Pest Megyei Hírlap, 1988. július (32. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-09 / 163. szám

íSzÍNHÁZr LEVÉT, Harminc esztendő Ä képességfejlesztés színe és fonákja Léteznek-e Zsolnai-apácák? Hivatalosan is eldőlt: a Zsolnai-féle képességfejlesztő kí­sérleti oktatási program az alternatív pedagógia rangjára emelkedik. Ezzel kapcsolatban rögtön felvetődik a kérdés, va­jon azok a tanárok, akik ezt a módszert választják, számol- nak-c a mindig sajátságos helyi körülményekkel. Az iskola nem a társadalomtól függetlenül létező, kizárólag önmagát alakító intézmény, hanem szoros összefüggésben és kölcsön­hatásban működik mikro- és makrokörnyezetévcl. A törökbá­linti kísérlet vezetői számoltak ezzel a kutatás megindításá­nál, így az első percektől kezdve szociológusokat is bevontak a programba. Az eddigi tapasztalatokról H. Balázs Évával, az Oktatáskutató Intézet munkatársával beszélgettünk. A színházban né­ha azok az igazi újítások, ame­lyek valami na­gyon régit vesz­nek újra elő, s ragyogtatnak fel új fényben. Valami ilyesmi történt har­minc évvel ezelőtt a budapes­ti Városligetben, egy éppen használaton kívüli, alig szel­lőztethető, csupaüveg kiállítási csarnokban. A tavaszi kiállí­tásokat akkor még Budapesti Ipari Vásár néven jegyezték. Az Építésügyi Minisztérium pavilonja volt az, amelyben egy csapat színész ütött ta­nyát, és merész újító vállal­kozásba fogott. Görög klasz- szikusokat akartak ugyanis játszani. Hogy ebben mi volt a me­rész és mi az újítás? Egyebek között az, hogy akkor már sok éve nem került egyetlen fővá­rosi színpadra sem klasszikus görög tragédia. Utoljára a Nemzeti Színházban játszottak ilyet; 1943-ban Németh Antal rendezte Szophoklész két Oidi- pusz-tragédiáját, az akkor új (és még színpadon meg nem szólalt) Babits Mihály-íéle fordításban. Tizenöt éve nem buzgott tehát a drámairodalom ősforrása Budapesten. Miért? Egyesek (akiknek elég erős be­folyásuk volt a döntésekre) úgy ítélték meg, hogy ezekre a két és fél ezer éves művekre nincs szüksége a szocialista művelődéspolitikának és a szocialista színháznak. Nem mondanak semmit a fejlett szocializmust építő, a kom­munizmushoz karnyújtásnyira jutott társadalom számára. Te­hát nem is kell őket játszani, annyi fontos drámai téma akad a „belépjen vagy ne lépjen a középparaszt?”-tói a „szeret­het-e a sztahanovista gépla­katos polgári származású gép- írónőt?"-ig. Tessék ezeket játr. szani! ' A szituáció persZf 1958-ban már némiképp más, picit ke­vésbé dogmatikus volt, de azért ekkor előállni két görög tragédiával még merészség­nek számított. Akkor is, ha a rendező, a fiatal (harmincesz­tendős) Kazimir Károly a mis­kolci színházban 1956-ban, már színre vitte Szophoklész Antigoné című tragédiáját. Tu­lajdonképpen ezt a koncep­ciót hozta át most ide, ebbe a pavilonszínházba, amely a Kör­színház nevet kapta. És éppen az elnevezés volt a másik újítás — illetve az a fogalom, amelyet a név takart. Vagy tán nem is fogalom volt ez, hanem egy bizonyos szín­házi térforma, elrendezés. Ka­zimir abból indult ki, hogy a klasszikus görög színház néző­tere félkörívű volt, s egyes mozzanatoknál a néző szinte körbeülte a játékteret. A mo­dern színház mesterei nem egy hasonló megoldással kí­sérleteitek; Reinhardt cirku­szi porondon is játszott pél­dául. A nézőt tehát be lehet vonni jobban is a játékba, erő­sebben részesévé lehet tenni a lezajló drámának, mint ameny- nyire azt a polgári színház ki­alakította úgynevezett „ku- kucska-színpad”, a gyakorla­tilag egy szoba egyik falát leemelő, s ott a nézőt beku­kucskálni engedő elrendezés