Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

1988. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT 5 A menekült vármegye iratai Tilalmak és engedélyek A Megyei Levéltár hazánk legjelentősebb ilyen jel­legű intézményei közé tartozik. Gyűjteményének legrégebbi darabja az az oklevél, amely II. András korából, 1229-ből szár­mazik, ám a történelmi Pest—Pilis—Solt vármegye nemesi köz­gyűléseinek jegyzőkönyveit, a királyi és helytartótanács ren­deletéit csak 1638-tól őrzi folyamatosan. A három részre sza­kadt ország menekült vármegyéjének korábbi papírjai ugyan­is a hagyomány szerint Fülek várának 1682-es török ostroma­kor elpusztultak. Napjainkra az intézmény iratállománya több mint 14 ezer folyóméterre gyarapodott. E hatalmas papírtömeg bizonyos ré­sze az érdeklődők számára is hozzáférhető, más része viszont kutatási korlátozás alá esik. Mi határozza meg ezt a tilalmat? — többek között erről kérdeztük dr. Egey Tibort, a Pest Me­gyei Levéltár igazgatóját. — Olyan levéltár, ahol minden szabadon kutatható, csak elméletileg létezik, egyébként nincs és nem is lesz. Mi tizen­öt évmól régebbi iratokat veszünk át, amelyek elvben már csu­pán történeti értékkel bírnak, és elvesztették keletkezésük idején meglevő ügyviteli értéküket. Ez azonban csak elmélet­ben van így, s a titkosság és kutathatóság alapvetően a meg­őrzött ügyviteli értékből ered. A korlátozás egyik oka lehet, ha az adott irat állam- vagy katonai titkot tartalmaz. Ilyen papírok jelen ismereteim szerint nálunk nincsenek. A megyei intézményekre ez nem is jellemző, s így emiatt az elmúlt húsz évben kutatási engedélyt nem tagadtunk meg. A titkosság má­sik oka a levéltár igazgatási és jogbiztosító szerepéből adódik: ugyanazt a személyi jogvédelmet Íveli garantálnunk az állam­polgároknak, amit a bírósági eljárás során is élvez. — Milyen magas szintű jogszabály szabja meg a levéltá­rak működését? — Az úgynevezett levéltári törvény; az 1969. évi 27. számú törvényerejű rendelet. Ez, valamint a végrehajtását szabályo­zó intézkedések meglehetősen bonyolult helyzetet teremtettek, mivel ötvenhét, nem kutatható témakört állapítottak meg. A tilalom tehát nem irategyüttesekre vonatkozik, hanem meg­határozott területekre. Nem lehet hozzáférni a jobb- és balol­dali pártok viszonyára vonatkozó két világháború közötti anya­gokhoz, függetlenül attól, hol keletkeztek. így a levéltárosnak át kell nyálaznia a kért iratot, hogy lássa, kiadható-e. Vagy mind a mai napig érvényben van a korlátozás a monarchia korabeli névváltoztatási, magyarosítási kérelmeket illetően, de ha az illető kimegy Becsbe, az ottani állami levéltárban min­den további nélkül megtalálja a kefesett adatokat. Ezen kívül az ötvenhét témakör közül tizenkilencet úgy jelöltek meg, hogy csak hivatásos kutató férhet hozzá. De kit tartsunk an­nak? Ha hoz egy igazolást, már hivatalosnak tekinthető a megbízatása. ■ — Ki igényelhet kutatási engedélyt? — Minden nagykorú magyar állampolgár, de itt is tesznüik kivételt, például, ha egy diák középiskolai tanulmányi ver­senyre készül fel. Egy levéltárban viszont csak a szakembe­rek boldogulnak: a hivatásosak és a jól képzett amatörök. — A kutatási korlátozás alól ki adhat felmentést? — Vagy maga a levéltár, vagy a szóban forgó iratot ki­bocsátó szerv vagy az illetékes minisztérium. De ha valami ennyire túlszabályozott, akkor meg lehet találni az engedé­lyeztetés útját is. Hozzánk átlagosan évi háromszáz kérelem érkezik. Tavaly egyetlen kutatáshoz nem járult hozzá a fel­ügyeleti szerv, az idén még nem utasítottunk el senkit. Ez a mostani, rendkívül bürokratikus gyakorlat felesleges terhe­ket ró ránk. — Mik lennének az elképzeléseik? — Előrebocsájtanám, hogy ez a törvény, s benne a kuta­tási szabályozás európai viszonylatban az egyik legliberálisabb, legkorszerűbb, és sok ország számára mintául szolgált. A mi javaslataink lényege a mechanizmus egyszerűsítése. Szűnjön meg a most létező ötvenhét tematikai, és csak meghatározat­lan időre szóló korlátozás. Ehelyett a felügyeleti szervek irat- együttesekre rendeljék el a tilalmat és meghatározott időre; a mostani húsz helyett harminc évre. Legyen tehát automati­kus a feloldódás. A korlátozás alá vont anyagból is adhasson viszont felmentést vagy az azt elrendelő szerv, vagy a Ma­gyar Tudományos Akadémia és az illetékes miniszter, illetve helytörtónetírás esetén harminc év alól maga a levéltár. Sze­retnénk, ha szűkítenék az állam- és a honvédelmi titok foga­lomkörét, valamint ha véget vetnének a külföldiek hátrányos megkülönböztetésének. Ezt úgyis olyan könnyű megkerülni. Egyszerűen megkér egy magyar kollégát, hogy igényelje he­lyette a szükséges iratot. Az érvényben levő jogszabály egysze­rűsítését az egész szakma örömmel fogadná; ez lesz az egyik témája most a levéltár-igazgatók őszi országos munkaértekez­letének is. Mörk Leonóra összeget nem említettünk. Ezt követően azonban Pegét egyetlenegyszer sem találtuk otthon. ★ Udvari Máriával eddig még nem sikerült találkoznunk, holott az ő neve a Ladányi- hagyaték sorsának minden fordulóján fölbukkan. Pedig a dolog egyszerűnek tetszik. Lakcíméül a budapesti Pus­kin utca 14-et jelölik a papí­rok. Csak csöngetni kell. A Puskin utcai lakásról legen­dák lengenek, az ott megej­tett hagyatéki leltárnak vi­szont nincs nyoma. A kapu­bejárat falán a lakónévsor­ban Ladányi és Udvari Mária neve még mindig együtt sze­repel. A szomszéd ajtaján zörge­tünk. — Nekem az a dolgom — így a szomszéd —, hogy meg­mondjam mindenkinek: Ud­vari Mária nincs itthon. Hogy valóban így van-e, arról nem kéziratokat vitt volna el a Ladányi-házból, nem adtam. Tekintettel arra, hogy a kul­csokat Udvari Mária koráb­ban rám bízta, mivelhogy közvetlen szomszéd vagyok, arról tájékoztattam csupán, hogy az épület aláfalazása kí­vülről valószínűleg a vébé- titkár intézkedésére megtör­tént. Ugyanis ellenkező eset­ben az épületet az összeomlás veszélye fenyegette volna. Megjegyezni kívánom, hogy Udvari Mária az ingatlanra velem és Kecskeméti István­nal adásvételi szerződést kö­tött, miszerint az ingatlant ré­szünkre eladta.” Miután Boda János kivizs­gálta az ügyet, a bejelentő Udvari Máriának levelet ír: „A hagyatéki végzést köve­tően tett bejelentéssel kapcso­latban meghallgattam Varga Lászlót, aki írásban nyilatko­zott, hogy önt csupán arról tájékoztatta, hogy