Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-14 / 246. szám
4 1988. OKTÓBER 14., PÉNTEK Valutáért eladható, még sincs valuta Hamarosan már boríték sem lesz Lassacskán kezdjük megszokni a papírhiányt — csakúgy, mint minden rosszat, ami az utóbbi időkben ér bennünket. Papírzsebkendő helyett előkerülnek a fiók melyéről időnként a már elfeledettnek vélt textilkendőcskék, WC-papír helyett — mert hogy időnként ez is hiánycikk — megteszi a papírszalvéta, az éppen kapható papírzsebkendő, sőt, néhány helyen az a bizonyos újságpapír is, amiből manapság úgyszintén oly kevés van. Alkalmazkodunk. Egyenként, családostul, vállalatostul. Bizonyára azt is megszokjuk majd, s leleménynyel megoldást is találunk, ha ránk köszönt a borítékmizéria. A vállalat, amely az utóbbi időkben gyakorta került a kérdések, piszkálódások kereszttüzébe, s amely arra lenne hivatott, hogy ellásson bennünket papíráruval, valójában nem tartozik alapvető ellátási kötelezettséggel. Tizenkét gyára, önálló kutató-fejlesztő intézete, valamint a gépek, alkatrészek gyártására hivatott egysége szakosodva teszi dolgát napról napra, évről évre. Igaz, nem úgy, mint majd négy évtizeddel ezelőtt, amikor a Papíripari Vállalat hazánk 50 kiemelt cége közé tartozott. Sok dolog változott azóta... Vége szakadt a sornak Szentendrén, a nagyvállalat egyik gyárában nem is kell oly messzire visszatekinteni, mint az említett négy évtizeddel ezelőtti múlt. Elegendő, ha csak a 60-as évekbeli beruházásokra, arra az öt olasz gépre gondolnak, amely akkoriban megoldást hozott gondjaikra. Valamivel később két NSZK-beli géppel, s néhány speciális berendezéssel is gyarapodtak. Aztán vége szakadt a sornak, s ha a gyár fejlődéséről akarnánk szólni, itt akár be is fejezhetnénk. Öreg gépen termelnek Mint ahogy félő, hogy az említett, egykor korszerű masinák is bevégzik termelő életüket hamarosan. Az olasz gépeknek ugyanis a gyártók 20 éves élettartamot jósoltak, s ma már nem gyártanak hozzá alkatrészeket sem. Pedig Szentendrén még javában dolgoznak a matuzsálemi korú gépek. Már amikor bírják a strapát, a rablógazdálkodást, amelyet a gyár dolgozói kénytelenek folytatni itt rajtuk. Mert az eredetileg egy mű- szaknyi működésre tervezett és járatott gépek most folyamatosan, három műszakban, sőt, gyakorta hétvégeken is dolgoznak. Hiába, kell — kellene — a boríték. A Papíripari Vállalat e Duna-parti gyárában ugyanHarcmodor Vállaljuk-e az ütközést? Konfliktusaim története.’ Mostanában kedvem volna, ha időm is engedné, hogy megírjam régi és friss emlékű csatáim történetét. Már arra is jó lenne ez, hogy rákényszerüljek végiggondolni: mennyiben okoztam én magam a saját bajaimat, mennyiben mások, egy korszak szelleme, ellentmondásos volta? A néppel tűzön-vízen át! elvét, az igazmondás mindenek- felettiségét, erkölcsi követelményét nevelték belénk már az általános iskolában, aztán a többi szinteken, amikor a hivatalos politikának már nem hittek körülöttünk a felnőttek, amikor már félve mondták ki az igazat, a gyűléseken vastap- solók egymást figyelték, hogy a másik mikor hagyja abba, nehogy ők legyenek ebben az elsők. — Más az elv, más a valóság — mondogatták körülöttünk a tapasztaltabb és megfáradt felnőttek. Volt, aki ehhez tartotta magát az új nemzedék tagjai közül is, míg más nem akart megalkudni, hanem tört, ahelyett, hogy hajlott volna. Pedig később sokszor ezt tanácsolták. Maradandóbb volt az a biztatás, ami falusi kis állomásokon maradt a fülükben: — Ne felejtsd el, kik között nőttél fel, honnét indultál! Jöttek az okos főnökök tanácsot adni, iskolát tartani egy-egy nagy összeütközés után. Nem voltál politikus diplomatikus. Ezen aztán volt mit csodálkozni, mert hisz nem mondott az ember semmit sem vitapartnerének az igazságon kívül, még csak egy sértő szót sem ejtett ki a száján. Az meg mégis rohant a felsőbb hivatalokhoz, mondta a magáét tanúk nélkül, és meg is hallgatták. Aztán lehetett kimagyarázkodni. Régi beidegződések, presz- tízsnarcok; a szűk szervezeti és személyi érdek, amely előbbre való volt a köz javánál. Sokszor úgy tűnt, szélmalomharc velük hadakozni. Ám mégis élt a remény, hogy egyszer eltűnnek ezek, megváltozik a harcmodor, talán vitakultúrává szelídül. Bár azzal is számolni kellett reálisan, hogy a nagyobb demokrácia semmiképpen sem a kényelmet jelenti, inkább éles küzdelmet. amikor az érdekek a maguk valójában tárulnak fel, s ütköznek össze — véltük — lovagias szellemi tornában Ez sem megy máról holnapra, amint tapasztalhatjuk. A régi gondolkodás és magatartás kövületeit nehezen mossa szét az új idők áramlata, nem működnek gombnyomásra induló automatizmusok. A konfliktusok története még nem akar véget érni. Sőt, átmenetileg mintha szaporodnának a feszültségek, az ilyen terheket okozó esetek. Időnként még előkerülnek a régi eszköztár rekvizitumai, bokszolói hasonlattal szólva nem ritkák az övön aluli ütések, a bajkeverés. A hatósá- gosdi szerep imádata olyan hivatalokban, ahol a köz szolgálata a feladat, s ne adj isten, ha ezt valaki megmondja, keresik a befolyásos ismerőst fent és lent, bosszút lihegve, mert úgy érzik: az a szék, amiben ülnek, értük van, nekik faragták. A köntös mindig más, mint az önérdek. A politika színeiben tüntetik fel, ami csak néhányak hétköznapi dolga, s a politika ellensége az, aki velük szembekerül. Mitől virulhat a kiskirályok udvartartása? Gondolom, mindig a szervilizmustól, a megalkuvástól, mert különben egy fuvallat hatására odalehetnének. De mert még tehetik, betartanak kisebb-nagyobb közösségnek, vállalatnak, falunak, hivatalnak, egy egész társadalomnak. De csak akkor, ha a környezetük engedi. Ha az ütközést nem vállaljuk. Kovács T. István is a tasakok, borítékok gyártására szakosodtak. Sajnos, mondhatnák az itteniek, mert ha nem így lenne, talán nem ott tartanának, hogy azon kell gondolkozniuk, mi lesz velük, ha egy-két gép végleg kidől a sorból. Széttárt karokkal Az utolsó beruházások idején talán senki nem gondolta ugyanis a nagyvállalatnál, hogy a bürokrácíamentes ügyintézés jelszava a korábbinál jóval több borítékigény formájában jelenik meg, s hogy az utóbbi időkben végrehajtott intézménykorszerűsítések és átszervezések révén akkora lesz a kereslet a borítékok iránt, majd napjainkban. A fejlesztések, beruházások így aztán elmaradtak. Pedig kétségtelen, hogy a szentendreiek még idejekorán, az olasz gépek megbízható működése idején jelezték, hogy 1,5 millió nyugatnémet márkára lenne szükségük, amiért ugyan egyetlen, ám a termelőkapacitást 25—30 százalékkal növelő gépet vásárolhatnának. Pénz akkor sem volt, mint ahogy most méginkább nincsen. Ám a helyzet egyre rosz- szabb. Olyannyira, hogy a téma már az Ipari Bizottság előtt is szerepelt — egyelőre csak meghallgatásra találva ott. Csakhogy ettől még nem lesz több boríték — még a főhatóságok, az új intézmények részére sem. Mert az ő igényeiket sem tudják már tel jes mértékben kielégíteni - legalábbis nem rögtön — a szentendreiek. Ügy tűnik, ép pen az a 25-30 százaléknyi többlettermelés hiányzik. A mai körülmények közepette sem ember, sem gép nem képes Szentendrén többre. Nem csoda: a folyamatos műszakok következtében so rozatban maradnak el a nagyjavítások, de még a napi Karbantartás is — hiszen termelni kell. Ám ha csak a jelenlegi szintet akarnák továbbra is tartani, az a bizonyos 1,5 millió márka már nem lenne eie‘ gendő. A kizsigerelt, végképp elöregedett gépek helyébe is újak kellenének. És az előrelépéshez még több pénzre lenne szükség. Mert Szentendrén — a kor szerűtlen géppark ellenére — még a nyugati országokban is verseny- és piacképes termékeket állítanak elő. A svédek mellett nyugatnémet kereskedők is vásárolnának tőlünk például a népszerű, kelendő öntapadós borítékokból. Abból a fajtából, amelyet itthon ezer darabonként 450—480 focin tért értékesítenek. Másképp számolva: abból a fajtáoól amelyből — ugyancsak ezer darabonként — a nyugatnétne tek 20—21 márkáért vennének Persze csak akkor, ha lenne . Pató Zsuzsa elmérés az idősekről Érdekes adatok A Központi Statisztikai Hivatal felmérést végzett arról, hányán vannak, s hogyan élnek hazánkban a 100 éves kor körüli emberek. A kérdezőbiztosok arra igyekeztek választ kapni, hogy az ilyen idős korúaknak milyen az egészségi állapotuk, milyenek az életkörülményeik, hogyan gondoskodik róluk a családjuk. A népszámlálás több mint száz évvel ezelőtti adatai szerint 1870-ben 386 kilencvenöt évesnél idősebb ember élt az ország mai területén, jelenleg pedig több mint 2500. Az elmúlt évi népességnyilvántartás szerint 1987-ben 218-an léptek századik életévükbe. Hetvenhét százalékuk nő, 23 százalékuk férfi. A 100 év körüliek között már alig akad olyan, aki há zastársával együtt élne. Előre haladott koruk miatt férjük, feleségük már meghalt, sőt a száz év körüli nők mintegy 8, a férfiak 2 százaiéira sohasem kötött házasságot. Ami a legidősebb korúak lakhelyét illeti, a vizsgálatok a közhiedelemmel szembenálló megállapításokat igazolnak. A népességhez viszonyítva falun él a legkevesebb, a városokban több, s arányaiban Budapesten a legtöbb 100 év kö rüli ember. Az adatok azt is bizonyítják, hogy a szellemi foglalkozásúak nagyobb való színűséggel érik meg a magas kort, mint a fizikai dolgozók. A felmérés szerint a ma élő 100 év körüliek általában igen korán kezdték a munkát, í viszonylag hosszú ideig dől goztak, jóval nyugdíjkorhatár után fejezték be kereső tevékenységűiket. A 100 év körüliek járóképessége, szellemi frissessége és gondozottsága nagymértékben attól függ, milyen körülmények között élnek, hogyan gondoskodik róluk a család, s korábban milyen életmódot folytattak. A korábban paraszti munkát végzők 22, munkások 20, a szellemi fog lalkozásúak 10 százaléka minden nehézség nélkül egyedül jár, így többé-kevésbé el is tudja látni magát. Ami a Iá tást illeti, a nagyon idősek közül a férfiak rosszabb hely' zetben vannak. Közöttük 64 százalék rosszul vagy egyálta. Ián nem lát, a nőknél a rósz szül látók aránya 57 százaié* A legidősebb férfiak 70 szá zaléka egyáltalán nem hall nőknek mindössze 58 százaié' kánál tapasztalták ezt. A kér dezőbiztosok tájékozódtak ar. ról is, milyen káros szenvedélynek hódoltak korábban mai idős korúak. A ma 100 év körüli férfiak 32 százaléka élete folyamán soha nem dO' hányzott, 28 százalékuk kis mértékben, 12 százalékuk kö zepesen, s 28 százalékuk erő sen dohányzott. Szeszes italt az öreg korúak több mint fe le fogyasztott élete folyamán rendszeresen, ám mértéklete' sen. Elektronika a Sasadban Elsősorban mezőgazdasági műszerek és részegységek kerülnek ki a Sasad Tsz műszerüzeméből. A híradástechnikai ipar számára viszont profesz- szionális hírközlő rendszerek elemeit gyártják és szerelik össze itt. Újdonságuk a silóban tárolt gabona állandó hőmérséklet-ellenőrzése és jelzésére alkalmas műszer. Felvételeink az alkatrészgyártás egy-egy fázisát mutatják be. Jelzőberendezés huzalozását végzi Honol Józsefné (jobb oldali képünk). Nyomtatott áramkörre integrált áramköröket helyez Székely Erika (alsó képünk.) (Erdősi Ágnes felvételei) Átkutatják a kukákat Szigetszentmiklósi kutyák Micsoda boldogság lenne a jó öreg Pavlovnak, ha látná elméletének mindennapi gyakorlatát élőben Szigetszent- miklós utcáin. Nagy felfedezése az volt, hogy egy csengő hatására megindul a kutyák nyálelválasztása, ha előbb a csengőszót mindig követte az étel megjelenése, vagyis ez az inger elegendő feltételnek bizonyult egy reflektorikus folyamat kiváltásához. No, majdnem ugyanez van a szigetszentmiklósi ebek esetében is, csakhogy náluk a nyálelválasztást nem egy csengőszó meghallása, hanem egy kuka látványa indítja el, Náluk még bonyolultabb reakciók kiváltására is alkalmas ez az egyetlen inger. Mivel tudják, hogy a kuka tartalma magától nem kerül a földre, s onnan a fogaik közé, megtanulták, hogy ezeket a kukákat előbb ki kell borítani. Addig lökdösik a nagy edényeket, amíg vízszintes helyzetbe kerülve a járdára ömlesztik a bennük lévő, számukra ínyencfalatokat. S ebben egész nagyszerű gyakorlatuk van e jószágoknak. Jaj! Van egy aranyos denevérfülű! Ez különösen ügyes. Az anyja tán német juhász lehetett, de kicsit félreléphetett, s e szerelemből származhat ez az elálló fülű. Olyan finoman, ügyesen lökdösi a kukákat, hogy azok a körülményekhez képest viszonylag csendesen zuhannak a földre.. S ami még figyelemreméltóbb: csodálni- való tematikussággal járja végig a várost. Délelőtt a régi részen, délután, estefelé a lakótelep környékén portyázik. Ám, ha valami különös csemegére van kilátás, erre az előző napi tartalomból következtet, rugalmasan változtat időbeosztásán. Azon morfondírozom, nem kellene-e kihasználni a kis denevérfülű rendkívüli képességeit. Arra kéne még valahogy megtanítani, hogy söpörje össze maga után a szemetet... F. A. M. Kezdeményez a TIT Vitasorozat A mai magyar közéletet feszítő társadalmi, ideológiai és gazdasági kérdésekről országos vitasorozatot kezdeményez a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. A TIT országos elnöksége legutóbbi ülésén kinyilvánította azt a szándékát, hogy cselekvőén részt kivan venni a stabilizációs program megvalósításában, elsősorban az értelmiség mozgósításával, bekapcsolódva a feladatokat körvonalazó vitákba. A társulatban tömörült és a TIT céljait vállaló más értelmiségiekkel közösen fórumokat teremt az érdemi vitákra, a nézetek ütköztetésére, a közgondolkodás demokratikus és új szellemű szocialista alakítása érdekében. A vitasorozat tanulságait a jövő év tavaszán rendezendő országos értelmiségi fórum összegzi majd. /V éhány napja a Dabasi Ta- í ’ nács egyik osztályvezetőjének asztalán egy levelet láttam, akkor hozta valaki. Míg beszélgetőpartnerem a telefonhoz ment — afféle újságírói rossz szokás, hogy minden hivatali íróasztalon heverő iratban potenciális témát látunk — bepillantottam a levélbe. A szemet nem is a kék papiros vonzotta, hanem az apró, rikító színű kis matricák, rajtuk a felirat: önnek ajánljuk! A művelődési ház programjába lestem bele, világosított fel az osztályvezető. A népművelők maguk postázzák ezeket, tetemes bélyegköltséget takarítva meg. S ők maguk biggyesztik a rikító matricákat az egyes programok mellé, ki- nek-kinek ízlése, érdeklődése szerint. Eszerint az én beszélgetőpartneremet a kortárs irodalom mellett érdeklik a közéleti dokumentumfilmek. Azt is megtudtam, hogy a dabasi művelődési ház munkatársai nemcsak a település vezetőit tisztelik meg azzal, hogy ismerik ízlésüket és névre szólóan ajánlják rendezvényeiket. A kis matricákkal megjelölt Önnek ajánljuk! Apró, rikító matricák programokból vagy másfél szá. zat hordanak szét a településen. Szimpatikus a dabasi ötlet, hiszen nemcsak azt feltételezi, hogy a helyi közművelődés szervezői mindent megtesznek törzsközönségük megtartásáért, gyarapításáért, hanem azt is, hogy a népművelők és a ház közönsége között közvetlen, csaknem baráti kapcsolat van. A matrica természetesen nem kötelezi semmire a programra invitáltat, ám ha az ajánlat valóban egybeesik a címzett érdeklődésével, eggyel több ok, ’ o"-> feltétlenül időt szakítson rá. Miközben a követésre méltó dabasi példán elmélkedem, megszólal bennem a kisördög. Vajon ha tehetném, kinek küldenék „önnek ajánljuk” feliratú matricával ellátott levelet, s mi lenne az ajánlatom? A sajtótörvényből tucatnyit tudnék szétküldeni például olyan gazdasági vezetőknek, akik az újságíró által kért egyszerű információkat „Nem nyilatkozom!” felkiáltással tagadják meg. Számtankönyvet, netán számológépet ajánlanék annak a vízművezetőnek, aki egy városi tanács szennyvízdíját a szolgáltatott vízmeny- nyiség alapján számolja ki, mit sem törődve azzal a sok száz köbméterrel, amelyet a parkok, közterületek öntözésére használtak fel a tanácsi intézmények, s ezért az a földbe, s nem a csatornába került. A pénzügyi kormányzat illetékeseinek már réten ajánlották sokan, hogy legyen fülük a pedagógusok panaszaira, akikre a „nemzet napszámosai” kifejezés1 sem illene már, hiszen aligha dolgozna egy napszámos annyiért, amennyi a túlóradíjból az adóelőleg levonása után megmarad egy-egy tanárnak. ff talán még van ágazati szakszervezet, amelynek vezetői idejében megfogadhatnák a jó tanácsot, hogy saját felduzzasztott apparátusuk irányítása helyett koncentráljanak tagságuk érdekeire is, mert a végén azt kell ész- revenniük, hogy az őket eltartó tagok elpártolnak, s csupán a bürokratikus gépezet marad. Ajánlataimat nem is tudnám magam kézbesíteni — mint a dabasi népművelők —, annyi volna. S nyilván jutna az önnek ajánljuk! feliratú matricából arra az ajánlott levélre, amely a posta jóvoltából egy hét alatt tett meg egy tizenöt kilométeres utat. Igaz, ez legalább megérkezett, míg az előtte simán feladott levél simán el is tűnt ezen a rövid úton. Ezt a küldeményt ajánlásommal ellátva a■ postának küldeném. Vagyis biztos, ami biztos, inkább magam vinném. Móza Katalin
