Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-28 / 179. szám

1988. JÜLIUS 28., CSÜTÖRTÖK Wat . MF.fi VE! 5 Betyárvilág Pest megyében Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel feb­ruár első jelében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vál­lalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kap­csolódó legendákat, furcsa történeteket, cgy-egy földrajzi helyhez vagy híres em­berhez kötődő meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne köz­kinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hoz­zánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dol­gozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. Minden héten csütörtökön adunk válo­gatást az érdekes mondákból, legendák­ból. A legjobbakat — olvasóink szavazatai alapján — a végén értékes tárgyakkal ju­talmazzuk. Várjuk tehát leveleiket! A borítékra írják rá: Unokáink is me­sélni fogják. \ Jövőre a Dunakanyar Új útikalauzok A Könyvértékesítő Vállalat a MALÉV Air Tourssal együttműködve új útikönyv­sorozat kiadását kezdte meg. Az első, Budapestet bemutató kötet már meg is jelent, amint erről tegnap Drucker Tibor igazgató tájékoztatta az új­ságírókat. Igaz, az idegenfor­galmi szezon közepén va­gyunk, de a jelenlegi hetven­ezrei példányszámot csupán felmérésnek, piackutatásnak szánják. A Ságvári Nyomda készen áll akár nagyobb pél­dányszám gyors utánnyomásá­ra is. A sorozat kifejezetten kül­földieknek készült, ezért ért­hetően több nyelvre lefordí­tották. Olasz, angol, német nyelven ismerkedhetnek a tu­risták fővárosunk nevezetes­ségeivel, szubjektív séta kere­tében. Mert a korábbi kiadvá­nyoktól eltérően, most szándé­kosan idegenforgalmi szem­pontok alapján szerkesztették, írták a szöveget, válogatták a képanyagot. Nem a lexikális ismereteket, hanem a gyakor­latiasságot, praktikumot te-} kintették elsődleges követel­ménynek. Éppen a túlzsúfolt­ság elkerülése érdekében szól­nak kizárólag Budapestről. Hazánk egyéb szép tájait, vá­rosait folyamatosan újabb ki­adványokban kívánják népsze­rűsíteni. Az Én Magyarországom fel­eimet viselő sorozat második, jövő tavasszal várható kötete lesz a Szentendrét és a Duna­kanyart bemutató rész. Az ön­álló megjelenés által biztosí­tott nagyobb terjedelem segít­ségével szeretnék elérni, hogy az idegenforgalom áramlása ne szűnjön meg a már eddig is ismert városok határainál, ha­nem mindenkit további kalan­dozásra csábítsanak. A könyv végén hasznos in­formációk címszó alatt ország­úti segélyhelyekről, orvosi el­látásról, szállodai címekről ad­nak rövid összefoglalót. Ez a legvitatottabb pont, egyes vé­lemények szerint bővíteni, má­sok szerint elhagyni kellene. i lügjarok I. Az úgynevezett nagypolitikának kellene eldön­tenie a Romániában élő nem­zetiségiek — köztük az erdé­lyi magyarok — sorsát, de hát ez a mechanizmus úgy látszik még döcögve sem jut előre, így hát nem marad más hát­ra, minthogy a hírközlő szer­vek mondják (hol sírják, hol kiabálják) el, ami ideát amo- daátról fáj. A televízió egyszer-kétszer már villantott fel olyan kép­sorokat, amelyek a keleti ha­tárainkon túlról hivatalosan és nem hivatalosan átjutott honfitársaink magyarországi megtelepedésének okait és módjait elemezte, ám most hétfőn, ezen a többszörösen rendkívüli adásnapon egy ko­rábban elképzelhetetlenül őszinte és szókimondó nyilat­kozatcsokrot adott közre. Chrudinák Alajos külpoliti­kai műsora, a Panoráma vál­lalta fel ezt a szomorú — helyenként tragikus színezetű — feladatot, és az ő, Mikor Csikból elindultam, jaj ... cí­mű hetvenperces összeállítá­sából értesülhettünk mindar­ról, amit e tárgyban tudni ér­demes és kell. Aki végigszorongta ezt a vallomástételt, annak most végre tisztább képe alakulha­tott ki az immár tömegesnek •mondható emigráció okairól Az ellehetetlenülés végveszé­lye adja az átszármazók kezé­be a vándorbotot. Ki szellemi emberként képtelen tovább élni ott, hiszen a legelemibb igényeit sem tudja kielégíte­ni; ki kényszerűen fölbom­lasztott családi kötelékeit pró­bálná újrakötni ideát; ki pe­dig apró gyermekeinek a jö­vőjét alapozná meg az új kör­nyezetben. Egyik csoportnak sem köny- nvű, hiszen hiába a közös nyelv és a nagvjában-egészé- ben közös kultúra, azért itt egészen mások a szokások, ezért hát hosszú és gyakran kínos folyamat a beilleszke­dés. A legtöbb megkérdezett őszintén visszavágyik, s ha te­hetné, máris szaladna haza A múlt század közepén be­tyárok tartották rettegésben az országot. Elsősorban a la­katlan területeken húzták meg magukat, minél távolabb a hatóság embereinek tekinteté­től. Innen aztán könnyen le­csaphattak az úton levőkre, elsősorban vásárok idején. Így találtak búvóhelyet a Horto­bágyon, a Bakony sűrűjében, a Mátra bércei között és a Pest megyébe íeihúzódó Kis­kunságban is. A nép körében élő mendemondákban a betyá­rok a szegénység támogatója­ként szerepelnek. Az igazság azonban az, hogy a szegénye­ket csak azért hagyták béké­ben, mert nem volt mit el­rabolni tőlük. A Pest megyei pandúrokat leginkább a Bogár testvérek zsivénvkodása foglalkoztatta, akiknek ténykedése Soroksár­tól Bajáig terjedt. Kedvelt he­lyük — a mai 51-es út men­tén — a Majosházához közeli Levegő csárda volt. A szent- miklósi Földváry Antal így emlékezik meg a betyárokról: „1852. június 6-án Pestre merítem a’ Királyt látni, Fe- rencz Józsefet; láttam is két ízb ; — de sokkal nagyobbat láttam vissza jövet, a’ midőn 8-kán reggeli í) órától fogva dél után 2 óráig 60 kotsist a: levegői kortsmába be hajtván ki rabolt.” De nem járt job­ban alig egy hónap múlva a Csíkba, vagy valahova a Ki­rályhágón túlra, rettenetesen hiányzó szüleihez, barátaihoz, alkalmasint egyelőre semmi­képpen át nem menekíthető félcsaládjához. Sokan ki is mondták;, leg­följebb ha a magányos egyén tudja itt valamiképpen meg­másítani a sorsát.; a tömegek számára ez a göröngyös út járhatatlan. A megoldás — ha egyáltalán lehet még ilyesmi­ben reménykedni — a helyi politika megmásítása lenne, hogy aki szülőföldjén magyar­nak született, az így is élhes­sen a törvényes keretek kö­zött. Dicséretére a Panoráma kis csapatának, az az anyaggyűj­tés során mindvégig nagy ön­mérsékletet tanúsított. Magyarok II. Nyilván nem műsorszerkesztési meggondo­lásból, hanem a véletlen aka­rata szerint történt az, hogy kedden ismét határainkon túl élő magyarokkal találkozhat­tunk, ezúttal USA- és kana- dabeliekkel. Ez a dokumen­tumfilm már egészen más ké­pet mutatott, hiszen olyan emberek kaptak szót benne, akik innen vándoroltak tova, s nem a Tiszán innenre vagy a Dunántúlra vágytak. A szí­vük azért visszahúzza őket, s lehetőségeik és tehetségük szerint mindmáig megmarad­tak a hazai kultúra és művé­szet ápolóinak. Ki televíziós­ként, rádiósként, ki muzsikus­ként, ki meg festőként, újság­csinálóként igyekszik meg­őrizni szellemi gyökereit, s munkálkodik azon. hogy szű- kebb-tágabb környezete se fe­lejtse el végleg a múltját. Jó volt mindezt látni és hallani, ám maga az egész je­lentés valahogy lélektelenre sikerült. Elegánsabbnál ele­gánsabb környezetükben jól szituált hölgyek és urak felel- gettek a gépies kérdésekre, és így a hazaiaknak még oly hí­zelgő vallomások is idegenül hatottak. Ezt a gyűjtést vi­szont éppen nem így kellett volna megcsinálni! Akácz László pesti vásárra igyekvő szent- mikiósi második bíró sem, mint a jegyzőkönyvből kide- rü' a „Levegő Korcsmánál történt nagyszerű” rablásban négy álarcos elveszi tőle a vá­ros és saját pénzét, kabátját, s amit legjobban sajnál: a pipáját és dohányzacskóját is. Ezek a száraz tények, de idővel kivirágzik a betyár­romantika is. Az idősebb pót­harasztiak még ismerik azt a nótát, amely így szól; „Pótha­raszti határszélen / áll egy öreg csárda. / Csárdásné a pandúrokat / most nemigen várja. / Odaugrik Bogár Im­re / s az ölébe kapja. / Pót­haraszti nótaszóval / csende­sen ringatja.” A betyárvilág emléke a pótharaszti Akasztó-domb, ott akasztották fel Bogár bandá­jából — a néphagyomány sze­rint — Nádori Pétert, Hugyak Bandit és Kanász Pétert. A csárda melletti Kanászlapos pedig a betyárok búvóhelye volt, valószínűleg a hírhedt Kanász Péterről kapta a ne­vét. A romantikus kitérő után nézzük a tényeket. A betyár­sors az akasztófán végződött, s nem volt ez másként Bogár Imre esetében sem. A Pest Megyei Levéltár 1862. évi Fe- nyítő Törvényszéki Iratai kö­zött megtaláljuk Bogár Imre elfogott betyár 36 oldalas val­lomását. Ebből kiderül, hogy az idős Bogár és a Bogár testvérek ez idő tájt a szent- miklósi Dönti Péter lovasbe­tyár bandájába álltak. 1861 decemberében Baján vásár lé­vén, a hazafelé tartó szekeres kereskedők kocsijait Dönti Pé­ter megállította, majd az út közepére terített subájába ra­katta a megszeppent kereske­dők ékszereit és pénzét. A nyomaték kedvéért az út két szélén álltak a betyártársak is. A gazdag zsákmánnyal el­vágtattak a pusztába, s meg­kezdődött az osztozkodás. Dönti a zsákmányból minden­kinek 100—10- forintot adott, a többit magának tartotta meg. Ez lett a veszte. A be­tyárbecsület íratlan szabályai ellen vétő betyárvezért az idős Bogár Imre 1862 januárjában fejbe lőtte, majd egy gulya­itató kútba dobta. A vezér nélkül maradt ban .úoól az ifm Bogár Imrét fogták el és Dönti Péter ha­láláért is őt vonták felelős­ségre. A törvényszék 36 olda­las vallatási jegyzőkönyvben rögzítette a tényállást, mely­nek utolsó oldalán láthatjuk a betyár aláírása gyanánt a kereszteket, merthogy iskola helyett is inkább csavargott az ifjú Bogár. Ezek után a nagytiszteletű törvényszék ki­mondta az ítéletet; ifjú Bogár Imre akasztófán végezze gyá­szos életét. Az ítéletet har­madnapra végrehajtották. Polgár Zoltán Vecsés Huszonöt bot Az I. világháború valame­lyik esztendejében történt a következő eset Pilis község­ben: A helyi híreket dobszó kísé­retében adta mindenki tudtá­ra a kisbíró. A község bírája mondta el a szöveget néki, mert nem tudott olvasni. A kisbíró ki is ment a faluba, de útközben hirtelen elfelej­tette a hirdetnivalót. Így hát ö maga rögtönzött helyette valamit. A község lakossága zömé­ben tót ajkú volt, még az is­kolában is e nyelven tanítot­tak., Tehát a kisbíró is tótul adta elő mondökáját, mely így hangzott: „Bolo zle bugye horsje.” Magyarul; volt rossz, lesz rosszabb. A bírónak fülébe jutott a dolog, s hívatta is a kisbírót. Megnarancsolta neki, hogy azonnal helyesbítsen. Az pedig óiból kiment, s a következő­ket adta mindenkin-... tudtá­ra: „Nye bugye dobre anyi nye bugye.” Magyarul: Nem volt jő, nem is lesz. Bosszankodott a bíró, s új­fent előszólította a kisbírót. Megfenyegette, hogy huszonöt botütést kap, ha nem azt adja tovább, amit reábízott. Azaz: „Nye bolo zle anyi nye bu­gye.” Magyarul: Nem volt rossz, nem is lesz. A községi szolga kénytelen-kelletlen új­ból' kiment. Ám a fenyegetés miatt tartotta magát az ere­deti szöveghez. Az eset valódiságát onnan tudom, hogy apám a világ­háborúban orosz fogságban taskenti szénbányákban dol­gozott. Ott hallotta később odakerült fogolytársaktól. A kisbírót Kovács Pálnak hív­ták, Faso volt a mellékneve. F' -1 én is ismertem, ő is bi­zonyította, hogy az eset csak­ugyan így esett. Földvárszky Ferenc Pilis A Tahitótfalui Községi Tanács V. B. pályázatot hirdet vb-titkári munkakör betöltésére Feltételek:- jogi egyetemi végzettség (tanácsi szakvizsga)- államigazgatási főiskola. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázó- önéletrajzát- eddigi munkaköreinek, tevékenységének felsorolását- jelenlegi munkahelyének megnevezését, beosztásának ismertetését- diplomamásolatát. Szolgálati lakás van. Bérezés: a 17/1983. (XII. 17.) ÁBMH számú rendelkezés szerint. A pályázatukat a hirdetés megjelenését követő 30 napon belül, de legkésőbb szeptember 1-jéig nyújtsák be a Tahitótfalui Községi Közös Tanács elnökének cím: Tahitótfalu, Kosuth Lajos utca 4. 2021. A pályázatok elbírálásáról a pályázók értesítést kapnak. ITv-figyelőw ■ Heti pilmtegyzeth A menyasszony gyönyörű volt Giuseppe (Marco Leonard!) és Maria (Angela Molina) a film egyik jelenetében ______ H ányféle Szicília létezik? A romantikus nemzedékregény, A párduc zord szépségű szigete? A maffiák hatalmában lévő sziget, melyen uralkodik A szicíliaiak klánja? Vagy az, amelyet most ismerhetünk meg egy posztumusszá vált ma­gyar—olasz koprodukciós film­ből? Mindegyik Szicília igaz, és nyilván még sokféle van, mely hasonlóképpen igaz. Amint­hogy igaz az Is: Szicília Olasz­országba tartozik, de nem Olaszország. Több is, keve­sebb is; más. Épp ezért jelenthetett kü­lönleges feladatot a tavaly el­hunyt Gábor Pál filmrende­zőnek, hogy épp Szicílián, s egy szicíliai tárgyú, sikeres re­gényből forgasson filmet. Köz­tudottak voltak Gábor Pál olasz filmes kapcsolatai, s köz­tudott volt nagy vonzódása a latin (közelebbről; az olasz) kultúrához. De ez mind ke­vésnek bizonyulhatott Szicíliá­val szembesülve. Alkotói di­lemmáiról, küzdelméről az anyaggal már valószínűleg so­ha nem tudunk meg többet, mint amennyit maga a kész film elárul, ez pedig, ha nem is kevés, nem is elsősorban erről tanúskodik. Furcsa mó­don szinte inkognitóban for­gatta Gábor Pál ezt a filmet. Idehaza igen kevés visszhang­ja volt e munkájának, pedig hát nem túl gyakori eset, hogy egy magyar rendező (s egy magyar operatőr, Kende János) külföldön egy nagyon sajátosan ottani hangvételű filmet készítsen. Szomorú végkicsengése a munkának, hogy a rendező nem érhette meg a nyilvános bemutatót. Tavaly épp Olasz­országban hunyt el. Hogy most a film bemutatását a szoká­sosnál ünnepélyesebb keretek közt tartották, s eljött a pre­mierre a film alapjául szol­gáló regény írója, Enzo Lau­retta is (és dedikálta a film műsorra tűzésével egy időben magyarul megjelent regényt), az talán a rendező előtti (kis­sé megkésett) tisztelgésnek is tekinthető. Tudnivaló: Gábor Pál, az 1986-ban forgatott A menyasszony gyönyörű volt előtt utoljái'a 1983-ban készí­tett itthon filmet, a Hosszú vágta akkor nem bizonyult igazán sikeres alkotásnak, s ez vissza is vetette alkotói munkájában Gábor Pált. Nos, ez a most vetített film (melyet a Helikon Film és a Hajdú Film forgalmaz, nem a Mokép vagy a Budapest