Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-22 / 278. szám

1988. NOVEMBER 23., KEDD S Afrika, a még mindig titokzatos Hét esztendő egy leopárdbőrért Száz éve, hogy útnak indult a titokzatos földrészre a vi­lághírűvé vált magyar Afrika- kutató, Teleki Sámuel. A cen­tenárium alkalmából újra fel­kerekedtek vállalkozó kedvű honfitársaink, hogy Magyar Tudományos Afrika-Expedíció elnevezéssel megismerjék az azóta már kevesebb rejtélyt őr­ző, de még mindig varázslatos kontinenst. Az útjukon gyűj­tött anyag egy része Afrikában jártak címmel a Magyar Nem­zeti Múzeumban kapott helyet időszaki kiállítás keretében. Annak idején Teleki Sámu­el a saját vagyonát fordította tudományos kedvtelései finan­szírozására. Manapság viszont az expedíció legelső — feltehe­tőleg még a szavannajárásnál is nehezebb és megerőltetőbb — feladata, hogy támogató­kat találjon vállalkozásához. Aki ezt a próbát sikeresen ki­állja, még Afrikában sem riad meg semmitől. A centenáriumi expedíció költségeit összesen nyolcvanöt cég adta össze — öt külföldi, zömükben svájci, és nyolcvan hazai, a Buda- flaxtál a Dunakeszi Konzerv­gyáron át a Pest Megyei Mű­anyagipari Vállalatig. S hogy támogatásuk ne tévesszen célt, nevük nemcsak a kiállítás be­járatánál tudható meg egy lis­táról, hanem matrica formájá­ban ott olvasható az Aírika- járók minden egyes felszerelé­sén ; az autójukon, a bátrukon, a ládáikon, a sapkáikon, a tri­kóikon. A kiállítás egyébként — túl a felsorakoztatott anyag érde­kességén — kiváló szellemi tornának is beillik. A nyomda ugyanis sem az ismertető pros­pektust, sem a megrendelt alá­Afrika állatvilága — kitömve (Gottlieb Géza felvétele) írásokat nem készítette el idő­ben, így a tárlók jó részénél csak találgatni lehet, mi is van bennük. Igaz, 1989. április 4- ig még van idő — ekkor zár ugyanis a bemutató —, ad­digra talán mindenhová oda­kerülnek a magyarázó monda­tok. A Teleki emlékére és tiszte­letére szervezett nagyszabású vállalkozás széles körű kutatá­sokat folytatott; biológus, geo­lógus, etnográfus, térképész egyaránt volt tagjai között. En­nek megfelelően az összegyűj­tött tárgyak is a földrész sok­féleségét mutatják be. A triá­szai, ngoma, kijika törzsek szobrai, elefántcsont-faragásai, cserépből, háncsból — ősi mód­szerek alapján — készített edé­nyei mellett a civilizáció meg­jelenését jelzi az a primitív tűzhely, amelyet egy Agip olajosdobozból fabrikált ügyes kezű gazdája. Az állatvilág ké­Kiállítás Erdély művészetéből Minden magyar felelőssége Elvarázsolt erdőben csoda- szarvas vágtat az álombéli fák között, alakja a Cantata Pro­fana figuráira emlékeztet. Az Erdély Művészetéért Alapít­vány ezt a védelmezni kívánt tájegységet idéző szimbólu­mot választotta tevékenysége jelképéül, s mellé mottóul Sza­bó Dezső szavait: Minden ma­gyar felelős minden magyarért. Az alapítvány — mint ku­ratóriuma tudtul adja — 1989- ben székely és csángó népmű­vészeti kiállítást szeretne ren­dezni. A bemutató célja az len­ne, hogy ízelítőt nyújtson a határainkon túl élő keleti ma­gyarság kultúrájáról, s a hazai közönség elé tárja különleges, nemzeti azonosságtudatukat meghatározó művészi teremtő­képességüket. A rendezők meg akarják ismertetni az itteni lá­togatókkal annak a két nép­csoportnak sajátos szellemisé­gét, amelyek jelenleg a legna­gyobb veszélyben vannak, hi­szen az erőszakos asszimilációt erőltető politika a végső pusz­tulásba akarja őket taszítani. . Az alapítvány a kiállítást tiltakozásnak szánja minden olyan embertelen törekvéssel szemben, amely kisebbségek kultúrájának elpusztítására törekszik. Napjainkban külö­nösen az emberi és nemzetisé­gi jogokat semmibe vevő falu- rombolás törölheti el a hagyo­mányos, s az egész emberiség számára értéket jelentő alko­tásokat. Ezzel a tevékenységgel szándékoznak szembeállítani az értékek felmutatását, a népművészet évezredek alatt felhalmozott kincseinek megis­mertetését. A székelyek és a csángók népművészetéből összeálló be mutató olyan jellegű, hogy tár­sadalmi összefogást igényel. Ezért a kuratórium kéri mind­azok támogatását, akik rendel­keznek kiállításra alkalmas néprajzi anyaggal, akiknek a birtokában a népcsoport tagjai által készített tárgyak: texti­lek, kerámiák, fafaragások vagy a régi székely népéletet ábrázoló fényképek vannak. Azzal segítenék a rendezők munkáját, ha ezeket a tárgya­kat, dokumentumokat a kiál­lítás időtartamára az alapít­vány rendelkezésére bocsáta­nák. A jelentkezők kölcsönzési szándékukat a következő cím­re írva jelezhetik: Erdély Mű­vészetéért Alapítvány, 1675 Budapest, Ff. 133. pen és személyesen — azaz ki­tömött formában — van jelen: zebrák, zsiráfok, majmok, oroszlánok, madarak idézik a sejtelmes kék fényben az af­rikai éjszaka hangulatát. A hatalmas teknőcpajzs mellett tenyérnyi, színes lepkék, és leginkább a mi cserebogarunk­ra emlékeztető öklömnyi nagy rovarok sorakoznak. Megtud­hatjuk: egy gyönyörű leopárd­bőr ára a feketepiacon csupán 3500 forintnak megfelelő ösz- szeg — vagy hét év börtön, amennyiben a hatóságok raj­takapják az üzletfeleket. A tar­kabarka ékszerek, lófarokra emlékeztető légycsapó, banán­levélből font fejpárna mellett néhány fényképen az Olduvai- szurdok jelenik meg. Az em­ber fejlődéstörténetét kutató Leakey-házaspár itteni, Aust- ralopithecus-csont leletei mi­att is alakultak ki azok a véle­mények, amelyek az emberiség bölcsőjét Afrikába teszik. Mindazt, amit nem tudtak magukkal hozni a kutatók, színes diaképeken örökítették meg; ezek hatalmas diaflex- képernyőre kivetítve láthatók. S ha valaki belépve a kék fény­be, a nagyszemű háló alá, nem érezné magát egy pillanatra Kelet-Afrikában, azt a magnó­ról szóló bennszülött zene va­rázsolja a távoli tájra. Mörk Leonóra Gyöngyök, gyűrűk Ispánsági falu Tovább folytatódott az idén a Visegrád-Várkertben levő, Szent István korában alaoí- tott ispánsági központ falujá­nak feltárása. A Magyar Nem­zeti Múzeum középkori osz­tályának munkatársa, Kova- lovszky Júlia a település te­metőjének újabb szakaszát bontotta ki, a XI. században emelt templomocskától délre, feltárva hatvanegy sírt. Az újonnan megismert temető­részlet a korábban kutatot- taknál még zsúfoltabb volt. Nyolc sírból kerültek elő pén­zek, és számos helyen talál­tak S-végű és sima hajkari­kákat, különféle gyűrűket, gyöngyöket. A Visegrádon előbukkant leletek a XI— XIII. századból származnak. Sokoldalú gyűjtemény A Tündémjjaktól a Dunáig Gödöllőn nemrégiben meg­kezdődött az a gyűjtőakció, amely muzeológusok, helytör­ténészek és helytörténeti szak­körök bevonásával a város és környéke első világháborús katonaemlékeit kívánja föl­kutatni. A jövő év tavaszáig tartó megmozdulás résztvevői hadifelszereléseket, doku­mentumokat, fényképeket ke­resnek. A város helytörténeti gyűj­teményét nemcsak az ily módon összeálló anyagok gaz­dagítják. A Grassalkovich- kastélyból kiköltöző szociális otthon például több, az 1920-as évek elején készült vitrint, valamint egy múlt századi karosszéket adott át az intézménynek. Ezenkívül I szélgetések vendégéül. a helytörténeti gyűjtemény végzi a gödöllői művésztelep alkotói által tervezett sze­cessziós kézimunkák anyagá­nak feldolgozását is. E célból indították meg a Tündérujjak elnevezésű szakkört. De be­kapcsolódik a gyűjtemény a művelődési központ és a vá­rosi könyvtár tevékenységébe is. A három intézmény közö­sen A Dunánál mottóval be­szélgetést és filmsorozatot tervez, amelynek célja hu­szadik századi történelmünk, nemzet- és magyarságtuda­tunk kérdéseinek megközelí­tése és feltárása. A sorozat 1989 májusáig nyolc filmet mutat be, és neves történé­szeket, alkotókat, egykori szemtanúkat hív meg a be­A művészet ihletűje csak a humánum lehet A köztéri szobrászat útjai A köztéri szobrászat sajátos művészeti ág, hiszen alkotásai az utca emberéhez, a nagy nyilvánossághoz szólnak. Akarva-akaratlanul is a sze­münk elé tárulnak, nap mint nap látjuk őket, amikor elha­ladunk mellettük. Bizonyára valamennyien meg tudnánk nevezni néhány alkotást a közvetlen környezetünkből, amelyeket szívesen látunk, s amelyeket kifogásolunk, mert nem tartjuk azokat szépnek, a környezethez vagy a hely szel­leméhez illeszkedőnek. És bi­zonyára akadnak olyanok is, amelyek mellett elsétálunk — csak úgy közömbösen —, anél­kül. hogy belőlünk bármilyen reakciót is kiváltanának. A zsebe bánja A felszabadulás utáni évek­ben százszámra állítottak fel köztéri szobrokat hazánkban is. Csak a könnyebb eligazo­dás kedvéért jegyzem meg, hogy a művészettörténészek a köztéri szobrokat három kate­góriába sorolják. Ezek a követ­kezők: politikai emlékművek, emlékmegörzö kompozíciók és Tóth Imre Ipoly menti pa­lóc tájszótár című munkáját, amelyet a Magyar Nyelvtudo­mányi Társaság jelentetett meg, és a Bernecebaráti és vidéke tájnyelve az 1930— 1940-es évek fordulóján alcí­mű kötetben jut az olvasó kezébe, az 1986-os országos néprajzi és nyelvjárási gyűj­tőpályázat zsűrije kiemelt el­ső díjjal jutalmazta. A bernecei születésű, való­di palóc származék Tóth Im­re tanár példa nélkül állóan ragaszkodik az anyanyelvjá­ráshoz; saját gyerekkori em­lékeiből — rokoni segítség­gel építkezve — tudta fel­dolgozni a korábbi gyűjtők palóc anyagait, és képes volt befejezni a gyűjtőmunkát. Mondások, anekdoták Tartalmát tekintve a kötet — 290 oldalon — a valódi tájszavak (ilyenek: tepitnye = béka módra, nehézkesen já­ró; harmancs =» kamillavi­rág; kaparcsi — kuporgatva gyűjtögető; iddogálál — rend­szeresen iszogat; rejtya = létra; agris — egres; lagzis- kodik = lakodalmat tart vagy lakodalomban van) és jelen­tésbeli tájszavak (ilyenek: balogsuta = nagyon suta; re- kenyö = a magzó sóska jó ízű szára; húszfont — huncut, zsivány; elletés — 1. szőlőte­lepítés, 2. újonnan telepített szőlő; ifjabbikuram = a férj öccse; félanyányi = tollasod- ni kezdő madárfióka) mellett szokatlanul nagy számban kö­zöl alaki tájszavakat is (mint például: félesző = féleszű; gipsző = gipszel; kiszóga = kiszolgál; kiszóró = kiszorul; meté = metél; mihánt = mihelyt; valamöre — vala­merre), amelyek csupán ki­díszítő funkciót ellátó szobrok.' Az első csoportba tartozók megítélése volt mindenkor a legnehezebb feladat, ez váltot­ta ki a legtöbb vitát a szak­emberek és az utca szemlé­lődő emberei körében is. K. Kovalovszky Márta művészet- történész róluk szólva így fo­galmaz: „... az emlékművet sokkal inkább az adott közös­ség, egy meghatározott társa­dalom művének kell tekinte­nünk, mint a szobrász vagy építész egyéni produktumának. Az utóbbiak ugyanis gyakran csupán másodlagos szerepet kapnak a mű létrehozásában, ők a kivitelezők, akik a meg­rendelő igényei, útmutatásai szerint alkotják meg a monu­mentumot.” A szobrász tehát mentséget kap...? Nem. Hiszen ilyen­kor szíve joga nem elvállalni a „dolgot”. Döntését legfel­jebb a zsebe bánja. Az emlék- megőrző és díszítő funkciót ellátó szobrok készítésénél azonban vitathatatlanul na­gyobb a művész szabadsága — de egyben a felelőssége is. Sajnos, a köztéri szobrászat utolsó négy évtizedes történe­tének feldolgozása — néhány alkalmi kiadványtól eltekintve — eléggé sokáig váratott ma­gára. Csak tavalyelőtt jelent meg egy fiatal művészettörté­nész író, Wehner Tibor tanul­mánykötete: Köztéri szobraink címmel. E könyv — terjedel­mi korlátok miatt — nem tud teljes áttekintést adni a témá­ról. Ez majd a napjainkban elkészülő nyolckötetes művé­szettörténeti kézikönyv egyik fontos feladata lesz. Wehner Tibor így csak az 1945 utáni korszak kimagasló jelentőségű, illetve különlegesen rossz ha­zai alkotásaival foglalkozik könyvében. Csak ennyi van? A mű fotómellékletét a Pest megyei olvasó szemével bön­gészve, az első, ami föltűnik, hogy a képek között mindössze három akad, amely a majd­nem egymillió lelket számláló megyében látható alkotást örö­kít meg. S ráadásul mind­három egyetlen városban, Szentendrén: Csikszentmihá- lyi Róbert Felszabadulási em­lékműve, Farkas Ádám Szentendrei köszöntője és Var­ga Imre Czóbel Bélát ábrázoló szobra. Ne firtassuk a szerző válogató szándékát. Érdemes azonban véleményére odafi­gyelni, amely szerint a het­venes évtized kezdete óta sze­rencsére újabb nevekkel bő­vült a közterekre alkotó mű­vészek palettája. Kerényi Je­nő, Somogyi József és Schaár Erzsébet — hogy csak az is­mertebbeket említsük — után a szabadtérre alkotók névso­rába került Melocco Miklós, Makrisz Agamemnon, Vigh Tamás és Varga Imre neve is. A felsorolásból persze sok je­lentős alkotó kimaradt. Fájdalom, de a megyénkben élő és alkotó Meloccó Miklós legszebb munkái nem szűkebb hazánkban találhatók, hanem az ország más szegleteiben. Munkássága mindenesetre új távlatot nyitott a magyar em­lékműszobrászat előtt. Szá­momra legkedvesebb alkotása, környezetbe csodálatosan simuló, Ady: A halottak élén című munkája, égy tatabányai lakótelepi sétányon található. Kedvenc falujában, Zsámbé- kon — ahol a műterme is van , állították föl másik nagy­szerű művét, Szókratész szob­rát. A megye köztéri plasztikái­nak méltatására eleddig még nem vállalkozott senki. Amit megtudhatunk, az mindössze néhány adat, egy-két új kez­deményezés híre, amelyet Prakkfalvi Imre művészettör­ténész, a megyei művelődési osztály munkatársa mond el. A hetvenes évek kezdetétől a politikai jellegű alkotások után, elsősorban a szobrok dí­szítő jellege, valamint a helyi közösségek érdekeinek kifeje­ződése került előtérbe. Ennek néhány szép bizonyítéka: Blaskó János Bartók-dombor- műve a váci zeneiskola falán, Gömbös László lvókútja Ceg­léden, Paizs László áramvona­las díszítő plasztikája Szent­endrén, a katonai főiskola előtt, valamint Borsos Miklós Toldi Ferencről és Molnár Elek Kossuth Lajosról készí­tett domborműve Cegléden, il­letve Nagykörösön. Sajátos stílus A nagy szobrászegyéniségek a kultúra permanens, immár évszázadosnak mondható vál­ságának légkörében rendkívüli erőfeszítésekkel keresik a meg­újulás útját. Alkotásaikból ki­olvasható a szellemi munka gyötrelme, amelyért tiszteletet érdemelnek még a kérdéses­nek látszó kísérleteik is. Ezek helyes megítéléséhez amúgy is az idő távlata szükséges. Felettébb bonyolult társadalmi és szellemi viszonyaink köze­pette kell alkotóinknak kiala­kítaniuk a mai művészet sa­játos magyar stílusát, ezért joggal várnak megértést a kö­zönségtől. Antal Piroska Képzőművészeti pályázatok Tegnap délelőtt megnyitották Szentendrén a Kossuth Lajos Katonai Főiskola Művelődési Házában a „Pályázati képző­művészeti kiállítás ’88”-at. (Gottlieb Géza felvétele) Amit nem engedett a bennszülött szíve Tepitnye, harmancs és kaparcsi ejtésben különböznek a köz­nyelvtől, valósággal megsok­szorozva ezáltal a tájszótár­ba felvehető szavak mennyi­ségét. A cím egyébként is félre­vezetőén szerény: nem egy­szerűen csak egy tájszótár kerül az olvasó kezébe, de sokkal több annál, mert a tájszótár talán tizedekkora terjedelemben is elfért volna. Ám ezt nem engedte a szer­ző bennszülött szíve: minél többet akart adni a magyar nyelvtudománynak — s egyet­len gesztussal, hiszen a ten­nivaló rengeteg, az idő vi­szont rövid. Így vált a nyer­tes pályamű az ezerszámra felvett példaszövegek, föld­rajzi megnevezések és ragad­ványnevek gyűjteményévé — valóságos tárházává — is egyúttal. Méltán örvendhet­nek a mondattan kutatói; eredményesen búvárkodhat­nak azokban a szövegekben, amelyek a különböző parasz­ti munkamozzanatok ismerte­tésén kívül, néprajzilag ugyancsak hasznosítható rö­vid leírásokat, mondásokat és anekdotaértékű történeteket is megörökítettek az utókor számára. A szavak zamata l Jómagam az 1970-es évek közepétől kezdve tartózkod- : tam egyre többet és hosz- szasabban a Börzsöny-hegy­ség nyugati' peremén megbú- ; vó falvakban, és az idősebb ■ helybéliek beszéde — külö- ; nősen Perőcsény községben ; — már a legelső találkozás- = kor megkapott a zamatával. ; Számomra, aki Szatmár vár- = megyében születtem, majd ■ Debrecenben nevelkedtem, a - megszokotthoz képest majd­nem olyan meglepő eltérése­ket mutatott a palóc nyelv­járás, mint a székely. Buda­pesten rontott fülem való­sággal felfrissült, amikor E. Á. perőcsényi lakossal beszél­gethettem saját környezeté­ben (az erdőn), mert ott és olyankor egyáltalán nem tö­rekedett a köznyelvi alakok használatára, amelyekkel pél­dául bernecei volt munka­társaim — akik a Budapesti Közúti Igazgatóság alkalma­zásában dolgoztak — munka­helyeiken, elöljáróikkal álta­lában igyekeztek érintkezni. Apró-cseprő hiányosságok nélkül lehetetlen ekkora ter­jedelmű eredeti munkát vé­gezni, ilyen adatgazdag és utalásokban bővelkedő köte­tet létrehozni; a palóc táj­szótárban is találhatók kisebb pontatlanságok, de nagyon el kell ahhoz mélyedni a közel 300 oldalnyi szövegben, hogy az átlagolvasó közülük néhá­nyat is észleljen. A felfedező elszántságával Nem is tartom ildomosnak, hogy akár csak egyetlenegyet is szóvá tegyek: a kitűnő dol­gozat nyilvánvaló értékeit semmiképpen sem kérdője­leshetik meg. A teljesség ked­véért említem (inkább mint érdekességet, hogy szerzőnk a munka lázában — néha bi­zony látszólag még tudomá­nyos indokoltság nélkül is — a nyelvi trágárságok terüle­tére téved, amely itt-ott in­goványos. De teszi ezt a XIX. századbeli Afrika-kutatók fel­fedező elszántságával és bá­torságával, ami engem min­dig inkább elismerésre, mint megrovásra késztetett. Jelen­leg sincs másként. S. B.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents