Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-23 / 149. szám

1988. JUNIUS 23., CSÜTÖRTÖK 5 Savanyú Jóska, harang a kútban Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel feb­ruár első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vál­lalkozó szelleműeket. hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kap­csolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres em­berhez kötődő, meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne köz­kinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hoz­zánk. Közülük jó néhány nem felelt meg a követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dol­gozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. Minden héten csütörtökön adunk válo­gatást az érdekes mondákból, legendák­ból. A legjobbakat — olvasóink szavazatai alapján — a végén értékes tárgyakkal ju­talmazzuk. Várjuk tehát leveleiket! A borítékra írják rá: Unokáink is me­sélni fogják. Ferenc császár 1315-ben hir­dette meg a „nemesi felke­lést”, mert Napóleon csapa­tai ugyancsak közeledtek Bécs falai felé — melyet rövidesen el is foglaltak és nemsokára Győr városát is. (Persze, a kor­szerű, jól felszerelt francia hadsereggel szemben a fel­kelt, és. rosszul felfegyverzett nemesség kénytelen volt gyor­san visszavonulni. (Innen a gúnyos mondás: Szalad a fran­cia — de utánunk.) Ezekben a harcokban többszörösen kitün­tette magát a legendás hírű Hankár Antal birtokos nemes. A napóleoni háborús idők után különösen elburjánzott Dunántúlon a betyárvilág. A közbiztonságot őrző pandúrok nem bírtak olyan híres banda­vezérekkel, mint Sobri Jóska, Patkó Bandi, Angyal Bandi. Így történhetett meg ez a hal­latlan eset: Hankár Antal egy alkalommal nagy estélyt ren­dezett, amelyen sok nemesi család megjelent. Éjféltájban, a mulatság kellős közepén nyíl­tak az ajtók, s berontott egy tucatnyi álarcos betyár, pisz­tolyokat fogva a vendégekre, felszólítva őket értékeik át­adására. Betyárból kondás Hankár Antalt nagyon elke­serítette a megalázó esemény, s elhatározta: megszünteti a szégyenletes állapotokat. Fel­ment Bécsbé az uralkodóhoz; és mint régi védelmezője a császári háznak — azonnal je­lentkezhetett kihallgatásra. A császár — meghallgatva pana­szát — ígéretet tett az intéz­kedésre. Rövidesen egy egész ezred katonát küldött a Ba- konyba, továbbá kinevezte gróf Ráday Gedeont teljhatal­mú kormánybiztosnak. Ráday azonnal elrendelte a statáriu­mot, sőt a legnagyobb bűnösök fejére vérdíjat tűzött ki. És múltak az évek. Elérke­zett a kiegyezés kora. 1867 után megváltozott a világ: az osztrák császárt megkoronáz­ták magyar királlyá, hazajöt­tek az emigránsok. Nem voltak már pandúrok, ellenben felál­lították a magyar királyi csend­őrséget. Ezek kemény és go­romba legények voltak, és ha­marosan összeszedték a még itt-ott meghúzódó, kisebb ka­liberű betyárokat. Holdvilágos éjszaka volt, amikor egy két­tagú csendőrjárőr portyázás közben a bakonyi ösvényre tért. Ahogy beljebb kerültek az erdőbe, a közelből lóhor- kantást hallottak. Óvatosan haladtak, míg megpillantották a béklyóba kötött lovat, kö­zelében pedig egy betyár alak­ját. Hanyatt feküdt a fűben, mindkét kezében pisztoly volt; mélyen aludt,.. Persze, pilla­natok alatt lerohanták és kat­tant a bilincs. — Ki vagy? — Mi vagy? Nem titkolta: — Sa­vanyú Jóska vagyok ... Sokféle lopás, útonállás, rab­lás volt a szám'áján; végre is életfogytiglani fegyházra ítél­ték — gyilkosságot nem tud­ván reá bizonyítani! Bünteté­sét a váci fegvházban töltötte, ahol jó magaviseletével évek múlva elérte, hogy rábízták az intézet sertéskondáját — azt őrizte reggeltől estig, elsétálva velük a szomszéd falu határá­ig is. Jó sora volt; szabad le­vegő, rendes koszt. Közben, a váci püspöki szék megüresed­vén. úi püspök“ lett a város­nak gróf Csáky Károly sze­mélyében. Első dolga volt a nevezetességeket megtekinte­ni. köztük a fegyházat is. Az igazgató végigkalauzolta őt a nevezetesebb cellákban, végül is Savanyú Jóskáéra került a sor. A püspök ki kérdezgette; megtudta, hogy már húsz évet töltött itt. Egyszer sem volt rá panasz és igen hasznos mun­kát végzett hosszú időn át. Az igazgató javaslatára elhatároz­ta, hogy magas helyre folya­modik a vén betyár miatt. És néhány hét múltán megjött a királyi kegyelem. Így lett Sa­vanyú Jóska újra szabad em­ber. Másnap már utazott Bu­dapestre. Oka ismeretlen Történetesen azzal a vonat­tal utaztam aznap én is a fő­városba az édesapámmal. Le­hettem 7-8 éves, de igen jól emlékszem még! A Nyugati pályaudvar hatalmas, üvegcsar­nokába érve, arra lettünk fi­gyelmesek, hogy egy öreg em­bert ugyancsak körülvett a nép, főleg újságírók gyűrűje, akiktől az öreg alig tudott ha­ladni és türelmetlenül igye­kezett elhárítani őket. A tö­megből innen is, onnan is hallatszott: — Itt van Savanyú Jóska! Erre mi is odafurakod- tunk — apám pedig felemelt az emberek feje fölé, hogy láthassam az utolsó bakonyi betyárt. Jól megnéztem a mo- kány kis öreget, zsinóros ma­gyar ruhájában, fényes, új csizmában — egészen jól fes­tett! Édesapámhoz érve (ki vasutas-egyenruhában volt) azt kérdezte, hogyan juthat el a Déli pályaudvarra, mert ő Vas megyébe akar utazni, a hazájába! Erre apám eligazí­totta őt a megfelelő villamos­hoz, amely a pályaudvarhoz viszi. így váltunk el tőle. A sok riporter pedig hoppon ma­radt! Napok múlva írták az újsá­gok, hogy Savanyú Jóskát egy uradalom alkalmazta, mint disznópásztort. Néhány eszten­dő elteltével pedig azt, hogy Savanyú Jóska főbe lőtte ma­gát — „tettének oka ismeret­len!” Ma sem tudják, miért?! Réthy Lajos Vác Vértől vereslettek A mindmáig élő veresegyhá­zi és szadai hagyomány sze­rint mindkét falu őse Ivacs volt, illetve ez volt a legelső település a környéken. A ta­tárjáráskor elpusztított Ivacs — egyesek szerint még a szom­szédos Szentjakab is — meg­maradt lakói nem mertek visszatérni eredeti lakóhelyük­re, védettebb részén a dom­boknak két új települést hoz­tak létre, Veresegyházt és Szadát. Ugyanakkor a néphagyo­mány Veresegyház nevét szin­tén a tatárjárással hozza ösz- szefüggésbe. Eszerint a tatá­rok elől a falu lakói a temp­lomba menekültek, de a tatá­rok ostrommal bevették az egyházat és benne mindenkit lemészároltak bosszúból a hosszú ellenállásért, oly ke­gyetlenséggel. hogy a vértől vereslettek a falai. Azóta hív­ták Véresegyháznak, majd utóbb Veresegyháznak. Más változat szerint csak egyetlen ház maradt volna meg épen a dúláskor, aminek falait szintén a lekaszabolt magya­rok vére festette veresre. A tatárok közeledtének hí­rére az ivacsi templom ha­rangját a kútba vetették. Hogy miért volt erre szükség? Ma­gyarázata nincs. A kút a szá­zadfordulón még meg is volt az Ivacsi-dűlőben. A mostani öregek vagy apáik, nagyapáik némelyikének legényes dolgai között emlegetik, hogy lóval, ökörrel vagv csak négyen-öten összefogva húzták a harangot kifelé a kútból és az már-már kibukkant, amikor mindig el­szakadt a kötél és visszazuhant az egykori toronvbéli hangszer. Néhányan tudni vélik, hogy a harang megkondul a mély­ségben, amikor a vidékre vész közeledik. Bizony, ha ez igaz, akkor elég sokszor verhette volna oldalát éronyelve! Mások szerint ettől függetlenül, bi­zonyos időközökben, tízéven­ként, ötvenévenként, netán százévenként szólal meg az érchang. Azt is mondják, ezt a harangszót csak az igaz em­berek hallhatják meg. Még nem találkoztam olyannal, aki hallotta volna a mélyből fel­törő zengést... A szomszédos Csornádon és még más községekben is tud­nak hasonló harangkutakról. A harang kútba vetése után az ivacsiak nagy gödröt ástak és ebben a befedett menedék­ben bújtak el a vérszomjas ta­tárok elől. Megjöttek a gono­szok. Sokáig a gödör fedelén járkáltak a magyarok feje fö­lött az üres, kihalt és csendes faluban. Mígnem egy csecse­mő a gödör mélyén el nem sír­ta magát anyja kiszívott cse­csén. Ekkor a tatárok felfe­dezték a rejtekhelyét. Minden­kit megöltek benne. így pusz­tult el Ivacs falu örökre. Horváth Lajos Veresegyház Programok fiataloknak Szünidőre A nyári szünidőre gazdag programot állított össze a tá- piószecsői művelődési ház ve­zetősége. Már javában folyik az oktatás a Tölgyes csárdái lovas táborban, ahol a fiata­lok megtanulnak lovagolni és lovat ápolni. Két lelkes lovász, Gál Imre és Gál János foglal­kozik a nebulókkal. A lovas táborban egyébként lehet még strandolni, gyalog- és kerék­pártúrán részt venni és vi­deózni is. Június 27-én nyitja meg kapuit a hátrányos helyzetű gyerekek tábora. Itt a lányok főzni, a fiúk seprűt és kosa­rat készíteni tanulnak. A prog ramok fakultatívan követik egymást és a résztvevők jú­lius 8-ig sajátíthatják el a tud nivalókat. Színesnek ígérkezik a július 25-től augusztus 2-ig megrendezésre kerülő tánctá bor eseménysorozata, ahol finn vendégek is lesznek. A tábor­lakók magyar néptáncot és népzenét tanulnak, s előadá sokat hallgatnak a szövés, a fafaragás titkairól. Nagy Bandó András kapta Karinthy-gyűrű A Magyar Rádió elnöksége az idén — a rádió kabarémű­soraiban nyújtott többéves kiemelkedő tevékenységéért — Nagy Bandó Andrást ju­talmazta a Karinthy Frigyes- emlékgyürűvel. Az elismerést szerdán a Magyar Rádió szék­házában Hárs István, a rá­dió elnöke adta át. A Karinthy Frigyes-emlék- gyűrűt 1975-ben alapította a Magyar Rádió elnöksége a szatirikus és humoros műfaj kiemelkedő szerzőinek elisme­résére és ösztönzésére. Tv-FIGYELO Ez, aZ. a sporttal igazán jó házasságot kötött (lásd a most futó Európa-bajnoki labdarú­gó-mérkőzéseket!), a humor­ral azonban váltig nincs jó vi­szonyban a mi televíziónk. Hosszú leltárt tenne az ki, ha felsorolnánk, mikor és miféle sorozatokat indítottak a nép- vidítás céljából, és ugyanígy az is kitenne egy kötetet, ha elmondanánk, melyik próbál­kozás miért nem sikerült. Mindezt azért hozzuk most szóba, mert az elmúlt vasár­nap délután, abban a szép kiránduló-, sőt strandidőben ismét a képernyőre került egy efféle revü. Ez-j-Az volt a cí­me, s ha jól értettük, nem csupán egyszeri alkalommal sugározták, hanem a folyta­tását is tervezik. Lévén a jelzett időpontban tényleg pompás napsütés és meleg, így hát nyilván csak kevesen ismerkedtek meg Szi­lágyi András szerkesztőnek ez­zel a legújabb vállalkozásá­val. Ha nem is könnyezve, de azért kellő részvéttel jelent­hetjük ki, hogy sajnálni kell a hopponmaradottakat. Egy­szerűen azért, mert jó kis idő­töltés volt ez a hetven perc. Egyrészt tényleg akadt benne mind képi, mind pedig ver­bális kedély, másrészt meg arra szolgált példával, hogy igenis fel lehet támasztani ha­lottaiból egy régen elparen- tált műsorformát, nevezetesen a Humoristák klubját. A veterán készüléktulajdo­nosok bizonyára emlékeznek még erre a televíziós kezde­ményezésre, amelyben az im­már nem is emlegetett Mikes György, Somogyi Pál és más kollégáik adták-vették a szót, pontosabban dobálták egy­másnak a poénokat. Nem sokszor nyílt alkalmuk erre, mert a kritika igencsak le­szedte róluk a keresztvizet, mondván, hogy előre betanult szöveget mondanak fel, és nem ott a helyszínen szikráz- tatják az agyukat. Ez így is volt, s emiatt tényleg lecke­felmondásnak hatott a vicc- mesélés, az anekdotázás. Ez a vasárnap délutáni ösz- szeállítás azonban nyílt kár­tyákkal játszott, azaz a köz­reműködők — a magyar saj­tó néhány közismert főszer­kesztője, egyúttal televíziós személyisége — most nem annyira a memóriájukra ha­gyatkoztak, hanem nyíltan vállalták a puskázást. Amíg azt a mint fórumot végigso­molyogták, bizony bele-bele pislogtak az előttük heverő kéziratokba, s így a nézőnek nem volt az az érzése, hogy ott és akkor születnek meg azok a szófacsarások, sanda kommentárok, tehát maga az egész betét. S ettől a nyílt­ságtól egyszeriben más lett a mutatvány: az otthon ülők is cinkossá avatódtak, hiszen lát­hatták, hallhatták, hogyan bo­nyolódik ez a játszadozás. S ráadásul nemcsak a most dicsért fórum szórakoztatott, hanem több más csacsiság is. Egyebek között Marton Fri­gyes galériája, amely a pro­tokolláris események mellé­kes epizódjait sorakoztatta fel fanyar kommentálással; az­tán láthattuk Knézy Jenő sportrevüjét, amely szintén a nagy versenyek mellékzöngéit gyűjtötte csokorba; s mind­emellett volt még néhány re­mek Tücsök és bogár Peter- di Pál fölvezetésében, s rá­adásként apró bohózatokat is láthattunk. a sok kedvesség és érdekesség Heltai András di­rigálásával terelődött meder­be. aki szintén nem először vállalkozott arra, hogy televí­ziós hoppmester legyen. Ám valahogy úgy alakul, hogy ő sem marad meg hosszabb ideig a stúdiók világában. Egyrészt azért, mert újra meg újra külföldi tudósítóként dolgozik, másrészt meg vala­hogy befulladnak a soroza­tai. Ott volt például az a re­mek kezdeményezése, hogy ve­zető politikusainkat mutatja be családi, baráti körükben. Hetényi István volt pénzügy- miniszterünkről például egé­szen kiváló portrét festett; Markója Imre igazságügy-mi­nisztert pedig még meg is zongoráztatta ugyanebben a vállalkozásban. Ám ez a de­rűs. kedélyes portréfestés sajnálatosan abbamaradt. Re­ménykedjünk: ezzel az Ez+ Az-zal talán az is fel fog éledni, hiszen láthattuk, hall­hattuk, hogy most is milyen remek formában van. Akácz László Heti filmtegyzet Vong asszony kincsei Irina Mirosnyicsenko (középen), a Vong asszony kincsei című film főszereplőbe Meglehetősen rendhagyó szovjet film ez. Már az sem mindennapos, hogy egy bűn­ügyi film, mely szovjet stú­dióban készült, nem szovjet­unióbeli bűnügyi témát vá­laszt, hanem a nemzetközi bűnözés területére rándul ki. Aztán: mindezt nem a legis­mertebb stúdiók egyike, a Moszfilm vagy a Lenfilm teszi, hanem a Kazahfilm, egy nemzetiségi stúdió. S végül: a film egyik főszereplője civil, egy volt olimpiai érmes, sőt, világbajnok ökölvívó. Mindezek persze inkább csak érdekességeknek számí­tanak, — bár meg kell je­gyezni: a filmet más külön­legesség is jegyzi. Nem túl gyakori ugyanis, a szovjet filmgyártás gyakorlatában, hogy egy film fontos jelene­teit külföldön, s ráadásul nem szocialista országban forgas­sák. Itt most ilyen eset tanúi vagyunk: a Vong asszony kin­csei kulcsjeleneteit Hongkong­ban és Szingapúrban készí­tették. A helyszínekből is sejteni lehet: a történet a sejtelmes- rejtelmes Keleten játszódik, s a címben szereplő név arra is utal: itt kínaiakról is szó esik. Így is van. Az a bizonyos Vong asszony egy nagystílű csempész-, kalóz- és kalan­dorbanda főnöke. E tisztét férjétől örökölte. A híres gengszterfőnök meghalván, tűzrőlpattant és igen kemény­kezű kis feleségére hagyta az üzletet. A banda egy szovjet tengerjárón utazik a követ­kező akció színhelyére. Arra számítanak: szovjet zászló alatt hajózó luxushajó kevés­bé kelti fel a különböző ha­tóságok figyelmét. Viszont fel­kelti a banda már a hajón megkezdődő akciója egy fia­tal tengerésztiszt figyelmét. Tőle Vong asszony bandatag­jai rövid úton megszabadul­nak, s ekkor kezdődik a kalandok sorozata. A fordulatokat, izgalmas és cseles küzdelmeket nem illik elmesélni, csak annyit je­gyezhetünk meg: a film meg­oldja a legkényesebb bűnügyi filmproblémát: nem unalmas. Sztyepan Pucsinjan rendező jó tempóban vezeti az esemé­nyeket, arra is ügyel, hogy a film ne nyúljon rétestészta­ként — kereken másfél óra —, s elég látványos jelenetek­kel dúsítja fel a sztorit, nem is beszélve az egzotikus keleti nagyvárosok látványosan fény­képezett helyszíneiről. Talán csak egyvalami zavaró: a film nyomozó figurája, bizo­nyos Thomson kapitány egy csöndesebb pillanatban be­vallja: eredetileg ő is orosz származású, s így jól megér­ti magát a kalandos úton vele kapcsolatba kerülő, említett szovjet tengerésztiszttel. Nem tudom, miért szükséges ez a megoldás; a film lényegéhez a világon semmit nem ad. A szereplők közt két igen • jól ismert név akad. Az egyik a Vong asszonyt játszó, vonzó küllemű Irina Mirosnyicsenko, a másik a Thomsont alakító Armen Dzsigarhanjan. És akiről szó volt, a neves ököl­vívó: Szerik Kanakbajev játssza a tengerésztisztet, nem is rosszul, bár azért többnyire a kemény öklére, s nem a ka­rakterformáló képességére van szükség a filmben. Szárnyas fejvadász Nemrég, a Halálosztó című filmről írva, szóba került egy furcsa időjáték: a film két férfi főhőse a jövőből érkezik vissza a jelenbe, úgy, hogy időközben ők már átélték azo­kat a katasztrófákat, amelyek nekünk még a jövő méhében rejlenek. A most a mozikba kerülő sci-fi, a Szárnyas fejvadász, hasonló időjátékkal él. Szin­tén a jövőről van szó, ezúttal 2019-ről. Los Angelesben va­gyunk — ez, úgy látszik ked­venc városa a sci-fi-íróknak és filmeknek —, egy olyan pillanatban, amelyben a Föld népessége gyakorlatilag kiha­lófélben van. Nem járvány vagy háború miatt, hanem mert az életfeltételek lassan alkalmatlanokká válnak az ember Földön való egzisztálá- sára. Más bolygókra vándo­roltak ki, s a Földön már csak nagyon kevés ember ma­radt, mondhatni a selejt, a hulladék, a legértéktelenebb vagy a leginkább életképes, ámde bűnöző egyedek. Köztük azonban androidok, ember­formájú robotok is találhatók, amik nem jóindulatú szerke­zetek. Ezeket a Földre vissza­szökött androidokat kell ár­talmatlanná tenni egy bizo­nyos Deckard nevű embernek. A film gyakorlatilag ugyan­abba a kategóriába tartozik, mint az említett Schwarze- negger-film is: gonosz indu- latú emberformájú robotokat kell megsemmisíteni. Sok-sok hasonló téma kering sci-fi fil­meken és könyvekben; ez az egyik alapképlet. Itt talán annyi a többlet a tucatmun­kákhoz viszonyítva, hogy az androidokat némi öntudat és múlt-tudat is jellemzi. Az iparszerűen előállított and­roidok ugyanis a valamikori rabszolgák szintjén állnak, és ez sérti furcsa mód kialakult önérzetüket, amelyben az and­roid- és az emberiét bizonyos tudati vonásai keverednek sa­játos módon. Ez a majdnem filozofikus gondolat érdekes összefüggéseket sugall. Pél­dául egy fura szerelmet a fej­vadász Deckard és az öntu­datra és érzelmekre ébredő szép androidlány, Rachel kö­zött. Szóval: a Szárnyas fejva­dász a műfaj érdekesebb al­kotásai közül való. Színvona­lát fémjelzi a rendező neve is: Ridley Scott készítette A nyolcadik utas: a Halál című művet is. Annak a filmnek a feszültsége, izgalma, kiválóan felépített jelenetvezetése itt is megtalálható. Bűnös férjem Hivatás vagy család, gye­rek vagy karrier — ezek en­nek a csehszlovák filmnek a dilemmái. Értelmiségi környe­zetben játszódik a történet, a hűséges, ámde élhetetlen Va- sek és az élelmes, ámde önző Zdenek közt vergődő Martá­ról. A konfliktus kissé kimó­dolt és szintéiért, a cselek­ményvezetés fölösleges csava­rokat alkalmaz; csak a fara­muci befejezésről hisszük el: produkál ilyeneket az élet. Takács István

Next

/
Thumbnails
Contents