Pest Megyei Hírlap, 1988. augusztus (32. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
10 &£Man 1988. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT Nyár van. Délelőtt. Jó szagú. Suhogó futással sok zápor vert végig a tájon. A parkban fényes és tömött a pázsit. Szinte hallja az ember a hersegést... a tehén az árokparton az ilyen tömött fonatú füvet a nyelvével előbb félrenyalábolja, majd tejillatú szuszogással letépi. Mezítláb jó simogatni az ilyen szőnyeget. Távolabbról, a felemelkedő párákkal idáig terjeng a frissen levágott fű keserű, hűvös illata. Arrafelé lépdelek. Egy öregember kaszálja a füvet. Nyomában feketerigók ugrándoznak — akárcsak a szántogató paraszt után a varjak —, és szedegetik a pucéron maradt rovarokat. Megállók, Az öreg lassan, nyugodtan dolgozik. Beletartozik a tájba, észrevétlenül, mint a jegenyehajlon- gás az ég aljába. A park járókelői közül senki nem figyel rá. Még ha legalább géppel vágná a füvet. Akkor észrevennék. Néhány nappal ezelőtt egy fiatal kertészgyerek azzal vágta. Engedelmes, piros masinát tologatott, akár a porszívót a szőnyegen. Fél óra múlva tömeg vette körül. Dicsérték-szidták a gépet, de azért csodálkozva csóválta a fejét mindenki. A gép rágcsálta, őrölte a füvet, és oldalt kiköpködte. a zöld nyállá csámcsogott pépet. Nézem az öreget. Már oda is köszönök neki, de nem vesz észre. Csak lendül balra, erősen, aztán erőlködés nélkül hajlik vissza jobbra egy pillanatra; a lendület magasán, úgy tetszik, megáll, és akkor újra lesuhog a nyugalom e szép mozdulata. Időnként megáll. Előveszi a fenőkövet, és valahova máshova nézve egy-egy pillanatra, végigsikongatja a követ a zöld kaszaélen, amelyre rátapadt a fű... Szinte oda se néz, úgy végzi ezeket a mozdulatokat is, komoly élvezettel. Nem a. kertészet munkaruhája van rajta. A város széléről valami nyugdíjas lehet, vasutas, portás, aki jobbára a kaszálás fiatalos virtusáért vágja a füvet — na meg a szénának jó fűért. Laza, élvezett ritmusú, nem erőltetett mozdulatokkal halad. Hat-nyolc méter után megfordul — ha a rend úgy hozza —, vagy megfenni a kaszát. Ragad a fű. Aztán tovább, nyugodtan, mint a hullámverés, és szépen, mint a kalászok ringása. Egy intéssel újra köszönök neki. Alig észrevehető biccentéssel - válaszol, de ez a biccentés is belekomponált a kaszálás ritmusába: csak akkor int felém, amikor a kaszával amúgy is lefelé vág, és e mozdulattal egy hullámban, egy erőfeszítéssel összehangolva hajtja meg kicsit a fejét, csak éppen annyira, hogy ebből a századok óta kimunkált harmóniából ki ne váljon a fej haj tás. A karomat felemelve intek neki még egyszer, és sétálgatok hazafelé. Meg-megállva, hosszan visszanézek. Messziről még megdöbbentőbb ez a szívhez igazodó, gyönyörű mozdulat. All, hajlik, kicsit meggörnyed az ember a tájban, a nap alatt — évszázadok óta —, és végzi pontosan és rendületlenül ugyanúgy ezt a mozdulatot, oly megbízható ritmussal, ahogy a szív rugdal. / Elém lebben a kép. A füvet kaszáló férfi mögé lép még egy ember. Az is kaszál. Ugyanúgy, mint az előző. Nem téveszti el a mozdulatot. Nem siet jobban, és nem marad le. Mint ahogy általában minden szív körülbelül ugyanannyit ver. Most kettejük mögött feldereng egy harmadik alakja. Aztán a negyediké. Egy sor. Már végtelen sor. Ki tudja, ki zárja be, azaz ki volt az, aki kezdte a sort? És hol van az az árterület, az az urasági rét, szikes, bogáncsos lapos, ahonnan e mozdulatnak a hulláma idáig verődött? S most belém kalapál valami lelkes aggodalom. Nézd meg jól, úgy nézd meg ezt a mozdulatot, mint valami irdatlan messzeségből áradó stafétát... Ez a mozdulat az idők végtelenségén át jön, mint a fény hullámai, és továbbadódik, továbbterjed, bágyadva is tovább él majd. Amíg az ember él, megmaradnak — ha csak úgy is, mint a kivesző nemes madarak tétova szárnyveréVáci Mihály: A mi ereklyéink / Deák Mór: Aratás után Sirályok röptéi lélegző tenger, só eszi bőröm könnyeidtől. Mint napszámos az aratásra, Rád gondolok egyre többször. Az államalapító sei —, megmaradnak ezek az ébrenlét előtti állapotunkból, történelmi tudatalattinkból fel-felrángatódzó mozdulatok. Mindig lesz egy park, ahol majd egy-egy nyugalmas lelkű, kimunkált mozdulatú szép öregember — csupán jókedvéből levágja a park füvét. Mint a húsvéti locsolás, a betlehemes játék, úgy marad meg, áhítatos őrizetbe véve, felszabadult izmaink emlékezetében az emberiség néhány olyan mozdulata, mely a munka igáját, a munka rabszolgaságát jelentette. Nem is olyan sokára már nem azt a kertészlegényt veszik körül a bámészkodók, aki masinájával nyírja a park füvét. Egy nemzedéknyi idő sem kell, és ünnepi sporttá válik a kaszálás, férfipróbává, az erő, a szívós türelem gyönyörű tempójú atlétikájává, ahogyan a japánoknál, mongoloknál a nyíllövés. Vasárnaponként falun-városon a színektől lángoló parkokban tolongó tömeg veszi körül a pázsitot, melyen éneklő izmú férfiak a rituális táncok komolyságával és a népi babonák-já- tékok kópéságával vegyes arckifejezéssel aratnak. S a fiatalok és felnőttek közül senki nem veszi már akkor komolyan, hogy ez a mozdulat, mely oly sok irigylésre méltó erővel és ritmussal fonja körül a szálegyenes, barna férfitesteket, valamikor összeharapott szájjal végzett, állati vonaglás volt; hogy ez a mozdulat valamikor az uradalmak ezerholdas gabonatábláinak lángten- gerében elevenen pörkölődő, csene- vész, szikár, feketévé sült emberke- bogarak heteken át tartó, tizenkettő- tizennégy órás rovarrángatódzása volt. Másztak sorban, hosszú sorban egymás után a fekete bogarak, s állati zsibbadtságú végtagjaik szabadulni próbáló rángatózásaiban ott villongott a kasza — ez a gyűlölt ívű félhold, amelynek szemvakító hegesztőláng suhanásait tíz órán át nézték. Ki gondol majd néhány évtized múlva arra, hogy élt, élt, szeretett volna élni egy kipusztult népfaj, az indiánok, a mayák sorsára juttatott, az urgdglpía.k óceánjának., apró szigeteire szorított fajta, a béresek, zsellérek, summások, taksá- sok, arató-cséplő munkások, marokszedők, egy sajátos, nomád nép, mely laza törzsekben kószálta ezt a szuronnyal tarlózott országot. — Élt. élt, szeretett volna élni egy emberfajta, amelynek ez a mozdulat, ez a szörnyű, gúzsba görcsölt, szomorú vi- tustánc volt a létformája, ezzel a nyomorúságos mozdulattal kereste a falatot, ez volt itt a tájon a bölényűző indián hajszája, a fókát vadászó eszkimó szigonyvetése, a malá- ji gyöngyhalász mély lélegzete és a volgai hajóvontatók istrángba feszülése. Minden faluban hagyjatok majd meg néhány kaszát, a marokszedők sarlóit, egy-egy kapát, a bányászok csákányait, a favágók baltáit, a koraszülést okozó, görnyesztő mosó- teknőket: az eszelős fáradságok és igavonások emberi járomfáit: a szerszámokat, melyekkel betörték, csenevésszé tették azt a szép álmú emberfajt, amelynek area-lelke a népművészet motívumain virágzott csak ki igazán. Csináljatok majd egyszer múzeumot azokból a villanyelekből, amelyeket a béresek sebes tenyere csiszolt üvegfényesre. Gyűjtsétek majd össze a katonaládákat, melyek két világháborút jártak be, és leltározzátok föl a szivszomorítóan kis ka- catokat, egy cselédember minden istálló-otthoni és lövészárokba vitt, meghitt vagyonát. Gyűjtsétek össze majd a sütőlapátokat, a rozskenyerek kora hajnali dagasztóteknőit, a balták, kapák, kaszák nyeleit. Gyűjtsétek össze a régi szerszámnyeleket, ha kezet akartok szorítani azokkal, akiknek;, jogutódjai vagyunk a boldogságigényben. Gyűjtsétek össze a szerszámnyeleket, a mi ereklyéinket, a szerszám- nyeleket, melyről még ma is süt, parázslik, fényesen ragyog sok-sok nemzedék erős, szigorú, kétségbeesett és biztató kézfogása. Állítsuk ki ezeket az ereklyéinket — ha csak jelképesen is — mindenütt és mindenkinek hozzáférhető módon, életünk keresztútjain. S időnként szorítsuk meg keményen ezeket az ereklyéket. Nagy szükség van rá. Amit vesztettem — mit vesztettem? —, nem is volt az enyém soha. Aranyról visszaverődő napfény voltam: boldog és ostoba. Isten pénzére vert piciny pont: _ mozog, s hiába, hisz nem látszik. Ki tudja, hányszor kell meghalni az utolsó feltámadásig — mire adtak ki, tenger, Téged? Semmit sem kaptam helyetted-érted. Ezüstről visszaverődő holdfény vált fel ragyogást, von be évet, éveket, amiket sirattam, bár nem voltak csak az enyémek. Ring a tenger a búzaföldön. Mibe álmodlak bele Téged? Kenyérbe? Sóba? Szemeimbe? Mit veszt, akinek nincs semmije? Akinek hullámzik a csend? S beköltözik emlékeibe? Learatták a búzát. Jelkép. Talán éppen a feltámadásé. Tudd: ami nem volt a tiéd, az nem lehet már senki másé. Törő István: Rajzásban A lázas igyekezet itt csatangol a kertek alatt, madarak füttyében, s a tekintet eltérített pályájában, az erdő is minket figyel, nézzük tűzrakók arcán , a lángok mosolygó lobogását, ahogy nedvescdik a bőr s kibuggyan a vcrítékcsöpp, a feszültség duzzadozik ereinkben, és megsarkantyúzza testünket; ebben a rajzásban életünk lüktet, ahogy a lomha fák is mozgolódni látszanak, a hajnalok hintázó köde ránktelepszik — tele vagyunk statisztikákkal, a számok behálózzák testünket, lebegnek bennünk a szavak, mint égtájak szele tüdőnkben, mert mi _ leszünk az elátkozott sereg, ki a csata elől elténfereg, s mocskolódó szájjal méltatlankodik — engesztelésre várunk, a Nap nekünk vigyorog, s a pázsit nekünk sarjad, de nem mi leszünk, aki megdicsőül, ha az intelmek bölcsességgé válanak, halljuk, ahogy a suttogás kering, olyanok leszünk, mint egy lelet, vitrinbe zárnak, és megfigyelnek, míg magányunk csonthéjas búrkát megrepesztjük. A király előtt Krémer József: Varainézis Rózsa Endrének Miért kell neked a hamis lépték gyanakvása, lám tiéd lett a végletek megannyi szomorúsága, ne kívánkozz hát valótlanul kék messzeségbe, az a sziklaszirt — a végtelenség azúrkékje ... Ha befejezhetnénk a befejezhetetlen mondatot, a hangtalan sikoly is szíveket remegtetne, szeretetünk színes reszketése, szívdobogása nem kívánkoznak egy új, más, szélesebb világba. Ha már itt kell maradnunk e csöndet nem ismerő, évet-nem-számláló, élet-kölcsönző örök bizonytalanságban, hol a bánat és öröm hétköznapjait magunk számláljuk, legalább okosan éljünk, ne herdálva vélt vagyont! (1984) Cs. Kovács László rajzai------ - -