az épület aláfalazása kívülről megtör­kor olyan jó ismerősei vol­tunk, és még jobb barátai. És mi voltunk, akikhez eltéphe- tetlen szál fűzte, így aztán persze kell, hogy a mi nevünk is rajta legyen azon az em­léktáblán. amit az isten háta mögötti Iskola dűlőben neki állítottak. Jó hír, hogy a kitűnő telek­szomszéd, Varga László, aki a két „szélhámos újságíró­nak” nem volt hajlandó átad­ni az elrejtett Ladányi-kéz- iratokat, mégis besétált a zsákutcába. A ládafiából meg az ól mélyéről önként és szé­pen dudorászva szedte elő a teleírt papírokat. Meg sem állt velük a községi taná­csig, ahová ezt megelőzően iparengedélyért folyamodott. Udvari Mária a volt feleség és a gyám szerepében tartja a formáját: megint följelen­tette Huszár Sándor vb-tit- kárt. Rab László — Varga Sándor Két évvel lakójának halála után tisztán és fehéren virít Cse- möben a Ladányi-ház. A hajdani romot rendbe hozták embe­resen: olyan lett, amilyennek a költő sohase láthatta. Fehér meg tiszta. A hitelesség kedvéért egy alacsony asztalt helyez­tek el a diófa tövében, rajta az örök érvényű borospalack és a végleges pohár. Persze az utókornak szánt szimbólumok létrehozása ezzel korántsem ért véget. Odabenn a házban, a keresztgerendán ma is ugyanarról a szalonnáról hullanak le a zsírcsöppek, mint amikor még szimpla alkotóház állt itt az Iskola-dűlőben, és nem jelkép. Ám tévedés lenne azt gondolni, hogy a meghitt emlékápolás éppen csak tegnapelőtt kezdődött el, és két esztendőn át nem történt semmi. Még ki sem hűlt Ladányi teste, mikor Udvari Mária, az exfeleség és a kalandos életű dűlőszomszéd, Varga László (vagy ahogyan a környékbe­liek nevezik: Pege) kezet fog­tak a halott fölött. A nem kü­lönösebben értékes porta a dü- ledező kunyhóval együtt gaz­dát cserélt. Udvari Mária, akinek semmiféle jogalapja nem volt ahhoz, hogy a Ladá- nyi-hagyatékhoz hozzányúljon, könnyedén Pege kezére ját­Apáti-Tóth Sándor felvételei szotta a házikót. Az üzletért tízezer forintot kasszírozott, ennek fejében átadta a kuny­hó kulcsát, s miután minden értékesíthetőt elkótyavetyélt, felkocsizott Budapestre. Pege nem véletlenül bízott meg a három Ladányi-Iány gyámjá­ban, Udvari Máriában. Jo­gásznak gondolta őt, s ebbéli hitét az asszony esetenként a doktori cím használatával táp­lálta. Udvari Mária sohasem volt jogi doktor. Pege más tárgyból is ké­szült. Nem csupán azért dör­zsölte össze kezeit a portavé­tel után, mert így a saját földjét növelhette meg. Mesz- szebbre gondolt. Ráérzett ar­ra, hogy az átlagos méretű föíddarab és a viskó — volt lakójának hírneve miatt — fölértékelődik, s akkor már korántsem mindegy, hogy ki­nek a birtokában van. A jó szomszéd — miután a kulcs rögtön Ladányi halálát követően hozzá került — kéz­iratokkal is „ellátta” magát. — Ki tudja azt bizonyítani, hogy nem tőle kaptam?! — mondta ottjártunkkor. Többszöri kérésünkre is csupán egyetlen naplót volt hajlandó előhozni. Á többi kéziratot Pege nem mutatta meg. Habár sejtelme­sen tudtunkra adta: van még. Csak hát nem bízik bennünk. Semmi jele nem mutatko­zott annak, hogy bárki (vagy bármely szerv) össze tudná terelni a szétszórt Ladányi- hagyatékot, és Pege önként aligha vállalkozott volna ado­mányozói szerepre, ezért ha­zárdjátékba kezdtünk. Érez­tük, hogy Pege bizonyos fel­tételekkel megszabadulna a kéziratoktól. Váltig bizony­gattuk, hogy az ő fiókjában valamennyi kézirat csupán egyszerű papír. Publikálni kellene! Akadtak pillanatok, amikor már-már hajlott a szóra, de rögtön eszébe ötlött saját csapdája is: nem tudja bizonyítani, hogy a kéziratok legális úton kerültek hozzá. Hetekig jártunk a nyakára, adná át nekünk az írásokat, mert jobb helyük lenne a ese- mői tanácsházán, ahol külön­ben is kiállítást terveznek a Ladányi-rekvizítumokból. De Pegének nem volt kecsegtető az ajánlat. Kénytelenek vol­tunk a. társalgást a pénz nyel­vén folytatni.,Eleinte úgy lát­szott, hogy ez a nyelv az, ami Pege figyelmét fölkeltheti. Egy szombat este álltunk elő a nagy blöffel: fizetnénk a kéziratokért. Nem zárkózott el az üzlet elől, de mint mondta, jobban meg kellene ismernünk egymást. A csalás­tól visszarettenve konkrét tudok kezeskedni. Állítólag csak azt engedi be, akivel ő találkozni akar. Velünk egyáltalán nem akart találkozni. Pedig egy levél miatt kerestük, tudni szerettük volna, miért jelen­tette fel a Pest Megyei Népi Ellenőrzési Bizottságnál 1988 januárjában Huszár Sándor csemői tanácstitkárt. „Panaszom, amiben a se­gítségüket kérem, nem min­dennapos. Cegléd mellett, Cse- mő községben fekszik egy in­gatlan-résztulajdonunk, ame­lyet Ladányi Mihály halála óta szárnyra kapott a hír. Az Iskola dűlő 55-ben fekszik, és a helyi tanácstitkár titokza­tos módon vonzódik iránta. Felkeresett pesti lakásomon Varga László nevű ottani szomszéd (azaz Pege — a szerzők) és elmondta, hogy a tanácstitkár kéziratokat vitt el onnan a tudomásomon kí­vül. Most pedig építési mun­kákat végez a romos terüle­ten. Tekintve, hogy fele rész­ben tulajdonom, fele rész­ben a három kiskorú gyerme­kemé, és Ladányi Mihály há­zasságon kívül született, USA- ban élő lányának az öröksé­ge.” Tehát Udvari Mária azt írja a szóban forgó telekről, hogy fele részben a tulajdona. Egy hét esztendővel ezelőtti nyi­latkozatában pedig: „Alulírott Udvari Mária, Budapest... ezennel átruhá­zom elvált férjemre térítés- mentesen a Pesti Központi Kerületi Bíróság ítéletében ja­vamra irt Csemő, Iskola dűlő 55. számú ingatlan telekrésze­met. Kijelentem, hogy a fen­ti telek egyedüli tulajdonosa a mai naptól Ladányi Mihály. Budapest, 1981. szeptember 7.” ★ Huszár Sándor tanácstitkár „kéziratlopási” ügyében Boda János csemői tanácselnök vizsgálatot rendelt el. A vizs­gálat során meghallgatták Varga (Pege) Lászlót is. aki­nek állítólagos információjára az egész följelentés épült. Pe­ge így „vall” a tanácselnök színe előtt: „Kijelentem, hogy informá­ciót, miszerint a tanácstitkár tént. Olyan információt, mi­szerint a tanácstitkár kézira­tokat vitt volna el, nem adott. Ezt nem is tehette volna, mi­vel ön az ingatlan kulcsát Varga Lászlóra bízta. Ezt a megbízást Varga László be­mutatta. Bemutatott még egy darab 1987. március 25-én kelt átvételi elismervényt, amely szerint ön összesen kétezer forintot átvett a néhai Ladá­nyi Mihály által használt in­góságok értékesítéséért. To­vábbá egy