Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-08 / 136. szám
4 1988. JCNIUS 8., SZERDA Híd a szociálpolitika és az emberség között ÖNO-k helyett alkonyházak? X. néni élete gyökeresen megváltozott, amióta felajánlotta házát az egyesületnek. Az évek óta üresen kongó szobák megteltek élettel, déltájban a konyhában, ahol azelőtt csak immel-ámmal ütött össze magának valami harapnivalót, né- gyen-öten is sürgölődnek, a főzés valóságos szertartássá vált. Előfordult, hogy délelőttönként három-négy apró gyerekre vigyáznak, ők, a tiszteletbeli nagymamák és nagypapák. A felügyelet fejében az egyik kicsi anyukája kimossa az ágyneműt, egy másik apuka megjavítja a vízcsapokat. X. néniék megköszönték a segítséget, s magukban azt gondolták, ingyen is szívesen vigyáztak volna az apróságokra... X. néni otthonának, az alkonyháznak a lakói is gyakran kiruccannak. Z. bácsi villanyt szerel egy beteg házaspárnál, K. a parkettát javítja egyik-másik egyesületi tagnál, y. néni délben hetven évét meghazudtolva pattan biciklire és kerekezik el három helyre; ebédet visz ágyhoz kötött betegeknek. Valahogy így működik néhány év múlva Dunaharaszti- ban a napokban megalakult Ma-Mi Családsegítő Egyesület, reméli Steiner Jánosné elnök, s mindazok, akik támogatták, egyengették a kezdeményezőket az egyesületalapítás rögös útján. Hiszen az igazsághoz tartozik, hogy a rendkívül nemes célokat segítő egyesület egyelőre maga szorul a legnagyobb segítségre. Kedvükhöz mérten De mit is szeretnének! tulajdonképpen a Ma-Mi tagjai? Röviden úgy lehetne ösz- szefoglalni, hogy betölteni azt az űrt, amely napjainkban az állami szociális gondoskodás ellenére is létezik. Ezek a keretek ugyancsak szűkre szabottak, érzik ezt a tanácsok is. Gyakorta valójában segítségre, támogatásra szoruló embereket kell eltanácsolni, mert jövedelmi, vagyoni helyzetük megakadályozza az állami segítséget, gondjaik megoldásához azonban kevés. Többek között őket szeretné felkarolni az egyesület. Kisebb gondozási ■ közßbftto- kat, úgynevezett alkonyháza- kat létrehozva. Lám, menynyivel tapintatosabb, finomabb ez az elnevezés, mint a suta, szinte sértő öregek napközi otthona, s a még idétlenebb rövidítés, az ÖNO kifejezés. Amennyivel tapintatosabb az előbbi szóhasználat, ez a különbség jelen van a gondozás egész megszervezésében. Míg a tanácsok által üzemeltetett napközikben az idős emberek szinte teljes kiszolgálásban részesülnek, sok helyen azt sem veszi szívesen a személyzet, ha a terítésnél vagy leszedésnél „ügyetlenkednek” a kisöregek, az alkonyházak lakói erejükhöz, kedvükhöz mérten részt vesznek a ház vezetésében, a bevásárlástól az ebédkészítésen át a betegek, gyengék ellátásáig. Ahol mód nyílik rá, művelhetik a kertet, vagy éppen valamilyen könnyű bedolgozást végezhetnek. — Aki tagja lesz az egyesületnek, vállalja, hogy környezetében felkutatja a valamilyen formában segítségre szoruló embereket — magyarázza Steiner Jánosné, akit az alakuló közgyűlésen elnöknek választottak. —. Természetesen nem csak idős emberekre gondoltunk. Gyermekesekre, nagycsaládosokra, lakásgonddal küzdő fiatalokra. — Hogyan vállalhatná fel egy ilyen egyesület a társadalom eme krónikus gondját? — Felvállalásról nineá szó — válaszol Steiner Jánosné —, egy havi harminc-, illetve tizenöt forintos tagdíjjal és adományokkal gazdálkodó egyesület, még ha meg is izmosodik, sem vállalhatja fel e probléma megoldását. De arra vállalkozhatunk, hogy megszervezzük támaszra, tartásra szoruló, lakással, ingatlannal rendelkező idős emberek és hajlékra váró fiatalok találkozását. Az eltartók velünk kötnének szerződést, így mi ellenőriznénk a tisztességes végrehajtást is. S ez a közbeiktatott láncszem — az egyesület — talán azj ilyen szerződések kellemetlen felhangját is elvenné, azt,, hogy az eltartó a másik halála árán kerül birtokon belül. Rohanó világunkban olyan valamit kínál az egyesület, amelyből egyre kevesebb jut az embereknek, s amelynek jelentősége ugyancsak leértékelődött. Az odafigyelést, az egymás gondjai iránt érzett megértést, a segítő szándékot lopja be azok életébe, akik hajlandóak valamilyen szerepet vállalni a Ma-Mi munkájában, vagy igénybe veszik szolgáltatásaikat. Mindez azonban a távoli jövő. A jelen, hogy alig kéttucatnyi tagot és pártolót számlál az egyesület, hogy nincs pénzük, egyelőre még számlaszámúk sem, és sokan nem értik, vagy félreértik céljaikat, törekvéseiket. Stei- nerné az utóbbi hónapokban gyakran átélte azt a megalázó érzést, hogy az ígéretes kezdeményezést támogatni látszó felelős vezetők miként váltottak hangot, stílust, amikor kiderült: a terv mögött nem áll' semmilyen szervezet, irányadó pártfogó... Szerencsére a Pest Megyei Tanács egészségügyi osztálya és a Dunaharaszti Nagyközségi Tanács nem tartozott az említettek közé. Bíznak az újszerű kezdeményezésben, amely minden szervezet, intézmény — így az egyház — segítő szándékára, támogatására is számít. Remélhetőleg a Pénzügyminisztérium is áldását adja az egyesület működésére azzal, hogy lehetőséget nyújt pénzeszközök átvételére. Hiszen az alkonyházak lakóinak ellátására azt az összeget kellene átutalni az egyesületnek, amelyet egy-egy idős ember támogatására, rendszeres segélyezésére vagy étkeztetésére fordít a tanács. Mindenki jól járna, hiszen az állam számára lényegesen olcsóbb az alkonyház fenntartásához hozzájárulni, mint milliókért új létesítményeket építeni. Ugyanakkor az itt élő emberek olyan pluszt kapnak, amely hasznosságuk, fontosságuk tudatával bearanyozhatja az öregkort. Baráti főzőcskeként Csak reménykedni lehet abban, hogy az egyesület szarnyaló, merőben újszerű és végtelenül humánus elképzelései, s ezek megvalósítási módja nem akad fenn különféle bürokratikus rostákon. Például a közegészségügyi előírásokén vagy az adótörvényén. Mert ez utóbbi bevezetésével tulajdonképpen a barati kalákának is leáldozott, s amit a Ma-Mi tervez, hogy szolgáltatásokért nemcsak pénzzel, hanem viszontszíves- séggel lehet fizetni, jogilag új helyzetet teremt. Steiner Jánosné bizakodó, ami az ő esetében — hiszen csaknem egy esztendeje egyengeti ennek az elképzelésnek az útját — már megszállottságnak is mondható. Igaz, jó „iskolája" volt. A Laresz Humán Szolgáltató Kisszövetkezetnél dolgozott, s ez a vállalkozás annak idején megtette a maga vesszőfutását a fennmaradásért. Az elnök, dr. Gondos Ahna tanácsokkal, ötletekkel segítette az egyesületalapítás rögös útját. Ám mindez ma is csak terv lenne, ha a Dunaharaszti Tanács nem karolná fel. Felmérték az igényeket, háromezer meghívót készíttettek az alakuló közgyűlésre, s azt is vállalták, hogy a szervezés időszakában félállásban alkalmazzák Steiner Jánosnét. Kis lépésekkel szeretne haladni az egyesület, hiszen ma még hiányzik a tömegbázis. Elsőnek a házi főzést vezetik be, s hogy alapvető közegészség- ügyi előírásokat ne sértsenek, több helyen, kisebb adagokban készül majd az ebéd az idős emberek számára, afféle baráti főzőcskeként. Ma mi segítünk Ahhoz, hogy az első alkonyházakat kialakíthassák, elsősorban felajánlott ingatlanokra van szükség, s a tulajdonosok bizalmára. Hogy elhiggyék: az egyesület gondoskodik majd róluk. Néhány ingatlanfelajánlás már van, az egyesület vezetői remélik, hogy majd a nagyközség intézményei, gazdálkodó egységei támogatásával — ezt megígérte Polgárdi József, a választókerület országgyűlési képviselője is — sikerül nagyobb lépéseket tenni. — Hogy miként jött a fantázianév, a Ma-Mi? — kérdez vissza Steiner Jánosné, amikor erről faggatom —, van, aki a mami szóra asszociál, amely önmagában is melegséget áraszt. Úgy gondoltuk, a nevünk azt fejezze ki, hogy ma és mi segítünk, holnap valaki mások, s utánunk a gyerekeink, unokáink. Mert elképzelni sem igen lehet, mennyi mindennel gazdagodnánk azáltal, ha jobban odafigyelnénk egymásra, ha a szeretetért, gondoskodásért csak szeretetet és gondoskodást várnánk a másiktól. Máza Katalin A konzervgyárban Bcrscszezon Megkezdődött a zöldborsó feldolgozásának szezonja a Tartósítóipari Kombinát Hatvani Konzervgyárában. A korai fajták betakarítását elsőként Heves és Jászapáti körzetében kezdték meg, a gyárral szerződött többi termelő- szövetkezet a hét második felében indítja első szállítmányait. összesen mintegy 6400 tonna borsót dolgoznak fel a hatvani gyárban az egy hónapig tartó .kampány idején. A termés az előzetes becslések szerint a tervezett körül alakul, a májusi esők leginkább a közép, és késői érésű fajtáknak kedveztek. A gyár a feldolgozási idény megnosz- szabítása érdekében kedvezményekkel, árkiegészítésekkel ösztönzi a gazdaságokat a több szakaszban érő fajták termelésére. A most érő koraiakért is idényfelárat kapnak a szövetkezetek. Gőzösök a vaspályán Volt idő — nem is oly régen —, amikor ezek a 275-ös, 375-ös, 424-es pöfögő gőzmozdonyok uralták az ország egész területét több ezer kilométeren behálózó vaspályát. Az idő sajnos, eljárt felettük, s ma már igen ritkán láthatók ezek a szénnel, vízzel üzemelő gőzösök. A képen látható 269. számot viselő gőzös a Magyar Királyi Államvasutaké volt. Többség, kisebbség, közös érdek Gyors kirajzásra lenne szükség Műveltség és egység. Ez most a legfontosabb a mi számunkra. Tóth József summázza így a véleményét, aki az Országos Pedagógiai Intézetnél társadalmi munkában foglalkozik a cigányfiatalok szakmunkássá nevelésével. A pedigemberek Figyelmemet most a hozzászóló szavaira, személyére összpontosítom. A helyzet, a vita légköre, amelyben józan realitással fogalmazza meg, logikus érvekkel támasztja alá mondandóját, eléggé megnehezíti a dolgát... A mi utunk az óvodán, az iskolán keresztül vezet a rendezett életmód felé — mondta Tóth József. Megijedtek a vállalatok Mi az a közérdekű munka? Nyugatról, pontosabban Angliából gyűrűzött be hozzánk az új büntetési nem, a közérdekű munka, amit elméletileg 1988. január elsejétől szabhatnak ki a bíróságok. Azért csak elméletileg, mert ilyen ítélet alig született az országban, Pest megyében pedig egyáltalán nem, s ha esetleg születne, akkor sem biztos, hogy végre lehetne hajtani. Mielőtt ennek okait boncolgatnánk. tisztázni kell: mi is az a közérdekű munka? Ezt tudakoltuk dr. Kerekes Györgyitől, a Pest Megyei Bíróság elnökhelyettesétől: — A közérdekű munka a javító-nevelő munka válfaja, amellyel újabb differenciálási lehetőség került a bíróságok kezébe. A kisebb tárgyi súlyú cselekmények esetében kell alkalmazni, amelyek nem indokolják a szabadságvesztés kiszabását. A közérdekű munka ideje 6 hónaptól 2 évig, halmazati büntetésként 3 évig terjedhet. Az elítélt heti pihenőnapján, vagy szabadnapján a kijelölt munkahelyen, díjazás nélkül köteles dolgozni. Tehát, ha valakit például 1 év közérdekű munkára ítélnek, akkor az 52 alkalmat jelent. Ha az elítélt nem tesz eleget kötelezettségének és (vagy) súlyosan megsérti a munkafegyelmet, akkor a bíróság a kiszabott büntetés hátralevő részét szabadság- vesztésre változtatja át, amit a fogházban kell letölteni. Értelemszerűen egynapi munka felel meg egynapi szabadság- vesztésnek. A megyei munkaügyi szolgáltató iroda ajánlása alapján a bíróságnak kell kijelölnie a munkahelyet. Csakhogy idáig egyetlen ajánlat sem érkezett, a vállalatok elzárkóznak, olyan ítéletet pedig nem hozhatunk, .amit nem lehet végrehajtani... Adott tehát egy humánusnak mondható büntetési nem, ami még a büntetett előélet bélyegétől is mentesíti az elítéltet, a munkáltatók azonban ellenállnak. Őket ugyanis a bíróság nem kötelezheti arra, hogy bárkit is foglalkoztassanak. — A foglalkoztatási gondok szaporodásával egyre inkább az a tendencia, hogy kizárólag a szakképzett munkaerő iránt van kereslet — mondja dr. Szabó Ferenc, a Pest Megyei Munkaügyi Szolgáltató Iroda vezetője. — Ilyen helyzetben a vállalatok nem érdeklődnek a közérdekű munka iránt. No meg félnek attól is, hogy ezekkel az emberekkel sok baj lesz, pedig nem „nehéz fiúkról” van szó. A többszörösen visszaesőket, a súlyos tettek elkövetőit a törvény eleve kizárja e büntetési nem alkalmazása alól. Ezért a munkáltatóknak nem kellene megijedniük, annál is inkább, mert ezzel még jól is járhatnak, hiszen a közérdekű munkáért nem kell bért fizetniük. A folyamatosan, szombaton és vasárnap működő cégeknél, vagy például az egészségügyben látom a legtöbb lehetőséget, ahol a hétvégeken munkaerőgondokkal kell számolni. A külföldi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy van létjogosultsága ennek a formának. Angol földön például szociális feladatok ellátására fogták be az elítélteket, akik idős embereket gondoznak, segítenek a bevásárlásban, a takarításban. A bíróság keze nálunk sincsen megkötve, mindenféle fizikai és szellemi munka végzését előírhatja. A munkáltatók széles köréhez intézett körlevelünkre eddig sehonnan sem érkezett válasz. Újra megpróbáljuk, s csak reménykedhetünk benne, hogy együttműködési készségre találunk. Ellenkező esetben ugyanis nem tudjuk elkészíteni azt a címlistát, amelynek birtokában a bíróságok megkezdhetnék a törvény gyakorlati alkalmazását ... K. L. Nehéz utat tehetett meg, amíg a budapesti Tungsram Rt. csoportvezető lakatosa lett — gondolom már Pomázon, a Budapesten megkezdett és útközben idáig tartó beszélgetés ideje alatt. A mondat első felét kissé rezignált kérdésként fel is teszem. — Hát igen — hagyja helyben az idén már nyugdíjas, alacsony, kicsit olaszos külsejű férfi. — Apám zenész volt, anyám virágot árult. Hárman voltunk testvérek. Mind tanultunk. Én szakmát kaptam. Ettől a másságtól, hogy nem voltam olyan, mint a többiek, elég nehéz volt. Tudja, egész életemben én voltam a „pe- digember”. Vettem egyszeregy autót. Ettől lettem cigánybáró, mert lám, tellett rá, pedig cigány vagyok. A valamiben más, elesett, perifériára szorult emberek mindig vonzódtak hozzám. Megtanultam bokszolni. Amikor az első kötekedőnek behúztam egyet, a gyengék nálam kerestek védelmet. A gyárban sokszor jöttek hozzám a többiek, hogy tegyek szóvá valamit, intézzek el dolgokat. Mindig hozzám, pedig cigány vagyok — mondogatták a főnökök. Érdekes és művelt embereket ismerhettem meg egy közelmúltbeli találkozás alkalmával, amely a Fővárosi Cigány Szociális és Művelődési Módszertani Központban kezdődött. Itt adtak egymásnak randevút Pest megye és a szomszéd közigazgatási területek cigánytanácsainak vezetői, hogy a rendelkezésre álló hét végi napon kicseréljék a tapasztalataikat. Egyben megismerkedtek az évi 7 millió forintos költségvetésből gazdálkodó intézménnyel is, amely Zsigó Jenő igazgató tájékoztatása szerint egyaránt hivatott a téma iránt érdeklődőknek információt adni, az ősi mesterségeket feléleszteni, ezzel egyben munkaalkalmat teremteni a rászorulóknak. Mély gyökerek Rövid az idő, indulni kell a másik színhelyre: a pomázi művelődési házba. Pedig lenne még miről vitázni: türelmetlenek e fontos ügy gazdái, mert amit a történelem századok alatt elmulasztott, azt egyszerre szeretnék orvosolni, mert minden egyszerre fáj. Ám a további útról is eltérőek a nézetek. Főleg az igazgatóval vitatkozott volna még tovább Nádai Gyula, az Országos Cigánytanács társelnöke, Németh József, a Pest megyei alelnök. Nem a módszertani törekvéseken, amiket helyeselnek. Azon maguk is megütköztek, hogy a tájékoztató szerint volt olyan kerületi tanács, amely befagyasztotta a segélyeket, mondván: túl vannak támogatva a cigányok. A gyökerek valóban mélyek, az előítélet még sok ponton munkál károsan — állapíthatjuk meg sajnálattal, egyetértve azzal, hogy sürgetni kell a tanulás, a pályaválasztás esély- egyenlőségét. •* Hiszen mint Zsigó Jenő is elmondta: a cigánygyermekeknek csak a fele végzi el az általános iskolát, a végzettek fele tanul tovább, de a többség az első években lemorzsolódik. Ennek következtében tizednyi részük jut el a felsőoktatásig. Pedig hát, ha valamire igen nagy szükség van. akkor az a ma még vékonyka saját értelmiségi réteg gyarapítása. Gyors kirajzásra lenne szükség a megyékbe, vonzáskörzetekbe, a közösségekbe. Azért, hogy ott képviseljék és neveljék azokat, akik közül ők beérkeztek. Az iskolai végzettség és a szakképzés gátja lehetne annak a felpanaszolt állapotnak, hogy a létszám- csökkentés egy-egy vállalatnál először mindig a cigányokat érinti, mert ők a segédmunkások. Egy viszonylag hosszabb átmeneti korszakban sokat segít maid a módszertani központ által szervezett vezető- képzés. Persze akkor, ha a közéleti szereplésre, reális társadalomszemléletre tanítja meg a mai vezetőket, aktivistákat. Az érték becsülete Talpas Zoltánná, a Nógrád megyei cigánytanács elnöke, aki középiskolás kora óta foglalkozik elkötelezetten ezzel a kérdéssel, szintén Budapesten kezdte el a mondandóját, amit aztán a pomázi megbeszélésen, most már csak megyei kollégák között folytatott, mérsékeltebb hangulatú környezetben. Figyelmeztetve arra, hogy ami eddig történt, azt nem szabad lebecsülni, ami érték, a további úton is irányt mutat. — Kommunistaként vallom — mondja —, hogy a mi utunk igenis a tanulás, a tudás megszerzésével vezet előre. A munka, a gazdaság meghatározó, az életmódváltás elkerülhetetlen. Ebben szeretné segíteni a tétován lépkedőket. Látva, mennyi a tévedés mindkét oldalon. Egyfelől megesik, hogy korrekciós osztályba küldik a kisdiákot, pedig nincs semmi baja, de mert cigány, ezt feltételezik róla. Másfelől az is igaz, hogy a tanárok többsége a tudást tiszteli. Törődjön hát gyerekével a szülő. Járassa tisztán, neki se legyenek előítéletei. A Hazafias Népfront segítségével szervezett szomszédolásra kevés volt az idő, de abban ezalatt is közös nevezőre jutottak, hogy gyorsítani kell a szocializációt. Tanítani kell a gyereket, tanuljon a felnőtt. A többség csak a kisebbséggel együtt érhet el komoly eredményeket. Kovács T. István
