Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-05 / 212. szám
Még üresek a hordók A szüret közeledtével megszaporodik a kádárok dolga is. Bán Lajos kádármester immár hatvan esztendeje dolgozik ebben a szakmában. Képeinken: ajtós hordót javít, kis hordót készít és csínyt vág. (Apáti-Tóth Sándor felvételei) Nagyobb részét az idén A ceglédi piac átköltöztetésére — mert eredetileg nem volt valamennyi költségtényező ismeretes — 758 ezer forint kiadást tervezett a városi tanács. Időközben 1,2 millió forintra növekedett az előirányzat, de kiderült, hogy ez megközelítőleg sem elegendő. A teljes fizetség több mint 3 és fél millió forintra rúg, amelynek nagyobbik részét idén kell leróni. inán A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXXII. ÉVFOLYAM, 212. SZÁM 1988. SZEPTEMBER 5., HÉTFŐ Akik nehezen birkóznak meg az élettel Ha jókban figyelnénk egymásra •— Az ideggondozóról többnyire csupán ködös elképzeléseik vannak a kívülállóknak. Voltaképpen mi az önök munkája? — kérdezem dr. Bányai Ildikót, a ceglédi ideggondozó vezető főorvosát. — Tulajdonképpen lelki‘betegekkel foglalkozunk. Azokkal az emberekkel, akik elme- betegségben szenvednek, vagy káros mértékű alkohol, illetve kábítószer-fogyaszók, és persze rengeteg olyan páciensünk van, akinek „csak” az a baja, hogy nehezen birkózik meg az élettel. Valójában a mi szakterületünk a nagy pszichiátriai kórképek: tehát a skizofrénia (a hasadásos el- mezavarcsoport), a mániákus depressziós betegek (hangulati életzavaraival kapcsolatos kóros pszichés állapotok), illetve a paranoid esetek. Ezenkívül ugye beszélhetünk azokról, akik ugyan rendszeresen járnak hozzánk, de nem szorulnak gondozásra. A harmadik csoport, az alkoholisták viszont igen. A gondozómunka alatt azt értjük, hogy nemcsak a beteg jön ide, de kollégáink is felkeresik a környezetében. — Hány emberrel foglal- koznak? — Mintegy 4-5 ezer gondozottat tartunk nyilván. Bizony ez meglehetősen ijesztő szám, amely azonban nem teljesen tükrözi az igazi forgalmat. Ugyanis számos személlyel — főleg bizonyos alkoholistákkal — egyoldalú a kapcsolatunk. — Van, ahol csupán néhány perc jut egy-egy emberre ... — Nálunk másképp van. Időigényes a munkánk. Hiszen egy új beteget nem lehet percek alatt megismerni. Valaki ■ belép az ajtón — természetesen már első látásra is vannak benyomásaink — s több órát is igénybe vehet, míg pontos képet kapunk róla. Segíteni csak így lehet. — Gondolom, a korábbi évekhez képest növekedett az alkoholisták száma ... — Ha arra gondolok, hogy 1980-ban körülbelül 3-400 alkoholbeteget tartottunk nyilván, akkor elkeserítő az a tény, hogy tavaly már mintegy 1200-at. Bül — Az itteni munka nem mindig látványos. — Hát gyógyulásról nem igazán beszélhetünk. Felvételkor mindenkivel kitöltetünk egy nyomtatványt, amelynek egyik rovatában arra a kérdésre kell felelni: a problémáját kivel beszéli meg? Döbbenetes, hogy hányán húzzák ki ezt a rubrikát. A mi gondozottjainknak legalább megadatik az, hogy itt megbeszéljék apróbb, nagyobb gondjaikat. S ezek egészen másképp hangzanak hangosan megfogalmazva, mint egy belső bizonytalanság és zűrzavar. — Az ideggondozóról legtöbben az elmebetegségre gondolnak. Nem riasztja ez el a pácienseket? — Sajnos, a köztudatban óhatatlanul az a kép alakult ki, hogy nálunk megfordulni: szégyen. Holott azt hiszem, hogy itt mindenkinek van egy téglája. Aligha létezik olyan, aki ne szorulna némi lelki segítségre. Első alkalommal szinte sértésnek számít hozzánk jönni. Másodszorra már bizalommal keresnek fel bennünket. :::n ?£:: — Hogy tudják ellátni ezt a sok beteget? — A gondozást ugyan az A közönséget nem szabad becsapni lost sem tud veszíteni A ’60-as években a városban létezett egy kitűnő, népszerű kézilabdacsapat, amelynek minden hazai mérkőzését legalább ezerötszáz ember szurkolta — nemegyszer tombolta — végig. Ennek az együttesnek volt egyik kivételes tehetségű játékosa Monori Dénes. Az aktív sportolást 1968-ban fejezte be, jelenleg a Közgépben dolgozik üzemvezető-helyettesként. — Miért a kézilabdát választotta? — Először fociztam a Vasutas-ifiben, aztán gimnazistaként már kosárlabdáztam — 1954-ig —, amíg az egyesület fel nem oszlatta a szakosztályt. Egyébként a területi — három összevont megye — bajnokságban játszottunk, ami a mai NB Il-es szintnek felelt meg. Egyszer a Csendes Gyuri, az Építők kézilab- dásainak mindenese kihívott bennünket, hogy játsszunk velük edzőmérkőzést. Szélnek eresztett kosárlabda-együttesünk — amelynek olyan tagjai voltak, mint a felejthetetlen emlékű Irházi Sanyi — győzött. Gyertek át hozzánk! — hangzott a kérés. S nem kellett kétszer mondani. Azonnal leigazoltak minket. — Bár csupa tehetséges ember alkotta talán minden idők legjobb csapatát, ám furcsa módon évekig nem tudták felküzdeni magukat a magasabb osztályba... — Azért, mert ugyan akadtak közöttünk kiváló egyéniségek, csak éppenséggel nem alkottunk egy ideig igazán csapatot. A lelkes társak segítségével készültünk. Aztán, amikor 1962-ben Budai Zoltán lett az edzőnk, lassan összekovácsolódtunk, 1963 őszén feljutottunk az annyira áhított NB II-be. Az első évben majdnem kiestünk. A későbbiekben persze a jó középmezőnyben jegyeztek bennünket. Hazai pályán elvétve kaptunk ki. Ide senki sem jöhetett nagy mellénnyel, hogy biztosan győzni fog. — Mit jelentett önnek a kézilabda? — Mindent. Szinte éjjel, nappal azzal foglalkoztunk, hogy a következő mérkőzésre készültünk. Arra gondoltunk, hogy azt az ezer-ezerötszáz nézőt, aki eljött, nem szabad becsapni. — Nem tudott veszíteni — ezt teátrális mozdulatokkal is jelezte — és képtelen volt közömbösen játszani. Mit őrzött meg ebből? — Ugyanilyen vagyak a munkámban is. Kimondottan termeléscentrikusnak tartom magam. Azt hiszem a testnevelő tanáraim alakították ki nálam a rámenősséget. Most sem tudok veszíteni. Ám ha hibázok, elismerem, s igyekszem azt korrigálni. A munkatársaimmal harmonikus a kapcsolatom. — E sportágtól akkoriban aligha remélhetett egzisztenciális biztonságot... — Valóban, ezért gondoltam a jövőmre. Érettségi után gép- és járműlakatos szakmát tanultam Pesten. Utána idejöttem dolgozni a céghez. Közben elvégeztem Szolnokon a gépipari technikumot. Két évtizedig technológusként dolgoztam a műszaki osztályon. Ezt követően a Volvo szerelő- műhely művezetője lettem. Majd ebben az évben rám bízták a motorszereidét- és bejáratót is, s üzemvezető-helyettessé neveztek ki. — Hűtlen lett a kézilabdához? — Előbb talán hadd mondjam el, hogy az építkezés miatt hagytam abba. Viszont a TF-en edzői képesítést szereztem — oktatói minősítésem van. Először a Bem SE-hez kerültem, 1969-ben. Velük megyei bajnoki második helyet értünk el. Nagykőrösön négy szép évet töltöttem — 1974-ben felkerültünk az NB II-be. Aztán 1975-ben befejeztem az edzősködést is. Hiába, túlságosan sok áldozattal járt. Keveset lehettem a családommal. Igyekeztem őket kárpótolni. Végül is kilenc évig teljesen hűtlen voltam a kézilabdához. Aztán a BPH itteni kupamérkőzésére kilátogattam. Ma már a ceglédiek összecsapásait is legtöbbször megtekintem. Örömmel vettem azt, hogy 1987-ben beválasztottak a Közgép elnökségébe, egyebek mellett módszertani feladataim vannak. A kézilabda- és tekeszakosztály szakmai munkáját kell figyelnem. — Mire emlékszik szívesen? Volt-e nagy sztori? — Emlékezetes az, amikor Dunakeszin a Tukacs Lacit az egyik hazai játékos — miután ellőtte a labdát —olyan szerencsétlenül ütötte meg, hogy az arcán kilyukadt a bőr. Ömlött a vére. Nem akartuk folytatni a játékot, mert nagy szükség volt a Lacira. Erre én gyorsan egy melegítőfelsőbe belecsavartam a labdát és a feje alá tettem. Szegény végre felállt, de szinte alig tudott magáról. Drámai küzdelemben 6-5-re győztünk, s egyben a megyei bajnokságot is megnyertük. Felejthetetlen, hogy egyszer különvonat indult Vácra, mert ott játszottunk. S biztosan sokan emlékeznek arra a parázs hangulatra, amikor ugyancsak a Vác ellen — itthon — kiürítették a pályát. S a nézők a fákon, kerítésen, villanyoszlopokon csimpaszkodva szurkoltak. — Mit tanácsol a mai játékosoknak? — Ne ismerjenek elveszett labdát. Szolgálják ki a közönséget. Mert ha látják, hogy a csapat akar küzdeni, és van eredménye, akkor lesz publikum. , Fehér Ferenc esetek többségében mi végezzük, de előfordul, hogy a pácienst a kórház pszichiátriai osztályára utaljuk be veszélyeztető állapot miatt. Vannak olyanok is, akik kérik tőlünk a beutalást, abban a reményben, hogy ott védett környezetbe kerülnek. Ezt nálunk nem kaphatják meg. Hiszen egy itt eltöltött óra után abba az otthonba térnek vissza, amely éppen azt a rossz pszichés állapotot kiváltja. Az alkoholbetegeink jó része a kötelező kórházi gyógykezelést követően kerül ide — a további gondozás már a mi dolgunk. Egyet nem szabad elfelejteni. Bármilyen betegről is van szó, ha nem partnerünk, nem tud velünk együttműködni, akkor mi hiába csinálunk bármit. Segíteni csak annak lehet, aki maga is tesz valamit. Mindenesetre az biztos, hogy ha többet és jobban figyelnénk egymásra, kevesebben kerülnének az ideggondozóba. F. F. Nyalakodó Vendégségbe hívtak. A háziasszony elővette ötujjú villáját, a természet legpompásabb ajándékát, mit ember kaphat ilyen célra. Belehelyezte a vajas-habos tálba. Ott kevert, kotyvasztott turmixgép módjára egy keveset, majd külön- külön végignyalta mind az öt ágat, aztán folytatta az előző cselekvéssort, majd szívélyesen felkínált egy adagot a szakácsmesterség remekéből. Valahogy nem volt ínyemre ez a fogás, különben is káros az egészségre a szénhidrát, serkenti az agyműködést, a gusztus ítélőképességét. Elindultam tehát a boltba, hogy enyhítsem hiányérzetem. Az eladó kisasszony, mintha ragadós lenne a példa, végigszopogatta ujjait minden egyes sütemény után, mert hiába, ragadós ez a fránya habostorta. Nos, édesség a fagylalt is, ha az kell, majd csillapítja sóvárgásomat ez a jeges nyalni- való. De a csoki és citrom közt valami gyanús rongyba kezdte törülgetni a merőkanalat a kiszolgáló. Na majd eztán, biztatom magam, nem muszáj ínyencked- ni, gyomornedveink háborgását csitíthatjuk párizsival is. Nagy gonddal végiggyaszatol- ják a deszkát egy hypós ronggyal, majdnem elszédülök a maró szagtól (vagy az éhségtől), aztán görgetni kezdik felém a szeleteket. Hol egy elűzött kóbor kutya? — nézem a kapualjakat. Szerencsére találok egy nyeszlet- tet. Szóval így marad éhkoppon, aki válogat, nesze neked fity- málás, lustaság, eridj haza, süss süteményt, keverj fagylaltot és tölts kolbászt, vagy vonulj a pusztába nagy böjtre. (z) Bíokonzervdoboz A rétvilág muzsikusai Lehet, magam maradnék egy olyan közvélemény-kutatásban, amely a következőt kérdezné: hallgatta-e már a rét szimfóniáját? Bármilyen százalék alakulna is ki, bizonyosan tanulságosak tapasztalataim, hisz nemcsak a madarak zenélnek, hanem a rét muzsikusai is. A közelmúltban az „álomkönyvtárban” lehívtam a rovarzene, azaz „music of insect” címszót, s az utóbbi években fontosabb szakmunka nem jelent meg e témakörben, holott az áldott emlékű Herman Ottó fontos tanulmányt szentelt e hangulatos kérdésnek. Csak zümmög Egyes hazai hangyák képesek zenélni, mint Darwin is felfigyelt rá, az utolsó torszelvényükön parányi tüske látható, a potroh fölé nyúlik az, s a potroh peremén levő árkokba karcol a parányi tű. Ez a zene még igen primitív, amin a sáskák és szöcskék alaposan túltesznek. A szöcske megemeli fedőszárnyait és ollózva mozgatja azokat, a bal szárnya alján a ciripelő ér, jobb szárnyán pedig a vonó ér figyelhető meg. A szárnyak mozgatása kellemes zenét ad. A tücsökzene is hasonló, a jobb szárny alján 20-150 reszelőfog figyelhető meg, a bal oldalin sima ívecske húzódik; a cirpeléskor a tücsök ferdén, függőlegesen felemeli a szárnyait, s ez a kontaktus mechanikai hangzást ad. A sáskák egyszerűbb módon zenélnek. Mint a kisgyerekek, mikor késve mennek az illemhelyre, ugyanis a sáskák egymáshoz dörzsölik a recés hangléces lábukat. Csak a gyanta hiányzik, akár egy biohegedű! A hangerőt a szárny virtuóz mozgatása (tükrözés) segíti. A zengő legyek, szúnyogok, poszméhek és méhek egészen más módszerrel képeznek hangokat. Igen erős szárnymozgató izmaik segítségével gyors szárnyrezgést tudnak végezni. Például egy nőstény muslica a zümmögést 440 hertzen kezdi, ez az „a” hangnak felel meg, majd „csak zömmög”, a mélyebb hang 265 hertz, tehát nem nagy a hangtartománya, bár jellegzetes. A szúnyogok 300-500/másodperc szárnymozgatást produkálnak; a hatás ismert, a legcsendesebb nyári éjszakán is felkelti az alvó embert — még a csípés előtt. Sokkal erősebb A kabócák a fő zenészek a réten, néha ezért is érdemes szabad ég alatt aludni nyáron, különösen a mediterránban. A kabóca potrohúnak első szelvényén két félkör alakú lemez található, amit izmok és inak vesznek körül. Ha a rovar megfeszíti izmait, a kitinhártyák behorpadnak, majd visszapattannak; ezt tréfásan a bionikusok biokonzervdoboznak nevezik. A poloskák a szívókájukat lefelé görbítve a hasi oldaluk recés bordájához dörzsölik, a cincérek bólogató mozdulataikkal érik el a hangyákhoz hasonló hangképzést, hangjuk azonban sokkal erősebb. Erős a rét zenéje, ha odafigyelünk rá, s csak remélni lehet, hogy valaha lesz olyan szakember, aki kidolgozva a megfelelő lassítási módszert, kottázni tudja a természet lényeinek zenéjét, megismertetve velünk a dallamvilágukat. Surányi Dezső Hat hónapos Tájfutósuli A Bem József Ipari Szakmunkásképző és Szakközép- iskola tájfutószakosztálya 15 taggal vett részt a nyáron különböző országos versenyeken. Szigeti Erika és Kovács László eljutott a Honvéd és Schönherz Kupára, ahol rangsoroló pontot szereztek a minősítésük mellé, megelőzve arany és ezüst minősítésű tájfutókat. Most 10-14 éves fiúk és lányok részére indítanak tájfutósulit, amelyre szeptember 16-ig lehet jelentkezni. A hat hónapos képzést követően már minősítő versenyeken vehetnek részt a tanulók. ISSN 0133—2600 (Ceglédi Hírlap)
