Pest Megyei Hírlap, 1988. augusztus (32. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-11 / 191. szám
0tKt ’rngrn W W .mií/lr 1988. AUGUSZTUS 11., CSÜTÖRTÖK Villanófény Ez a „betegség” kampányszerűen jelentkezik. Eltelik néhány hét, esetleg hónap is, s alig nyúlnak illetéktelenek az ötletek elé hajnalban kitett tejhez és péksüteményekhez. Aztán következik az újabb időszak és rendre futnak bo a jelzések a rendőrségre, hogy összeszurkálták a tejes- zacskókat, megdézsmálták 3Z árut. Az elmúlt héten például Po- mázon és Szentendrén egymást érték ezek az esetek. A Pismány Áruházban szombat reggelre virradóra 36 liter féltartós tej hiányzott, kedd reggelre pedig 40 péksütemény tűnt el. A bolt vezetője, Nébl László, vállalkozó kedvű fiatalember lévén elhatározta, hogy tetten éri a dézsmálót. Szerda éjjel lesbe állt, s hajnali háromkor fülön csípte Sógor András szentendrei lakost, amint éppen a szatyrába süllyesztette az ötödik liter tejet, s az egykilós kenyeret. S a pórul járt hiába könyörgött a rendőrségig vezető úton, mondván, hogy ezután maga fog vigyázni a Pismány Áruház tejére és kenyerére, ha Nébl László futni engedi, a dolog vége feljelentés lett. Ám az biztos, hogy Sógor András csak kis hal, a randalírozók nagyobb károkat okoznak, hiszen a lakótelepi ABC-nél például, csak úgy heccből, szétszórták a kenyeret és a süteményt, s elloptak egy láda kakaót. Hogy nem Sógór András az egyetlen szarka, azt mutatja, hogy mire Nébl László visszatért a rendőrségről, ismét elloptak néhány zacskó féltartós tejet. A dolog pikantériájához tartozik, hogy ezen idő alatt a rendőrjárőrök a 11-es úton sétáltak, alig 300 méternyire a bolttól, mi több, az üzletvezetőtől érdeklődtek is, mit csinál e tájon késő éjjel. Ügy tűnik, a garázdák ellen egyelőre tehetetlenek a vállalatok. Több üzlet elé vasbódét állítottak, amelybe a szállítók berakják a tejet és a kenyeret. Akad olyan kocsi, amelynek sofőrje 20 kulccsal száguldozik. Elgondolni se merem, mekkora kalamajka lesz, ha egyszer elhagyja a köteget, vagy éppen szabadságra megy. SZENTENDREI vnrfqp A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA Magyar idő szerint éltek Barátság és bizalom Az első dán—magyar klub Szentendrén alakult az elmúlt esztendő nyarán. Nem a tény az érdekes — bár az északi országba viszonylag kevés magyar látogat —, hanem a kisszámú, de lelkes gárda ver- buválódásának története. 1987 kora tavaszán levél érkezett Benkovits Györgyhöz, a Hazafias Népfront városi bizottságának titkárához. Az AFS nevű nemzetközi szervezet dániai > bizottsága kérte, hogy látogasson el hazájukba egy magyar fiatalokból álló csoport. Azok jelentkezését várták, akik fontosnak érzik a Nyugat és Kelet népei közötti barátság elmélyítését, a háború elleni harcot, s szívesen építenének ki személyes kapcsolatokat a dán emberekkel. — A Frederikssundba érkező szentendreieket — akik között volt zenész, kovács, ag- ronómus, festőművész, gimnazista — nagy szeretettel fogadták, s időnként már-már megerőltető programokat szerveztek számukra. A városban — amely Koppenhágától negyven kilométerre fekszik a Ros- kilde-öböl partján — politikai eseménynek számított a magyarok megérkezése. Az újságok nap mint nap beszámoltak a közös programokról, a dániai magyar nagykövetség munkatársa több rendezvényen megjelent. A vendéglátó családoknál valóban Ismerkedni lehetett a szokásokkal, lakáskultúrával, az életszínvonallal. Az előadásokon, kirándulásokon pedig az északeurópai ország történelmével, eredményeivel, gondjaival. A szentendreiek — a kint szerzett élményektől fellelkesedve — hazajövetelük után megalakították a dán—magyar klubot. A klub vezetőjét magyarországi látogatásakor bemutatták a dán királynőnek, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a kialakult kapcsolatokról szóló történeteket. A frederikssundiak júliusban viszonozták a látogatást. Ök is magyar családoknál laktak, ismerkedtek országunk történelmével, jeles szakemberek előadásait hallgatták meg a gazdasági és politikai átalakulás helyzetéről, jártak a főváros nevezetes helyein, túráztak a Pilisben, a Dunán. Ahogy ők fogalmaztak: „magyar idő szerint” éltek. Azaz: teljesen átvették a magyar szokásokat, mentalitást. A kapcsolatok tehát tovább bővülnek. Még az ősszel és jövőre is újabb csoportok utaznak Frederikssundba, Azok, akiknek a személyes kapcsolataik már kialakultak, magánúton is látogatóba indulnak. A cél változatlan: a barátság és bizalom erősítése a két nép között, egymás életének megismerése, küzdelem a háború ellen. A város tüdejéről van szó Kategorizálás lenne a megoldás? A városi tanács végrehajtó bizottsága rövidesen tárgyalja azt a tájékoztatót, amelyben Szentendre zöldterületeinek, játszótereinek állapotáról, karbantartásáról, gondozásáról számolnak be a szakemberek. Mindenekelőtt egy megállapítás : városunkban. a domborzati viszonyok miattigazán nehezen alakítható ki összefüggő zöldterület. Mégis mi, akik itt élünk, úgy érezzük, hogy a település szellős, a levegő tiszta. A kellemes hatás a Dunának és az arra az északnyugati irányban ráfutó növényzettel borított völgyeknek, valamint a Pilis erdeinek köszönhető. Kevés A számok egész sor dologról árulkodnak. Érdekes adat, hogy a településhez tartozó terület 4383 hektár, ebből zöld borít 163-at, közparkjaink nagysága pedig mindössze 33,5 hektár. Bizony, roppant kevés. Ám nincs benne például a római romkert, az úttörőtábor, az utak mellett húzódó sávok, a Pap-szigeti kemping, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, és így tovább. Mind- összesen körülbelül 800 hektárnyi zöldfelületünk van, illetve! ennyi kialakítható lenne, s mintegy felének a gondozásáról a tanácsnak kellene gondoskodni. Ám ez csak álom, hiszen a gamesz kertészeti részlege a 15 dolgozójával, elöregedett gépállományával csak 20 hektárnyi parkot képes rendben tartani, s azt is csak közepes színvonalon. Sajnos, nemcsak a kertészet gépei korosak, hanem maguk a fák, és a gyep. A szakemberek állítják, hogy ezek 8-10 évenként felújításra szorulnának. Ám hol vagyunk ettől! A gamesz a saját kertészetében neveli az egy- és kétnyári virágokat. A díszfákat, cserjéket azonban vásárolja a város, vagy pedig a Hazafias Népfrontnak köszönhetően ingyen kapja. Álljon itt bizonyítékként néhány szám, amely tanúsítja, hogy égető szükségünk van ezekre az ajándékfákra. 1985-ben például 4 millió 664 ezer forintot költhettünk e nemes célra, tavaly pedig még 3 milliót sem. Elvárják Természetes, hogy a kiútat mindenki keresi. Megpróbálnak a parkok fenntartására társadalmi munkát szervezni. Vannak iskolák, kollektívák, amelyek jól, mások közepesen, ismét mások alig tartják be a szerződésben vállalt kötelezettségüket. Dicséretet érdeKözség a hegyek között Iskola és ivóvízellátás Pilisszentlászlót nyolcszáz- harmincan lakják. Közülük 450-en szlováknak vallják magukat. Ez a két szám azonban csak egyetlen törekvés szempontjából fontos. Nevezetesen, hogy valamilyen módon visz- szahozzák a faluba a Szentendrére járó felső tagozatosokat. Bár még az akarat sem egyértelmű. Mit mond erről Illés György, a körzet legfiatalabb vb-titkára? — Még az elmúlt esztendőben járt Kállai János iskolaigazgató a Művelődési Minisztériumban Stark Antalnál, aki akkor a nemzetiségi önálló osztály vezetője volt. Ígéretet kaptunk arra, hogy a megye kap két tanári státust a hozzá tartozó bérrel együtt, azzal a céllal, hogy az Pilisszent- lászlóra kerüljön. Ez megtörtént, de szűkebb hazánk művelődési osztálya úgy döntött, hogy ' csak bizonyos feltétel esetén adja át nekünk a két státust. A hozzánk küldött levélben többek között ez áll: Lesz-e rehabilitációs központ? Két párton az illetékesek kevés, mert az illetékesek két pártra szakadtak: építtetőkre és természetvédőkre. Nézzük, ki mivel érvel. Wechter Roland, a Pest Megyei Tanács építési és vízügyi osztályának vezetője kategorikusan elzárkózik a területfelhasználási engedély kiadása elől. Védett területre építeni nem szabad. A vevőknek ezt illett volna tudni. Juhász István, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium településfejlesztési és kommunális ellátási főosztályának főmérnöke hosszabban indokol: — Szó sincs arról, hogy a rehabilitációs központ felépítése nemzeti érdek lenne! Ellenkezőleg! Mivel sajnos, az utóbbi harminc évben a Dunakanyart zsúfolásig rakták hétvégi házakkal, arra kell törekedni, hogy a megmaradt természeti értékeket féltőn óvjuk. Gondolják el, hogy a létesítmény mintegy 300 embert fogadna, illetve foglalkoztatna. Tehát kistelepülés születne az erdőben. A leányvállalat vezetői állítják, hogy alig vágnának ki fákat. Csakhogy a gyepterület, a rét legalább olyan értékes, mint az erdő. Évszázadok során alakult ki. Mi azonban bizonyítottuk jóindulatunkat. Két másik területet is felajánlottunk a Hitelbanknak, ott a közelben. Az egyik véleményünk szerint alkalmasabb lenne a közoqnt felépítésére, mint az Űrbéresek erdeje. Nekik azonban nem tetszett. Égenhoffer Péter: — Abba kapaszkodnak, hogy megszűnne egy turista- paradicsom. Az igazság az, hogy nincs is ott forgalom. Vállaljuk, hogy új turistautat jelölünk ki, az üzemet kiszolgáló szilárd burkolaton pedig csak a kijelölt járműveket engedjük közlekedni. Ha kell, turistaházat is emelünk. Lévai Gézáné, Tahitótfalu tanácselnöke: — Az ingatlanforgalmi leányvállalat vezetői hi.bát követtek el, amikor a vétel előtt nem tájékozódtak. Ha hozzám fordulnak, én figyelmeztetem őket. hogy az erdő nem építési terület. Ennek ellenére én arra szavazok, hogy adjuk ki a területfelhasználási engedélyt! A központtal egy időben víztározót is létesítenének, kutakat is telepítenének. Nem közömbös az sem, hogy munkahelyek is teremtődnének. Mindez elősegítené a falu fejlődését. örülök annak, hogy augusztus 25-én sor kerül a hatósági bejárásra. Ennek eredményétől döntően függ, hogy kiadják-e vagy sem a területfelhasználási engedélyt. Mindenesetre nagy harc várható. A legkeményebben Lázár Antal fogalmaz: — Állampolgári véleményem, hogy építeni kell! Saj nos, a hivatalokban nem tudják, mit csinálnak. A bürokrácia minden jó kezdeménye zést megöl. A megyének és az ÉVM-nek évtizedekkel ezelőtt kellett volna résen lenni amikor zsúfolásig beépítették a Dunakanyart. Akkor nem féltették a természetet? S hogyan van az. hogy Svájc. Ausztria és az NSZK hasonló területein ilyen központok vannak. Ott nem szennyez nek ? A vélemények ütköztetése után jó lesz figyelemmel ki sérni az augusztus 25-i bejárást. „A szakmai fejlesztésre kapott kondícióból akkor volna mó dunk támogatni a községet, ha a jelenleg nemzetiségi nyel vet oktató iskolát két nyelven (szlovák és magyar — a szerk.) oktató iskolára fejlesztik”. Az igazság az, hogy ezt így a pilisszentlászlói szlovákok sem akarják. Pluszterhet jelentene a gyerekeknek, esetleg az osztályzat lenne gyengébb. Mert a községben sajátos nyelvjárást beszélnek az emberek, az irodalmi szlovákot nem értik, még segíteni sem tudnának a nebulóknak. S azt kérdezik: ha az apróságok úgy - ahogy mégis elsajátítják a szlovák irodalmi nyelvet, mire mehetnek vele? Bizony felemás a helyi nemzetiségi tudat. Nincsenek olyanok, akik a hagyományokat ébren tartanák. Ám a vízgondokkal sincs másképp! A községet ember- emlékezet óta az a törpe vízmű látja el, amelybe a helyi források vizét fogják fel. Ezek percenként 40 liter vizet tudnak csorgatni a vezetékekbe, s ez csak arra elegendő, hogy a közkutakat ellássa. Ahhoz, hogy a lakásokba is eljussanak a csövek, legalább 200 literes percenkénti hozamra lenne szükség! Ez azonban lehetetlen, hiába fogják munkába a számba jöhető összes forrást. Most próbálják összekaparni azt az egymilliót, amire feltétlenül szükség lenne. A város környéki alapból kicsíptek 300 ezret, talán a megye is ad ugyanennyit, a többi saját erő. Mi volna a végleges megoldás? Természetesen a regionális hálózat. Pilisszentlász- ló azonban messze fekszik a vízbázisoktól. Hegyeken át teljesen új nyomvonalat kellene építeni a kisközség lakóinak ellátásához. A közelmúltban felmérték, mibe kerülne a vállalkozás. Kiderült, hogy százmillióba. idei árakon számolva. Nincs olyan állami szerv, amely ezt az összeget biztosítani tudná. A költségeket ösz- szevetették a várható fogyasztással, levették a kérdést a napirendről. Maradnak a Szentendrei Városgazdálkodási Vállalat lajtkocsijai, hogy a szó szoros értelmében levegyenek valamennyi terhet a vödrözők válláról. mel például a ferences gimnázium az Áprily tér lelkiismeretes gondozásáért. Újabban a tanács zöldterületekre a bérleti díjon túl, gazdasági hasznot hozó létesítmény telepítéséhez csak azzal a "feltétellel járul hozzá, ha a leendő tulajdonos vállalja a környezete szépítését. Erre példa lehet a Pap-szigeti híd melletti pavilonsor, a minigolfpálya, vagy a Szabadságforrás utcai fagylaltozó. Azokat a táblákat pedig, amelyek építési tilalom alatt szenvednek, haszonbérbe adják azzal az elsődleges céllal, hogy legalább valaki karbantartsa azokat. Lehetőség volna nyugdíjasok, vagy vállalkozók foglalkoztatására, dé hát a bérfizetés korlátozása miatt munkájukat nem lehet fizetni. Külön kérdéskör a lakosság és a parkok, zöldek viszonya. Az utóbbi évtized propagandájának és felismerésének köszönhetően egyre többen igénylik és elvárják, hogy a településen gondozott, jól felszerelt parkok, játszóterek legyenek. Ugyanakkor sajnos számtalan példát lehetne sorolni a szándékos rongálásra, a közömbösségre, a rendellenes használatra, amelyeknek nyomán esztendőről esztendőre növekvő, már milliós nagyságrendet meghaladó károk keletkeznek. A régi szemléletet, melynek lényege, hogy ami a kerítésemen kívül van, ahhoz semmi közöm, tárgyszerűen mutatják az egymás szomszédságában húzódó gyönyörű kertek, és a gazos, elhanyagolt közterületek, zöldsávok. E bírált magatartás ellen is megindult a harc, a helyi népfront Egy tenyérnyi zöld címmel akciót indított, újságcikkek jelentek meg e tárgykörből, előadásokat, építőtáborokat, virágkiállítást és -vásárt szerveztek. Feltétlen kell néhány szót szólni Szentendre játszótereiről! Ha a parkok hektárairól azt írtuk, hogy roppant kevés, akkor a játszóterek mennyiségének minősítése az, hogy semmi. A felszerelésük ötlettelen, gyenge, szegényes, az utóbbi két esztendőben e kategóriában egyetlen négyzetméternyi fejlesztés sem történt. Program Miután a tényekkel így szépen megismerkedtünk, nézzük, milyen irányban kívánnak előrelépni a szakemberek? Jó magyar szokás szerint elsősorban egy program kidolgozását javasolják, amely arra lenne hivatott, hogy megpróbálja a lehető legjobban elosztani azt a sehogysem elegendő pénzt, ami e célra rendelkezésre áll. De tegyük fel, hogy a programmal is megyünk valamire! Akkor elsősorban a lakótelepeket, a Du- na-partot, a Bükkös patakot, a városközpontot, a Dunakanyar körútat és a Pap-szigetet öltöztetik friss zöldbe. Természetes, hogy a kisebb fenntartási igényű növényeket fogják telepíteni. Ügyne- vezett gondozási kategóriákba sorolják majd a parkokat, s egyéb hasonló négyzetmétereket. Lesznek reprezentatív területek. Ezeket öntözik, s szezononként tízszer-tizenötször kaszálják. A második kategóriában hetenként takarítanak, s fele annyiszor kaszálnak. A harmadik kategóriában ismét felezik mind a ráfordított órák számát, mind a takarítást. Még további két osztályról van szó, amelyek azonban már a külterjes gondozás-nyomait viselik magukon. Mit lehet mindehhez hozzátenni? Talán annyit, hogy részünkről nagyon is elegendőnek tartanánk, ha a papíron tervezettek valóban megvalósulnának. De hát az elképzelések és a valóság közötti ellentmondásokat más területekről már jól ismerjük. Az »Idáit írta: Vicsotka Mihály •j leányvállalat vezetőinek a feje! S bizony fáj is, mert a Pest Megyei Tanács és az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium illetékesei megmakacsolták magukat, s érvek egész sorát hozzák fel, amiért nem hajlandók megadni a területfelhasználási engedélyt. Ennek hiányában pedig ásót sem lehet lenyomni az erdőben, nemhogy építkezni. Ráadásul a vevőnek — ha a 60 millió továbbra is szaporítat- lan marad — fizetnie kell az inflációs veszteséget, ami jelenleg évi 17 százalék. Még szerencse, hogy a Kék Duna elnöke és a műszaki igazgató- helyettes egybehangzóan állítják, hogy az erdő jóval többet ér a vételárnál, s Égenhoffer Péter máris kilátásba helyezte, hogy legfeljebb eladják a 300 hektárt. Persze, ezek után ki fektet be pénzt olyan helyen, ahol kilátás sincs a megforgatására? Marad azonban még egy nagyon fontos, mondhatni, lényegbevágó kérdés. Lehetséges, hogy az üzleti élet profijai a vásárláskor nem számoltak azzal, hogy nehézségekbe ütköznek? Aligha ez a helyzet, tudták ők jól, hogy az építési engedély megszerzéséig hosszú az út. Ám arra gondoltak, hogy Magyarországon az utóbbi évtizedekben aligha volt példa arra, hogy befolyásos cég ne tudott volna elintézni valamit. Pláne, ha nemzeti érdeknek, valutaszerző forrásnak lehet kikiáltani az akciót. Azonban úgy tűnik, hogy jelen esetben mindez Váratlan nehézségek tornyosulnak a Magyar Hitelbank Idegenforgalmi Leányvállalatának egyik üzlete előtt. Néhány lap, közöttük a Pest Megyei Hírlap is hírül adta ez év elején, hogy a pénzintézet hatvanmillió forintért megvásárolta a tahitótfalui Kék Duna Szakszövetkezettől a 300 hektáros Űrbéresek erdejét. A tájvédelmi körzethez tartozó tábla nagyon szép helyen fekszik a Tahi feletti dombokon, gyönyörű kilátással a Dunára. A vásárlónak az volt a terve, hogy a jelentkező svájci biztosítótársaság tőkéjének bevonásával az erdőben lévő tisztásra rehabilitációs központot építtet idősek részére. Ügy vélekednek, hogy miként azt Égenhoffer Péter, a leányvállalat műszaki igazgatóhelyettese mondta, nemzeti érdekünk lenne a létesítmény megvalósulása. Az egymil- liárd forintos beruházás esztendő alatt megtérülne, folyamatosan hozná a devizát, hiszen elsősorban külföldi gondozottak töltenék meg a szobákat. Persze a cég más nézőpontból is közelít az üzlethez! Könnyen előfordulhatna, hogy az átadása után eladnák az egész rehabilitációs központot. Szóval, a Kék Duna Szak- szövetkezet zsebre vágta a 60 millió forintot, az elnöke, Lázár Antal azt mondta, hogy ők erdőt adtak el, s nem vállaltak garanciát arra, hogy a vevő területfelhasználási engedélyt is kap. Neki ebben igaza van, fájjon ezért a