elismervényt, amely szerint tízezer forintot vett át az ingatlan vételárelő­legeként azzal, hogy a teljes vételárat, húszezer forintot az adásvételi szerződés meg­kötésekor fizetik ki. A fen­tiekből megállapítható, hogy a KNEB-hez benyújtott panasza alaptalan. Az is megállapítha­tó, hogy a községi tanács szándékát, miszerint a Ladá- nyi-örökséget át kívánja men­teni az utókor számára, ön mindeddig megakadályozta. Az ingatlant jelenleg is jogo­sulatlanul tartja birtokában. 1988. február 2.” ★ Micsoda sürgés-forgás, mennyi név! Mi közünk Ladányihoz? Azon a ki tudja, hány négy­szögölnyi földdarabon meg a csemői viskóban el sem fér­nénk mindannyian. Pedig hát helyet kérünk, még ha két cipőnyit is, ott. Naná, ami­Minden nemzetiséget érint Magyar írók tiltakozása A Magyar Írók Szövetségé­nek elnöksége levelet küld a világ összes írószövetségéhez és -szervezetéhez, tiltakozva a romániai településrendezés el­len. Az elnökség levele a töb­bi között rögzíti: a romániai elképzelésekkel kapcsolatos megdöbbenés és a mindenfelől felhangzó tiltakozás oka az, hogy ez a terv többszázéves építményeket, sőt műemléket, ősi temetőket és templomokat akar a földdel egyenlővé ten­ni azon a címen, hogy a fal­vak s temetők helyén a kor­mány szántóföldekhez jusson. Ez az elképesztő terv Romá­nia lakosságának minden nem­zetiségét érinti, magukat a ro­mán földművelőket is, nem­csak az ott lakó magyar, né­met, szerb, horvát és ukrán kisebbséget. Ám a nem román lakosságot súlyosabban, sőt tragikusan fogja érinteni, mert népi identitását, hagyomá­nyait, nyelvét, eddigi homogén együttélésének kultúráját ve­szélyezteti, vagyis nemzeti megmaradásának jövőjét fe­nyegeti. A levél a továbbiakban rá­mutat: a falupusztítás tulaj­donképpeni célja, hogy a leg­nagyobb európai kisebbség, a két és fél milliós romániai ma­gyarság, valamint a harmad­milliónyi német lakosság meg­semmisüljön, beolvasztódjék a román etnikumba. Az írószövetség elnökségé­nek üzenete ismerteti a romá­niai nemzetiségek helyzetét nehezítő korábbi intézkedése­ket. Majd utal arra, hogy az ENSZ tagállamainak csaknem a fele kisebb lélekszámú, mint az erdélyi (romániai) magyar­ság. ősi földjén élve, ha ezt a két és fél milliónyi népet a történelem megfosztotta is ál­lamalkotó jogától, állhatatosan meg akar maradni szülőföld­jén, s magyar akar maradni. „Szentül hisszük: a világ közvéleményének tiltón fel kell emelnie szavát, hogy ez az or- szágnyi nép megőrizhesse anyanyelvét, hagyományait, szokásait, ősi kultúráját, tehát teljes identitását. Mert a bul- dózeres falupusztítás csak an­nak egyik, talán legutolsó esz­köze, hogy Transsylvániában elnémuljon a magyar szó.” Ezért kérik írótársaikat, hogy írásban és szóban tegye­nek meg mindent a romániai falupusztítás, a magyar és a német népcsoport megsemmi­sítése ellen — zárul a levél. Salvador Dali Századunk nagy művész- nemzedéke egyik utolsó élő tagjának, Salvador Dalinak 650 grafikáját és 5 szob­rát mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria szeptem­ber 15-én megnyílt új ki­állítása. Kéziratok az ól mélyén Elkótyavetyélt költői hagyaték?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents