Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-27 / 152. szám

1988. JUNIUS 27., HÉTFŐ 5 Bárhol Európában Az Emigránsok Zsámbékon „Igazán csak itt mosolyog­hatsz, itt sírhatsz / magaddal csak itt bírhatsz, / Úh lélek, ez a hazám!” József Attila sorait választot­ta mottóul Bicskei Gábor, ami­kor Slawomir Mrozek Emig­ránsok című darabjának ren­dezéséhez kezdett. Mert bár­mennyire is a lengyel valóság ihlette a szerzőt színművének megírásakor, az nem más, mint a helytől és időtől független emigránssors anatómiája. A zsámbéki romtemplom pincéjében berendezett nyo­morúságos alagsori szoba le­hetne bárhol Európában. Az itt együtt élő két ember éppen úgy beszélhetne magyarul, ro­mánul, oroszul, mint ahogy lengyelül. A lényeg: „itt ezek­nél” minden más, mint „mi- nálunk”. S ezt a másságot egy­formán nehezen tűri a hazá­ját politikai meggyőződésből és kényszerből elhagyó emig­ráns értelmiség, és a szer­zés vágyától hajtott, az ottho­nát, családját önként odaha­gyó vendégmunkás. A számkivetettség érzésénél is nehezebben viseli el egy­mást a két férfi. Ugyanakkor mérhetetlenül egymásra van­nak utalva, ha ezt nem is tudják vagy nem merik be­vallani még önmaguknak sem. Marakodnak, gorombaságokat, sértéseket vágnak egymás fe­jéhez, s közben szinte észre­vétlenül kegyetlen igazságokat mondanak ki sorsukról, lehe­tőségeikről. Mindaddig folytat­ják egymás és önmaguk mar- cangolását, míg rá kell döb­benniük helyzetük kilátásta- lanságára. amelyből még az öngyilkosság sem jelenthet ki­utat. Igazi drámai alaphelyzet. Két különböző karakterű fi­gura. Igazi színészi feladat, re­mek alakítási lehetőség két nagy művész számára is. Zsámbékon azonban két amatőr színjátszó birkózott meg a feladattal. S nem is akárhogyan! Bicskei Gábor október óta kemény próbák hosszú során át gyúrta a szö­veget a két tehetséges fiatal­lal, Kokavecz Ivánnal és Ko­vács Ferenccel. Mindketten jól ráéreztek Mrozek szövegé­nek lényegére, találóan for­málták meg a két karaktert. Ennek és Bicskei Gábor ren­dezésének köszönhető, hogy a kicsit bizony hosszú — majd háromórás — előadás egy pil­lanatra sem vált unalmassá. (Bár az előadás ennek elle­nére elviselne némi „húzást”.) Nem kis teljesítmény amatőr színjátszóktól! Mint ahogy az sem lebecsü­lendő eredmény a mai pénzszű­kös világban, hogy az éppen hogy csak tengődő művelődési intézmények ilyen, számottevő; bevétellel aligha kecsegtető produkcióra áldozni hajlan­dók! Az előadás ugyanis hat Buda környéki művelődési ház és a megyei művelődési köz­pont szponzorálásával jöhetett létre. Ennek köszönhető, hogy az igazán figyelemre méltó produkciót bemutathatják Bu­dakeszin, Budaörsön, Pilisvö- rösváron, Tökön, Törökbálin­ton és Szentendrén is. M. Nagy Péter Képünkön: Kokavecz Iván (bal oldalon) és Kovács Ferenc Nyári nyitány Szentendrén Mindössze két belépő kelt el (Folytatás az 1. oldalról.) Érthetetlen viszont, hogy csu­pán azért a lehetőségért, hogy szétnézhessünk a vásárosok sátrai között, le kell szurkol­nunk az önkéntes adót. Sőt, némi szervezetlenséget is ta­pasztalhattunk a Dunai ran­devú kezdése előtt. A művelődési központban néhány nappal korábban meg­kezdődött a jegyárusítás, majd úgy döntöttek, egyáltalán nem lesz szükség belépőre, hanem mindenki akkora összeget he­lyez el a lépcsők melletti gyűj­tőládákba, amekkorát jónak lát. Erről viszont nem tudtak a szórólapokat osztogató dol­gozók. Ahogy azokra a kérdé­sekre sem tudták a választ, hogy mi lesz a program és várhatóan meddig tart. De il­lett volna gondolni a külföldi vendégekre is. Svédek, nyugat­németek, hollandok ismerked­tek a várossal, a múzeumok-, kai. Kari Jelinek villamosmér- J nők például Münchenből érke-J zett. Először jár Magyarorszá-j gon, ismerősei tanácsára tolta nálunk nyári