Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-24 / 254. szám

1988. OKTOBER 24., HÉTFŐ v/CgyfCTP Csak az igazság lehet meztelen Mi ez, ha nem átverés? Nevezetes esemény színhelye volt pénteken késő es­te Erdőkertes művelődési háza. Mint lapunkban is meg­írtuk, a helyiek arra vállalkoztak, hogy egy zártkörű bál keretében megmutatják a boldog jegytulajdonosoknak a meztelen igazságot. Azaz pontosítsuk: kétszáz forint le- szurkolása esetén egy ruhátlan hölgyet. E sorok írója, aki két órával a kezdés előtt már a helyszínen volt, tapasztalhatta, milyen nagy izgalommal várják a produkciót. A belépők már napokkal korábban elkeltek, s hiába próbálkoztak néhányan blicceléssel, a szigorú ajtónállók eszén nem lehetett túljárni. Egy-két bennfentes még az igazgató ifjabb Dániel Kornélt is megkörnyékezte. Velük együtt is azonban alig nyolcvanon várhatták a műsor kezdetét, amely már csak azért is vonzónak tűnt, mert a plakáton ott volt egy fotó, egy csinos, karcsú hölgy ruhátlan képe. „Ö lenne az?’’ — tudakolták többen is, de kénytelenek voltak beérni any- nyival, hogy nem erre a szereplőre kell várniuk, a fel­vételt ugyanis egy aktalbumból másolták ki. A sztriptíznek több szempontból is nagy jelentőséget tulajdonítottak a falu életében. Először is azért, mert a művelődési ház egyébként sem üres kasszájának tar­talmát kellett gyarapítania, ám sokan azt is remélték, hogy az izgalmas látvány hatására esetleg kedvező vál­tozások következnek be a helyi népesség számában. S bár senki nem tudta eldönteni, hogy melyik a fontosabb, mindenki — két sör és három rum között — többnyire a vetközésről beszélt. S elérkezett az óra. Tizenegy után néhány perccel megérkeztek a művészek Gödöllőről, ahol előzőleg már bemutatták műsorukat. Azt a produkciót, amelynek el­ső számaként egy fiatalember angolul, magnetofonról szóló zenére énekelt néhány ismeretlenül hangzó szá­mot, majd egy indiai hastáncosszám következett — mérsé­kelt sikerrel. A legnagyobb tapsot a bűvész fellépése kapta: jó humorral, érdekes, látványos trükkökkel szóra­koztatta a közönséget. A folytatásban egy angliai színes bőrű fiatalember brékelgetett, amit láttunk, abból tizen­kettő éppen egy tucat. S jött a fénypont. Kitettek középre egy széket. Nem mondom, jó vágású darab volt, a sejtelmes homályban furcsa kontúrokban rajzolódtak ki az ülőalkalmatosság körvonalai. A számban akadt még ezen kívül is néhány izgalmas szereplő. Láttunk egy vállra teríthető, prémmé átlényegült rókát is, meg — ha jól emlékszem — egy fekete szoknyát, két hasonló színű harisnyát, s egy mell­tartót. De majd elfelejtettem! Volt egy hölgy is, ha jól ír­tam fel a nevét, Hecsey Rea, a Prím Kulturális Kisszö­vetkezettől, aki a fentebb említett ruhadarabokat öt perc alatt levetette, s keblein fényes csillagokkal, csábos fe­kete bugyiban távozott a színről. Tegyük hozzá, csalódott moraj kíséretében. Hogy miért nem volt valódi sztriptíz pénteken este Erdőkertesen? Nos, nem azért, mert a tanács vb-titkára nem akarta aláírni a műsor engedélyezését — a papírt végül a tanácselnök látta el kézjegyével —, hanem azért, mert Hecsey Reá nem vetkőzik jobban. Ezt tőle magától tudom, csakúgy, mint azt, hogy vannak, akik nem ilyen szemérmesek, s a szervezőn múlik, kit küld. S egyéb­ként is: Magyarországon nem lehet ennél sokkal mez­telenebb egy hölgy. Hogy miért? „Nézzen utána” — mondta a művésznő, s elnézést kért, hogy sok a dolga, de nem ér rá velem tovább társalogni. Akik tehát már-már az igazgató vetkőztetését fon­tolgatták a borsos belépőket emlegetve, ne kapkodják el: járjanak utána, miért nem lehet ma hazánkban ru­hátlan hölgy egy sztriptízműsorban. Csak az igazság le­het meztelen... (furucz) Tollvonás egy színháztörténetben Déryné köreit zavarta Petőfi Adminisztratív intézkedés hozta létre 1958-ban me­gyénk színházát, amely a Pest Megyei Petőfi Színpad nevet kapta. Rövid idő alatt nagy megbecsülésre tett szert. Olyannyira, hogy fennállásának fél évtizedes ju­bileumán Keleti Ferenc, akkori megyei tanácselnök tar­tott ünnepi társulati ülést — a Városház utcai épület dísztermében. Minderről Ladányi István kézirat gyanánt kiadott köny­véből értesülhetünk. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósá­ga gondozásában látott napvi­lágot e töredékes mű a szín­padról, amelyhez a kötet szer­zője sok-sok élménnyel kötőd­hetett. Szigorúan tényszerű az összeállítás, mégis kiérződik a sorok mögül a színpad iránti szeretet, önmagáról mindössze öt mondatot ír a PMMI ad­minisztratív igazgatója, s azt is az utószóban. 1961-től tartozott felügyelete alá az „intézmény”. A Pest Megyei Hírlap egyik rovatában — a Reflektorfény­ben — állandó külső munka­társként írt annak idején elő­zeteseket, .kritikákat, bemuta­tókról s portrékat a művé­szekről. A Pest Megyei Petőfi Szín­pad tagjai ugyanis hivatásos művészek voltak, akik hihetet­len energiával rendelkezhettek. Naponta két előadást tartottak — abban az időben, amikor a televízió még csak a kezdeti szaKaszát élte. A sajtóbemuta­tókra rendszeresen délelőtt, a Kisszínpadon került sor — ma az Állami Bábszínház Kamara Színháza —, kora délután, il­letve az esti órákban pedig Cegléden, Nagykőrösön, Vá­cott, Szigethalmon, a Csepel Autógyár színháztermében, Gödöllőn; a Ganz Árammérő- gyár színpadán volt előadás. Szinte állandó bemutatóhellyé vált Törtei, Jászkarajenő, Bag, Túra, Albertirsa, Ceglédbercel, Ráckeve, Kiskunlacháza, Du­nakeszi és Abony is. Csak mel­lékmondatban említem, hogy ezek voltak azok az idők, ami­kor- egymás után épültek a művelődési házak. Így a leg­kisebb településeken is élvez­hették a színpadi produkció­kat. Az öt és fél esztendő alatt harmincnyolc színművet és három irodalmi műsort mutat­tak be. összesen 3 ezer 563- szor lépett fel a társulat, s 623 ezer 749-en tekintették meg őket. A megyei tanács ez idő alatt 2 millió 800 ezer forintot fordított a színpad támogatá­sára Aztán — 1964. június 1-jén — egy tollvonással véget ve­tettek az egésznek. A Déryné Színház javaslatára a Művelő­dési Minisztérium — a megyei vezetőséggel egyetértésben — megszüntette a megyei színpa­dot. Mellbevág a rideg, leltár­szerű felsorolás: 22 színész, egy rendező, egy igazgató, öt admi­nisztratív dolgozó, két gépko­csivezető, öt zenekari tag, ösz- szesen 36 ember; valamint a Pest Megyei Tanács által jut­tatott 870 ezer forint átadásra került a Déryné Színház igaz­gatóságának ... Akik ígéretet tettek Pest megye települései­nek zavartalan színházi ellátá­sára ...” Forgatom a lapokat, s egy sereg gondolat merül fel ben­nem: hol van már a hajdani Déryné Színház, és valóra vál­totta-e egyáltalán akkori foga­dalmát? Aligha! Persze, ez a megye mindig támogatta a kultúrát: 1834- ben a vármegyei közgyűlés megszavazta a pesti Magyar Színház megépítését. Négy esz­tendő múlva megnyitotta ka­puit. Aztán sokáig nem történt semmi. Igaz ugyan, hogy éppen húsz esztendővel ezelőtt Szentendrei Teátrum címmel nyári szabad téri játékok kezdődtek a vá­ros barokk főterén, de ezek aligha mérhetők össze a Petőfi Színpad vándorszínészeinek küldetésével. Milyen jó lenne, ha ez lelkes kis társulat — újra útra kelhetne... Vennes Aranka Ülés Fitz József emlékére A jövő a könyvtártól függ Emlékülést rendez október 28-án délelőtt tíz órai kezdet­tel az Országos Széchényi Könyvtár előadótermében Fitz József születésének századik évfordulója alkamából az Or­szágos Széchényi Könyvtár, a Magyar Bibliofil Társaság és a Magyar Könyvtárosok Egye­sülete. A rendezvényen a könyvtörténész, a könyvtár- igazgató és nyomdászpártoló Fitz Józsefről hangzanak el majd előadások. Fitz József a magyar könyvtárügy mintegy kétszáz éves történelmének kiemelke­dő alakjai közé tartozott. Élet­útjában szerves egységet al­kotott a tudományos kutatás, a nagyvonalú könyvtári re­formok elveinek kidolgozása és gyakorlati megvalósítása, valamint a tudományos ered­mények és gyakorlati tapasz­talatok átadását lehetővé tevő oktatás. Az iskolák mellett a könyvtárakat tekintette azok­nak az intézményeknek ame­lyektől elsősorban függ a jövő. Könyvtárvezetőként az ol­vasócentrikus könyvtár híve ü orsos ára (260 forint) ellenére már nem lehet kapni Hegedűs András A történelem és a hatalom igézetében című, önéletrajzi ihletettségű könyvét, amelyet a napokban a Kossuth Kiadó jelentetett meg. Rákosi egykori minisz­terelnöke ismért személyisége közéle­tünknek. Határainkon túl is számon tartott alkotó intellektus; életpályája merész ívelésű és jelentős. Eddigi írá­sai, könyvei sok kritikát, vihart kavar­tak. Lehet vele vitatkozni, egyet nem érteni, csak közömbös nem lehet vele szemben az ember. Nemcsak szubjek­tív alkata, hanem rendhagyó életpá­lyája és ideológiai, szociológiai tevé­kenység miatt sem. Az ötvenes években nagyon fiatalon, alig 33 évesen már politikus, az ország egyik vezetője. A politika csúcsán, a hatalom „igézetében” és egyben „szo­rításában” él. Sorsának alakulásában döntő fordulatot jelent az 1956-os el­lenforradalom. A Szovjetunióba kerül, ahonnan 1958-ban tér haza. Kisebb- nagyobb vezetői megbízatásokat vállal. Miután pedig — főként aktuális kérdé­seket érintő állásfoglalásai, nézetei miatt — többször is politikai viták ke­reszttüzébe kerül, kiszorítják a politi­kai és tudományos életből, „visszavo­nul" és legfőbb tevékenységi formája az elméleti munka lesz. Ez a könyve is ennek terméke. Fon­tos mondanivalója, érdekessége miatt is, de azért is, mert ebben a könyvé­ben összegezi a hatalom igézetében el­töltött esztendőket, azokat az éveket, amelyek döntően befolyásolták a ma­gyar társadalom alakulását, népünk sorsát. Memoár és egyben tanulmány is ez a kötet, amelyben a szerző igyek­szik feltárni a teljes valóságot, meg­mutatni, hogy a hatalomnak milyen a természete, hogyan alakult a társada­lom, milyen az a kor, amelyben él­tünk, élünk. Vagyis dúsított korrajz, amely jóval túlmutat a személyes élet­pályán, hangütése vitázó, bíráló, néhol rezignált, sajnálkozó, szomorú vagy ép­pen háborgó már-már kínzóan önkri­tikus. Vagyis nagyon jó könyv a Hege­dűs Andrásé. Minden szépítés nélkül mutatja meg A történelem és a hatalom igézetében Hegedűs András önvallomása a társadalmi és családi hátteret, életét, s vele együtt a társadalmat, amelyben felnőtt, s amely a felszínre dobta a rá­baközi parasztgytereket. Bemutatja családját, a falvakat, ahol felnőtt, szülőfaluját, a régit, amelyben gyermekként élt. a mait, amely — mint írja — már más, „radikálisan átala­kult, bár nem alakult ki benne egyen- lőségi társadalom, kollektivitás helyett inkább privatizálódás az uralkodó ten­dencia, mégis a mai falu összehason­líthatatlanul humánusabb, mint ami­lyenben gyermekkoromban éltem.” Leírja, hogy az iskolák hogyan ha­tottak rá, különösen a Görffy-kollé- gium nevelő, befolyásoló szerepét eme­li ki, amelyen keresztül jutott el az il­legalitásban működő párthoz, ismer­kedett meg a kommunista mozgalom­mal, lett annak egyik tevékeny harco­sa. Leírja a lebukása és szökése körül­ményeit, egyben megrajzolja a Béke­párt ifjúsági vonalát, a Szabad Diák­front tevékenységét, a háború szörnyű­séges éveit, a nyilas őrjöngést, a kibon­takozó nemzeti ellenállást. Ismerteti a felszabadulást követően első találkozásait vezető politikusokkal, az ifjúsági szervezetekben végzett munkáját, a párt „ötös fogatát” — Rá­kosi, Gerő, Révai, Farkas és Vass Zol­tán —, más nevükön a moszkvai cso­portot, amely a párt vezetését kisajá­tította. Ismert, hogy Hegedűs részt vett a földosztásban, amelyet most utólag elsietettnek tart. Persze ezen is lehet­ne vele vitatkozni, hiszen tovább már nem lehetett vele várni, a parasztok maguk kezdeményezték, sőt, sok he­lyen meg sem várták a földreformról szóló törvényt, hanem maguk kezdtek hozzá a föld szétosztásához. Az egyéb eseményeket is szerepén, tevékenységén át értékeli, elemzi, akár a pártfunkcionáriusok képzéséről, akár a koalíciós politizálásokról volt is szó. A fordulat évét megmutatva ismerteti a Rajk-ügyet, a koncepciós pereket, a tömeges kollektivizálást, a hatalomhoz való mind közelebb kerülését, miköz­ben családi életének alakulását is meg­írja. A lényeg azonban a politika ala­kulása, az ország helyzete, amely egy­re romlott, sőt az ő értékelése szerint is a szakadék felé sodródott. Ismerteti a Sztálin halála utáni viszonyokat, az „új szakasz” kialakulását, a szovjetek szerepét a magyar politika alakulásá­ban, az 1953-as kormányprogram ki­dolgozását, amely kétségtelen Nagy Imre nevéhez fűződik, említi az eí- szalajtott lehetőségeket, az SZKP XX. kongresszusának hatását, Rákosi levál­tása körüli huzavonát, s e körül a sa­ját szerepét s azokét.i akik felelősek voltak a körülmények kialakulásáért, s akik nem tudtak vagy nem is akar­tak cselekedni a nép érdekében. Kétségtelen, hogy Hegedűs nem szé­píti meg a saját szerepét, felelősségét, nem kis kritikával elemzi az akkori vi­szonyokat, tárja fel az igazságot, nem hallgatva el a különböző, sokáig tabu­nak számító témákat sem. Éppen eb­ben van könyvének érdekessége, hite­le. Az 1956-os eseményeket az ő szem­üvegén is láthatjuk. Sok minden újat megtudunk róla, de következtetéseivel nem mindenben lehet egyetérteni. Ma is vita van körülötte, és még lesz so­káig. Hogy minek indult és hogy mi lett belőle, akárhogy ítélik meg — for­radalomnak, ellenforradalomnak — 1956 már a történelemé. Mindenesetre tanulságul szolgál. í-l egedűs András könyve — bár, mint u már hangsúlyoztam — részleteiben és egészében is vitatható, hozzájárul a történelem igazabb megismeréséhez, a valóság teljes feltárásához. Gáli Sándor volt. Azok a reformok, ame­lyeket 1930-ban Pécsett az Egyetemi Könyvtár igazga­tójaként megkezdett, majd 1934-től az Országos Széché­nyi Könyvtár vezetőjeként nagyobb méretekben folyta­tott, mind ezt a célt szolgál­ták. A nemzeti könyvtár igaz­gatójaként 1936-ban az ő kez­deményezésére kezdte meg a Széchényi Könyvtár a köteles­példányok alapján a Magyar Nemzeti Bibliográfiai megje­lentetését. A száz éve született tudós­ra emlékezve az ülés kiegé­szítéseként kamarakiállítás nyílik Fitz József életútjáról és műveiből. Ugyancsak a centenárium alkalmából vá­logatás is megjelenik eddig kiadatlan műveiből a Magyar Bibliofil Társaság gondozásá­ban. A felsőoktatás reformja Nyílt levél Ismeretes, hogy a KISZ KB Egyetemi és Főiskolai Tanácsa legutóbbi ülésén nyílt levelet fogalmazott meg a Miniszter- tanácsnak. E levél megszületé­sének hátteréről tájékozódott az MTI munkatársa a rétegta­nácsnál. A rétegtanács tisztségviselői elmondották: az egyetemi és főiskolai tanács már az 1980-as évek eleje óta részt vett a fel­sőoktatási reform különböző tervezeteinek, programjainak kidolgozásában, legutóbb a fel­sőoktatás helyzetét elemző és a továbblépés módozatait is kör­vonalazó cselekvési program kimunkálásában. Azóta a kormány jóváhagyta a felsőoktatás fejlesztésének cselekvési programját és létre­hozta a fejlesztési alapját. Ugyanakkor együtt az egyete­misták. a főiskolások, a fiatal oktatók, KISZ-esek és KISZ-en kívüliek egyaránt úgy érzik: nem történt érdemi változás A felsőoktatás átfogó _ re­formját, kiemelt fejlesztését az egyre szaporodó egyetemi de­monstrációk is sürgetik. A felsőoktatásban tanuló és dolgozó fiatalok átgondolt és megvalósítható szakmai-politi­kai koncepciót igényelnek, s támogatják a felsőoktatás tel­jesítményelven alapuló, sze­lektív fejlesztésének kormány- programját. Következetes vég­rehajtását annál is inkább sürgetik, mert a kormány nem­régiben elfogadott ifjúságpoli­tikai feladattervéből is és az előzetes költségvetési tárgyalá­sokból is arra lehet következ­tetni, hogy a felsőoktatás ki­emelt fejlesztésé továbbra is várat magára. A rétegtanács a felsőoktatás átfogó és kiemelt fejlesztését szorgalmazó tevékenységét nem tekinti lezártnak a nyílt levél megfogalmazásával. Újabb szakmai javaslatsort dolgozott ki az átfogó reform érdekében, valamint a felsőok­tatási KISZ-szervezet később elfogadandó politikai program- tervezetében is megjelöli a fel­sőoktatással, a tudományos ku­tatással és a műszaki fejlesz­téssel kapcsolatos legfontosabb teendőket. SlTv-FIGYELŐ' Blll^ftaöV. Történelmi isme­reteink még csak-csak vannak arról, hogy mi történt a forra­dalom befejeződése után a Szovjetunióban — különösen mostanában lehet olvasni er­ről az időszakról számos új­donságot —, ám az akkori idők művészi megörökítése sokkal hiányosabbnak mond­ható. Régi kötelező olvasmá­nyaink meglehetősen egyolda­lú szemlélettel adtak képet az eseményekről, s az, hogy tu­lajdonképpen hogyan élt, né­zett szembe az új helyzettel a hétköznapi ember, nos, az ilyen írások csak gyér szám­ban kerültek a kezünkbe. Ezért is hatott a meglepetés erejével az a Bulgakov-dráma, amelyet pénteken este a Buda­pesti Művészeti Hetek kereté­ben mutatott be a televízió, s amely mű —_ címe szerint Zojka szalonja — egészen más világba vezette el a nézőt, mint a többi, e korról szóló prózai mű vagy színdarab. Ez az 1920-as években ját­szódó jelenetsor ugyanis a tár­sadalom mögöttes szféráiba engedett bepillantást: abba a félvilági — hogy azt ne mond­juk, alvilági — traktusba, ahol a kiöregedett szépasszony sok­szobás luxuslakását afféle di­vatszalonnak álcázva titkos ta­lálkahelyet rendez be. Ide, ebbe a habfüggönyös, hűtött pezsgős környezetbe robban, tántorog, szédeleg be a moszk­vai társaság megannyi jelleg­zetes figurája, és éli a maga sírva vigadó életét egészen addig, amíg egy gyilkosság vé­get nem vet a dáridónak. S ami roppant mulatságos ebben a darabban, az az, hogy a maguk suta csetlésével-bot- lásával megjelennek ebben a kompániában azok a polgártár­sak is, akik immár új jelsza­vakat hangoztatva jelzik, jelez- getik: más lett már a világ. A műfaj mindezek ismereté­ben nem is lehetett egyéb, mint tragikomédia. Dicséretére a rendező Félix Lászlónak, nem hagyta magát a kínálkozó lehetőségektől el- csábíttatni, és az egészen har­sány ábrázolásmódtól ügyesen visszakozott. így aztán tényleg egy egé­szen remek figurasort láthat­tunk, kezdve Béres Ilonával, aki hosszú esztendők óta nem kapott ennyire neki való sze­repet, folytatva Haumann Pé­terrel, akinek álfőkönyvelője valahonnan Ilf és Petrov ko­rabeli históriáiból ismerős, és befejezve azzal a Harsányi Gá­borral, akit eleinte meg sem lehet ismerni, egyrészt pompás maszkja miatt, másrészt meg azért, mert egyúttal egy igazi jellemet — a jellemtelenség jellemét — játszotta el. És hát a többiek is — a mackós Vaj­da László, a téveteg Kozák András, a gyilkos kínai sze­repében egészen eredeti Rm- dolf Péter stb. stb. — remek partnerei voltak egymásnak. Némi gondunk csupán azzal lehetett, hogy Bernát László dramaturg egy kissé engedé­kenynek bizonyult, s így az egész szalonmese hosszabb lett egy picit a kelleténél. Különö­sen a tragikomédia második felében lehetett volna bátrab­ban beavatkozni, s akkor a társasjáték nem alakult volna át annyira magánszámok egy­másutánjává. Mindazonáltal, sose legyen nagyobb pana­szunk és rosszabb televíziós esténk... Parabola. Mindehhez az egy­korú híradófilm-betétekkel is gazdagított életképhez ráadás­ként Árkus József Paraboláját habzsolhattuk. Nos, ez is iga­zán pompás csemege volt, hi­szen a Parlament legutóbbi ülését úgy házasította össze a Ki mit tud?-dal, hogy az egé­szen eredeti módon szatirizált, fricskázott, nevettetett. Vérbe­lien politikus revü volt. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents