Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-25 / 176. szám

1988. JÚLIUS 23., HÉTFŐ 5 ^fiíffeap Ivacs, az Árpád-kori falu Hoppon maradt kincsvadászok í Valamikor a tizedik szá- í zad körül apró hazak je- í leniek meg a mostani Ve- £ resegyház határában. La- ^ kosai egy Árpád-kori sze- ^ mélynév után az Ivacs ne- ^ vet adták a községnek, ezt í az elnevezést őrzi ma is a í környék. Ivacsot 1430-ból származó első okleveles feljegyzése pusztaként emlegeti. A legen­da a tatárjárással hozza kap­csolatba pus-tulását, á nomád hordák valóban a földdel tet­ték egyenlővé a községet. Ám az emberek hamarosan visz- szatértek. Életerejüket mi sem bizonyítja jobban; templomu­kat is ekkor emelték. Ivacs végleges elnéptelenedésére csak a XIV. század végén, az intenzív földművelésre való áttérés következményeként ke­rült sor. Lakosai a környező községekbe, elsősorban Veres­egyházra és Mogyoródra köl­töztek be, de Szadán is rájuk emlékeztet az Ivacs-dűlő. Mindezt Horváth Lajostól, a Pest Megyei Levéltár törté­nész-levéltárosától tudtam meg. Az ő tollából származik lakhelyének, Veresegyháznak története, és ő volt az, aki 14 évvel ezelőtt régészeti felfe­dezéseivel felkereste a Ma­gyar Nemzeti Múzeumot. Azóta folyamatosán és tudo­mányos megalapozottsággal tárják fel a veresegyházi Ár­pád-kori település földbe süly- lyedt maradványait. A gép minden évben egy jókora te­rületről, 200—250 négyzetmé­terről letolja a szántóföldet, s ahol előtűnnek a sötétebb foltok, kezdődhet a munka: hátha házmaradványok rej­tőznek a mélyben. Elsőként az egykori telepü­lés temploma került napvilág­ra, pontosabban csak az egyik, körülbelül 1 méterszer 1 méteres sarka. Az épület kövéií ugyanis' a ' XVtII. szá­zadban kitermelték, házaik építéséhez használták fel a környékbeliek. Így falaiból nem sok maradt az utókorra. Annyit mindenesetre sikerült megállapítani, hogy egyenes szentélyzáródású, szögletes külső tornyú építmény volt, s egykori tervezői pontosan be­tájolták: szentélye kelet, tor­nya nyugat felé nézett. Meg­őrzésre érdemes leletek nem kerültek elő, így az egykori szent épület helyén ma egy hosszú faház áll. Sokkal nagyobb jelentősé­gűek az Ivacson megtalált házalapok és berendezéstöre­dékek. Belőlük az Árpád-kori település elrendezése rajzoló­dik ki. A 14 éve tartó ása­tások során most éppen a 22. ház feltárásánál tart a há­romtagú régészcsapat: Mes­terházi Károly kandidátus, a Magyar Nemzeti Múzeum kö­zépkori osztályának régésze, Horváth Lajos és a segéderő. Bácsik József nyugdíjas olaj­bányász. A terület, amelyen éppen dolgoznak, négy egy­más fölé húzott háznak szol­gált alapul, közülük a legko­rábbi X., a legkésőbbi XII századi. Félig földbe süllyesz­tett épület volt mindegyik, cölöplyukban ágasfára. mes­tergerendára támaszkodó nye­regtetővel. Érdekességük, hogy Munkában a régészcsapat az ivacsi ásatásokon padlójuk sározott, pedig ab­ból a korból ilyen megoldású lakóházat még nem találtak. Az egyik kunyhóban az egy­kori kemencéből is a helyén áll még néhány kő a tűztér körül, a másikban a padlóba ékelődött hullámvonalköteg díszítésű fekete cserépedény­töredék segíti a kormeghatá­rozást. Egy sarokban szembe­tűnő, durva gödör — vajon ezt is a régészek finom szer­számai ásták? Horváth Lajos elmondja: az éj leple alatt rendszeresen megjelennek az amatőr kincsvadászok, kutyá­val kapartatnak lyukat az ása­táson, kaprigálnak benne egy darabig, aztán dühösen ott­hagyják, mert nem találták meg a köcsög aranyat. Az aranyéhes kincskereső­ket ki kell ábrándítani: ez nem az aranyban fürdő inkák földje, nem a mesebeli Eldo- rádó. Szegény földműves em­berek lakták a javarészt be­rendezés nélküli apró házakat. A többéves munka leletei között sarkantyú szerepel, né­hány kés, sarló és csonttár­gyak. Az első évben bukkant elő egy birka bokacsontjából készült kockajáték 10 darabja, egy, két vagy három ponttal az oldalán (a mongol pászto­rok még ma is játszanak ilyennel). Találtak egy agancsból készült dobókockát is, ez a XIV. századból szár­mazik, ez a legkorábbi ismeri ilyen jellegű tárgy hazánkban. A pénzeket három érme kép­viseli az ivacsi leletek között. Elsőként az elpusztult temp­lom szentélyében akadtak rá Károly Róbert 1338-as, budai veretű ezüstobulusára. A má­sodik az egyik házfeltárás so­rán került elő, ez I”un László ezüstdénárja. A harmadikat pedig épp a múlt héten aján­dékozta a kutatóknak égy pesti házaspár: a csárda előtti porból felszedett, söröskupak­nak nézett tárgy III. Béla ki­rály rézpénzének bizonyult. A régészek munkáját kez­dettől fogva támogatja a Ve­resegyházi Tanács. Évente 30—35 ezer forintot utalnak át a Nemzeti Múzeumnak, egyetlen feltétellel: az össze­get ott, helyben használják fel. A tanácselnök felvetette már azt is; őrizzenek meg va­lahogyan egy Árpád-kori há­zat. Ám ez költséges mulatság lenne, drága importanyagok­kal beinjektálni a földet, fölé Sátoros vasárnap Népművészet és barátság Ä tápiószecsöi Damjanich Művelődési Ház népművészeti és barátsági hetet rendez má­tól július 31-ig. Nem csupán vendégszereplésekre kerül sor a környező településeken, ha­nem egy finn — pieksämäki — tánccsoport fellépésére is. A külföldi vendégeket ma délután a szecsői gyermek- tánccsoport köszönti műsorá­val. Holnap délután Tápió- szentmártonban a finn művé­szek szerepelnek, este pedig Pándon együtt mutatkozik be a két együttes. Legérdekesebb­nek a szerdai program ígér­kezik, amikor a szecsői ha­gyományőrzés jelentőségével Ismertetik meg a vendégeket, ezt követően közösen tanul­nak táncokat, népi játékokat. A hét második felében Buda­pest, illetve Szentendre neve­zetességeivel ismerkednek Tápiószecső vendégei. Ä hagyományőrző hét sáto­ros vasárnappal zárul, sport- rendezvényekkel, vidám folk­lórműsorral. Eötvös József-alapítvány Megyei díjazottak Az Eötvös József-alapítvány kuratóriumának első félévi döntése értelmében megyénk­ből 30 ezer forint egyszeri ju­talomban részesült Gasparics Gyula műfordító Zsámbékról. A csoportos támogatások ke­retében 100 ezer forintot ka­pott a zsámbéki főiskola szak­körvezetői tábora, és 35 ezer forintot a Népművészeti Egye­sület ácsai szövőszakköre. Itt egy cserépedény bukkant elő a földből, mutatja Hor­váth Lajos. (Csécsei Zoltán felvételei) emelni egy házat, mindez több millió forint. Három ház konzerválása annyiba ke­rülne, mondja Mesterházi Károly, mint , három másik falu feltárása. így a megtisz­tított házak alaprajza milli­méterpapírra kerül, lerajzol­ják, lefényképezik, aztán — visszatemetik. Újból a föld alá kerülnek hát az egykori Ivacs megke­rült házai. Ám a falu emlé­két tovább őrzik a történelmi szakmunkák, s mai lakosai­nak nyelvében a környék helynevei. Mörk Leonóra Ismerkedés az anyanyelvvel Hagyomány már, hogy nya­ranta külföldön élő, magyar származású fiatalok néhány hetet hazánkban töltenek, s szakértő pedagógusok irányí­tásával bővítik nyelvtudásu­kat, ismerkednek Magyaror- szaggal. Az idén három kurzus közül válogathattak az általános is­kolás korosztályba tartozók. Első alkalommal hirdették meg a Dunakanyar magyar­ságismereti tábort, amelynek Esztergom adott otthont. A környezet kínálta lehetőségek­re építve alakították ki a túl­nyomórészt Ausztriából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezett, 10—14 éves lányok és fiúk programját, akik a nyelvi órákat kiegészítve felkeresték Visegrád, a Dunakanyar és a Pilis hegység történelmi em­lékhelyeit. Balatonberényben július 11-én nyitott a tábor. Augusz­tus 31-ig több turnusban tölt­hetnek el — magyar pajtásaik­kal együtt — kellemes hete­ket az óhaza iránt érdeklődő 7—14 éves gyerekek. Ugyan­csak a magyar tenger partján, tíoglárlellén és Fonyódon a balatoni magyar nyelvi tábor lakói elsősorban magyar nyel­vi, irodalmi, népzenei ismere­teiket gyarapíthatják. Sárospatak — a Rákócziak ősi városa — középiskolások nyári kollégiumának színhelye július 17-től egy hónapon át. A 15—18 éves fiatalok a nyelv- gyakorlason kívül az úgyneve­zett magyarságismereti órákon a magyar földrajzról, történe­lemről, a magyar irodalomról, népművészetről, műalkotások­ról és zenéről kapnak képet. A programot országjáró körút gazdagítja. Az anyanyelvi konferencia védnöksége július 30-tól augusztus 19-ig magyar közép- iskolásokkal közös magyar és angol nyelvtanulási kurzust szervez Baján külföldön élő, magyar származású tizenéves fiataloknak, A csoportfoglalkozásokon hímzésre, kerámia és tűzzo­mánc készítésére, fényképezés­re és főzésre egyaránt lehetőség kínálkozik. Természetesen nem marad el a hagyományosan jó hangulatú ismerkedési estek, tréfás vetélkedők sora, a kö­zös dal- és néptánctanulás sem A pedagógusok továbbképző tanfolyama idén július 18-án kezdődött Debrecenben. Ven­dégei a külföldön magyar nyelvet oktatók. A hűséges Margarita és társai Az élet furcsa dolgai Nyár van, vakáció. Az ember könnyed, izgalmas, olvas­mányos könyveket, regényeket akar kézbe venni, olyanokat, amelyek felcsigázzák az érdeklődést, amelyeket lehet vízpar­ton, a nyugágyban is olvasni. Jól jön ilyenkor a krimi, a rövid kis történet, amelyet könnyen meg lehet jegyezni, mégis izgalmas, jó sztori, le­het róla beszélgetni. Vagyis az életnek olyan furcsaságai­ról akarunk nyáron olvasni, amelyek meghökkentenek bennünket, egyben el is gon- dolkoztatnak: ilyen is lehet, ilyen helyzetek is adódhat­nak, és mégis tanulságosak. Hat asszony vall sorsáról Ilyen kötetet ajánlok most, amely olvasmányos, izgalma­san érdekes, mégis tanulsá­gos. Emberek mesélnek éle­tükről, a mozgalomról, hazá­jukról, a világról, amelyben élnek. A Kossuth Kiadó ál­tal gondozott Nővéreink cí­mű kötet ilyen könyv. Hat asszony mesél életéről, a tár­sadalomról, mindenről, ami körülveszi és megindítóan nehéz helyzetekbe sodorja őket, családjukat. Mindegyik résznek megvan a maga romantikája, nehéz helyzete, mégis felemelő mél­tósága: az ember ilyen is tud lenni, emberséges, sokat kibíró. A . történetek, ame­lyek ebben a kötetben van­nak, izgalmasan érdekesek, megindítóan igazak. Távoli országokban élő hat asszony különös, fordulatok­ban gazdag, olykor megrendí­tő történetét ismerhetjük meg a kötetből. A portugál Tere­sa Angolában nőtt fel, főúri környezetben. Bőrgyógyász apja a gyarmatosító elithez tartozott, ő azonban fiata­lon elszakadt családjától, s kalandos utakon, idegen or­szágokat bejárva váltotta va­lóra gyermekkori álmát: nő létére cirkuszi bohócként ara­tott sikert a porondon. Már önmagában ez is ér­dekes. A gazdag, elkényezte­tett úrileány végül is meg­járta a poklok poklát; Lon­donban tudja meg, hogy lé­tezik az angolai felszabadí- tási mozgalom, hogy milyen gyarmati sorban élnék azok, akik őt nevelték, a bennszü­löttek, s hogy a politika mi­lyen formán változtatja meg az ember életét. Londonban TV-figyelő V ctk\ lliij*. végre igazi mozi és végre igazi élet — sóhajt­hatta az előfizető, amikor a Kortársaink képernyője cí­mű sorozat legújabb darabját, a Vakvilágban című tévéfil­met nézte. Még akkor Is ez le­hetett a véleménye, ha tudván tudta, hogy azok a képbeállí­tások, amelyek a rendező Gyarmathy Líviát dicsérik, a cseh filmművészet új hullá­mának hazai adaptációi, azok a sorsok pedig, amelyek itt megvillantak, egytől-egyig csúnyák, torzak, fonalaik fel­feslettek és elvarratlanok. Mégis: igazi felüdülés volt megmerülni ebben a nagyon mai és nagyon élettel teli vi­lágban. Annyi sok álművész­kedés, hasztalan és ok nélküli filozofálgatás helyett szembe­találkozni néhány olyan sors­sal, amilyennel éppen azok a hétköznapok hozzák össze a járókelőt, amelyek megörökí­tésére ez a Vakvilágban vál­lalkozott. Furcsa fintorként indult a mese, amikor az újítási jutal­makat. kiosztó igazgató jósze­rivel azt sem tudta, hogy ki­nek melyik boríték jár, és ugyanígy ez a torzan szatiri­kus szemléld szabálvozta azt a másik történést, amely az­tán a kitüntetett brigád egyik tagjának kalandjához kapcso­lódva egy szintén nagyon mai és nagyon összevissza párkap­c. ólat tükörkéoét adta. Marosi Gyula, a forgató- könyv írója igencsak ismer­heti a mostani mindennapokat, ha ennyire tudja, kit mi bánt, ki mire és hogyan fogja rá sikertelenségeit — és ki meny­nyire tud sírva vigadni alkal­mi diadalainak ritka pillana­taiban —, Gyarmathy Lívia pedig igazán jeles tanulóként járta ki azt az iskolát, ame­lyet annak idején Milos For- manék megalapítottak és dia­dalra vittek. Mi ennek a ké­pes-hangos láttatásnak a re­ceptje? Többé-kevésbé az, hogy a részletek legapróbb- jaiba kapaszkodnak bele, azo­kat rágják meg, nagyítják fel, és ettől a szuperrealizmustól válik meséssé, hol kacagta- tóan szellemessé, hol köny- nveztetően tragikomikussá a mutatvány. Nos, ami ebben az 1987-ben, éppen a csehszlová­kiai Karlovy Vary-ban külön- díjjal jutalmazott, szociográfi- kusan is hiteles jelenetsorban nagyon tetszhetett, az éppen ez az idő és hely szerinti hű­ség. A jelentés — hogy azt ne mondjuk, a riport — váltott át itt költészetté, éppen nem csö­pögés, hanem befelé könnye­ző lírává. Óriási szerencséje jelenkori szín- és filmművészetünknek, hogy jobbnál jobb színészek állnak az ilyen típusú munkák szolgálatában. Lukáts Andor például, aki igazi mestervizs­gaként játszotta — igazabb ha ezt mondjuk: privátkodta — végig az egész mozit, vala­mint az a Dörner György, aki szintén mélyebb jellemképet adott, mint amikor egy ilyen anyuka fia típus elővezetése van megrendelve. (Mamája­ként Temessy Hédi ezúttal is remekelt, csakígy Esztergályos Cecília, aki immár tényleg a legfelsőbb fokon tudja ezt a kis- vagy külvárosi vamptí- pust elédelegni.) Mindezekkel a közös és magánértékekkel együtt ez a Vakvilágban tény­leg egy szívbe markoló valami volt. S/Orítás. Furcsa módon ez a bizonyos ügyvédsztori is feledtetni tudta sok kezdetle­gességét és csacskaságát, ami eddig jellemezte. Most, amikor a derék Riskó Bálint doktor, aki ugyan egy foltos Ladában indult el a Markó utcából, ám aki a Ferihegy 2-re egy pa­tyolat masinában ülve futott be, nos, ez a magyar Petro- celit ezúttal mintha valamics­kével hihetőbb alakká neme­sedett volna. Netán azért, mert most tényleg volt tétje a Pál­mai Gyula és Zimre Péter írta sztorinak. Ezúttal ugyan­is éppen az a hölgy tárgyal­ta gyermektartási ügyét, aki­vel különben jómaga élettár­si kapcsolatot létesített. Ilyes­mit kitalálni szinte lehetetlen, ezért hát fölkészülhetünk: legközelebb megint bemondat­ják a bemondóval, hogy a mos' következő eseménysor csupán a képzelet szülötte. Csakúgy, mint az a korábbi mutatvány, amely a Kőbányai Gyógyszergyárban okozott bi­zonyos kavarodást, s tette szükségessé, hogy elmondják: mese ez az ügyvédkedés, szín­tiszta mese... Akácz László csatlakozott egy diákokból ál­ló csoporthoz, amelyben meg-, világosodott számára, hogy mi történt Vietnamban, hogy hazájában, Portugáliában fa­siszta diktatúra uralkodott, hogy Salazar ellenségeit majdnem középkori módsze­rekkel kínoztatta, s hogy Af-* rikában valami változás van kialakulóban. S ahogyan kinyílt a szeme, úgy döbbent rá; hol a helye, Megtudjuk tőle, hogy milyen kötöttségek alól IsA-l lett sza­badulnia, miként szakított családjával, férjével, aki ré­gi módon akart rajta is ural­kodni. S végül hogyan vált független, szabad emberré, s ezért milyen árat fizetett. Zárdából a moszkvai egyetemre A másik elbeszélés hőse, a paraguayi Delicia apácazárdá­ban nevelkedett. Avatása előtt megszökött a kolostor­ból, és a gerillákkal harcoló apja segítségével a Szovjet­unióba került. A moszkvai egyetemen ismerkedett meg későbbi férjével, akivel együtt Prágában, Párizsban és vé­gül Argentínában próbáltak otthont teremteni. De a szom­szédos Paraguay diktátorá­nak besúgói nyomukra jutot­tak, menekülniük kellett. S míg mindez kibomlik az el­beszélés lapjain, nagyon sok élményben lesz részünk, s szívünkbe zárjuk a nagyon rokonszenves nőt, aki megjár­ta a nehéz küzdelmek útját. Hasonlóan viszontagságos a salvadori tanítónő életútja,, valamint a bolgár származá­sú orvosnőé, aki latin-ameri­kai férjével együtt vállalta a küzdelmes, nehéz életfor­mát, végig kitartva férje ol­dalán. Mesél nekünk még a chilei mapuche indián Rosita, a spanyolországi hűséges Margarita. Mind szintén vál­tozatos életutat futottak be, s valamennyien a szabadsá­got, a szocialista utat válasz­tották, s meggyőződésükért minden nehézséget vállaltak, sokszor még a lehetetlent is. Miközben kibontakozik az életük fonala, elmondják, hogy miként jutottak el idáig. Mesélnek a szülői házról, gyermek- és ifjúkorukról, el­ső szerelmükről, partnerkap­csolataikról, házasságukról, a gyermeknevelésről és az ön­megvalósításért folytatott, küzdelmeikről. Beszélnek ar­ról is, hogyan ébredt fel ér­deklődésük a politika iránt, hogyan ismerték meg környe­zetüket, és milyen akadályo­kat kellett leküzdeniük vá­lasztott életútjuk kialakításá­ban. Beszélnek álmaikról, erőfeszítéseikről, az emberi akarásról, cselekvésekről. Példát adtak bátorságból Példát adtak bátorságból, küzdelemből, vállalták a bör­tönt, a kínzásokat, a szám­űzetést, mindent az eszméért, amelyet megismerve semmiért nem hagytak cserbe. Még egy érdekesség: a könyvben bemutatott asszo­nyok egyike sem tartja ma­gát különleges egyéniségnek, egyikük sem hitte, hogy éle­te története alkalmas volna közlésre, csak az írónő uní- szolásának engedve, mondot­ták el küzdelmüket, hánya­tott életútjukat. S végül a kötet szerzője ne­ves német publicista, aki mint tolmács, bebarangolta a fél világot, többször járt La- tin-Amerikában is. Utazásai során ismerkedett meg azok­kal az asszonyokkal is, „aki­ket” megírt. Christiane Backhausen ol­vastató, izgalmas könyvet tett le az asztalra, amelyet ha kézbe vesz az ember, nem tudja letenni, míg el nem ol­vassa. Gáli Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents