Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-14 / 167. szám
1988. JŰLITJS 14., CSÜTÖRTÖK 5 Elhunyt Gobbi Hilda A Művelődési Minisztérium, a Magyar Színházművészeti Szövetség, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, a Katona József Színház mély megrendüléssel tudatja, hogy a magyar színházi élet kimagasló alakja, a nagyszerű színész, a fáradhatatlan közéleti ember, Gobbi Hilda, 75 éves korában elhunyt. Temetéséről később intézkednek. ■Tv-figyelői Gobbi Hilda 1913. június 6-án született Budapesten. 1935-ben ösztöndíjas növendékként a Színművészeti Akadémián szerzett oklevelet. Ugyanebben az évben a Nemzeti Színház szerződteti, majd 1959-től a József Attila, 1971-től ismét a Nemzeti, 1983 óta pedig a Katona József Színház tagja. A felszabadulás előtt részt vett az ellenállási mozgalomban és a munkásság művészeti megmozdulásaiban, fellépett a Független Színpad és a vasasszakszervezet művészestjein. A felszabadulás után tovább folytatta aktív közéleti és társadalmi tevékenységét. Kezdeményezése révén jött létre a Színművészeti Akadémia munkás- és parasztszármazású hallgatóinak Horváth Árpád kollégiuma, valamint a Jászai Mari és az Ódry Árpád színészotthon. Ugyancsak nevéhez fűződik a Bajor Gizi Emlékmúzeum megszervezése. 1983 szeptemberében az új Nemzeti Színház felépítésére alakult védnökség tagjává választották. Tanított az Országos Színészképző Iskolán, vezetője volt a Nemzeti Színház Stúdiójának. Tragikai és vígjátéki szerep★ körben egyaránt emlékezetes játékot nyújtott. Erős és jellegzetes karakterizáló készségével sajátos helyet vívott ki magának a magyar színházművészetben. A vígjátékokban kitűnően érvényesült sajátos karikirozó képessége, harsány, áradó humora. Legmaradandóbb drámai alakításai közé tartozik a Peer Gynt Aase anyója, a Bánk bán Gertru- disa, a Szent Johanna címszerepe. Sokat szerepelt a rádióban, mint például a Szabó család Szabó nénije. A tv-, illetve játékfilmekben is nagy átéléssel, hitelességgel formálta meg alakjait. Munkásságát több kitüntetéssel ismerték el, így 1949-ben kapta meg a Kossuth-díjat, 1955-ben a Kiváló Művész kitüntetést. 1965-ben, majd 1973- ban a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át. 1983-ban a Magyar Népköz- társaság Zászlórendjével, idén pedig 75. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetéssel ismerték el tevékenységét. Halálával súlyos veszteség érte a magyar színház- és filmművészetet, közéletet. OsZVald. Jól megcsavarta a legeslegújabb magyar televíziós krimi történetének a fonalát szerzője, Munkácsi Miklós. Alighogy belecsöppentünk annak a titokzatos újgazdagnak a környezetébe — akiről egyebek között még az is kiderült, hogy egykor, 1958-ban joghallgatóként örült a zsíros kenyérnek —, máris föltűnt egy titokzatos gitáros, aztán meg egy bizonyos BKV- ellenőr, aki úgy értett a képzőművészethez, mint egy szakképzett muzeológus. Mindezek után telefonok ide, zsarolás amoda; bizonyíték afelől, hogy az a nagyvonalú parvenü jelentette fel a képtolvaj kamionosokat, bizonyíték másfelől, hogy sógorkájá- nak minderről mégis eljárt a szája. Aztán vérfagyasztó idill a Balaton partján némi enyelgéssel, holdfényes éjszakák emlegetésével, és a legvégén a nagy leleplezés: az a BKV-ellenőr tulajdonképpen újgazdagunk természetes gyermeke, aki ezzel a csűrés- sel-csavarással akarta megszerezni a lopott-zsarolt vagyon néki járó tetemes részét, lévén szegényebb a templom egerénél. Végül pedig egy pisztolydörrenés, majd egy újabb pisztolyvillanás — és vége. Ha nem egészen így ment végbe a mese, akkor elnézést, de tényleg percenként változott a helyzet, és néző legyen a talpán az, aki tudta: most így, máskor meg amúgy röpködnek a kártya lapjai. Mindez nyilván azért történt, mert mind Munkácsi Miklós, mind Málnay Levente rendező nagyon meg akarta mutatni, hogy igenis készülhet torokszorítóan izgalmas bűnügyi történet Magyarországon, közelebbről annak két- legmutatósabb pontján, a szépséges fővárosban, és odalent hatalmas tavunknál. Annál is inkább készülhet — vélhették —, hiszen manapság akkora vagyonok halmozódnak fel, amelyek összegyűjtése tisztességes úton aligha lehetséges. Ki uzsorakamatok begyűjtésével, ki üzleteléssel, ki meg roppant értékes műkincsek összeharácsolásával emeli magát a többszörös milliomosok legfelső kasztjába. Mindez így is van, ám az a dramaturgiai cselszövéssorozat, amely ezt az utóbbi utat óhajtotta elibénk állítani, valóban annyirá nyakatekert volt, hogy az eredeti jószándék visszájára fordult, és éppen nem izgultunk, utálkoz- tunk, hanem előbb hüledez- tünk, aztán meg kacagtunk a sok-sok naivságon. Igazán kár, hogy így tör- tént, mert Bodrogi Gyula Osz- valdja köré oda lehetett volna csoportosítani napjaink jellegzetes menőit, kis- és nagystílű szélhámosait. Egyúttal pedig maradandóbban fel lehetett volna festeni azt a körDumas törvénytelen gyermeke? Unokáink is mesélni fogják Unokáink Is mesélni fogják címmel február első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vállalkozó szelleműeket. hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kapcsolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres emberhez kötődő, meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne közkinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hozzánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dolgozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. Minden héten csütörtökön adunk válogatást az érdekes mondákból, legendákból. A legjobbakat — olvasóink szavazatai alapján — a végén értékes tárgyakkal jutalmazzuk. Várjuk tehát leveleiket! A borítékra írják rá: Unokáink is mesélni fogják. Az ötszögletű szoba Még ma is áll Abonyban, a Nagykőrösi úton egy kontyolt tetejű, copf stílusú kastély. 1786-ban épült a nagy költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc legfiatalabb testvéröccsének, Kazinczy Miklósnak tulajdonaként. Maga a költő is sokszor időzött itt. Később az épület többször cserélt nevet és gazdát. Hívták Kazinczy-kúriának, Beöthy-kúriának, Berg-kas- télynak. A hagyomány szerint egy időben a híres francia regényíró, Alexandre Dumas is bérelte. Sok vendég járt hozzá, sok idegen megfordult nála. A helybeliek megszokták a titokzatos embereket. A földhözragadt jobbágykunyhók lakói pedig nemigen kíváncsiskodtak. Egy téli éjszaka azonban egészen különös dolog történt. Sűrűn lefüggönyözött hintó gördült be a kastély parkjába. Megállt a hirtelen kivilágosodó bejárat előtt. A párnák és takarók közül két férfi egy fiatal nőt segített ki, aztán ismét sötétbe borult minden. A hintó robogott tovább a két ismeretlennel. Az orvos háza előtt álltak meg, majd bejutva hozzá szinte kényszerítették. hogy sürgősen tartson velük egy beteghez. Az orvos kötelességszerűen öltözött, néhány perc múlva készen áll! az indulásra. A férfiak közölték vele, hogy soha nem tudhatja meg, hová viszik. Kérték, később se árulja el senkinek, mi történt ezen az éjszakán. Megígérték, hallgatását gazdagon megjutalmazzák. Bekötötték a szemét, beültették a hintóba, majd sokáig kocsikáztatták körbe-körbe a csillogó hóval fedett falu csil- lagtalan éjszakájában. Végre megálltak. Lépcsőkön fel, szobákon át, bevezették valahová, és levették szeméről a kendőt. Egy idegen ízléssel berendezett ötszögletű hálószobában találta magát. Kevés időt töltött ott. Mindössze annyit, amennyi alatt világra segítette egy előkelő, szép magyar nő fiúgyermekét. Ahogy jött az orvos, bekötött szemmel, hosszú, kacska- ringós úton, úgy távozott. ígéretéhez híven nem kutatta sem a személyek kilétét, sem az éjszaka titkát. Talán soha nem derült volna fény, még halvány sejtés formájában sem arra, hol töltötte azt a különös éjszakát, ha néhány év múlva nem cserélt volna gazdát a kastély, s a sors hihetetlen szeszélye folytán, nem hívták volna ismét ugyanoda beteghez. Lépcsőkön fel, szobákon át vezették, de most nem bekötött szemmel. Egyre ismerősebb lett előtte minden. Mikor belépett a beteghez, az ötszögletű hálószobába, akkoi már tudta, hogy néhány évvel ezelőtt is itt járt, s világossá vált számára az ismeretlen férfiak kiléte. Attól kezdve suttogják Abonyban, hogy a nagy francia regényíró, Alexandre Dumas törvénytelen gyermeke itt született, a Nagykőrösi úti kastélyban. Fehér Jánosné Abony Bú, gyí! - Bugyi Az én lakóhelyem Bugyi község, és két legendát vagy inkább történetet hallottam róla. Az első történet maga a község neve. Ez a kérdés már korán érdekelt, mivel elég furcsa. A (tő)legenda szerint még a török megszállás alatt, egy török úr (basa vagy bég) birtokolta ezt a területet. Ennek kedvelt szórakozása volt a lovaglás, a lovakkal való foglalkozás. Volt egy igen kedves lova is, amit egyszerűen Búnak nevezett. Egyszer, egy hosszan tartó esőzést követően kiment lovagolni, s mivel az eső után nagy ingo- vány keletkezett, ő is benne- ragadt lovával a sárban. Ekkor elkezdte noszogatni a lovát, hogy kijussanak, mégpedig ekképp: Bú, gyí! Bú, gyí! Ezt összeolvasva keletkezett Bugyi község neve. A másik történet furcsa mód szintén a sárral van kapcsolatban. Bugyi községben volt a Beleznay család egyik kastélya. Ez a XVIII. század közepén épült. Többször vendége volt Kazinczy Ferenc és Bessenyei György is. Egyszer az a megtiszteltetés érte a családot, hogy az akkori uralkodó, Mária Terézia ígéretet tett arra, hogy meglátogatja őket. Persze, nagy lett erre a készülődés a kastélyban. Mivel rossz állapotban volt az odavezető út, s Mária Terézia nem jöhetett akármilyenen, gyorsan munkásokat fogadtak fel az út rendbehozatalára. Jöttek is az emberek, kubikosok szép számmal és építették szorgosan. Csakhamar elkészültek vele. Ám a következő napon hatalmas esőzés volt, és elmosta a nehezen megépített utat, és Mária Terézia is lemondta a látogatást. Másnap az építők hiába mentek a pénzükért, hisz a munkájukat elmosta az eső, s így nem fizették ki őket. Ekkor keletkezett a mondás: Annyit kaptak, mint bugyiak az útépítésért. Rapcsó István Bugyi nyezetet, amiben ezek a butikosok, ilyen-olyan vállalkozók tengetik az ő édes életüket. A most tagadhatatlanul remekül játszó Bodrogi azonban jószerivel egyedül maradt és a hozzá hasonló karakterek helyett csak kétlábon járó panoptikumfigurák kergetőz- tek a csillogó műfényben. A tanulság: bizony még általános iskolás fokon sem tudjuk mi csinálni azt, amit másutt egyetemi színvonalon gyakorolnak tartósan és tömegesen ... Öze. A nagy magányosok közé tartozott remek színészünk, öze Lajos, aki önmagát mindig színjátékosnak mondta, és