biztosítja. És — okoskodott to­vább Kazimir — erre a mé­lyebb beavatásra, testköze­libe hozott tragikumra mi sem lehet alkalmasabb, mint a gö­rög dráma, mely mélységesen emberi konfliktusaival, gyöt­rődve megélt szenvedélyeivel, szikrázó dialógusaival szinte kamaradráma jellegű, s mint ilyen, a közel — és a játéktér körül — ülő nézőt magával tudja ragadni, ha a játék elég intenzív színészi munkával pá­rosul. Így aztán ebben a bizonyos ős — Körszínházban volt kö­zépen egy csillag alakú dobo­gó, melyet három oldalról elég primitív ülések — kerti szé­kek. lócák, ami épp volt — vettek körül (ami nem pontos kifejezés, mert hiszen a ne­gyedik oldal felől nem voltak ülések, azt a színészek bejö­veteléhez használták). Mégis azonban, ebben a kezdetleges és majdnem diákszínpadi „fel­állásban”, a játék a nézőkre a döbbenet erejével hatott. Magyar színházban (hivatásos színházban) addig ilyen meg­oldást nemigen alkalmazott senki. És az Antigoné akkor formabontónak titulált (pedig csak a nagyon ősi formákhoz visszanyúlni igyekvő) színre- vitelét még felülmúlta az Oidipusz király szcenírozása. Itt ugyanis szmokingba öltö­zött színészek és estélyi ruhás színésznők kottaállványhoz ha­sonló felolvasópult előtt állva, oratóriumszerűen (vagy ne­vezhetjük látható rádiójáték­nak is) elmondták, de nem játszották Szophoklész szöve­gét. És így is roppant drámai volt, feszült, izgalmas, és a né­zőt megragadó teljesít­mény. Az Antigoné ban szin­tén kitűnő színészi munkák­kal találkoztunk (jogosan hasz­nálom a többes szám első sze­mélyt, mert kezdő színházmá­niásként én is ott ültem egy támlátlan lócán a nézőtéren). Zolnay Zsuzsa Antigonéja, Berek Kati Iszménéje, Mádi Szabó Gábor öreg Teiresziasz jósa, az Oidipusz királyban pedig mindenekelőtt Básti La­jos . Oidipusza olyan élmény volt, amelyre még most is szí­vesen emlékeznek mindazok, akik láthatták ezeket az első előadásokat. Kazimir Károly és Körszín­háza valami újat, mást, fris­set és merészet kezdett 1958 júliusában. Akkor úgy tűnt, egyszeri vállalkozás lesz ez. Aztán kiderült; kimeríthetet- lenek a Körszínház lehetősé­gei, mind a darabválasztás­ban, mind a játékstílus válto­gatásában. A klasszikus görö­göket hamarosan követte Sha­kespeare (a 11. Richard cím­szerepe egy pályakezdő fiatal színész, Bodrogi Gyula nagy kiugrása volt), Petőfi; Vörös-• marty, Brecht, és egy sor, szín­padra illőnek nem gondolt mű dramatizálása, Dante Isteni Színjátékától Milton Elveszett paradicsomáig, a Kalevalá­tól a török Karagözig, az Ezer­egyéjszaka meséitől a Biblia témáiig. I dén jubilál a Körszín­ház: harminceszten­dős. Talán maga Ka­zimir Károly (aki most is vezetője a színháznak) sem remélte, titkos álmaiban sem, hogy elérkezik ehhez a jubi­leumhoz a Körszínház. Nos, elérkezett, s vélhetőleg továb­bi jubileumok elé néz. Az év­fordulóra, a hajdani úttörők előtti főhajtásként is, újra az Antigoné van műsoron, s mel­lette egy erősen átdolgozott, majdhogynem revűsített Arisz- tophanész-komédía, a Gazdag­ság címre keresztelt Plútosz. Emlékezetem szerint az a ré­gi Antigoné szikárabb, kemé­nyebb, kevésbé patetikus volt; ez most eléggé teátrális. A Gazdagság meg átcsúszott stí- luskavalkádba, szemetesem­berekkel meg sztriptízlányok- kal. Talán ezért is kell azt mon­danom: nekem az a régi, pu­ritán, művészet és ízlés dol­gában meg nem alkuvó Kör­színház azért jobban tet­szett... ^ — Iskola és társadalmi kör­nyezete — erről szólt Százha­lombattán a nyári egyetemen. Nagyon átfogó cím. Mire irá­nyult a vizsgálat? Az intéz­mény környezeti meghatáro­zottságára? Vagy fordítva: az iskola átformáló képességé­re, esetleg a kettő kölcsönha­tásaira? Burkolt szelekció — Ügy vélem, a fogalmak nem választhatók el kategori­kusan egymástól. Természete­sen így túl általános lenne a megközelítés, ezért csupán egy szeletet emeltünk ki és írtunk le részletesen. Azt kívántuk ellenőrizni, hogy a kísérlethez szükséges társadalmi feltétel- rendszerből, illetve az erre vo­natkozó kívánalmainkból mi valósult meg. Általános érvé­nyű mintát kívántunk felmu­tatni, ahol a szakmunkás és adminisztratív beosztású szü­lők vannak túlsúlyban; az ér­telmiségiek, illetve lumpen ré­tegek aránya pedig kicsi. Tisz­tában voltunk vele, hogy a burkolt iskolai szelekció itt is működni fog. De nem ez a baj, hanem az, ha letagadjuk. Je­len pillanatban arról számol­hatok be, -hogy a kontrollcso­portokkal szemben itt nines' lemorzsolódás, viszont — az elmúlt három évben — még nem tudtuk eltüntetni az in­dulási különbségeket. Vagyis a hasonló korosztályú és össze­tételű, de más oktatási szisz­témában tanuló gyerekekkel szemben nálunk nem szakad­nak le a hátrányosabb hely­zetből indulók, de ugyanakkor tárgyi-szakmai ismereteik szín­vonala, tudásuk nem javult feltűnően. A legnagyobb előrelépés a személyiségfejlő­désben tapasztalható: méghoz­zá a szakirodalomban eddig nem ismert mértékű emelke­désről számolhatok be. A szo­ciometriái vizsgálatok szerint ezekben az osztályokban sok­kal erősebb a közösségi tudat, Érdekes műsorral várják július 16-án este nyolckor Vá­cott a városi tanács udvará­ban az érdeklődőket. Gondo­lom, sokak számára ismerősen cseng a cím: A csend hangjai. Annak idején egy nemzedék nőtt fel a Rolling Stones, a The Band, illetve Bob Dylan vagy Donovan számain. A és az egyes diákok intelligen­ciája, kreativitása is fejlettebb kortársaikénál. — Más társadalmi környe­zetben szintén ezeket az ered­ményeket hozná a módszer? — Valószínűleg nem. Ami teljesen érthető, hiszen maga az eljárás sem alkalmazható bárhol másolásszerűen, változ­tatás nélkül, Kétségtelen: a metodikának vannak általá­nos oktatáselméleti pontjai, de az eredményekhez szükség van karizmatikus vezető sze­mélyiségre, elkötelezett peda­gógusokra, szülőkre. Szóval a szűkebb és tágabb környezet számos eleme változtatást kö­vetel. Mert természetes, hogy a nevelési folyamatban nagy szerepük van a tanároknak és a szülőknek is. Előbbieknek a beidegződésekkel szemben el kell hinniük: az övék ugyan­csak értelmiségi pálya. Ennek megfelelően kell élniük. A presztízs újraépítéséhez és megtartásához nélkülözhetet­len a szerepek tisztázása. A szülő szülőként, a tanár tanár­ként álljon kapcsolatban az iskolával és egymással. Ennek érdekében született meg Törökbálinton a szülők tanácsa. A szervezetnek dr. Szalai Zoltán építéskutató a vezetője. Jelenleg két gyerme­ke is a kísérleti oktatás rész­vevője —« természetesen diák­ként. Egyikük hagyományos tantervű ósztályból csak ötödik­ben került az úgynevezett át­vezető csoportba, a másik kez­dettől fogva az új elképzelé­sek szerint tanult. Segít a siker Így szinte valamennyi rész­területről vannak tapasztala­tai. A szülői tanácsban min­den osztálynak van egy kép­viselője. akit titkos szavazás­sal választanak meg. Két­havonta üléseznek, de az eset­legesen felmerülő problémák tisztázására külön megbeszé­léseket is tarthatnak. Ezekre beatkorszak nagy előadói ők, de nevük ma sem cseng rosz- szul. Ahogy maradandó értéket teremtettek a költészetben is az akkori fiatalok: Ginsberg, Corso. Nagyon sokáig hiány­cikk volt az Üvöltés című kö­tet, amely az ő alkotásaikat gyűjtötte egybe. Ezekből a versekből és dalokból állított össze koncertműsort Horányi László színművész és a Hang­fogó együttes. Egy korosztály legbensőbb érzéseiről, szerelemről, barát­ságról, csalódásról és termé­szetesen politikai hitvallásról szólnak ezek a művek. Meny­nyire szomorú, hogy a hábo­rúellenesség, a fegyverek el­pusztításának követelése ma legalább annyira időszerű. Ta­lán ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy nemcsak a hatvanas évek derekán eszmélődő fia­talok jöjjenek el — felébreszt­ve nosztalgikus emlékeiket —, hanem azok is, akik ezeket a dalokat legfeljebb a slágermú­zeumból ismerték meg. Kár, hogy ezek az együtte­sek már feloszlottak; nem ját­szik már együtt Simon és Gar- fúnkel sem, de üzenetük túl­élte korukat. _ természetesen meghívják a tantestület képviselőit, vagyis a megszokottnál sokkal szoro­sabb kapcsolat alakulhat ki. A pedagógusok munkájáról, érzéseiről, gondolatairól Ko- janitz László magyar-történe­lem szakos tanár beszélt a százhalombattai pedagógiai nyári egyetemen. — Külső elemzőktől gyak­ran hallani azt a vádat: a kí­sérleti programban részt vevő oktatók elfoglaltsága olyan mértékű, amit csak megszál­lottsággal lehet teljesíteni, és nem marad idő saját életünk alakítására. Előfordult, hogy kolléganőimet Zsolnai-apácák­nak titulálták. Nos, én úgy vé­lem, a pedagógus naprakész informáltsága, részvállalása a szervezési feladatokból nem csupán többletmunkát igényel. A sikerek azonban energiát is adnak a folytatáshoz. Értel­mes és hasznos munkát min­denki örömmel végez. Az iskola dicsérete Az eddigiekben megszólalt kutató, szülő, pedagógus. Nem lenne teljes a kép, ha a legér- dekeltebbekről, a gyerekekről megfeledkeznénk. Örömmel hallottam dr. Szalai Zoltán szavait, amelyek alapvető igaz­ságot tartalmaztak: ha egy ta­nuló szeret az iskolába jár­ni, az egyben az intézmény dicsérete is. Márpedig a mos­tani törökbálinti kis diákok örömmel indulnak el regge­lente otthonról... A HÉT KÖLTŐJE. Árról faggatták egyszer Kosztolányi Dezsőt, hogy születik a vers és a regény. Pont olyan ez — válaszolta az író —, mint­ha az anyától kérdeznék, hogy születik a gyermek. A költő, aki verseket és regé­nyeket teremt, sok tekintetben hasonlít hozzá, ö sem képes tárgyi adatokkal fényt vetni az alkotás fájdalmas és rej­télyes mozzanataira. Az író is, miután versét befejezte, csodálkozva értesül belőle, hogy mit akart kifejezni. Az ihletet nem lehet elemezni, nem lehet mesterségesen, sem­miféle boszorkánysággal vagy izgatószerrel fölidézni. Parancs és szeszély ez együtt, kény­szer és akarat, kaland és törvény; a véletlen tündéri ajándéka. Kosztolányi Dezső talán egyedül a költészet csodájá­ban hitt makacsul és meg­szállottan. Följegyezték róla, hogy szeszt sohasem fogyasz­tott.. mégis bódultán élt, a költészet mámorában. Belefe­lejtkezve a rímek csengő ze­néjébe. a költői képek .látta­tó erejébe, a szavak pompázó bujaságába. Mindent tudott, amit a költészetről tudni, pontosab­ban érezni lehetett. Mások verseit olvasva, már egy he­nye jelző fejcsóválásra kész­tette. Igaz, szinte már kora ifjúságától ösztönösen készült, hogy a nagy költő elődök láb­nyomát kövesse. Elsősorban az istenként tisztelt Arany Jánosét. Az általa használt nyelv szépségei szinte megba­bonázva kísérték egész életé­ben. Számára magyarnak len­ni egyet jelentett a nyelvi ki­fejezések árnyalt választékos- ságával. Már életében szívébe zárta olvasóközönsége a Szegény kisgyermek panaszainak, majd később a legnagyobb versek, a Hajnali részegség, a Halotti beszéd, és más költe­ményeinek felejthetetlen so­rait. Az ötvenes években