Film) végül is igen olaszra vagy szicíliaira sikeredett. En­nek vannak jó, s kevésbé jó vonásai. Jó az a nagyon hiteles kör­nyezetrajz, amelynek megra­gadásában ott érezni egy ki­csit a nem honos művész fris­sebb és elfogultabb tekinte­tét is. Gábor Pál és Kende János Szicíliája sem az ide­genforgalmi prospektusok ki­glancolt képeire, sem az olasz filmek dokumentumjellegű naturalizmusára nem emlékez­tet. A falucska, Cammarata, ahol a történet játszódik, éli a maga természetes életét, természetesen viselkedő lakói-, val és romosságukban, elha­nyagoltságukban is természe­tes szépségű házaival, utcái­val, a táj kemény kontúrjai­val és csupaszságában is szép tengerpartjával. Nincs ál­csillogás és nincs túlrajzolt nyomorúság. Jók az ábrázolt figurák is: nem szicíliai folk­lóralakok, hanem élő embe­rek, akiket jó színészek jól játszanak el. Ez nyilván a rendező érdeme is, aki ittho­ni filmjeiben látott pontos és érzékeny színész vezetését itt is alkalmazta. Jó maga az alaptörténet Is, hiszen egy Olaszországban, de különösen az erkölcsi tradíci­ók szempontjából még szigo­rúbb Szicílián létező problé­mát feszeget: az úgynevezett fehér özvegyek életét, sorsát elemzi. Mint Olaszország oly sok szegény és munkaalkal­makban szűkölködő vidékéről, Szicíliából is rengeteg férfi megy el Európa északibb tá­jaira vendégmunkásnak. S ha a férfiak évekig távol vannak is, az otthon maradt felesé­geknek, menyasszonyoknak kötelező hűségesen várni rá­juk. Ezeket a férfi nélkül élő asszonyokat nevezik fehér öz­vegyeknek. Sorsuk nem köny- nyű, egyedül nevelik a gye­rekeiket, tartják össze a csa­ládot, gondozzák a házat, mű­velik a földet, s mindezt a falu figyelő szeme előtt, A film egy ilyen fehér öz­vegyről, Mariáról és kamaszo­dó fiáról, Giuseppéről szól. Az- asszonyt sok éve otthagy­ta a férje, aki az NSZK-ban él, s ott egy másik nővel állt össze. Maria, szinte akarata ellenéi-e, beleszeret a falu fia­tal orvosába, de a boldogsá­guknak vége szakad: az asz- szony gyógyíthatatlan beteg, s hamarosan meg is hal. Giu­seppe elmegy az apja után, mert bosszút akar rajta áll­ni. De amikor meglátja, ho­gyan él, s hogy tulajdonkép­pen már csak egy kitartott, munkanélküli roncs, otthagyja. Rajta már betelt a bosszú. Hazamegy, s megpróbál élni, úgy, ahogy lehet. És itt vannak a film ne­kem kevésbé tetsző, számom­ra túlságosan olasz vagy szi­cíliai vonásai. A nagyon szi- káran, egyszerűen, a kamaszo­dó fiú szemszögéből indított történet itt már elérzelmese- dik, helyenként (főleg Maria halála révén) egyenesen me­ló dramatikussá válik. Nyilván más ennek a hatása egy olasz, sőt szicíliai közegben, de mi, itt bizony sokalljuk a megha- tódást, a könnyeket, a túlára­dó érzelmeket. Elképzelhető, hogy az olasz kritikák (me­lyeket nem ismerünk) talán épp ezeket a vonásokat dicsé­rik. S ez nem is meglepő; má­sok a szokások, a reagálások. Ezzel együtt: szép és tiszta munka ez, magán viseli Gá­bor Pál ismert gondosságá­nak, következetességének, vi­lágos csel'ekményvezetésének minden jegyét. Elszomorító, hogy a müvet az életmű zá­ró darabjaként kell tudomá­sul vennünk, — különösen, hogy tudjuk: a rendező egy nagyon izgalmas filmre ké­szült, a koncepciós perek ál­dozatául esett Pálffy György tábornokról akart filmet for­gatni. Valószínű, hogy ez leg­nagyobb filmsikere, az Angi Vera valamilyen folytatása lett volna. Örök veszteségünk, hogy ez a terve már csak terv marad, egy képességi tel­jében eltávozott művész terve. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents