Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-27 / 257. szám
^MMoo í 1988. OKTÓBER 27., CSÜTÖRTÖK 5 Az egyenjogúságtól az egyenrangúságig Nemzetiségeink a sajtóban Hazai nemzetiségeink a magyar tömegkommunikációban címmel tartanak ma tanácskozást a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Bródv Sándor utcai székházában. Vitaindítóként Soltész István, a Magyar Nemzet főszerkesztője számol be a témával kapcsolatos tapasztalatairól. Hosszabb ideje foglalkozik ugyanis a nemzetiségi tájékoztatás kérdéseivel, s kutatási program keretében készített két tudományos dolgozatot. Vele beszélgettünk a nyilvánosság jelentőségéről. — Miért éppen napjainkban került előtérbe e témakör? — A nemzetiségi probléma egyformán jelentkezik a fejlett és a fejlődő országokban is. Természetesen más indok- kal-okkal, gyökerekkel. A gyors modernizáció, ami áthatja nemcsak a termelést, hanem a kultúrát is, felerősíti azt a folyamatot, amely igyekszik homogenizálni, amelynek során egybemosódnak emberek. arcok. A nemzetté válás folyamatában és a fejlett társadalmakban is felmerül az egyénben a kérdés: ki vagyok én? Egy új struktúra kezd kialakulni. Megfogalmazásom szerint ugyanis — bár manapság nagyon furcsa kimondani — a fejlett nyugati társadalmakban megjelenik a nyelv nélküli nemzetiség. A nyugati magyarság, főleg a harmadiknegyedik generáció — amelyek már nem tudnak magyarul — számon tartja származását, azt, hogy létezik egy Magyar- ország. Ez egy újfajta szolidaA tápiószentmártoniak még minden bizonnyal jól emlékeznek arra a különös végrendeletre, amely 1972-ben kelt. Blaskovich Miklós, Blas- kovich Ernő örököse, ár. Forral Fibor ügyvédre hagyta a családi kápolnát. Mégpedig azért, mert baráti kapcsolatban állt a családdal. A jog szakemberének bőségesen akadt dolga e műemlékkel, amely addigra már igen leromlott állapotba került. Tisztelettel legyen mondva, belekezdett a rendbehozatalba, s az Országos Műemléki Felügyelőség segítségével — éppen öt esztendővel ezelőtt — készült el vele. ritási elem a társadalmon belül, amely kohéziós erővé tud válni, ha szabadon érvényesül. Közép-Európában nem ez a jellemző, mert itt a nyelv erős. Hazai viszonylatban úgyszintén tapasztalható már a nyelvnélküliség. — Hibáztatható ezért a tájékoztatáspolitika ? — Magyarországon a nemzetiségiek aránya az összlakosságon belül négy százalék. Mi a nemzetiségi kérdést mindel- eddig úgy kezeltük, hogy kevés, nem fontos; csekély számú lapra, folyóiratra van szükségük. Elfelejtjük azt a nagyon lényeges dolgot, hogy szomszédainkban államiságban élnek a szlovákok, a szerbek, a horvátok, a románok, a németek — jelentős magyar nemzetiségiekkel együtt. Amikor nyilvánosságról, tájékoztatásról beszélünk esetükben, nem szabad abból kiindulni, hogy nálunk kis létszámban élnek. Például ne csak a magyarországi szlovákokhoz szóljon egy lap, hanem a csehszlovákiaiakhoz is. Részben ehhez a felismeréshez köthető, hogy a nemzetiségieket nálunk ne csupán kulturális színnek tekintsék, hanem politikai erőnek is. Mindig követeltem, hogy kerüljön el a Művelődésügyi Minisztériumtól a nemzetiségek ügye. Most már a Minisztertanácshoz tartozik ... — Hozzájárultak-e a kitelepítések a sajtó később kialakult felfogásához? — Feltétlenül. A sajtóban még ma is kulturális kérdésszony tiszteletére szentelték föl. A fővárosban élő dr. Forrni Tibor úgy képzelte el, hogy a község tulajdonába adja át a kápolnát, természetesen a felújítás után. így ugyan a műemlék gondozása Tápiószentmártonra hárulna, de hangversenyeket, kiállításokat rendezhetnének benne. Ez az elgondolás annyiban megvalósult, hogy nemcsak a helybeliek számára, hanem a kirándulóknak is programokkal szolgál. Ám nem a község, hanem a Szent Márton alapítvány tulajdonába ment át — augusztustól. ként jelentkezik a nemzetiségiekkel való foglalkozás. Ráadásul még konzervatív módon: népművészeti és néprajzi témájú cikkek látnak napvilágot a boldogan élő és táncoló nemzetiségekről. Pedig sok gonddal-bajjal küzdenek, önkifejezési folyamatuk egyre inkább politikai folyamattá válik. Enélkül hamis a kép. Ennek talán egyik oka, hogy a nemzetiségi mozgalom nem alulról építkező. Arra lenne szükség, hogy a különböző nemzetiségi szövetségeknek alapszervezeteik jöjjenek létre. Egyik tanulmányomban vizsgáltam, hogyan érvényesül a társadalmi progresszióirányzat. Milyen lehet a nemzeti államban a szocializmus és a szocializmusban milyen lehet a nemzet és a nemzetiségi kérdés. Akkor festünk valódi képet a nemzetiségekről, ha nemcsak a népművészeti hagyományok ápolójaként jelenítjük meg. Nagytarcsa például mindenkor híres volt virágos, tisztára söpört utcáiról, meszelt házairól. Ám az ott élő evangélikus szlovákok szorgalmáról, takarékosságáról nem esik szó! Úgyszintén nem a németek közismert termelési, gazdálkodási kultúrájáról! — Mit kellene tenniük a tömegkommunikáció munkatársainak? — Elismerni, tudni, hogy azok a nemzetiségek, amelyek nálunk évszázadok óta léteznek — saját tulajdonságukkal, arculattal — mindig gazdagították az országot. Nem szabad félni attól, hogy őket, mint többletet hozó társadalmi erőket, mutassuk be. Hiszen az országnak nagyon nagy szüksége van rájuk! — Törvényszerű folyamat eredménye, hogy most jutottunk ezekre a következtetésekre? — Igen, de kényszerpályán is jöttek ezek az elhatározások. Következménye annak a nagy társadalmi átalkításnak, amely egy sztálinista, centralista koncepció helyébe valódi demokráciát akar teremteni. Ez a nemzetiségiekre is lendítő erőként hatott. Még valamit: az alkotmány kimondja a nemzetiségiek egyenjogúságát. Nem elég! A sajtónak egyértelműen kifejezésre kell juttatni a nemzetiségi állampolgárok eqyenragúságát is. — Mit vár a mai tanácskozástól? — Vitát! Magyar nyelvű adás Danubius Rádió A Danubius Rádió november 1-jétől megkezdi magyar nyelvű adását. A műsor sugárzása az idegenforgalmi idény kezdetéig, 1989. április 15-ig tart. Ezzel kapcsolatban tájékoztatták tegnap délelőtt az újságírókat a Danubius Rádió vezetői, szerkesztői. A nyári hónapok „slágere"’ kétségkívül immár harmadik esztendeje a magyar tömegkommunikáció palettáját színesítő Danubius Rádió. Magánautókból, taxikból, fodrászüzletekből, de még a portásfülkék ablakaiból is gyakorta hallható az egyre ismertebb szignál hangja és a szöveg: Hier ist Radio Danubius! (Itt a Danubius Rádió!) A felmérések tanúsága szerint a fiatalok, á középkorúak és az idősek körében egyaránt szinte osztatlan népszerűségnek örvend a — reggel 6 óra 30 perctől este 22 óráig — sugárzott adás. amelyet a Budapesten és környékén élők a 100,5 Mhz-en, a Sopron környékiék pedig a 102 Mhz-en hallgathatnak. A siker kovácsa — a Danubius Rádió igazgatója, dr. Varga György — szerint elsősorban a sok-sok zene, amely a magyar nyelvű adásokban is kulcsszerepet kap. A turista holtszezonban sugárzott műsorban — a háttér- rádiózás jegyében — továbbra is a könnyed, információgazdag stílusra törekednek a készítők. Az idegenforgalommal kapcsolatos információk helyett azonban a hazai hallgatók számára új elemeket iktatnak be. Ilyenek lesznek azok, a közérdeklődésre számot tartó műsorok, amelyekben orvosok, divatszakértők, pszichológusok, pénzügyi szakemberek válaszolnak a közönség által — a 388-027-es és a 388-057-es telefonon — feltett kérdésekre. Az ASTA-kongresszus idején — ahogy azt már a rádiót hallgatók tapasztalhatták — október 29-ig naponta kétszer másfél órában a zenés műsorok vezetése mellett — angol nyelvű hírek, közlemények hangzanak el. Az igazgató tájékoztatása szerint tárgyalásokat kezdtek a vételi lehetőségek kiterjesztéséről Szeged és Debrecen térségébe. Remélhetőleg jövőre már az ezekben a városokban élő rádióhallgatók fülében is felcsendülhet az általunk már jól ismert és közkedvelt szignál. Egy megmentett műemlék Tárlat a kápolnában V. A. Vennes Aranka (antal) Tv-FIGYELŐ' Mindezt azért tette, hogy a település csekély számú építészeti értékeiből egyet megmentsen. Igaz ugyan, hogy Tápiószentmártonről már 1495-ben írásban tettek említést, de az 1690-es összeírás elnéptelenedett helységként jegyezte föl. S ezekből a századokból semmi sem maradt fönn. Volt Grassalkovich Antal. Beniczky Mátyás és Földvári Mihály birtoka, s 1770- ben huszonnégy úrbértelket számoltak össze benne. Ez idő tájt már a Blaskovich család birtokaként tartották számon. Kápolnáját 1764-ben Blaskovich Józsefné Dacsó Anna emeltette, s NagyboldogaszAz öl esztendővel ezelőtt felújított műemlék kiállítóhelyként is szolgál (Vimola Károly felvétele) Kit nem. Két hét telt el a Kalendárium legutóbbi adása óta, és azok a nézők, akik látták a kétnemű társadalomról szóló műsor első jelentkezését, bizonyára ismét odatelepedtek a készülékek elé, hogy a folytatásnak is tanúi legyenek. Ez az idő ugyanis éppen elég volt ahhoz, hogy ki-ki eltűnődjön a nagy dilemmán: tényleg, mitől asz- szony az asszony, és mitől férfi a férfi. Egyúttal pedig visszaidézze azokat a gondolatokat, amelyeket az erősebb nem tudós képviselői — egy mindenhez értő könyvtáros, egy genetikus és egy sportorvos — fogalmaztak meg részben a műsorvezetők, részben pedig a hallgatói telefonok faggatásai nyomán. Nos, most kedden kora este a nők kaptak szót. Jelesül: egy pszichológus, egy író-tanár és egy közgazdász. Mondták is a magukét háromnegyed órán át, ám az ő diskurzusuk valahogy egysikúbb- ra sikeredett. Már csak azért is, mert jobbára arról volt szó benne hogy miért változott meg annyira előnytelenül az anyai és az apai szerep, tehát hogy miért kezd kikopni a világból a hagyományos család. Míg a múltkor a társadalomtörténet, a genetika és a sportfiziológia megannyi tényével, adatával szembesülhettünk, most inkább a panaszkodás vitte a prímet, és arra bólogathattunk rá, hogy igen, az anyák már nem any- nyira anyák, mint kellene, és hát az apai tekintély is alaposan megcsorbult. Mindez pedig azért van, mert az asz- szonyoknak is dolgozniuk kell, s ahelyett, hogy odahaza felelnének meg anyai és háziasszonyi kötelességüknek, ők szintén a megélhetéshez szükséges pénz után szaladnak. Akadt persze ebben a diskurzusban is sok-sok jogos észrevétel, meggondolásra érdemes fölvetés, de valahogy mégis inkább a méltatlankodás leple borult rá az egész eszmecserére. Utólag könnyű okosnak lenni, de talán ha a szerkesztés ezúttal is olyan magasra állítja a mércét, mint legutóbb, nos, akkor bizonyára jobb lett volna a folytatás. Most ugyanis kevés volt a filmes bejátszás, a nézők jelentkezéseire alig-alig nyílt mód felelni, tehát valóban csak a három hölgy adta-vette a szót a némaságra ítélt férfivendégek statisztálása mellett. Amit tanulságul levonhattunk, az nagyjában-egészében így foglalható össze: egyre inkább hasonulnak a szerepek. Míg a családanyák kénytelenek föladni hagyományos küldetésüket, s úgymond, férfiasabb karrierekre vannak ítélve, az édesapák ugyanakkor kismamákká, háziasszonyokká válnak, s mind nagyobb szakértelemmel végzik a főzés, mosás, takarítás tudományát. Alkalmasint az egész háztartásvezetés gond- ját-baját is kénytelenek átvállalni. Hogy mennyire nem jól van ez így, arról már csak érintőlegesen esett szó — a fiúknak apamodell kell, vetette közbe a tanár-írónő, Be- ke Kata —, ám a társadalom- fejlődésnek az az útja, amely mindezt kitermelte, hát ez már a széljegyzetek színvonalán sem igen összegződött. Az előfizető tapasztalata tehát: a remek indítás középszerbe váltott át. Csövesek. 1979-ben még istenkísértés volt filmre venni a csöveseket, vagyis azokat a fiatalokat, akik otthonról elzavarva, menekülve nyáron a parkokban, erdőkben húzzák meg magukat, télen pedig a lépcsőházak, padlásterek lakói. B. Révész László szerkesztő-rendező és Kőbányai János forgatókönyvíró-ripor- ter mégis fel merte vállalni ezt a témát, és nyomába szegődött néhány ilyen perifériára szorult sorsnak. Potom kilenc év eltelte után pedig a képernyőre is rákerültek a rokonszenvesnek nem mondható arcok, a fésületlen szövegek. Nagy igazságokkal ebben Az őszinte szó kevés ... című fekete-fehér dokumentumfilmben sem szembesülhettünk — a zűrzavaros otthoni állapotok, a széthulló vagy már széthullott család az oka mindennek —, de azért aki odaképzelte magát egyik-másik nyilatkozó helyébe, megborzonghatott: íme, hol kezdődnek és hova visznek azok a bizonyos tévutak. Akácz László ■Heti filmtegyzetb Soha, sehol, senkinek Jolanta Gusznic és Kozák András, a Soha, sehol, senkinek főszereplői. Egyre inkább úgy tűnik:filmek egész sorában végezik el filmművészeink azt a múlt árnyaival szembenéző tényfel- idézést, sőt, az események bizonyos elemzését is, amelyre egyelőre sem a történetírás, sem más fórumok nem vállalkoznak. A legutóbbi hónapok több dokumentumfilmje — a Törvénysértés nélkül, vagy a Faludy György, költő például — a munkatáborok és a kitelepítések tragikus emlékeit idézte. Akik e filmeket megnézték, megtudták: nem kell nekünk a GULAG-okat emlegetnünk, megvolt nekünk is a magunk hasonló „szervezete”. És ezekben is ezrek és ezrek kínlódtak, ok és indok nélkül, egy eltorzult politika rossz döntései nyomán. S nálunk sem rehabilitálták az ítélet, törvényes jogalap, vagy a bűnösség bármilyen bizonyítása nélkül táborokba zártakat. Kiengedték ugyan őket — de ezzel nem váltak tisztává, még ha nyilvánvalóan azok voltak is. Mindmáig úgy érzi a legtöbbjük: másodrendű állampolgár, hiszen hiába ítéljük el ma már a Rákosi-kor- szak atrocitásait, ennek a nem kevés ezer embernek a meghurcoltatását máig sem próbáltuk legalább utólag tisztázni. Nyomasztó teherként hurcolja ezeket az emlékeket az, aki átszenvedte, s az is, aki ma, kénytelen-kelletlen, még mindig vállalja a politikai, közéleti vagy jogi kihatásait. Az új magyar film — mely épp a napokban nyert első díjat a torinói filmfesztiválon — már nem a dokumentumfilm eszközeivel nyúl ehhez a kérdéskörhöz. Nem megvallatja a túlélőket, nem interjúvagy riportsorozatot készít, hanem egy, az eseményeket annak idején gyerekfejjel átélt filmművész alkotásaként játékfilmben kerül elénk a téma. Téglásy Ferenc (maga is jeles televíziós dokumentumfilmek rendezője) nyolcéves volt, amikor szüleivel és testvérével együtt kitelepítették. Átélte, végigszenvedte a meghurcoltatás minden fázisát, és mint élénk eszű, értelmes fiúcska, mindent mélyen be is vésett az emlékezetébe. Nem a kívülálló szemével látja hát a kitelepítések ügyét, történetét, hanem a szemtanúéval. És ha filmre viszi élményeit, akkor ez a történet egyszerre lesz a legszemélyesebb emlékezés és vallomástétel, meg a játékfilm, a fikció eszközeivel létrehozott műalkotás. A Soha, sehol, senkinek ettől a kettős fénytöréstől válik igazán jelentős filmmé. Téglásy ugyan a maga családjának történetét meséli el, de ebben a történetben sok-sok más család története is benne van, s ahogyan ez a történet megjelenik (a közeg, amelyben a kitelepítés lezajlik, a hatalom embereinek túlkapásai a nagy túlkapáson belül is, a megaláztatások láncolata, az értelmetlen gyötrések sorozata, stb.), az egyben hitelesíti is a hátteret. Nagyon nagy erénye a filmnek, hogy nem az indulat, a bosszú vagy a düh alapállását választja. Egyszerűen elmeséli, ami történt, elmeséli egy nyílt eszű, érzékeny fiúcska szemével nézve. S itt önkéntelenül kínálkozik a párhuzam a két hete bemutatott jugoszláv A papa szolgálati útra ment című filmmel. Az is egy fiúcska szemével nézve láttatta a hasonló eseményeket, ott is egy eltorzult politikai értékrend túlkapásainak lehettünk tanúi. E két film szinte egybecseng, csak éppen az előjelei mások az eseményeknek. S mint ahogyan azt is meg kellene néznie mindenkinek, akit érdekel a közvetlen múltunk, úgy ezt a filmet is ajánlani kell mindazoknak, akik az 1950-es évek legelején már éltek, s mindazoknak, akik azután születtek, hogy a törvénysértések megszűntek. A film címe arra utal, hogy a fiúcskától azt kérik: amit családi körben hall, arról Soha, sehol, senkinek ne beszéljen. Arról azonban, amiről a film szól, beszélnünk kell. Elég terhet cipeltet velünk a jelen is. Meg kellene hát végre szabadulnunk a múlt terheitől. Ebben segít nekünk ez a film. Komisszár Huszonegy évvel elkészülte után jutott el hozzánk a szovjet rendező, Alekszandr Asz- koldov filmje. Nem mi késtünk; a Szovjetunióban is csak tavaly mutatták be. Ismét egy úgynevezett „polcos”, dobozba zárt film tehát. És ismét csak nem nagyon értjük mai eszünkkel, mi lehetett ebben az alkotásban olyan veszedelmes, hibás, téves, hogy két évtizedig nem lehetett a közönség elé vinni. Az ugyanis ma már nem tekinthető gátló tényezőnek, hogy Aszkoldov filmje nem a sematikus ábrázolásmódot választja, amikor a polgár- háború éveiről beszél. Ebben a filmben a vörösök bizony nem nyalka lovaskatonák, s nem vasalt egyenruhás, vadonatúj csúcsos sapkás gyalogos egységek. Keshedt gebén vonszolják a túlterhelt szekereket, ócska homokfutón zöty- kölődik a nevezetes maxirn- géppuska, nyúzott, borostás, szakadt egyenruhájú, éhes, rosszul felfegyverzett ez a sereg, s ha az egységnek női komisszárja van (róla szól a film), az nem valamiféle or- leansi szűz, hanem élő, érző, szerelmes asszony is, aki gyereket fogan a szeretett férfitól, s mire megszüli, a férfi már rég halott. Aszkoldov filmje olyan, mintha Babel Lovashadserege ihlette volna: őszinte, kemény, kendőzetlen, de valamiben nem ismer tréfát: ezek a megviselt emberek a szovjethatalmat védik, azért harcolnak, s áldozzák fel az életüket. Ám ezt sem idealizálja. Az a szegény kis zsidó bádogos, akihez a várandós komisszárnőt beszáilásolják, a különböző hadak folytonos oda-vissza vonulásai közepette a vörösöket várja, mert azt reméli, ők nyugalmat hoznak. És aztán tapasztalnia kell, hogy azok sem hoznak — mert nem is hozhatnak — nyugalmat. Azt mondtam, nem értem, miért nem került a közönség elé ez a film? Talán mégis értem. Egy ilyen kép, egy ilyen emberi drámákkal teli megközelítés, egy ilyen őszintén ábrázolt forradalmi környezet és háttér eleve nem is lehetett elfogadható a pangás éveinek filmhivatalnokai számára. Takács István