azonban az irodalmi csend­biztosok — annyi kiváló tár­sával egyetemben — ki akar­ták ebrudalni a magyar köz­véleményből, ki akarták tö­rölni nevét a magyar iroda­lom szép lapjairól. Mint ho­Ma — Zsámbékon Kőtár nyílik A közelgő kerek évfordu­lók és a hozzájuk kapcsolódó ünnepségek mindig fokozzák a figyelmet egy-egy építészeti emlék iránt. Így történt ez Zsámbék esetében is. 1989- ben lesz a templomromon végzett első, a maga korában is korszerű Möller-féle hely­reállítás centenáriuma, a Lux fivérek által végzett ré­gészeti feltárás és helyreállí­tás befejezésének ötvenéves évfordulója, ami éppen egybe­esik a műemlékvédelem mo­dern elveit rögzítő velencei karta negyedszázados jubileu­mával. ' Ezen alkalmakból tartja itt világkonferenciáját az UNESCO nemzetközi mű­emléki szervezete, az ICO- MOS. Jóllehet, hazánk XIII. szá­zadi építészetének romjaiban is lenyűgöző emléke — a templom és kolostor — egy évszázad óta mindig az ér­deklődés középpontjában állt, mégis részben a közelgő ün­nepi eseményeknek köszönhe­tő, hogy sorsára, állapotára nagyobb gondot fordítanak mostanában. Alapos felmérés és tanul­mány előzte meg azrt a kő- konzerválási és állagmegóvási tervet, amelynek első ered­ményét mától tekinthetik meg az érdeklődők. A kolostor épületének északi szárnyában lévő — s már korábban hely­reállított — dongaboltozatos helyiségben Mendele Ferenc, az Országos Műemléki Fel­ügyelőség igazgatója ma dél­után nyitja meg a kőtárat és az építészeti emléket s törté­netét grafikákon bemutató ki­állítást. mo aestheticusra, az öncélú alkotó vizes leplét akarták ráhúzni. Varázsa? költészeté­nek nagyszerű zeneiségét cir­kuszba illő mutatványnak mi­nősítették. A szabadkai gim­názium igazgatójának a fiá­ra rásütötték az elvont, a va­lódi élettel semmilyen kapcso­latban nem álló kispolgári költő bélyegét. Szerencsére mindez már a múlté. Kosztolányi műve — nemcsak versei, hanem prózá­ja is — ismét a nemzet köz- kincse, akár Babits Mihályé, Füst Miláné, Krúdy Gyuláé, vagy éppen Szabó Lőrinci — hogy csak néhányat említsek. Sőt — gondolom sok régi és új Kosztolányi hívő örömére szolgált — az idén a Hajnali részegség, ez a hatalmas szár­nyalásé költemény, az érett­ségi tételek egyikeként szere­pelt. A. hét költője a rádióban ez alkalommal Kosztolányi Dezső volt, egy híján minden nap sugározták nemcsak ver­seit, hanem prózai alkotásai­ból is néhányat. ABODY ÉS BARÁTAI. Egy nagyon kellemes délutáni órá­nak lehettünk részesei Abody Béla és barátai társaságában. Mi természetesen a készülék mellett, míg a jókedvű együtt- lévők Abody Kökörcsin utcai otthonában, ahol a házigazda kedves szívélyességgel látta vendégül barátainak egy ré­szét. Régi emlékek elevened­tek föl, köztük diákkoriak, hiszen a jelen lévő Lukácsy András vele együtt koptatta régen a cisztercita gimnázium padját, igaz, egy év korkü­lönbséggel. Iskolatársuk volt Latinovits Zoltán, aki min­denben jeles volt, csak éppen az iskolai színjátszásban kul­logott hátul. Kellemes szín­folt volt Pitti Katalin, aki egy kedves jelenetről szólt, arról, amikor először találko­zott Abody Bélpval a televí­zióban. A műsort Szepesi György vezette, számos régi rádiós felvétel felújításával. A műsorfüzet még két továb­bi részt ígér, ez az első két­ségtelen étvágyat csinált a to­vábbiakhoz is. Szombathelyi Ervin Takács István Ízelítő a beatkorszak dalaiból A csend hangjai Vácott Szabó Z. Levente ■ Radiofigyelo ■ Jelenet a Körszínház Gazdagság (Plútosz) című előadásából (Bitskey Tibor, Szabó Gyula, Incze József) ,,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents