Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-04 / 158. szám
1988. JÜLIUS 4., HÉTFŐ 5 A svéd mentőakció Megrázóan igaz történetek Karvezetés, gyermektánc, régészet Nem hullik ki az idő rostáján Két tábortól is búcsút vettek a hét végén lakói: Zsám- békon a leendő tanítók énekzene tudásukat, Visegrádon pedig a budapesti radnótisok történelmi ismereteiket és karizmaikat erősítették. Hogyan éltek, dolgoztak a diákok a megye településein; ebből próbálunk némi ízelítőt adni. Az összeállításból talán még az is kiderül, mennyire volt hasznos számukra ez a két hét. S ez az, ami talán még az idő rostáján sem hullik ki. — A szoprán erősít! Kérem az alt egyet, de ne mérgesen! Ha a zenében öröm van, bennünk is az legyen! — Akár mottóul is szolgálhatnának Mohayné Katanics Mária szavai. Ám azt, hogyan hatnak, kihallom az újrakezdésből. A Liszt-díjas karnagy emlékeiből kis történetet kerít elő Kodály Pünkösdölőjéhez: hogyan fonta ujjaival hajdani pedagógusa, B. Stojanovics Adrienn néni — akinek Kodály e művét ajánlotta — azt a dalbeli aranyszálat vezénylés közben. Vége a próbának, de a sűrű programok öt percnyi lazítást sem engednek; gyer- mektáncpróba következik. A lányok a tornaterembe sietnek, Mohayékhoz csatlakozik Gereyné Dezsényi Magda, aki kamaraéneket és zeneirodalmat tanít. — Évről évre nehezebb a dolgunk. Sajnos sokszor tapasztaljuk, hogy a hallgatókat oktató pedagógusok nem elég képzettek, elhivatottak — állapítják meg mindketten. — A mai idők teljesítmény- centrikussága a kóruséneklésnek sem kedvez — fűzi tovább a gondolatot Mohayné, akit még Kodály is tanított. — Sugalmazta, ébren tartotta bennünk azt a gondolatot, hogy minket az iskola vár, nem pedig a zenei közélet. Mire a lányokat utolérem, már hárman pihennek a tornaterem padján. A negyedik Kádár Tibor, aki Győrből érkezett. ö az egyetlen fiú. — Ez zavar egy kicsit — vallja be. — Így inkább csak szemlélődöm. Különben is ezt az időt zongoratudásom és a kottaolvasás erősítésére szántam. Egyébként katasztrofális, hogy mennyire elnőiesedik ez a pálya! Amikor olyan sok a csonka család, s a gyerekeknek épptsn a férfinevelés hiányzik. Nemcsak beszélni, írni kellene erről, hanem tenni ellene valamit... Konczné Horváth Rita ül mellénk. Két éve végzett, s Csillaghegyen tanít. Harmadszor vesz részt a tábor munkájában, pedig most Íjét hónapos kismama. — Nemcsak tanulás ez számomra, hanem élmény is — bizonygatja, miközben a többieket figyeli. Lassú játék következik — Bocsánat — áll fel és még mosolyogva visszaszól: éz nekem való! A táborvezetőt, Jávor Zoltánt, az Esztergomi Tanítóképző FőiSköiá tanárát az udvaron érem utol. — Igen fontosnak tartjuk ezeket a nyári rendezvényeket — mondja. — Az óvónőképzésben jó az ének-zene oktatás; az óvodában tehát a gyerek megfelelő alapot kap. Erre kellene építeni az alsó tagozatban a kétszólamú éneklést. A tanítóképzésben viszont hiába növelték az óraszámot, nem tanulnak karvezetést. Ezért félnek a kórus- alakítástól. Mire a gyerek ötödikbe kerül, kiesik a folyamatból, s a szaktanár csak kínlódik. A táborban megkíséreljük pótolni a hiányt. A táncra azért van szükség, mert nemcsak a zenei, hanem a ritmusérzéket, s a testtartást is kifejleszti. Ehhez csatlakoznak a kreativitási, improvizá- lási készséget fokozó foglalkozások. Mindezt kiegészíti' a magas színvonalú kóruséneklés. Sajnos azonban minden évben kevesebben jelentkeznek. Visegrádon, a fellegvárban is dolgoztak a régésztábor résztvevői. Vajon mit találtunk? (A cím fölött.) Kóruspróba a zsám- béki zenei táborban (a cím melíett). (Csécsei Zoltán és Erdősi Ágnes felvételei) — Több szabadidőt képzeltünk! — sóhajtja Somogyi Lívia, aki Váradi Katarinával