Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-19 / 224. szám

1988. SZEPTEMBER 19.i HÉTFŐ Színházi levél Mit tegyen az író? Mármint akkor, ha a Hatalom fenyegető lépé­seitől tartva, döntenie keli, be- tagozódjon-e a Hatalom előtt meghajlók so­rába vagy maradjon kívül a körön, s vonuljon ellenzékbe és leplezze le a Hatalom ma­nipulációit? Melyik megoldás a jobb, melyik célravezetőbb, s hol ez esetben a határ a meg­alkuvás, az okos kompromisz- szum és a felismert igazság kimondásának öngyilkosán ve­szélyes morális bátorsága kö­zött. Meglehetősen régi kérdések ezek. Kevés fáradsággal meg­lelhetjük ugyanezeket a prob­lémákat a római irodalom je­leseinek sorsában és életmű­vében éppúgy, mint mondjuk a XIX. századi orosz iroda­lomban. Leegyszerűsítve a dolgot: Ovidiust is száműzte a Hatalom, Puskint is. A jelen­hez közeledve a példák meg­szaporodnak, s az esetek egy­re bonyolultabbá válnak, de a kérdés lényege nem nagyon változik: mit tegyen az író? A válaszok talán árnyaltab- bak lettek, az írók önkéntes és kényszerű emigrációjától az elhallgatásig, a büntetőtáborba kerülésig és a Hatalommal va­ló odaadó egyetértésig sokféle variációt tapasztalhatunk —, de a kérdés akkor is az: mit tegyen az író? Vagy, tágabb értelemben, mit tegyen a Mű­vész? Sőt, tovább bővítve a kört: mit tegyen a morálisan érzékeny, felelősséget érző ember? Mit tegyen a száza­dunkban egyre gyakoribb pa­rancsuralmi rendszerek vi­szonyai közepette, mit tegyen a polgárai életének minden területét ellenőrizni törekvő totalitárius állam körülmé­nyei között? Kushadó, megal­kuvó legyen, vagy szegüljön szembe? Arra figyeljen, hogy a neki adatott tehetséget át­mentse a jövő számára, bár­mi áron, vagy ne hallgasson a tehetség követelte erkölcsi imperativus parancsára, s ne átmenteni, hanem átvészelni akarjon? A nálunk is Igen népszerű amerikai drámaíró, Arthur Miller legújabb darabja, me­lyet Az érseki palota mennye­zete címmel most mutatott be a Madách Kamara Színház, ezekkel a morális kérdésekkel foglalkozik. Miller gyakorla­tilag valamennyi drámájában morális problémákkal küsz­ködik, s az egyén, a kisem­ber helyét keresi egy számá­ra nem barátságos, nem er­kölcsös és nem kíméletes vi­lágban. A Salemi boszorká­nyok vagy Az ügynök halála hősei ugyanazt a kört járják be: hitek, eszmék és értékek megcsúfolását tapasztalják meg, s közben rádöbbennek életük tévedéseire, önáltató hazugságaikra is. Amikor pe­dig ezt felismerik (vagy a tár­sadalom, a környezet felismer­teti velük), összeroppannak. Vagy nem a saját jószántuk­ból pusztulnak (mint Proctor, a Salemi boszorkányok hő­se), vagy önként menekülnek a halálba, egy torz értékrendű élet reménytelenségei elől (mint Villy Loman, az ügy­nök). , Az új Miller-darab erköl­csi dilemmája három lehetsé­ges írói (művészi) magatar­tás körül forog. A színlapon az író szükségesnek látja fel­tüntetni: „Történik a hetvenes években, egy közép-kelet- európai fővárosban.” Tehát akár nálunk is játszódhat. Te­hát — ha akarom — modell- helyzetet ábrázol. Hősei min­denesetre legalább annyira egy tézist illusztráló modellek, mint hiteles emberi karakte­rek. A biztonságos távolban élő, híres és sikeres, jómódú amerikai író, Adrian, egyszer­re tárgyilagos kívülálló is, meg a saját tapasztalatai ré­vén közelről érintett is az ese­mények menetében. Marc, a meg nem nevezett közép-ke- let-európai országban élő, a hatalom által kedvelt, futta­tott író egy magatartásforma modellje is. de önmarcangoló, a (talán kényszerből) vállalt A szerep erkölcsi szorításában vergődő ember is. És a har­madik író, a nagy tehetségű, mindenki által zseniálisnak tartott Sigmund, aki nem áll alkuba a Hatalommal, s ezért félresöprik, új könyve kéz­iratát elkobozzák, és csak az­zal a zsarolással ígérik a visz- szaadását, ha az író önként emigrál —, nos Sigmund (ne­ve talán nem véletlenül azo­nos a Nibelung-monda ifjú hősének nevével), ismét csak modell: az Európának ezen a táján ismert „ellenzéki” író (művész) modellje, s ha akar­juk, felfedezhetjük benne mondjuk egy Szolzsenyicin vagy egy Milan Kundera vo­násait is. Ugyanakkor meg­van a maga külön, egyéni er­kölcsi konfliktusa is, és meg­van a tragikus hibája (ha ez hiba): írói talentumát a gyű­lölet táplálja, a Hatalommal szembeni — jogos — ellen­szenv, s ha ebből a körből ki­szakadna (emigrálna), meg­szűnne igazán író lenni. (Megint csak modellhelyzet, melybe számos emigráns író, művész helyettesíthető be.) dráma egyetlen helyszínen, Marc házában, a volt ér­seki palota egyik termében játszódik. E pom­pás (bár elhanyagolt) barokk terem mennyezetének stukkói közé állítólag úgynevezett po­loskákat (kicsiny lehallgató­készülékeket) rejtettek. A drámának külön feszültséget ad, hogy minden elhangzott szót esetleg (vagy biztosan? nem tudni) figyelnek valahol. A figurák hol erre ügyelve, hol óvatosságukat feledve vi­tatkoznak, veszekednek, ér­velnek, tesznek jól megfon­tolt hűségnyilatkozatokat, ej­tenek kétértelmű mondato­kat, vagy nyilatkoztatják ki nyílt szembenállásukat. Ez a nagyon jól ismert szituáció élesebben világítja meg a sze­replők karakterét, befolyásol­ja magatartásukat, döntései­ket. Döntések? Tulajdonképpen nem tudjuk meg, ki mit is dönt. Sigmund visszakapja-e a kéziratát vagy sem, Marc szembenéz-e árulásaival, vagy már nincs ehhez ereje, Ádrian megírja-e a könyvét a tapasz­talatairól, s Maya, az írók „kö­zös barátnője” megalkuszik-e rádióműsora fenntartása ér­dekében, vagy végleg alkoho­lizmusba menekül? Miller, aki ezúttal is fölényesen biz­toskezű drámaírónak — bár kevésbé precíz dramaturgnak — bizonyul, nem dönt határo­zottan maga sem. A döntést a nézőre bízza. Amiként ránk bízza a dön­tést a Lengyel György ren­dezte előadás is. Inkább lát­leletet ad, mint megoldásokat. A magatartásformák gondos elemzését nyújtják színészei is, elsősorban a Marcot játszó Avar István, a mindent látó és tudó Maya szerepében Schütz lla, s a ió szándékú, de mégiscsak kívülálló Adrian szerepében Székhelyi József. Sigmundot, talán az író hal­ványabb figurarajza miatt is, Huszti Péter csak egyes jele­netekben tudja elfogadtatni. Alakításában nem érezzük, hogy itt egy valóban kiemel­kedő művészről van szó. Takács István Mi lesz a gödöllői Grassalkovich-kastéllyal? Rejtett értékekre bukkannak Naponta öt-hat turistacso­port érkezik, hogy megtekint- sese az impozáns épületegyüt­test. Csalogató is a kép, amely a különböző útikönyvekben látható. Nem csoda hát a csa­lódottság, hiszen a ponyvával védett kupolájú körbeállvá­nyozott gödöllői Grassalkovich- kastélynak jóformán a közelé­be sem lehet jutni. Mi örülünk a változások­nak. Az évtizedekig sorsára hagyott műemlék végre a fi­gyelem és a gondoskodás kö­zéppontjába került. Addigra azonban már országos üggyé vált. Az Állami Tervbizottság a kiemelt kastélyok közé so­rolta, s a VII. ötéves tervben 178 millió forintot irányzott elő állagmegóvásra. Hiányzó milliók Gazdasági életünk bajai miatt azonban a ráfordítás összege is megcsappant: 1986- ban 28 millió helyett 20 mil­liót kapott a Gödöllői Tanács, a múlt évben pedig 39,5 mil­lió helyett csupán 28 milliót. Ebben az esztendőben — a tervek szerint — szintén 39,5 millió lett volna a ráfordítás. Jelen pillanatig azonban csak 25 milliót költhettek el. Más kérdés, hogy a tanács 32 mil­lió forintnyi munka elvégzé­sére kötött szerződést. Ugyan­akkor — bár szeptember vé­géhez közeledünk — az Or­szágos Műemléki Felügyelő­ség eddig mindössze 15 milliót utalt át! Vajon honnan veszi a tanács a hétmilliót hirtelen­jében, amikor majd fizetni kell? Talán egy kicsit sok lesz már a hiányszámokból. Az el nem készült munkák listája minden bizonnyal jobban ér­zékelteti* a lemaradást. A ló­istálló tetőzete elkészült ugyan, de az ahhoz szervesen kap­csolódó földszinti munkálato­kat egyelőre el kellett halasz­tani. Az I-es számú kupola felújítása egy év helyett kettőt vesz igénybe — ha a befeje­zéshez szükséges hatmillió megérkezik. Csak mellékesen említem, hogy mindezt — nem is olyan régen— meg lehetett volna úszni ötmillióból, így viszont a műemlékekre is vonatkozó áfa, az árak változásai, s az állvány kölcsönzési díja már — mostani számítások szerint — 11 millióra rúg. Ahogy az ember a tényeket tanulmányozza, rájön: a ta­nács illetékesei csupán egyik napról a másikra tervezhet­nek. Szerencsére van gyakor­latuk a kétféle gondolkodás­ban: minimum- és maximum- termet készítenek. Igaz ugyan, hogy ez többletmunkát jelent, de a gyorsabb döntésekhez vi­szont — segítséget. Papp István tanácselnökkel és Adám Ferencné műszaki főelőadóval beszélgetve meg­győződöm arról, hogy ez iz­gatja őket a legkevésbé. Leg­égetőbb gondjuk az, hogy a rendelkezésre nem álló össze­gek miatt az épület állaga to­vább romlik. Ám olykor még ez is háttérbe szorul, ha meg­semmisülő értékek megmenté­séről van szó. Mint például a puha mészkőből készült szob­rok konzerválása, rendbe ho­zása volt. így mentették meg a Heraklesz-kutat, a puttó­szobrokat, s a kétszázhetven­nél is több rózsával díszített barokk erkély korlátját. Természetesen nemcsak az állagmegóvás, a felújítás fog­lalkoztatja a tanácsot, hanem a hasznosítás is. A próbálko­Á kastély kupoláján a vörösréz lemezborítást illesztik a he­lyébe. Jelenet Az érseki palota mennyezete című drámából (Huszti Péter, Székhelyi József, Avar István, Bartal Zsuzsa) zások nem hoztak igazi sikert, így például a pályázatok sem: nem adtak olyan javaslatot, amely egyértelművé tette vol­na hazánk legnagyszerűbb barokk kastélyának jövőbeli funkcióját. Azt azonban mégis elérték, hogy azóta a város magáénak tekinti e gondot: tanácstagi be­számolók, tanácsülések állan­dó témája. S talán azóta még többet törődnek a város la­kói védett értékeik megóvásá­val. Éppen ezért megdöbben­tő, hogy tanácsuk két esz­tendeje eredménytelenül har­col a kezelői jog megszerzé­séért! Igaz ugyan, hogy a kastély újrateremtéséhez képtelenek lennének egyedül előteremte­ni az anyagi fedezetet, de — mint a jelen helyzet mutatja — ez még a magyar ál­lamnak sincs módjában. Csak­is külföldi tőke bevonásával valósulhatnak meg az elkép­zelések. Előnyt jelentene A tanács által kiírt haszno­sítási pályázat ebből a szem­pontból viszont eredményes­nek bizonyult. A felhívást ugyanis több országba eljuttat­ták. Ennek köszönhető, hogy egy francia céggel tárgyaláso­kat folytatnak. A célokkal ők is egyetértenek: legyen belőle idegenforgalmi-kulturális köz­pont. S a közelmúltban jelent­kezett komoly érdeklődő az NSZK-ból is. A város számára igen nagy előnyt jelentene a kezelői jog, hiszen egyszerűbb lenne a kapcsolattartás a különböző hazai és külföldi szakembe­rekkel. Azonban ennek hiá­nyában is egyre többen sora­koznak föl a kastély ügye mellett. Nincs olyan intéz­mény, szervezet vagy magas beosztású vezető, aki ne fo­gadná a legrövidebb időn be­lül a tanács képviselőjét. A közelmúltban az állagmegóvá­son dolgozó restaurátorok tár­sadalmi munkában vállalkoz­tak szobrok helyrehozására, mert annyira megszerették Gödöllőt és tisztelik a várost törekvéséért. Konok hittel A lelkesedést az is fokozza, hogy egyre több rejtett érték­re bukkantak. Korábban már megtalálták a családi színhá­zat, s mostanában előkerülnek olyan freskók, helyiségek, amelyekről eddig nem tudtak. Évek óta kísérem figyelem-., mel a kastély sorsát. A sok megoldatlan kérdés és az anyagi nehézségek ellenére mégis bizakodó vagyok. Az is lehet, hogy elfogult. Mert azt állítom: minden az emberen múlik. Gödöllőn pedig szép szómmal akadnak olyanok, akik önmagukat sem kímélve, konokul hisznek a megvaló­sulásban. S ez olykor minden pénznél többet ér. Vennes Aranka Tápiószőlős emlékezett Házi Árpád Házi Árpád nevét vette fel a tápiószőlősi általános iskola. A szeptember 17-én délelőtt tartott ünnepségen Herczenik Gyula, az MSZMP Pest Megyei Bi­zottságának osztályvezetője mondott avatóbeszédet. Házi Árpád holnap lenne nyolcvanéves: 190S. szep­tember 20-án született Ko­módiban, s 1970. november 16-án halt meg Budapesten. Fivérei hatására kapcsoló­dott be a munkásmozga­lomba. A húszas évek má­sodik felétől a fővárosban élt és dolgozott. Részt vett a magyarországi szabómun kások egyesületének moz­galmában, tagja volt a 100 százalék munkáskórusának. A fiatal szabósegédei Martos Flóra vonta be a Vörös. Segély akcióba. Ké­sőbb az illegális KMP tagja lett, annak kerületi titkára. Több ízben letartóztatták, Az Egyesült Szakszervezeti Ellenzék vezetőségébe, majd a Szabó Ellenzék cí­mű lap szerkesztőségébe 1935-ben került be. A har­mincas évek második felé­től 1941-ig az MSZDP kis­pesti szervezetének tagja, majd vezetőségi tagja volt, Rózsa Ferenctől kapta a megbízást, hogy szervezze a KMP kispesti csoportjait. A felszabadulás előtti évek­ben már illegalitásban élt. Ezután nagy energiával lá­tott hozzá az MKP pest­szentlőrinci szervezéséhez. Helyi szervezetek titkára lett, s egyben az akkori Pest—Pilis—Solt—Kiskun vármegye Nemzeti Bizott­sága elnökségének tagja, 1945-től 1949-ig a vármegye alispánja, melyet a közigaz­gatás átszervezéséig, a ta­nácsok megalakulásáig ve­zetett. Házi Árpád tagja volt az első ideiglenes nemzetgyű­lésnek. Később volt belügy miniszter, az állami ellen­őrzés minisztere. 1956-ban a Pest megyei pártbizottság osztályvezetője. Végül 1964 ben mint az egyik faipari vállalat igazgatója vonult nyugdíjba. Megyei alispán- sága idején. 1947-ben az ő döntése alapján vált önálló községgé Tápiószőlős, ahol erre emlékeztek, s a kései utódok emléktáblát helyez­tek el az iskola falán. Tv-FIGYELC) Gregor. Az emberiség újra­termelődésének csodája, hogy mindig a nagy elődök nyomá­ba lép egy-egy olyan kiváló­ság, aki tehetségben, szemé­lyiségének varázsát illetően nem marad el a régitől. Itt van például Gregor József, ez a remek operista, aki Vaszy Viktornak, a szegedi opera- társulat újrateremtőjének há­la most már nemcsak ideha­za, hanem a nagyvilág szá­mos országában is bizonyít­ja dalkultúránk folyamatos­ságát, rangját, nagy-nagy ér­tékét. Nem véletlen tehát, hogy Juhasz Előd őt hívta meg a televízió stúdiójába, ahol áll­nia kellett a nézők telefon- hívásainak rohamát, azután meg a legnagyobb nyilvános­ság előtt válaszolnia kellett a műsorvezető kérdéseire. Becsületére legyen mond­va, Gregor József ezúttal is jelesre vizsgázott. Nem jött zavarba akkor sem, amikor személyes konfliktusain kellett eltűnődnie — hogy például miért nem szereti a budapes­ti Operát, ahol már régen sztár lehetne (nagyüzem az neki, ő inkább a kisebb és otthonosabb műhelyeket ked­veli) —, s szintén méltóság­gal mérsékelte magát, amikor közművelődésünk állapota ke­rült szóba. Ez a ritka rokon­szenves dalnok ugyanis nem­csak a színpadról szólal meg, hanem azt is kötelességének érzi, hogy az iskolai meg az iskolán kívüli tanulást, isme­retterjesztést segítse. Olyan kezdeményezések részese, amely a zenei műveltség el- hintését vállalják fel feladatul. S mint ilyen valaki, igazi kö­zösségi ember. Nem csoda hát, hogy némi túlzással fogal­mazva mindig rohan haza, mert bármekkora sikere is le­gyen itt vagy ott, neki az a fontos, hogy kedves városá­ban, Szegeden — s persze min­den más településünkön — rendben menjenek a dolgok, zengjen az ének, mind a tor­kokból, mind a hangszerekből áradjon a harmónia. Nagy élmény volt tehát Gregor Józsefet látni, hallani, és nyilván még jobban telt volna el a néki szánt szűk fél óra, ha a vendéglátó há­zigazda nem annyira beszédes, illetőleg nem érzi annyira kö­telességének a mondandó ta- nitóbácsis kommentálását. An­nak lehettünk ugyanis tanúi, hogy ami előbb nemes indu­lattól fűtve elhangzott, az ezt követően lefordítódott, megismétlődött — csak éppen bikkfanyelven, átigazítva, túl­magyarázva. Jó beszélőké jű riportalanyok esetében igazán kár az ilyesmiért! Humor? Újabban megint annyira szeretjük egymást az osztrák sógorokkal, hogy hét nem telik el a nagy barátság dobra verése nélkül. Hol egy közös revü, hol meg egy szin­tén kettesben megrendezett hangverseny tudatja, misze­rint szent a béke, roppant erős a parola. Jól is van ez így, csak azért egyszer-más- szor följebb kellene emelni a művészi színvonal mércéjét. Akkor is, amikor azok a nagy operettgálák vannak soron — ezeknek egyike-másika a tschikos-gulasch-paprikasch jelige romantikájában fogant és fogan —, és pláne akkor, amikor élőszóban fog ösz- sze a két szomszéd. Itt volt például a Humort hozunk — viszünk elnevezésű, már a Címében is fantáziát­lan kabaré. Hát ha valami­től elromolhatott a szájunk íze, nos, akkor ez a viccelő­dés az volt. Mind a magyar, mind a bécsi és Bécs környé­ki színészek hiába erőlködtek, sem a szinkron, sem semmi más nem dobta fel ezt a pa­rádét. Még az sem, hogy a jobb sorsra érdemes Kern András asszonyruhába bújt, s úgy tette-vette magát. És ez a századfordulói időket idéző mustra csak az első ré­sze volt a négy estére szét­szórandó válogatásnak. Ugyan mi mindennek nézhetünk elé­be ?\ Ki mit tud? Hát vége lett a legújabb Ki mit tud?-nak is. Becsülettel be kell vallani, hogy a döntő felülmúlta a várakozásokat. Jobb hangulat kerekedett — olykor még könnyek is potyogtak —, s egyáltalán, lehetett egy, s másnak örvendeni. De azért nem úgy, mint azokban a ré­gi szép időkben, amikor szín­házi és zenei életünk annyi kiválósága debütált zavart, de tehetséges kezdőként. Vagy fcsak a nosztalgia mondatja mindezt? Majd kiderül a re­mélhetőleg bekövetkező mik- rofonos és kamerás vallatás­nál. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents