézem a tüzet, hogyan ég. Néha rakok rá, aztán megint nézem. Ilyenkor télen nem merek, meg nem is tudok semminek nekifogni. A kezem már remeg, lépni is nehezen tudok. Folyton elesem. Gyakran szédülök. A rádió szórakoztat. Ezzel úgy vagyok, mintha nem is magam volnék. Meg olvasni szoktam, régi újságokat. Csak estefelé már nem látok. Szemüveget még nem használtam sosem. Aztán eljön az éjszaka, ami borzasztóan hosszú. Főleg télen. Nyáron ebben a ház körüli csöpp kertben motyogok. Ha csak egy-két órát dolgozom is, elfáradok. Ilyenkor jólesik az alvás. — Milyen segítséget kap a tanácstól? — Ebédet hoznak nekem mindennap. Tűrhető. Nem vagyok nagyétkű, se finnyás. Veszek egy nagy darab szalonnát, s reggelire, vacsorára ezzel elélek. Egyszer' kijöttek, hogy elcserélném-e ezt a házat egy emeleti lakásra. De hát hogyan cserélhettem volna el? Itt lakom 1939 óta. Itt szoktam meg. Minden köt. Amíg élek, addig itt leszek, ha már nem, akkor meg a temetőben. — Látogatja-e valaki? A z öcsém jön el néha megkérdezni, hogy vagyok, meg a szomszédasszony néz rám nagy ritkán. Nagyon rendesek velem. Meg van egy macska barátom is. Itt a közelben lehet valakié. Mindennap jön. Játszik a kiskutyámmal az udvaron, de előbb hozzám is benéz, hogyan éltem át az éjszakát. Hargitai Bernadett tendeje. Apám mögött ültem az öreg 125-ös Csepel motor- kerékpáron, megbújva a háta mögött, s óvatosan kászálódtam le a teleszkóp nélküli járgányról a tornácos ház előtt. Odabenn magas, mosolygós fiatalember fogadott bennünket, apámmal' mindenféle szinuszokról, koszinuszokról meg logaritmusokról kezdtek beszélgetni. Akkor nem nagyon figyeltem a ház gazdájára, aki talán ki sem jött az idegen hangra. A fiatal, mosolygós ember később matematikatanárom lett. apámnak mérlegképes könyvelői vizsgához nyújtott akkoR segítséget. S most itt a szobában, a fényképtartóban a fiatalember arcképe, velem szemben pedig édesapja — Csípő Ambrus, aki 1925-ben oklevelet szerzett a postatisztképző-tanfo- lyam elvégzésekor. A minapi ünnepségen Budapesten az elnökségben üdvözöltetett, majd kitüntetést vehetett át. Hatvanöt esztendeje él Nagykőrösön — nagykőrösi tehát. Micsoda élete volt! S micsoda élete volt minden kortársának! Nagyapáink nemzedéke ő. Ezek a fórfiaik átélték a világháborúkat. Csípő Ambrus a segédtiszti vizsgát 1917 októberében tette le, majd kezelő lett, később segédellenőr, s közben — akkor! — leérettségizett. A gazdasági világválság szele előbb Kiskunhalasig sodorja, majd újra vissza városunkba. Az 1928-tól 31-ig tartó kitérőt 1940-ben követi a négyéves erdélyi. Ekkor a máram-a- rosszigeti 1. számú postahivatal vezetését bízták rá. Ekkor már nős. Hona asszonnyal együtt örülnek azóta is mindennek, de leginkább talán az 1938-ban született fiuk, András életének, sikereinek. Hite ma is a hűség A vérzivatart átélve az események Budapestre sodorják, 1946-ig a postaigazgatóság dolgozója, augusztus 31-én — mai napig nem tudja, miért — kényszernyugdíjazták. De úgy ám, hogy egy fillér nem sok, annyi nyugdíjat sem kapott öt esztendeig! A töméntelen vizsgát letett, a posta minden beosztását megjárt tiszt, kőműves mellett segédmunkás, a mezőgazdaságban is próbálkozik. S próbálkozik visszakerülni a postához is, mert Csípő Ambrus még ahhoz a korosztályhoz tartozik, amihez nagyapáink, apáink tartoznak: hite a hűség, hiszi, úgy ér többet, ha egy munkahelyen dolgozik. Beadványát 1952-ben olvassák el kedvezően. Kecskemétre kerül, tényleges szolgálatot teljesítő nyugdíjas minőségben. Véglegesen 1957-ben megy nyugdíjba. — Tudja, mostanában csak ülök a fotelemben és olvasgatok. Mindent. Újságot, krimit, életrajzot, regényt. Csak a lábam! Alig bírom emelgetni! Érzem ám a 92 esztendőt. Meg súlyos betegségem is volt, így azt mondhatom, örülök én mindennek. Kedvenc ételem nemigen van, talán a gombócleves az, ami jobban esik. Munka hármas túrban — Időnkint elgondolkodom azon, hogy milyen is volt régen a postás élete. Hármas túrban dolgoztunk, 12 óra szolgálat után 24 szabad. Reggel hattól este hatig vettem fel a táviratokat. Rengeteg volt akkoriban, Pestre, Bécsbé, Prágába, a gyümölcskereskedők helyet kerestek a világhírű nagykőrösi áruknak. Csak 12-től 2-ig volt csöndesebb. De régen volt az már. S Csípő Ambrus, az arany okleveles vezető főfelügyelő, elmosolyodik. Kinéz az ablakon, nézi a kavargó hópelyheket, és a sokat látottak bölcsességével lassan, nagyon lassan bólogat. Ballai Ottó Igen. ez is a levéltár vállalt feladata, de korántsem minden. Dr. Horváth Ferenccel, a váci levéltár igazgatójával beszélgettünk a továbbiakról, s erre az év vége adott apropót. — Jelenleg háromezer folyóméter iratanyagunk van, amiből nyolcszázat mi magunk gyűjtöttünk az elmúlt kilenc év során. — Milyen jellegű anyagok ezek? — Általában a tanácsoktól kapott közigazgatási iratok. Jogszabály írja elő, melyek azok, amelyeket át kell adniuk nekünk. Természetesen nem mindent, csak a történelmi értékűeket. — Ezeket kizárólag a kutatók használják? — Nem csak ők. Bárkinek szüksége lehet egy régi építési engedélyre, vagy az iskolaideje igazolására. Ez a feladataink ügyfélszolgálati része. A kutatószolgálatot történészek; szakdolgozatírók, esetleg diákok hasznosítják. Legutóbb például a török kori Vác volt a feladat, amiről adatokat kért több általános iskolás. Nekik az iratokat nem adhatjuk ki, de a szakirodalmat igen. — Ezek szerint különleges könyvtáruk is van. Kapnak-e ritkaságokat, olyan régi iratokat, amelyek híres emberek keze nyomát őrzik? — Igen, többször előfordul Legutóbb egy adományozótól, Csankó Lajostól kaptunk ilyet'. Pikéti Tibor kottakéziratait adta a levéltárnak. — Egy ilyen egyedi „lelettel” nem lehet nehéz dolguk. Nyilván megvan a helye, ahová elteszik, és ahonnan bármikor elővehetik. De az a sok száz, sok ezer folyóméter irat, azzal hogy boldogulnak? — Ez valóban sok munkát ad nekünk. Idén például 112 folyóméternyi anyagot kaptunk. Ezek rendezésével nem végezhetünk olyan tempóban ahogy beérkeznek, így azok feldolgozása folyamatos. — Kik és hányán kutattak önöknél az idén? — Hatvanan kutattak, ösz- szesen kétszáz alkalommal, de nem mindannyian történészek. Sokan főleg amatőr hely tarténetku tatok voltak, akiknek egy része sajnos alapvető információkkal se rendelkezett. A kutatást forgatókönyvszerűén kellene fölépíteni. Ehhez segíteni tudunk módszertani kiadványokkal. Már megjelent az iskola-, az üzem-, a szövetkezet- és a falukutatáshoz jól használható füzetünk. Ezek támpontot adhatnak a munkához. — Mi az, amivel 1989-re készülnek? — A tízéves évfordulóhoz kapcsolódóan tudományos tanácskozásokat szervezünk. Ezek témái a városi levéltár története és a fióklevéltárak szerepe lesz. A váci levéltár eddigi működéséről kamara- kiállitást is rendezünk, amely a XVIII. század közepétől mutatja be a városi levéltár archívumának történetét. — Nyitott lesz-e a nagyközönség előtt az épület? A nehéz bejárati ajtó ugyanis egy kicsit ijesztő ... — Már eddig is nyitottak voltunk. Szívesen fogadunk csoportokat a továbbiakban is. A kiállítások is a nagyközönségnek szólnak. A bejárati ajtót egészen prózai okokból kell zárva tartanunk, ugyanis kevesen vagyunk, nincs portai személyzet. A csengő azonban működik, és nyitunk. Külföldi • ievef| á rákká 1 ellentétben mi megmutatjuk.* a látogatóknak a birodalmunkat. Ezenkívül jelenleg mi adunk helyet a Madách-kör- ne;k is, továbbá szakkört foglalkozásoknak. Legutóbb a művelődési központ helytörténeti szakköreinek tagjait láttuk vendégül. Nagyon kellemes délutánt töltöttek itt. Pecsétnyomó viaszra pecséteket készítettek — mondta végül dr. Horváth Ferenc igazgató. Dudás Zoltán Elérhetetlennek tűnő dolgok Csak egyszer sírja el magát Ordasiné Mankó Jolán ránézésre törékeny, gyenge asz- szony. De a látszat persze csal. Ordas iné ugyanis eddigi életében már „hegyeket” hordott el. s ha úgy hozza a szükség, a „hegyhordásnak” újra meg újra neki kell veselkednie. Azt mondja fáradt, s ahogy múlnak felette az évek, ahelyett, hogy fogynának a terhek, inkább súlyosbodnak. De hát nem adhatja fel. Családfő. Kormányoznia keli a hajót a záto- nyos vizeken is. A monori Schönmann utcai emeletes lakóházak közül az egyik épület négyes lépcsőházát annak idején eleve úgy adták át, hogy az ott lévő lakásokba a sokgyerekes családok kerültek. Mert hát, ugye sok gyerek, najjy ricsaj, sok gyerek, sok baj — ne a konszolidált egy-két gyerekes modellt zavarják, legyenek meg egymással. Belső egyensúly Ez az alapállás mintegy jellemzi is általános hozzáállásunkat a nagycsaládokhoz, ámbár a sokgyerekesek egyáltalán nem sértődtek meg miatta. Valóban jól elvannak egymással, s a gyerekeik által vonzott holdudvarok, a számos idegen gyerek megtölti a csöpp lakásokat, a lépcsőházat. A lépcsőház egyébként hírhedtté is vált emiatt: sehol annyi levert vakolat, törött villanykörte, kiszakadt oldalú szeméttároló. De gondoljuk meg: élettér-e a panel a kirobbanó mozgásvágynak, nyüzsgésnek ? Ordasiné Mankó Jolán manapság nem példa. Nyolc gyereket nevel. A Közért Vállalatnál dolgozik. Pestre ingázik naponta. Szakmájáról úgy beszél, hogy az ember szinte sajnálni kezdi, hogy ő maga nem Közért-eladó lett. Holott e szakmából szemlátomást nem lehet meggazdagodni, pedig a pénz mintha első számú tekintélyszerző tényező lenne nálunk. Ordasiné aztán azért sem példa, mert nem húzódik meg szerényen, hanem időről- időre összekülönböziik a hatósággal, ha úgy érzi, hogy neki van igaza. És nemrégiben felvállalta a Nagycsaládosok Egyesülete monori csoportjának elnöki tisztét. S mert nálunk a sokgyerekes családmodell sem népszerű — holott vissza-visszatérően megszólalnak a riadókürtök, hogy egyre fogyatkozunk — miért lenne népszerű szószólójuknak és képviselőjüknek lenni ? Tény: sok gyereket nevelni egyre inkább egyenlő a lemondással, a nélkülözéssel. Mi az a belső ellensúly, ami mégis a vállalása mellett húzza le a mérleget? — Tízévesen maradtam árván. Hol itt voltam, hol ott Mindig úgy éreztem, hogy nekem nincs senkim, s bár a rokonaim lelkiismeretesen és szeretettel álltak mellettem, valahogy mégsem volt családom. Ezért határoztam el, hogy nekem sok gyerekem lesz. A gyerekeim nekem — mindig azt jelentették és jelentik ma is, hqgy nem vagyok egyedül, van otthonom, van hátországom. Kevés a hely Most a karácsonyi csúcsforgalomban például két olyan hetet húztam le, hogy se szombatom, se vasárnapom nem volt. Hazajöttem, leültem egy székre, éreztem, hogy mozdulni sem tudok a fáradtságtól, de tudtam: a lányok kitakarítanak. mosnak, megfőznek ... A lakás 54 négyzetméter. Nyolcán élnek benne pillanatnyilag. A legnagyobb fiú, a 25 éves István már saját családot alapított, két kisgyerekével albérletben él. A 24 éves Juli és a 20 éves Zsuzsa csecsemőgondozó nők egy fővárosi intézetben, hét közben az intézet szállóján laknak. Juli kicsi fiával Ádám- mal, hétvégeken hazajárnak. Attila katona. Feri 19, András 17, Tünde 16, Tamás 13 éves Velük él egy sokáig hányatott sorsú rokonfiú is. Jóska szüleinek élete: börtönből ki, börtönbe be, A gyerek az intézetből folyton hazaszökött — haza. Ordasiné családjába — mígnem hivatalosan is rendeződött a helyzete, s itt otthonra talált, önálló zuga, 4
