Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-18 / 249. szám

1988. OKTOBER 18.. KEDD p A termelő ember műveltsége gazdasági tényező Igénytelenségre kényszerítve „A tudás az érzés és az akarás egybeforrása. Megis­merni mindent, kiválogatni a legjobbat, hinni benne a szeretet erejével és heroikus elszántsággal megvalósí­tani belőle minden nap minden lehetőt.” (Szabó Ervin) A fenti sorokat akár Soós Mihály igazgató, a szigetszent- miklósi Vasas Művelődési Központ és Könyvtár vezető­jének ars poeticájaként is felfoghatjuk. Véleménye sze­rint — amellyel csak egyet­érteni lehet — a kultúra, a kultúra terjesztése, a társa­dalom tagjainak kulturáltsá­ga meghatározó egy adott nemzet életében. Hogy a ter­melő ember műveltsége gaz­dasági tényező, az közgazda­ságilag is kimutatható. A min­dennapi valóság azonban saj­nos mást bizonyít. Nevezete­sen azt, hogy ma, amikor el­ismerjük az ország gazdasági fejlődésének elsődlegességét és elvárjuk, hogy a gyári munkás világszínvonalú ter­mékeket állítson elő, magát a termelő embert nagyfokú igénytelenségre kényszerítjük kulturális téren. S ez az állí­tás még akkor is igaz, ha tud­juk, hogy a művészet, a kul­túra iránti igény az egyén ál­tal szubjektiven, és nem az állam által irányítva motivá- lódiik. Csakhogy elvárható-e a ma­gát tisztességesen agyondol­gozó, megélhetési gondokkal küszködő kétkezi munkástól a „magas” kultúra iránti igény, főleg akkor, ha az egy­re drágább címkékkel ellátva kerül a dolgozók kulturális bevásárlókosarába. Mert az, hogy a művelődés anyagi fel­tételei egyre kedvezőtlenebbé válnak, ma már senki előtt nem titok; közismert tény. Egyelőre élnek Ezen ismert gondok miatt felhősödik be beszélgetőpart­nerem, Soós Mihály homloka is. — Még tartjuk magunkat, még optimisták vagyunk, és együtt a csapat — biztatja ön­magát —, de ha belép a meg­emelt társadalombiztosítási já­rulék (tíz százalék helyett negyvenöt lesz), akkor nem tudom megmondani, mi tör­ténik...— tárja szét karját az igazgató. A „kiművelt” fők számára fővárosi színházakat dotál az állam 30—40 száza­lékkal, de bennünket, akik­nek feladata elsősorban a mun­kásrétegek művelése lenne, bennünket vajh ki dotál­jon ... ? Az amúgy is agyon­terhelt gyár vagy a szakszer­vezet? És ők miből tudnának jobban támogatni bennünket? Van művelődésiház-igazgató a képviselők között a Parla­mentben, vagy lesz ilyen kül­dött a szakszervezeti kong­resszuson — azt gondolja...? Nekünk, népművelőknek azt mondják: keressétek meg a módját, hogyan tudtok kijön­ni.., És mi, akik még úgy- ahogy elboldogulunk a közép- kategóriájú művelődési há­zak közül, egyelőre élünk és tesszük a dolgunkat. A ná­lunk kisebbekről ugye nem kell, hogy beszéljek, közis­mert az ő agonizációjuk, s nemegyszer a teljes megsem­misülésük. Ebben a formá­ban, ahogy most működünk — ha a támogatás és elvonás mértéke így marad — nem lesz ránk szükség. Az egyeteme­ken és a főiskolákon oktatott népművelés tananyaga — pénz hiányában — ma úgy, ahogy van, használhatatlan — mond­ja kicsit szomorúan, de azért mégis valami csodában re­ménykedve az igazgató nép­művelő. — De kérem, ne ve­gye „panaszkodósra” a hang­nemet, mert a gyár és a va- saszakszervezet minden tőle telhetőt megtesz, hogy műkö­désünket segítse. A valóság egyelőre tényleg nem kétségbeejtő. A művelő­dési ház rendezvényei nagy­jából telt házasak, az állomá­nyi létszám teljes, a műkö­déshez szükséges tárgyi és technikai feltételek biztosítot­tak. Potomsarok Látogatásom alkalmával két klubszobában a 208-as Ipari Szakközépiskola tanulói­nak elméleti órái zajlottak éppen. Pillanatnyilag ez az osztálytermük, amíg iskolájuk bővítése folyik. A könyvtár­ban délelőtt lévén, gyengébb a forgalom, két középiskolás srác ül egymás mellett, előt­tük a nagy orosz—magyar szótár. Gépjármű-villamossá­gi technikusnak tanulnak Pes­ten. Most éppen orosz lecké­jük fordításával bajlódnak. A folyóirat-olvasóban egy idő­sebb úr színes magazinokat lapozgat, mellette pedig Szá­lai Gyuszi, a Szigethalmi í. Számú Általános Iskola nyol­cadikosa ül, és Wilhelm Hauff A spessarti fogadó című regé­nyét bújja elmerültem Ma- josházáról jár be suliba. Ezen a héten mezőgazdasági mun­kán voltak, s úgy gondolta, az autóbusz indulásáig olvasás­sal üti agyon az idejét. A könyvtár egyik szegleté­ben számomra újdonságnak tűnő, de rendkívül csábító he­lyet fedezek fel. Régi újsá­gok, folyóiratok bekötött pél­dányai, 20-30 évvel ezelőtt kiadott könyvek: regények, verseskötetek kicsit elhaszná­lódott példányai kaphatók né­hány forintért. Akár potom­saroknak is keresztelhetnénk e zugot. Lehetetlen megállni, hogy az ember ne vásároljon itt valamit. — Természetesen szó sincs a 65 ezer kötetes könyvtárunk vagyonának elherdálásáról — ad készségesen felvilágosítást Miszori Jánosné könyvtárve­zető. — Mi, az idén először, a nyár elején kezdtük ezt az akciót. Azt hiszem, a Főváro­si Szabó Ervin Könyvtár ta­lálta ki. Az alapgyűjtemé­nyünk természetesen érintet­len marad, csupán olyan pél­dányokat adunk el, amelyek­ből annak idején többet is vá­sároltunk, az újságok közül pedig azokat, amelyeknek le­járt a megőrzési ideje. Segíts magadon A könyvtárvezető szerint ugyan már kisebb a válasz­ték, mint az induláskor, ne­kem szerencsére még sike­rült találnom hat darab érde­kes könyvet, amiért mindösz- sze 47 forintot fizettem. Ez is egyik módja a nép­művelők segíts magadon-ak- ciójának — mondják búcsú­zóul a könyvtároslányok. Antal Piroska Tiroli maszkok a Néprajzi Múzeumban Az ördög tornacipőben jár Egy riasztó maszk a kiállításról (Gottlieb Géza felvétele) Az égitestek vándorlásának népi megfigyelései már évez­redekkel ezelőtt kijelölték az esztendő beosztását, s a csil­lagászati eseményekhez kap­csolódóan kialakultak az egyes évszakok ünnepkörei is. így az északi félteke népcsoport­jai között mindig is megem­lékezésre, vigadozásra szolgál­tatott okot a téli napforduló, Ébren tartani a nemzetiségi tudatot A százfelé nyitott nagyközség A tizenötezer lakosú Pomázon több nem­zetiség él: szerbek, szlovákok és németek. Jól lehet, részarányuk nem jelentős, de kulturális örökségük mégis meghatározó! Például épí­tészetileg igen változatos a település arculata. A köztudatban azonban valahogy az ragadt meg: szerb falu. — Mi lehet ennek az oka? — kérdezem Polgár Tibor tanácselnöktől, aki a Pest Me­gyei Tanács nemzetiségi albizottságának tagja. — Minden bizonnyal az — kezdi —, hogy az összes többi közül hagyományaik, nyelvük a legélőbb. Az ország nemzetiségi közéleté­ben aktívan vesznek részt. Igaz, újabban a németségnél szintén ezt tapasztalom. Százfelé nyitott nagyközség a miénk. Szellemi élete is az. Bár ritkábban telik országos rendezvé­nyek megtartására. Mi támogatjuk, ösztönöz­zük a kezdeményezéseket: legfőképpen a nyelvtanulást — már az óvodás kortól. Az alapfeltételek biztosítottak, hiszen kétnyelvű csoportok léteznek. Belos Péter, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége elnökségének tagja figyelmesen hallgatja a tanácselnök szavait. Jól ismerik egymás gondolatait, hiszen gya­korta csak úgy beszalad hozzá megbeszélni a köz ügyeit. — Egy pillanatra álljunk meg a kétnyelvű kifejezésnél — szólal meg. — Három iskola­típust különböztetünk meg: magyar tanítási nyelvű általános iskolát, amelyben fakultatí­van oktatják a nemzetiségi nyelvet. A másik a nemzetiségi tannyelvű iskola, ahol minden tantárgyat anyanyelven tanítanak. Magyar- országon Lórév és Deszk rendelkezik ilyen­nel, ám ezek csupán alsó tagozatosak. A har­madik a kétnyelvű iskola, ahol minden tár­gyat két nyelven tanítanak. Tökölön öt év­vel ezelőtt kezdtük a környezetismeretet, az ének-zenét és az osztályfőnöki órát horvát nyelven tartani, de ott is csak alsó tagozat­ban. Szentendrén, Pomázon, Budakalászon, Százhalombattán, Szigetcsépen és Ráckevén a felsősöknek fakultatív az anyanyelv oktatá­sa. A történelmi hűség kedvéért el kell mon­dani: az említett helyek rendelkeztek görög­keleti szerb egyházi iskolákkal, amelyekben anyanyelven oktattak. Ezek helyett hozták létre Pesten, a Rózsák terén a szerbhorvát is­kolát. Mi, akik e településeken tanítottunk, évtizedekig folytattunk kemény harcot a fő­városba nem került gyerekek nyelvoktatá­sáért. Nagy szerencsénk, hogy a megye párt- és állami vezetői akkor is fontosnak tartják az anyanyelv tanítását, ha csupán hárman igénylik, holott a központi határozat tizen- ötös létszámot szab feltételként. — Mit tesz a szövetség az anyanyelvért? — Arra ösztönzi az ifjúságot, hogy pedagó­gusi pályát válasszon. Mert például matema­tikát, fizikát nincs aki tanítson Ehhez azon­ban a tanár presztízsét kellene helyreállítani. — Ugyanúgy, mint a magyaroknál. Sőt, még inkább, mert mi jobban érezzük ennek a hiá­nyát. — Milyen segítséget tud nyújtani a nagy­községi tanács? — Mi is azokkal a problémákkal küszkö­dünk, mint a legtöbb Pest környéki telepü­lés: tanteremhiány, két műszakos oktatás — mondja Polgár Tibor. — Ennek ellenére mind a szerb, mint a német nyelv oktatásához adottak az alapfeltételek. A tanácsnak, az is­kolának és a szövetségnek azonban mégis jobban össze kell fogni: nemcsak az anya­nyelv tanulására ösztönözzük a gyerekeket, hanem használatára is! — Például, hogy olvassanak? — Igen, de ahhoz könyvek kellenének! Mű­ködik ugyan könyvtárunk a művelődési ház­ban, azonban már régi és agyonolvasott az irodalom. Folyóirat pedig kevés jár. Sajnos, mindezeket csak valutáért lehetne beszerezni. Nekünk is az a véleményünk, hogy a megyei tanácsnak valamifajta anyagi bázist kellene teremteni a nemzetiségi kultúra támogatásá­ra. Jugoszláviában Pomázot úgy ismerik, mint a szerb nemzetiség egyik bázisát. Né­hány hónappal ezelőtt ellátogatott hozzánk az ottani szerb kulturális egyesület titkára, hogy testvérvárosi kapcsolatot teremtsen velünk. Azonban sem anyagiakkal, sem hatáskörrel nem rendelkeztem ehhez, s így a dolog abba­maradt. S honnan vennénk pénzt a művészeti csoportok utaztatásához, illetve vendégül lá­tásához? — A határ menti területeken tudják fogni a jugoszláv rádió és tévé adását — kapcsoló­dik a témához Belos Péter. — Hozzánk azon­ban még a pécsi rádió szerbhorvát nyelvű tájékoztatása sem jut el. Átjátszó állomásra lenne szükség, aminek megépítésére szívesen áldoznánk. — Az egyházi iskolák államosítása kapcsán jutott eszembe valami — szól közbe a tanács­elnök. — Százhalombattán az államosítás után az iskola épületét, amelyhez érzelmileg kötődött a szerbség, odaadták klubnak. Mi a volt szerb iskola most megüresedő részét visszaadjuk az itt élő szerbségnek, akik vál­lalták, hogy rendbe hozzák, és klubot alakí­tanak ki benne. — Mennyire egységesek a délszláv nyel­vek? — Én ezt a II. világháború után kialakult gyűjtőfogaimat nem tudom elfogadni — je­lenti ki Belos Péter. — Ez hozzávetőleg olyan, mintha azt mondanám: a finn-ugor nyelvcsa­ládhoz tartozó magyarság. Az országos vá­lasztmányi ülésen javasoltam, nevezzük ne­vén anyanyelvűnket! Történelmi gyökereink lassan 300 éve­sek, az egész magyar társadalom történelmé­hez tartoznak, ahhoz a társadaloméhoz, amely befogadott egy olyan menekült népet, amely nem tagadja meg múltját és mivoltát. Vennes Aranka vagy a tavasz közeledtét jel­ző farsang ideje. Ennek a két időszaknak osztrák szokásai­ból elevenít fel néhányat a Maszkparádé az Alpokban című kiállítás, amely novem­ber 27-ig látható a Néprajzi Múzeumban. Dagik meglovaglása Már a bejáratnál busa sze­möldökű, nagy subájú, ijesz­tőre faragott fejű — a mi bu­sójárásunk szereplőire emlé­keztető — figura támaszkodik a botjára, és köszönti a belépőt. Az ember nagyságú alak, töb­bi társához hasonlóan Felső- Karintiából és az osztrák Alpokból, Spittal an der Drau múzeumából, illetve Ober­drauburg város gyűjteményé­ből került Budapestre. A négy bemutatott maszkos felvonulás közül az első a Dagik meglovaglása címet vi­seli. A játék eredetileg far­sangi szokás volt, de mosta­nában egy nyári vasárnap délután rendezik meg négy- évenként Tirolban, az Inns­bruck közeli Axamsban. A címszereplő szélesre tömött vállú, kövér alakoknak két­szer kell végigjutniuk a falun bukás nélkül, ami nem egy­szerű feladat, tekintve, hogy az egész nézősereg lelkesen a nyomukba veti magát, és igyekszik őket hátulról a földre ráncigálni. Állítólag a bukásmentes Dagi-futás jó ter­mést, a sok menekülő Dagi pedig jó kukoricatermést ígér. Lucifer és szalmaember Minden év december ötödi­kéjének ünnepe Stájerország­ban — így hívják ugyanis magyarul a tájékoztató szö­vegben Stájer tartománynak fordított osztrák országrészt —, > a salzkammerguti Taup- litzban a Mikulás-játék. A szo­kás az ellenreformáció korára, a XVI. század második felére vezethető vissza, azóta száll­nak szájról-szájra a játék szö­vegei, és öröklődnek családon belül apáról fiúra a felhasz­nált jelmezek, álarcok. A plé­bános, a koldus, a halál, Lu­cifer, a szalmaember évszá­zadok óta hagyományos figu­rái az ünnepségnek. Az utóbbi időben — olva­som az egyik rendezvényen készülő fotó alatt — szerve­zett csoportok jöttek létre — főleg Felső-Karintiában az álarcos szokások mai ízlés szerinti átalakítására és fenn­tartására. Hogy a hagyomány megőrzése sikerült, azt nem­csak a bemutató anyaga bizo­nyítja, hanem az az elmúlt évekbeli mulatságokon készí­tett videofilm is, amelyet szintén láthatnak a látogatók. És nincsen gond a tradíciók korszerű adaptációjával sem, különösen a halál figurája si­került modernre és sportos­ra: Nike edzőcipőben, fehér frottírzokniban és jogging­felszerelésben lengeti a kaszá­ját. De a mai kor követelmé­nyeinek engedelmeskedik aa Adidas cipős ló és ördög is, akárcsak a réges-régi, festett maszkjukhoz farmernadrágot és piros síkesztyűt hordó ál­arcos felvonulók. Kapafogú boszorkányok Érdekes módon a divathul­lámok a női alakok ruháját érintetlenül hagyták, a krumpliorrú, kapafogú boszor­kányok a vidék népviseleté­ből származó szoknyában, kö­tényben vonulnak seprűjük­kel. Egy változás azonban le- tagadhatatlanul napjainkat idézi: a felvonulás megrende­zéséhez hatósági engedély szükségeltetik. Mörk Leonóra Az idén másodszor Régi zene Szentendrén A Szentendrei ősz keretén belül, a zenei világnap és a múzeumi hónap eseményeihez kapcsolódva, az idén másod­ízben rendezi meg Szentend­rén október 23. és 30. között a régi zenei napokat a városi tanács, a Pest Megyei Műve­lődési Központ és Könyvtár, valamint a Vujicsics Tihamér Állami Zeneiskola. Az ese­mény bemutatkozási lehetősé­get kínál a réjji zene műve­lőinek, elsősorban az úgyne­vezett historikus irányzat kép­viselőinek, és a közönséget is megismerteti az ilyen jellegű muzsikával. A programokkal párhuzamosan a zeneiskola szervezésében szakmai kurzu­sokra is sor kerül; zenetaná­roknak és érdeklődő muzsiku­soknak Lőrintz László, a ze­neiskola tanára, a kecskeméti Régizene Együttes tagja és Gál Márta, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára tart gyakorlati oktatást csem­balójátékból és kamarazené­lésből. A tanfolyam zárásaként oktatók és diákok közös hang­versenyen lépnek majd fel. A szentendrei régi zenei na­pok nyitó hangversenyét Szí­nek és századok; pillantás a középkori zene világába cím­mel október 23-án, vasárnap este 7 órakor rendezik meg a városi tanács dísztermében, két svájci művész, a Pro Hel- vetia-alapítvány támogatását élvező Rene Zosso és Anne Osnowycz közreműködésével. Másnap, október 24-én dél­után 5 órától Farkas Gyöngyi A cimbalom szerepe a közép­kor és a reneszánsz zenéjében című előadását és koncertjét hallhatja a közönség a Vuji­csics Tihamér Zeneiskola nagytermében. Kedden, 25-én este 6 órakor a Czóbel Mú­zeumban Horváth Anikó csembalóművész ad hangver­senyt Péteri Judit közremű­ködésével, az est címe: Régi billentyűszene egy vagy két hangszerre. Október 27-én, csütörtökön este 7 órakor a városi tanács dísztermében a kecskeméti Régizene együttes lép fel, más­nap este 6 órakor pedig a zeneiskola nagytermében a budapesti Instrumenta Histo- rica együttes mellett bemutat­koznak a már említett kama­razenei kurzus résztvevői is. Október 29-én, szombaton este 7 órakor a városi tanács dísz­termében a budapesti Concer­to Armonico együttes koncer­tezik, Spányi Miklós csem­balóművész és Szüts Péter koncertmester művészeti veze­tésével. Közreműködik Lax Éva énekesnő. Az egyhetes eseménysorozat záróhangver­senyén, október 30-án este 7 órakor a városi tanács díszter­mében a Bécsből érkezett Re­ne Clemencic, valamint a szentendrei Kecskés együttes lép fel.

Next

/
Thumbnails
Contents