szabadságát. El­ismerően szólt Szentendréről^ a mindenütt tapasztalhat^ vendégszeretetről. Ügy vélt azonban, tovább növelné j hírünket, ha többen beszélj nének valamilyen idegen nyel-í ven. Jobban megszervezhet­nénk a tárlatok nyitva tartását is — különösen a nyári sze­zonban. Szó, ami szó — este hat és nyolc óra között kevés esemény közül lehetett válasz­tani. Véget ért a búcsú, bezár­tak a kiállítások, sőt még né­hány cukrászda is. Pedig a korábbi években ahhoz szoktunk, a bőség zava­rával küzdünk. Valószínűleg így lesz ez idén, csak a kezdet nehézségein kell túllépni. Igaz, a nehezedő gazdasági helyzet­ben mindenki jobban meg­gondolja, mire költ, ugyanak­kor egyre több település igyek­szik saját művészeti napokat szervezni. Egyik oka lehet mindez a Bizánc már jelzett elmaradásának. A plakátokon szűkszavúan technikai okokra hivatkoztak, míg a színház szervezői az érdektelenségre. Elővételben mindössze két jegy talált gazdára. Ahogy a kirakodóvásár sát­rainál is többnyire csak néze­lődtek az emberek, kevesen vásároltak. Pedig volt itt hely­ben készülő szőttes, népművé­szeti agyagedény. Sajnos fel­tünedeztek az ízléstelen bazá- ri áruk is. Színvonaltalansá- guk élesen szembeszökött a valóban értékes vásárfiák mel­lett. Közben a pódiumon fú­vós- és népi zenekarok váltot­ták egymást, csalogatva az ér­deklődőket. Nem volt hiány­cikk a jó hangulat, amihez hozzájárultak a gyerekek is. Egy-egy ilyen színes forgatag, nagy nyüzsgés talán számuk­ra a legizgalmasabb, legérde­kesebb. A hároméves Karancsi Szilvi lelkesen egészítette ki játékgitárján a szólamot. Ezalatt már a Teátrum né­zőterén is megszaporodtak a kíváncsiskodók. A gálaestnek frappáns címe volt a Dunai randevú, hiszen az előadástól függetlenül sokan itt beszéltek meg találkozót. Ebbe még ap­róbb félreértések is belefér­tek; két barátnő — egymásra gondolva — duplán vásárolt fagylaltot, így fordulha­tott elő, hogy egy puli ingyen csemegével lett gazdagabb, aminek szemmel láthatóan na­gyon örült. Mindenesetre a je­lenet számos fényképen meg­marad, mert a svéd fiatalok­ból álló fúvószenekar tagjai megörökítették. Szabó Z. Levente Akadt vállalkozó, aki helyben készítette portékáját (jobbra). Talán a gyerekeknek volt a legizgalmasabb a színes forga­tag. (Csécsei Zoltán felvételei) ■BSlTv-FIGYELŐ' MAMI BLU. Afféle televí­ziós zsákbamacskaként került a képernyőre szombaton este a Mami Blu című film, hi­szen amikor a műsorújságot nyomták, még nem lehetett tudni, melyik mű nyeri el a XVIII. veszprémi tévétalál­kozónak azt a díját, amelyet a rendező város írt ki. S mi­vel Pajer Róbert rendező és Garaczi László forgatókönyv­író alkotására esett a válasz­tás, hát akkor ezt a nyilván előre kikészített és minden technikai baj nélkül végigper- gő alkotást szemlélhette meg a néző áz ünnepélyes, ám a jogos panaszszavaktól sem mentes parádé után. Egészen fiatalok — a szó legszorosabb értelmében pá­lyakezdők — forgatták le ezt a krimiszerű históriát, s tet­ték ezt igazán jól stílusérzék­kel, hiszen az a parodisztikus hangvétel, amelyet a kezdő képsorokban megütöttek, szin­te intonációs hiba nélkül vé­givonult ezen a hazai földön eljátszatott gengsztertörténe­ten. Azon a nagyon mai mesén, amely egy Amerikából haza­tért, maffiózó külsejű va- gánvnak bizonyos pénzei kö­rül forgott, de amelyben ép­pen nem a dollárok volta« fontosak, hanem a jobbnál jobb meefigvelések nyomán elénk állított figurák. Igen, ez az üldözéssorozat, ez a kocsmai, útszéli, cirkuszkocsi­ban és még mi mindenhol el­játszatott hajcihő nyilvánvaló­an azért készült, hogy meg­örökítse azt a roppant külön­böző három főszereplőt. A börtönből kiengedett és a jó útra hiába igyekvő örök ba­leket — ő volt egyébként az időről időre megszólaló mese­mondó is —, aztán a már em­lített, sombrerókalapos bátyját, valamint azt a vörös zakós szélhámost, aki olyannyira hasonlított Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijára, igaz, egy kissé gonoszabb kivitel­ben. Akik ezt a hármast itt, ott, amott körülvették, csak a ki­szolgálás gesztusait gyakorol­ták, s arra adtak alkalmat, hogy Bán János, Gáspár Sán­dor és Dörner György még vadabb, még hisztériásabb, s még inkább elementáris len­dülettel játsszák el a két lá­bon járó naivitást, gonoszsá­got és szélhámosságot. Mindezt a kavargást B. Mar­ton Frigyes operatőr fotogra- fálta le roppant jó stílusér­zékkel. A karikírozásnak, a fonákosságnak annyi, de any- nyi remek beállítását sorakoz­tatta ő elő, hogy csak pislog­hattunk: egy ennyire fiatal televíziós filmművész is tud ilyen egészen eredeti, szinte sehol meg nem botló fényké­pezést produkálni?! Mindent egvbevetve, igazi meglepetés volt ez a Mami Blu, még akkor is, ha a tör­ténet logikájára valamivel ke­vesebb figyelem jutott, mint magára a megvalósításra, amely, ismételjük, egészen sa­játos szemléletről, a parodisz- tikusan groteszk láttatás igen jó ismeretéről tett tanúbizony­ságot. GALGÖCZI. Az Üj nyitott könyv című sorozat változat­lan következetességgel folyta­tódik, s változatlanul azt a véleményt mondatja az előfi­zetővel, hogy nincs még ez a vállalkozás igazán kitalálva. Azon egyszerű oknál fogva van ez így, hogy míg a sor­ra vett művek prózai leírá­sok, a képernyő drámát, te­hát jelenetes párbeszédeket követel, s így szükségképpen sok minden elvész, megválto­zik a feldolgozás során. Így járt sajnos Galgóczi Er­zsébetnek a mostanában meg­jelent A törvény szövedéke című szociografikus válogatá­sa is, amely a termelőszövet­kezetek szervezését, első mű­ködési szakaszát dolgozza fel középpontjában a riporteri minőségében érdeklődő, meg­ás keményen rákérdező írónő­vel. Itt-ott ugyan szikrázóbb pillanatok tanúi lehettünk, de ezek gyorsan elröppentek, s maradt helyettük a szó, az igazi cselekvést helyettesítő beszéd. Ez pedig kevés ahhoz, hogy megrendüljünk, ahhoz meg végképp nem elegendő, hogy a bemutatott kötetért fussunk a könyvesboltok va­lamelyikébe. Akácz László Reményekben csalatkozva Jegyzetek hómezőben, porban Fájdalmasan gyönyörű könyvet tett le az asztalra Sütő András. Erdély hegyei közül és a balladás folyók mentéről szól hozzánk cso­dálatosan szép nyelven, megmutatva, hogy milyen mélyről tör felszínre a magyar nyelvi forrás azon a földön, amely ezer évnél is több ideje szülőföldje az ott élő magyarság­nak. Amikor megírta könyve első részét, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, még azt gondolta, hogy reményeikben ott van a holnap, amely „ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv”. „Sajnos nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet.” — teszi hozzá tíz évvel később, napjainkban. Ezek kemény, kegyetlenül őszinte szavak, amelyeket Sütő András leírt könyve elősza­vában. Mélységesen igaz, hiszen tanúi va­gyunk, hogy Erdély magyarságára milyen nyomás nehezedik, szinte létében van fenye­getve, olyan erősen, hogy sokan már nem bírják tovább és menekülnek az ősi szülő­földről. Sütő András A lőtt lábú madár nyomában című könyvét a Szépirodalmi Kiadó adta köz­re a könyvhét tiszteletére, egyben megmutat­va, hogy az egyetemes magyarság írója mi­lyen nagy felelősséget érez népe iránt. A „barangolás Nyelvünk Nagyfejedelemségé­ben” tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor a szerző unokája kezét fogva elindult az anya­nyelv ösvényein, hogy vándorútjukon beka­landozzák a szavak múltját, jelenét és jövő­jét, azt gondolván, hogy „az unokák és nagy­szülők egymás szeme láttára fogják leélni az életüket. Nem így történt." A kötet első részében, amely Jegyzetek hó­mezőben és porban alcímet viseli, a nyelv erejéről meditál, László nevű unokája sze­mét a világra akarja nyitni, aki mohón ta­nulja a nyelvet, ismerkedik a tárgyakkal, amelyek körülveszik, a nagypapával, a déd- nagypapával, dédnagymamával, akik számára a világ magyar, nem tudnak másképpen be­szélni, gondolkodni, csak magyarul. Az író azon töpreng, hogy hány szóból is áll a magyar nyelv. Egyesek szerint nyolc- százezer, míg a lexikológusok ennél is több­re becsülik, kerek egymillióra és még hatvan- ötezerre. Vajon képes lesz-e ennyi roppant sereget számba venni az unoka? Márpedig a nyelv maradéktalan birtoklása teszi teljes­sé az embert, mert csak akkor tudja kifejez­ni magát, a körülötte levő világot. A gyer­mek roppant erőfeszítést tesz mindjárt szüle­tése pillanatától, majd eszmélkedése idején, hogy meg tudja nevezni a tárgyakat, nevén tudja szólítani mindazt, ami körülveszi. Állítólag Arany János Nagyszalontán, a szülői házban huszonháromezer szót kapott, József Attila szegényebb házból ugyaneny- nyit, s mindketten becsületesen elszámoltak vele, sőt gyarapították is. A dolgoknak, tár­gyaknak nevük van, az ember nevén szólít­ja őket, a gondolataiban is a szavak élnek, mert csak úgy lehet gondolkodni, érezni, aho­gyan az ember otthon, az iskolában megta­nulta. Ahogyan Sütő András fogalmaz gyönyörű írásában: „a szavak odakint felgallyaztak a fekete nyárfára meg az apró termetű bögyös almafákra. A nyár összegöngyölt lombsátrai­nak hűlt helyén verebek, csókák, galambok képében gubbasztanak az ágakon. Imádkozó célpontok a hó fehér hullámai fölött...” S folytatja a nyelvi bravúrt, szépséget, ahogyan könnyedén mindent nevén nevez: „Nézd!” — mondja a dédapa: — Galamb, örvösga­lamb. Fenyőrigó. Autó, teherautó. Állomás, vonat... Hatalmas füstöt vet a mozdony és elindul. Lobogó fekete hajával egy lány sza­lad a vonat után. Füst, mondja László, ujjá- val a lányra mutat. Füst az. Lány. Füst, erős- ködik a gyermek.” És ez így megy tovább. Párbeszéd folytatódik, közben a gyermek ta­nulja a szavakat, nyiladozik az értelme, és birtokba veszi anyanyelvét. Majd azon elmélkedik az iró, hogy milyen hatalmasak lehettek az emberi nem ősszel­lemei, akik a nyelv szabályait fölismerték és rendszerbe foglalták; megalkották a beszéd­részeket, a főnév, melléknév, a névmás ne­meit és eseteit, az ige időit és módjait, mi­kor is oly érzékenyen és gondosan elkülöní­tették a félmúltat, múltat és a régmúltat... Mindezt azért, hogy ki tudjuk magunkat fe­jezni. Miközben ezen gondolkodik, áttekinti a szá­zadok történelmét, a magyarok helyét az er­délyi történelemben, a Báthoryak, a Bethle­nek szerepét, különösen a fejedelem Bethlen Gáborét, aki annyit tett a szülőföld megtar­tásáért: a nagyenyedi kollégium, főiskola megteremtésével segítette kibontakozni, hoz­zánk jönni a szavakat. A szülőföldet azonban nem pótolhatja semmi — írja —, a szülői ház, az amelyben kinyílik, megfogan a gyer­mek értelme, a szavak sokasága, vagyis a könyv olvasása közben az íróval együtt a nyelvi eszmélet bölcsőhelye körül járhatunk. Kötete második részében, amit a Levelek a fehér toronyból címmel írt meg az író, vi­szont már a végveszélybe sodródott nyelvért emel szót. Sok szép történetet mond el ben­ne. Novellákat, elbeszéléseket, amelyek meg­mutatják, hogy Erdélyben miként töredezik, kopik a magyar nyelv. A Deltái naplóból is kitűnik ez. a Duna deltájában találkozik Al- josával, aki csak annyit tud, hogy a nagy­szülei erdélyiek, ott élnek valahol, abban az énekországban, amelyet úgy hívnak, hogy Csík, csík ... Csíkország, onnan jött az anyja. Magyar volt, reformátusok. Aljosa azonban már nem tud egy babszemnyi szót sem az anyja nyelvén. „Gátá! Ennyi volt! Nem szólok többet” — mondja az író. S mi vele hallga­tunk. Gáli Sándor 4

Next

/
Thumbnails
Contents