Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
PUST , Jíí.tl El 1988. OKTOBER 1„ SZOMBAT 6 Az építők átadták a lakóknak a pénzt Példa néhány száz kilométerről Míg lassan magunk mögött hagyjuk a Dunán Pozsony éjszakai fényeit, azon gondolkozom, vajon elegcnt!ö-e az a látvány a Széchenyi jégtörőn utazó országgyűlési képviselők számára, amelyben a visegrádi Duna-parton, a dunakiliti duzzasztónál és a csehszlovákiai Bősben tárult eléjük. Akik a fedélzeten mellettem állnak, valamennyien laikusok. Akad közöttük cukorgyári igazgató, belgyógyász főorvos, egy horkombinát vezérigazgatója, termelőszövetkezeti elnökhelyettes és állatorvos is. Közös vonásuk csak annyi, hogy országgyűlési képviselőként az elkövetkező napokban nekik kell ismereteik, benyomásaik alapján választópolgáraik nevében szavazniuk arról, alaposnak, reálisnak tartják-e a kormány parlamenti jelentését a bős—nagymarosi vízlépcső építéséről. Nem irigylem őket, hiszen újságíróként az építkezés egész folyamatát figyelemmel kísérve, az egymásnak ellentmondó érveléseket végighallgatva sem könnyű eligazodni a felgyorsult események között, értékelni a helyzetet, szétválasztani azt, ami a vízlépcső építésének ügye és azt, ami már tisztán politika. Visegrád és Nagymaros között szinte óráról órára változik a kép. Igaz, a ködbe tur- kolózott tájból nem lehet sokat látni, a vízen mégis feltűnőek annak a körgátnak a vonalai, amely mögött, a majdan ideiglenesen víztelenített, száraz Duna-mederben az építők hozzákezdhetnek az erőmű építéséhez. Lent, a mélyben néhány dömper is’ feltűnik, lassúnak tetsző, egyenletes tempóban haladnak. Pedig óriási iramban folyik a munka. Vannak, akik szerint azért, hogy az ország közvéleményét kész tények elé állítsák: íme annyira előrehaladott az építkezés, hogy azt már nem lehet leállítani. A valóság azonban más. Az osztrákok máskor, máshol is ezt a tempót diktálják maguknak, s a nagv- marosi építkezésnél, ha lehet, még jobban is dolgoznak. Ez a munka ugyanis referenciául szolgál majd számukra, ezzel az erőművel akarják megmutatni a világnak, hogy_ így lehet 33 hónap, alatt "felépíteni egy erőművet. A letkésiek örülnek A referenciáról egyébként többször is szó esik a háromnapos program során. Többször hangzik el a kérdés: és nálunk is úgy csinálják majd, olyan lesz az erőmű és a táj, mint az etalonnak számító osztrák létesítmény? A válasz mindig ugyanaz — olyan lesz, csak szebb. Mert kisebb lesz, mert jobban illeszkedik majd a tájba s mert a kivitelező cég, az österreichische Donaukraftwerke AG a már felépített nyolc erőmű után ezen, a kilencediken kamatoztatja tudását, eddig szerzett tapasztalatait. Tapasztalatokat persze a magyar fél is szerzett az utóbbi időben. Legalábbis, ami a tájékoztatást illeti. Kísérőink, a szakemberek tudják, mire kell a hangsúlyt fektetni. Nem várják meg a kérdéseket, maguktól beszélnek a működtetés rendjéről, arról, milyen biztosítékok vannak arra, hogy a majdan termelt áramnak valóban megkapjuk a felét, a vitatott határrendezés kérdéséről is beszélnek, de ar- rló is szó esik, hogyan tudnak a monitoring-hálózat segítségével azonnal beavatkozni az esetleg kedvezőtlenül változó ökológiai folyamatokba. Erről folyik tovább az eszmecsere később, Dunakiliti felé a buszban. A tározónál aztán már arról beszélünk, milyen szembeötlő a változás a néhány hónappal ezelőtti állapotokhoz képest, hiszen a nyár elején még csontvázként meredezett az acélszerkezet a tározó számos pontján. Ma már csaknem 85 százalékban kész a mű, jövő év végén pedig víz mossa majd a hatalmas betonteknő falait. A látvány lenyűgöző — nem a szépsége, hanem az emberi teljesítmény nagysága döbbent meg bennünket. Törpének érzi magát az ember, s mégis hatalmasnak: képes arra, hogy saját boldogulása, jövője érdekében munkára fogja a folyót, amelynek túlpartján, a csehszlovák oldalon szinte az utolsó simításoknál tartanak az építők. Bősben 15 hónap múlva ugyanis üzembe helyezik az erőművet. A csehszlovák kivitelezők minderről kész tényként beszélnek. Mert Odaát, a Duna másik partján túlnyomó többségben úgy vélekednek az emberek, hogy a vízmű építése csak szépítheti, könnyítheti életüket. Itthon csak egy helyen, a letkési tanácselnök irodájában hallottam ezt: számukra az évszázad beruházása folyik a Dunánál. Mert az építkezés révén többet kapnak, mint amennyit elveszítenek... Mi lesz veled ? Ám arról, hogy mit veszíthetünk el, ma még jószerivel csak találgatások folynak nálunk. Olyanok is véleményt mondanak, akiknek esetleg csak gyermekkori emlékeikben élnek a dunai élmények, a Dunakanyar szépségei, vagy akik csupán a keringőt hallva esnek pánikba: mi lesz veled, kék Duna? Pedig gondozott, rendezett partjai között átvergődve nyolc osztrák vízerőmüvön fodrozza vizét hajónk alatt a folyó. Hétköznapi életüket élik a parton épült városok, falvak lakói. Vadkacsák húznak el felettünk, sirályok ringatóznak a vízen még a greifenstelnl erőmű közelében is. a látványról majdhogynem lekésünk — csak a matrózok figyelmeztetésére szaladunk fel a fedélzetre, másképp észre sem vennénk a zsilipelésig, hogy hamarosan elérjük az erőművet. Előbb belül, majd a „víz alatt’’ kalauzolnak bennünket, végül felülről nézhetjük meg, milyen alattunk a folyó. A tájékoztatás alapos, csak egyetlen kifogásunk van: nem engednek fotózni. Kár, hiszen jó lenne megmutatni itthon, mire számíthatunk. Így aztán nem marad más, mint hogy s-avakkal próbálja legalább lefesteni az ember, amit látott. A márványburkolatot, a tündért ábrázoló hatalmas, falat beborító képet, a patyolattisztaságot és a rendet. Letétbe helyezhetnék Azt a rendezettséget, amely az erőmű közelében is lenyűgözi az embert. Tulin, a bűbájos kisváros az erőmű közelében valamennyiünket megragad. Úgy tűnik, az itt élőket nem nyomorította meg az erőmű, nem szegte kedvüket, maradt erejük ahhoz, hogy csinosítsák, gondozzák környéküket. Csakúgy, mint azok, akik a Duna erőművi építkezés miatt holtággá vált régi partján töltik szabadidejüket az apró hétvégi házakban. Furcsán hatnak az oszlopokon álló házikók, hiszen ma már nem árasztja el a területet a folyó. Néhányan az eltelt évek alatt be is építették az oszlopok közét — nincs értelme annak, hogy továbbra is féltsék az áradástól javaikat. S nincs félnivalójuk a kor- moránoknak, hattyúknak, vadkacsáknak, a magaslesen gubbasztó ragadozómadaraknak sem, az utak alatt húzódó békefolyosókon közlekedő csúszómászókról nem is beszélve. Annyi a váratlanul felbukkanó állat, a szépség, hogy már műhattyúkat, álkormorá- nokat és más álállatokat emlegetünk tréfásan. Aztán, hogy kísérőnk egy halbölcsőre, a folyó medrében kialakított nyugodt szegletre, ívóhelyre mutat, véget ér a kormolyta- lankodás. Rádöbbenünk, itt tudatosan, tervszerűen rendezték az építkezés után a tájat, s teremtettek a korábbinál jobb feltételeket az őshonos állatok, növények számára. Persze tehették, hiszen a virágvárosként is emlegetett Tulln lakói például a vízlépcső építőitől megkapták a parkosításra szánt pénzt, s azt úgy használták fel, ahogy jónak látták. Amikor osztrák kísérőink mindezt elmondják, eszemoe jut, mennyivel egyszerűbb lenne a hazai szakemberek doiGreifenstein: a zsilipen túl már az erőmű fogad (A szerző felvételei) A HÉT HÍRE BELLHARCAINK % Fővárosunk volt a színhelye az MTESZ I. országos érdekvédelmi konferenciájának. O Lezajlott a Magyar Tudományos Akadémia rendkívüli közgyűlése. } A Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa a szövetkezeti vállalatok tevékenységének tapasztalatait tekintette át. £ Vitaülést tartott az Innovációs Kör az infláció természetéről. £ Konferenciát rendeztek Budapesten A népi kultúra elemei a magyar nemzeti műveltségben címmel. O A hét híre az is, hogy a Postások Szakszervezetének elnöksége a távközlés fejlesztésének helyzetét mérlegelte. Csaknem 85 százalékban készült el a víztározó Dunakili- tinél ga, ha még a kezdet kezdetén nem utólagos tereprendezésről, parkosításról, saját koncepciójukról vitatkoznak az érintettekkel, hanem letétbe helyezik a települések számára a rendezésre szánt pénzt. Mert ma már, ha a politizálás felé is tolódik el a vízlépcső építésének kérdése, sokak számára a valódi kérdés továbbra is az, hogy mi lesz a folyó, a dunai táj, a part menti falvak, városok sorsa? A válasz még várat magára. A minta, a hogyan tovább? azonban — ha pár száz kilométerrel odébb is, de — előttünk van. Már csak követni kell. Sok halásztelki állampolgár névre szóló meghívót kapott, az utcán plakátok hirdették az esemény helyét, időpontját, az olimpiai televíziós közvetítés vonzereje azonban nagyobb volt, mint a társadalmi vitáé. Így azután az érdeklődők szerény kis csapata szinte elveszett a tanács csöppnyi házasságkötő termében. A helyszínhez illően családias volt a hangulat, mind a tízen keresztnevükön szólították egymást, s a két vitavezető hangsúlyozta: nem a részvevők száma határozza meg a rendezvény sikerét. Így is történt, mert a baljós előjelek ellenére izgalmas véleménycsere alakult ki. Teljes egyetértés volt abban, hogy túlszabályozottak a tervezetek, az egyesülésről szóló például paragrafusokon keresztül írja elő, hogyan működjenek az egyesületek. Márpedig a sok szabály mind korlátokat jelent, megnyirbálja a szabadságjogokat. Ezenkívül azonban nagyon is különböztek a vélemények. Akadt, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a gyülekezések előtti bejelentési kötelezettségnek, mások elengedhetetlennek tartották, mert a közrendet, a közbiztonságot védeni kell. Ahogy valaki megfogalmazta: „nem szabad elengedni a gyeplőt." A vita bebizonyította, hogy az MSZMP-vel, illetve esetleges más pártok szervezésével, működésével kapcsolatban az átlagember teljes bizonytalanságban van. Az egyik hozzászóló azt kérdezte: hogyan lehet pluralizmus Magyarországon, ha csak egy párt van? Megvan a vezérfonal, de akkor minek kellenek egyéb szervezetek? Később ugyanez az ember azt tudakolta: „Mi lesz itt, ha mindenki szabadon beszélhet? Engem bőszHarminc esztendős sem volt Alexander Graham Bell, amikor korszakot nyitó, s ma már telefónia néven birodalmat teremtő találmányát, a telefont bemutatta 1876-ban. S bár a távbeszélésben, mind technológiai fejlesztését, mind rendszerré szervezését illetően, hatalmasok a magyar érdemek — elég itt Puskás Tivadarra s multiplex kapcsolószekrényének jelentőségére utalni —, furcsa módon szinte kezdettől fogva harc dúlt itthon a telefon körül, miközben a világ haladt (ebben is) a maga útján. És gyorsan haladt. Amit bizonyít, hogy a telefon-előfizetők ezer lakosra vetített száma alapján ma már Európában a ranglistának a végén kullogunk. Nemcsak olyan országokhoz képest, mint például Hollandia, ahol ötszöröse ez a mutatószám a hazainak, hanem tetemes az elmaradásunk Bulgáriához, Csehszlovákiához, a Német Demokratikus Köztársasághoz mérten is. Ennek az állapotnak az eredete nem technikai, anyagi jellegű. A gyökerek abba a szemléletbe nyúlnak, amely szánt ez a nagy nyíltság!” Másvalaki úgy vélte, nem a többpártrendszertől, hanem a felhalmozódott problémáktól kell félteni a szocializmust. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Ez a bölcs mondás motoszkált bennem, miközben a dunaharaszti tanácsháza nagytermében so- kadmagammal hallgattam, miként szedi ízekre, mondatokra, mondatrészekre a gyülekezési és egyesületi törvénytervezetet egy állampolgár. A gondolatom táplálója az volt, hogy a fennhangon felolvasott küencoldalas hozzászólás java része olyan jogi formulákat, kifejezéseket kért számon a törvényalkotóktól, amelyek a jogban valamicskét járatos hallgatók számára nem jelentenek gondot. S a felvetések jó része ilyen, szakértelem hiányából adódó volt. Ezek között pedig szinte elsikkadt az a néhány, valóban időszerű felvetés, amelyek a valódi vita alapját képezhetnék. Például, hogy mit jelent az a kitétel, miszerint öt napon belül értesíteni kell az elutasításról a gyülekezés szervezőit, hiszen így ez történhet az első, de éppúgy az 5. napon is. Vagy az, hogy ki fogja majd eldönteni, közegészségügyi szempontból megfelel-e az előírásoknak a tervezett gyűlés? Vagy elképzelhető, hogy közlekedésbiztonsági indokokkal tesznek lehetetlenné ilyen összejöveteleket. A bizalom szó újra és újra elhangzott. A bizalom ültette a terem széksoraiba azokat, akik rászánták erre az összejövetelre azt az egy-másfél órát, s nyilván a bizalom hiánya késztette hosszas élveboncolásra a másik állampolgárt. K. L. — M. K. mellékesnek, nem termelő ágazatnak tekintette a távközlést, ehhez igazítva a fejlesztési forrásokat. A világ már a telefónia forradalmát élte, amikor ráébredtünk, tévedtünk a dolog megítélésében. Ez az eszmélés viszont már akkor következett be, amikor kínzó pénzszűkébe kerültünk... S azt, hogy milyen állapotokat hozott létre a hibás szemléletnek az érvényesítése, érzékeltessük egyetlen adattal. Ezek szerint jelenleg a megyében a telefonra várakozók nyilvántartott száma jóval felette van a harmincezernek. Holott kézenfekvő, a bellharcok közepette rengetegen be sem nyújtották igénylésüket, hiszen tudták, reménytelen a „folyamodás”, a községben — mert a városokban még-még pislákolhat a remény — egy évtizeden belül aligha lesz bővítés. Hányszor tízezer lehet az ilyen egyének, családok száma?! Keressünk jelképet a feltaláló foglalkozása — Bell ugyanis süketnéma-inézeti nevelő volt —, s remek technikai leleményének itthoni mostoha sorsa, megítélése, minősítése között? A mára felhalmozódott feszültségeket teremtő döntéseket persze olyanok hozták, akiknek a neve nem szerepelt a téléfonkönyv- ben, ám íróasztalukon ott áll a sokvonalas készülék és nem kevésbé a K-telefon. A felhalmozódott gondokat lehetetlenség egyszerre megoldani, de még folyamatos felszámolásuk sem könnyű. A megyében jelenleg is nyolcvan közelében van a kézi kapcsolású távbeszélő főközpontoknak a száma, többségük olyan régi gyártmány, hogy örömmel fogadná falai közé a világ bármelyik műszaki múzeuma. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a kevés főállomásnak is a negyven százalékát a közületek kötik le a megyében, azaz a települések egy tekintélyes részén a telefon körüli harcok egyenlőtlen esélyekkel zajlanak, mert mi esélye lehet egy közembernek a közületekkel szemben?! A telefon- és távíróhálózatnak az egyharmada ma is légvezetékre alapozódik, tehát sérülékeny (igaz, tépik, szaggatják a kábeleket is), sok munkát ad a hálózatszerelőknek, kapacitása csekély; azaz ezer oka van annak, hogy gyakran (a szerkesztőségi tapasztalatból tudjuk, s mindenki tudja, aki telefonálni kényszerül) egy teljes nap sem elég, mondjuk, a nagykátai hívás teljesítéséhez ... Holott ugyanakkor imponálóak is lehetnek azok az adatok, hogy 1970 óta ötszörösére nőtt a telexelőfizetőknek a tábora, 1987-ben emelkedett első ízben egymil- liárd fölé a helyi beszélgetések mennyisége, s hogy tavaly 56 millió percet töltöttünk el a belföldről kezdeményezett nemzetközi telefonbeszélgetésekkel. Együtt él a menthetetlenül elavult és az új, miközben reklámkampány ecseteli a telefaxrendszer előnyeit, a megyében 25 millió forinttal támogatják a tanácsok a maguk kevéske pénzéből is a telefonhálózat korszerűsítését, mert annyira rossz és tarthatatlan a helyzet. Bellharcaink belharcok lennének persze, ha nem adná tudtunkra a valóság sorozatosan, hogy a vonalnak csak az egyik végén vagyunk mi. A másikon meg ott áll a telefónia minden hasznát kamatoztató világ. Mészáros Ötté Pató Zsuzsa Gyülekezési és egyesülési jogok Törvénytervezetek vitája Ezen a héten befejeződött a társadalmi vita a gyülekezési és egyesülési törvénytervezetekről, amelyekről az elmúlt napokban is számos fórumon mondtak véleményt a megye állampolgárai. Tudósítóink ezúttal Halásztelken és Dunaha- rasztin jártak.