aki számára a nap huszonnégy órája minden percében a színházé volt. Egykori dadogása és más egyéb sérelmei tették őt ilyen egyedüli emberré, egyúttal pedig olyan jellemformálóvá, amilyenből nagyon kevés akad. Ritkán nyilatkozott meg, de az utókor nagy szerencséjére Molnár Gál Péternek hosszan és gyónásos őszinteséggel vá- laszolgatott, s így a Mestersége: színész című sorozat egy olyan darabbal lett gazdagabb, amelyre sokáig fogunk emlékezni, és nyilván ismétléseket is fogunk kérni belőle. Egy nagyon mélyen gondolkodó, választott hivatásának minden porcikájával élő művészembert ismerhettünk meg, ha fekete-fehér felvételeken, s ha így erősen megkésve, utólag is. Akácz László Tárgyi emlékek A régi Gödöllő A régebbi korok építészeti emlékeinek ápolása ötleteket adhat környezetünk mai alakításához is. Feltéve, ha köny- nyen hozzáférhető, tanulmányozható minden erre vonatkozó adat. így gondolkodtak a gödöllő Helytörténeti Gyűjtemény kezelői, amikor nekiláttak egy kézikönyv anyagának összeállításához. Városuk XVIII—XIX. századi építészeti sajátosságait, tárgyi emlékeit gyűjtik egybe. Helyet kapnak a régi lámpák, cégérek, padok fényképei, leírásai éppúgy, mint térszerkezetek, közlekedési megoldások tervei. A szerzők szerint a magán- építtetők mellett haszonnal forgathatják a várhatóan 1989- ben megjelenő kötet lapjait a rekonstrukciós munkák irányítói, illetve a mai városkép alakítói is. «Heti pilmtegyzetb Doktor Zsivago A szolnoki színpadi változat és a magyarul is kiadott regény. után most megérkezett a filmváltozat is. Doktor Zsivago, Borisz Paszternák (talán) sok tekintetben alterego hőse a mozivásznon is látható, nem kerülő úton behozott videokazettákon, hanem a Filmmúzeumban s néhány nagyobb vidéki városban. A Mokép és a Magyar Filmintézet közösen szervezte meg a vetítés lehetőségét, s ez, ha a film elkészülte után huszonhárom évvel is, végtére elkönyvelhető nyereségnek is. A nyereség azonban nem veszteségek nélküli. S hogy miért, annak igen egyszerű okai vannak. Az első mindjárt az, hogy a filmet a regény megjelenése és meglehetősen nagy példányszámban fogyása után vetítik. így feltehető, hogy sokan úgy ülnek be David Lean 1965-ös filmjéhez, hogy már olvasták a könyvet. (Bár itt zárójelben meg kell jegyeznem: attól tartok, az elfogyott példányokat elég sokan nem olvasták végig, mert hát egészen mást kaptak a könyvben, mint amit vártak. Erről azonban már a szolnoki előadásról szóló Színházi levélben is ejtettem szót annak idején). Nos, akik ismerik a regényt, azok csalódnak a filmben. Ez a változat ugyanis jóformán semmit nem őriz meg Paszternák művének mögöttes, a primér történet hátterében meghúzódó vonulataiból, s e vonulatok értékeiből. Itt a jó hollywoodi recept szerint készített művel van dolgunk: egy érdekes sorsú, tehetséges férfit, aki történetesen a cári Oroszországban él, történetesen orvos (és mellesleg költő is) sorsa egyfelől végigsodor a forradalom és a polgárháború esztendein, másfelől e sodródásban két nő szerelme között is vergődik, s végül is a történet oda sarkallik, hogy doktor Zsivagó e két szerelem malomkövei között őrlődik föl, és sorsa beteljesülése tulajdonképpen ennek a következménye. Hogy közben életképeket látunk a forradalomról (á la Hollywood), meg a polgárA bosszú színe vörös, formája pedig több vödör vörös festék, amelyet egy Chiléből Brazíliába menekült család fia, meg a Chiléből hozzájuk érkezett rokon lány öntenek a chilei követség egyik szobájában , a követség munkatársára. De ez már a film utolsó mozzanata. A rendező, Jorge Duran, maga is chilei menekült. Több brazil filmben működött már közre, de ez az első önálló alkotása. Hogy épp ilyen témát választ, az tehát érthető. Bármennyire is beilleszkedett ugyanis a Pinochet-rendszer elől elmenekült chileiek csoportja más dél-amerikai országokban (jelen esetben Brazíliában), a terrorra mindmáig emlékeznek, s visszatérésükre addig nem is nagyon kerülhet sor, amíg a véres kezű tábornok uralma tart. Márpedig ezek a chileiek, akik többnyire erős baloldali politikai elkötelezettségű emberek, bárhol, s bármily kedvező körülmények között éljenek is jelenleg, kínlódva és reménykedve szenvedik meg a számháborúról, sőt, a fiatal szovjet állam éveiből (Zsivagónak és szerelmének, Larának a lánya feltehetőleg azonos azzal a fiatal lánnyal, aki egy szovjet erőmű építkezésén dolgozik), az jóformán csak háttér, dekoráció, díszlet. Érzelmes, megható és butuska történet ez. Édeskevés köze van ahhoz a mélységesen orosz szellemiséghez, ahhoz a széles ívű társadalomrajzhoz, mely a forradalom előtti, alatti és utáni orosz-szovjet élet belső, átélt, hiteles ismereteiről tanúskodik. Nyoma se igen található benne Paszternák filozófiájának, vergődésének, tépelödésének, emberkereső, igazságkereső szenvedélyének. Nem tudom másképp megfogalmazni: a filmből az oroszság hiányzik. De hát mit is akarunk egy olyan filmtől, amelyben a tipikusan orosz értelmiségi főhőst egy egyiptomi arab színész, Omar Sharif játssza, koromfekete, kondor hajjal, olajosán csillogó fekete szemekkel, barnás arcbőrrel, a nagy szerelem egy jellegzetesen angolszász típusú szépség, Julié Christie, a feleség egy markáns arcélű amerikai színésznő, bizonyos Geraldine Chaplin, a forradalmár Antyipov egy angol „dühös fiatal”, Tom Courtenay, a gazdag és gátlástalan moszkvai kereskedő az amerikai Rod Steiger, a nagy építkezés egyik vezetője, doktor Zsivago féltestvére, Jevgraf Zsivago szovjet tábornok pedig Alec Guinness, a kiváló angol színész. Hát ennyit a hitelességről, s az elültetésről meg a regény hű visszaadásáról. Furcsa ezt mondani, de Paszternák regényét talán a már nem élő Andrej Tarkovszkij vagy Kon- csalovszkij tudta volna igazán adekvát módon filmre vinni. Tehát egy izig-vérig orosz lelkületű mai szovjet rendező. De hát hogyan történhetett volna ez meg, amikor a regény a Szovjetunióban is csak most jelent meg, vagy harminc évvel a megírása után, s amikor az említett rendezőket á pangás éveiben külföldre sodorta az otthoni értetlenség? űzetés éveit. Visszavágynak a szülőföldre. Az a fiatal fiú, aki a film főhőse, kisgyerek volt, mikor szülei elhagyták Chilét. Bátyja, a forradalmi mozgalom egyik harcosa, a család szeme láttára került a pinochetisták kezébe, s halt meg a kínzások következtében. A kisfiú emlékezetében ezek a képek kitöi- rölhetetlenül megmaradtak. Es talán ezért is szeretne visszatérni Chilébe. S mikor a rokon lány — az unokahúga — megérkezik hozzájuk, s kiderül, hogy ő is börtönben volt baloldali nézetei miatt, a fiúban végleg megérlelődik az elhatározás: valamit tenni kell a véres terror ellen. És mivel nem mehet Chilébe, a chilei követség elleni akcióval fejezi ki tiltakozását. A követségen megsebesül, s ez, meg az akció felnőtté érleli. Érdekes, gondosan megcsinált film; sajátos világról ad hírt, s e világban is azokról a feszültségekről, melyek a politikai menekültek nemzedékeiben felhalmozódnak. Takács István A bosszú színe Jelenet A bosszú színe című brazil filmből