együtt Szabadkáról érkezett. Ennek ellenére egyáltalán nem bánják, hogy eljöttek. Véleményüket osztja a felső- gödi Nikita Anikó is. Nekem pedig József Attila sorai jutnak eszembe: Játszani is engedd... Tudom, hogy az ének rendkívül kemény sport, de csákányozni sem könnyebb! Éppen ezért tisztelettel adózom az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma tanulóinak, akik Visegrádon dolgoztak a régésztáborban. Bármelyik kutatóárokba is tekintek, mindenhol jó a hangulat. Az egyikben' az első magyar visegrádi királyi kápolna faltöredékeit tisztogat, ják. — A múlt hét volt a nehéz, amikor kezdtünk! — magyarázza Spät Judit. — Az már biztos, hogy nem leszek régész! — bizonygatja Szabó Ákos. Tanáraik — Nagy Piroska és Dancz Péter — derülnek a hallottakon. Szívesen megmutatják táborhelyüket is. Nem messze innen verték fel az iskola, illetve saját sátraikat, ahol éppen Bokros László és Kovács András a szolgálatos. ök vásárolták meg a másnapi reggelit. S most éppen az adómentesség kérelmének kitöltésével bajlódnak! Dancz Péter a sátrához lép: Jól van! Most nincs bevarrva, nem úgy, mint hajnalban! Percekig tartott, amíg ki tudtuk bontani... Talán nem véletlen, hogy a legvidámabb fiúkat és lányokat az Alsóvár közelében találom. Hámori Zsuzsa, Vári Orsolya, Dudás György és társaik bőséges leletanyagra bukkantak: köszörűkő, faragott késnyél, egy teljesen ép — és több töredékes — cserépkály- haszem. Hajlandók még az általuk költött régészdalt is elénekelni: Régész leszek, ásót veszek. Kelő nap előtt már kelek ... Ha már elpusztult egy világ, legyen a sírja feltárt. Éppen letelik munkaidejük, mikor a lepencei résznél dolgozókhoz érek. Boros András történelem—francia szakos tanár, táborvezető, egy csapat diákkal szalad a távolsági után, amely azonban nem várja meg őket. — Nem baj! Jól működik az autóstop. Sándorfi Gábor, Nagy Krisztina, Bánvölgyi Márta, Neszmély Gellért — akik már harmadízben régészkednek — azonban hiába integetnek az autóknak. Akkor marad a motor. Egyik társuk ugyanis azzal jött, majd oda-vissza közlekedik. Mert az ebédet bizony jó három kilométerre tálalják a Sirály étteremben ... Ezért aztán nem illik úgy búcsúzom: jó étvágyat! Vennes Aranka A fiatalabb nemzedék aligha tudja, legfeljebb olvasmányaiból, hogy mi történt 1944 végén Budapesten. Hogyan tomboltak a nyilasok, miként ölték a Dunába az üldözötteket, a zsidókat. A második világháború szörnyűségében, az elembertelenedés időszakában, amikor úgy látszott, hogy mindennek vége, akadt a fővárosban néhány bátor ember, aki akciót szervezett, hogy mentse a bajba jutottakat. Később ez Svéd mentőakció néven vonult be a történelembe. Ugyanis 1944 áprilisában, Magyarország német megszállása után született az a gondolat, hogy a Svéd Vöröskereszt égisze alatt mentsék az embereket. Ekkor vidéken már javában szedték össze a zsidókat és deportálták őket a német haláltáborokba. Ekkorra jutott el a híre Budapestre annak, hogy a lágerekben a zsidókat gázkamrákban égetik el. Élt Budapesten egy svéd házaspár — Valdemar Langlet és Nina Langlet —, két áldozatkész, bátor ember, akiket nagyon megrázott a hír és elhatározták: valamilyen formában segítenek az üldözötteken. és a Svéd Vöröskereszt oltalma alá helyeznek mindenkit, akit csak tudnak; menlevelet készítenek nekik. Az ötlet meghallgatásra talált, és a Svéd Királyság Budapestre küldte Raoul Wallenberget, akinek feladata lett a menlevelek kiadása, az oltalom megszervezése. Menlevelek Hogy miként történt, hogyan mentettek meg ezreket? Erről szól az a könyv, amelyet Nina Langlet írt, férje emlékére. Most Harrach Ágnes fordításában a Kossuth Kiadó gondozásában magyarul is megjelent. A kötethez Péter János, az Országgyűlés alelnöke írt előszót, ö annak idején kapcsolatban volt Voldemar Langlet-ékkel. A kötetet a szerző tavaly februárban zárta le. Az akkor kilencvenéves asszony ezzel akart búcsút mondani o szép Magyar- országnak, ahol csaknem másfél évtizedig élt. Egyben osztozni akart azoknak a bátor, nagylelkű és jószívű magyaroknak a szenvedéseiben, akik velük együtt harcoltak a Svéd Vöröskereszt magyarországi segélyakciójában. Szubjektív, őszinte, igaz könyv, amelyben leírja a szerző, hogy miként szervezték meg a mentőakciókat, hogyan bújtatták az üldözötteket, miként tértek ki a nyilasok vandalizmusa elől. Nevek bukkannak fel; azoké. akik részt vettek a mentőakciókban, s azoké, akiket mentettek. Hátborzongató pillanatok, percek, véletlenek, megannyi elszántság, hogy sokan életük kockáztatásával is segítettek Tv-FIGYELŐl Híradó. Ha mesebeli boszorkánykonyhához nem is hasonlítható, de azért meglehetősen bonyolult műhely egy televíziós híradó szerkesztősége. Egyrészt a szokásosnál többen nyüzsögnek benne, hiszen nemcsak szövegcsinálók és fotósok kellenek oda, másrészt meg maga a továbbító technika roppant összetett. Már csak azért is, mert a nagyvilág hasonló intézményei nem ugyanazokat a berendezéseket használják, s így mindenféle átvevő, átalakító apparátusokat is működtetni kell a szokásos masinák mellett. Mindezt eddig csak sejthették a hazai készüléktulajdo- nosok. ám szombaton délután szemtől- szembe kerülhettek a stábok tucatjaival, amikor az Antenna című riportcsokrot nézték. Igazán remek összeállítás volt ez a híradók világáról, illetőleg a világhíradókról! Aczél Endre, a mi televíziós napilapunk rátermett, fiatal főszerkesztője bemutatott és elmondott mindent, ami csak e műhelymunkáról tudni való. Azt is láthattuk, hallhattuk, ahogyan a. Szabdság téri kamerás, mikroíonos csapatok nekivágnak földön és levegőben egy-egy fontosnak ítélt témát befogni, -és ugyanúgy az is képernyőre került, ahogyan az egészen nagy televíziós társaságok készítik a maguk újságjait. A brazil O globe, a szovjet V rém ja például, vagy a japánok hasonló intézménye. Hogy mennyi ideig gyűjtötték az anyagot ehhez a háromnegyed órához, nem tudni, ám a végeredmény minden fáradságukat igazolta: a néző erre az időre tökéletesen át tudta élni mindazokat az izgalmakat — alkalmasint az életveszélyeket —, amelyekkel ez a mesterség jár. Egyúttal pedig érdeme szerint tudomásul vehette, hogy a politikacsinálásban mennyire nagyhatalom a televízió. Működésére mindenütt milliók figyelnek; ami itt elhangzik, annak roppant nagy súlya van. Őszinte örömünkre, a mi minden esti hírgyűjteményünk nem kullog a többi és jobban felszerelt társa után, hanem együtt szalad velük: immár több változatban és kiadásiban, amely formák a tervek szerint még tovább bővülnek majd. (Csak a focim maradjon, mert ezt a betűs gömböt már megszoktuk, megszerettük, lévén, hogy könnyen áttekinthető, jó embléma — minek kellene hát helyette más.) Teleráma. a műsorújság szerint ez a föntebb dicsért Antenna veszi át Vitray Tamás régi, kedves, a puritánnál is egyszerűbb műhelyműsorának, a Telerámának a szerepét. Azt azonban nem tudni, hogyan. Remélhetőleg úgy, hogy készítői ide is, oda is bekandikálnak; innen is, onnan is hoznak majd mü- helyhíreket, elmondják, ki, mit és hogyan forgat. Ugyancsak jó néven vennék az előfizetők, ha például a Szomszédok című sorozat rögzítéséről közölnének egy s mást. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a hazai vállalkozás úgy, ahogyan van, valóságos csoda. Immár túl a harmincadik folytatás bűvös határán, még mindig rendre elkészül, technikai és egyéb bakik nélkül megújítja önmagát. Akik írják, nem felejtik el a mese fonalát, akik játsz- szák, nem jelentenek beteget, vagy nem tűnnek el azzal, hogy elegük van ebből az egészből. Minden klappol, minden a helyén van, és nyilván lesz is Horváth Adám rendező gondos kapitánysága alatt. Nos, mindennek a manapság bizony szokatlanul jó össz- játéknak a belső titkaiba lenne érdekes bepillantani. Egyúttal pedig mindazoknak a sorozatoknak a készítési metódusaiba, amelyek erre a receptre készülnek. Abba az ausztrál mesébe például, amely — s ezt a rádió tudatta — ugyancsak Szomszédok címmel köti le a távoli földrész nézőinek figyelmét, azzal a különbséggel, hogy amodaát nem egy házban, hanem egy utcában laknak a szereplők. A többi azonban majdnem stimmel: a leghétköznapibb búk, bánatok, kicsi és nagyobb örömök formálódnak jelenetekké. Menetrend szerint, ahogyan illik. Akácz László embereken, pedig tudatában voltak annak, hogy tettükért halál jár. Mégis mentették a zsidó 'származású és baloldali üldözötteket a német nácik és magyar nyilasok karmaiból. A fő érdem Raoul Wallenberg mellett kétségtelenül Valdemar Langleté és hűséges élet- társáé volt. Az üldözöttek részére oltalomlevelet állították ki, kolostorokban és védett házakban rejtegették őket. A házaspár találékonysága nem ismert határokat. Minden erejüket erre a munkára áldozták. A mások életéért vívott küzdelemben — a magyar segítőtársakkal együtt — a saját létüket is kockára tették. Mindez kitűnik ebből a nagyszerű könyvből, amely őszinte egyszerűséggel mondja el az egész történetet, s ezen belül azokat a megrázó pillanatokat, szörnyű, nehéz perceket, amikor az ember élete a véletlenen, a pillanatnyi helyzetfelismerésen múlott. Megtudjuk, miként fogadták be a megmentetteket a különböző egyházi szervezetek, intézmények, de családoknál is bújtatták, akiket csak lehetett, azokat, akik hozzájuk fordultak szörnyű kétségbeesésükben. Életveszély Megismerkedhetünk a Lányai út 3. számú házzal, ahol Langleték magángettót rendeztek be, ahol együtt laktak az üldözöttekkel. Az írás elvezet bennünket a Sacré Coeur kolostorba, ahol sokan átvészelték a nehéz napokat. A szerző leírja a menlevelek gyártását, cseréjét, az egész procedúrát, a különböző gettókat, ahová újra és újra ellátogattak, hogy kihozzák azokat, akiknek az életük veszélyben forgott. Bemutatja a Szent István parkot, amely a razziák központja volt, de a Gestapo budapesti főhadiszállását is, ahonnan irányították a népirtást, ahol százezrek életéről döntöttek. Ír a mártírokról, akiket sajnos nem tudták megmenteni, a fehér nővérekről, győzelmekről és vereségekről, munkatársaikról, akik önzetlenül vagy haszon reményében segítettek, míg mások e szörnyű helyzetet is felhasználták, hogy meggazdagodjanak, hamis menleveleket árusítottak, túlságosan is drága pénzért, ékszerekért. Szó van gyermekekről, ártatlan öregekről, bátrakról és gyávákról, a föld alatti munkáról, az ostromlott Budapestről, a pinceélet szörnyűségeiről és arról, hogy miképpen szabadították fel a szovjet csapatok a magyar fővárost Végül a búcsú pillanatairól, azokról az örömteli percekről, amikor kiderült, hogy munkájuk nem volt hiábavaló, mert sokan általuk menekültek meg, érték meg a felszabadulást. Sötétségben Jó, igaz könyv, mert őszintén beszél a valóságról, arról, hogy miként emberteleneden el a világ. Ám még ebben a sötétségben is akadtak emberek, akik bíztak, hogy a sötétséget fény követi, hogy az emberséget semmilyen ördögi hatalom nem irthatja ki. Emlékeztető is ez a kötet! soha nem szabad megismétlődnie az akkori szörnyűségeknek, küzdeni kell ellene, ahogyan minden embertelenség, diktatúra ellen, amelyben kitenyésztődhet az önkény, a brutalitás, az ember semmi- bevétele. Gáli Sándor
