Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-20 / 146. szám

1988. JÜNIUS 20., HÉTFŐ 5 Levelezősök államvizsgája Zsámbékon De jó, hogy végre kint vagyok! Munka mellett tanulni tiszteletreméltó, de egyben nagyon I nehéz vállalkozás. Az államvizsgák idején érdemes összegez- * ni, ki miért vágott bele és mennyire érzi hasznát az utolsó nekifutás előtt. Vélhetnénk, könnyebbséget jelent a gyakor­latban eltöltött idő, hogy nem kizárólag száraz ismeretanyag a tankönyv betűje. Csakhogy tanító- és óvónődiplomát nem csak képesítés nélküli pedagógusok, óvodai gondozók akar­nak szerezni. Sokan a közművelődés egyéb területeiről érkez­tek, vagy pályamódosítás előtt állnak. Számukra a levelező képzési forma a legideálisabb. Valami kell — Hogy miért járok ide? Mert valamit tanulni kell. Az érettségi után dolgoztam üt­ött két évig, majd gyesre mentem. Most hároméves a fiam, ősztől egy iskolában szeretnék elhelyezkedni, de ehhez kell az oklevél. Nézzen körül Magyarországon; ahogy a többi, én is teljesen átlagos életet élek. Azt teszem, amit egy nő itt és most megtehet. Nem véletlen, hogy szinte ki­zárólag lányokat, asszonyokat látni körülöttünk — mondja egy vizsgázó, s mielőtt a ne­vét kérdezhetném, becsukódik mögötte a „vallatószoba” aj­taja. Valóban a kényszer irányí­tott sokakat a főiskolára. Ám vannak olyanok is, akiket a becsvágy hajtott. Képesítés nélküli pedagógusként dolgoz­tak, és a szakma szeretete késztette őket továbbtanulás­ra. Mert igaz, hogy három évnél hosszabb ideig nem le­het ilyen formában alkalmaz­ni senkit, de minden szabály mellett ott a kiskapu, és je­lenleg még létszámhiánnyal küzdenek a tantestületek. Az is köztudott, hogy szakirányú diplomával más besorolásba kerülnek, ami fizetésemelést jelent, csakhogy ez általában nem több havi 100—200 fo­rintnál. Hihető lenne, hogy ezért vállalkozik bárki három évig tartó plusz szellemi és fizikai munkára, a vizsgák előtti idegeskedésre? Úristen, én jövök! — Nem szeretném, ha a ne­vem megjelenne, mert az is­merősök közül sokan azt sem tudják, hogy iskolába járok. Olyan nyugodt ember voltam, amíg nem kezdtem el a főis­kolát. Még a KRESZ-vizsga előtt öt perccel is tudtam ne­vetgélni, bekapni néhány fa­latot. Most görcsben van a gyomrom; nemhogy reggeliz­ni, de már tegnap vacsoráz­ni sem voltam képes. Reggel ötkor keltem. Édesapám ho­zott ide Ceglédről, kocsival. De van közöttünk pécsi is. Úristen, én jövök! Elbeszél­gettük az időt, azt sem tu­dom, mit húztak már ki a 48 tétel közül! Persze, teljesen mindegy! Rossz vizsgázó va­gyok. Eddig mindig egy jegy­gyei rosszabbat kaptam, mint amennyire szerintem tudtam. De mi lesz most, amikor a kettesért szállók harcba?! — A gyakorlati tapasztala­tok mellett még elfogadod a jegyeket igazi értékmérőnek? — Én is tudom: néha ilyen, néha olyan pillanatnyi hangu­latban van a felelő. Csakhogy az osztályban én fölszólítha­tom a diákot az év folyamán többször, és év végén ennek alapján osztályozhatom. Am ez itt egyszeri szereplés; most kellene a legtöbbet nyújta­nom. — De jó, hogy végre kint vagyok! — mondja elkesere­dett arccal egy nagykőrösi ta­nítónő. — Kihúztam azt az egyetlen tételt, amiről szinte semmit sem tudtam. Még sze­rencse, hogy előtte néhány szót szóltak róla a többiek. Azért az osztályban egészen más a helyzet! Ha a tanítvá­nyom kérdez tőlem olyasmit, amit nem tudok, őszintén megmondom: most nem vála­szolhatok rá. de utánanézek. Hát kijelenthetem én ezt a vizsgabizottságnak?! Egyéb­ként biztos voltam benne, hogy rosszat húzok. Mindig csak egy-két tétel van, amitől félek, ám az következetes biz­tonsággal bejön. Ráadásul szerettem volna osztályokra lebontva elmondani a tenni­valókat, és megzavart a tanár úr kérése, hogy csak a főbb pontokat ismertessem. De az nagyon rendes volt tőle, hogy kijött utánam és megnyugta­tott; nincs semmi baj ... Dr. Tóth Albert főigazgató szerint az eredménv nagyon függ a személytől. Alkatától, magabiztosságától. Általában a levelezősök gyengébb ered­ményeket érnek el a nappali tagozatos hallgatóknál. Ez ért­hető, ha figyelembe vesszük a körülményeket: munka mel­lett tanulnak. Minden mindegy A folyosó felbolydult méh­kasra emlékeztet. Van, aki idegesen járkál fel-alá, más magába roskadtan ül vagy iz­gatottan lapozgatja jegyzeteit, megint más énekléssel, tánc­cal próbálja levezetni feszült­ségét. A megmérettetés hely­színéről érkezőket azonnal körbefogják, faggatják. A legfontosabb kérdések: melyik tételt húzta, közbekérdez- nek-e, mennyire jóindulatúak a vizsgáztatók. Áz általános nyüzsgésben egyetlen nyugodt arcot látok. — Én már a minden mind­egy fázisnál tartok — mondja Engert Katalin, aki az érett­ségi megszerzése óta óvónő­ként dolgozik. — Járhatnék nappalira is, mert óvónői szakközepet végeztem, de a fizetés elmaradását nem en­gedhetem meg magamnak. Solymáron van a munkahe­Engert Katalin már nem izgul (Csécsei Zoltán felvételei) lyem, ott a közelben lakom, ezért választottam a zsámbéki főiskolát. Még egy búcsúzó körséta az épületben, amikor megpillan­tok egy lányt, aki a többiek­től eltérően nem ünneplőben, hanem hétköznapi ruhában van. Bálint Edina arca vi­szont arról árulkodik, számá­ra sem közömbös, mi törté­nik a teremben. — Egyre jobban izgulok, pedig nem vizsgázom. Csak a barátnőmet kísértem el. Rá­adásul még nem is a szakmá­ban dolgozom; kórházi asz- szisztens vagyok. Szabadnapot vettem ki, hogy eljöhessek. De láttam Gabin, hogy na­gyon izgul és szüksége van valakire; hát megígértem ne­ki — mellette leszek... Szabó Z. Levente Tanulás az utolsó pillanatig Tudományos expedíció Hazaérkeztek Szombaton hazaérkezett tudományos Afrika-expedíció hat hónapos kelet-afrikai út­járól. A különféle tudomány­ágakat képviselő tizenegy ma­gyar kutató három felújított Toyota terepjárón több mint húszezer kilométert tett meg Tanzániában, Kenyában, Ruandában, és Burundiban, valamint Kelet-Zairében. Az expedíciót Gábris Gyula, az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem természetföldrajzi tanszékének adjunktusa és he­lyettese, Lerner János, a tér­képészeti tanszék adjunktusa vezette. Tagjai voltak: Voj- nits András zoológus, a Ter­mészettudományi Múzeum gyűjteményvezetője, F. Nagy Géza, az ELTE és Sárkány Mihály, az MTA néprajzi ku­tatócsoportjának tudományos munkatársa, Pokoly Béla tér­képész, Kubassek János geog­ráfus, Juhász Árpád és Ga- lácz András geológusok, ök ketten félidőben váltották egy­mást Kenya fővárosában, Nai­robiban. Az expedíció „egy­személyes forgatóstábja” Sáf­rány József, az MTV Natura szerkesztőségének munkatársa volt. A Tanzániában tanító Pócs Tamás botanikus Dar es-Salaamban csatlakozott a kutatókhoz, akiknek egészsége fölött Varga József, a Weil Emil Kórház főorvosa őrkö­dött. A nagyszabású tudományos vállalkozást a hazai intézmé­nyek és vállalatok, valamint a Malév és a Swissair tá­mogatta. Az expedíció ta­valy december közepén érke­zett a tanzániai Dar es-Sa- laamba. Bázisa az észak-tan­zániai Arushában volt. Az út­vonal részben a nagy magyar Afrika-utazó, Teleki Sámuel száz éve megtett felfedező út­ját követte. A kutatók jártak Kelet-Afrika hegyóriásain, a Merun és a Kilimandzsárón, a Kenyán és az Elgón. Lerner János és Sáfrány József fel­jutott Afrika „tetejére”, az 5895 méter magas Uhuru- csúcsra is. A kutatók tanzániai és ke­nyai szakemberekkel is együtt­működtek, s egy-egy útra el­kísérték őket a vendéglátó or­szágok kutatói is. Az expedíció által gyűjtött földtani, botanikai, zoológiái és néprajzi anyagokat augusz­tus közepén szállítják Ma­gyarországra, s azok feldol­gozás után az ELTE és mú­zeumok, valamint tudományos intézetek birtokába kerülnek. Formájában, kivitelében szép, mondanivalójában tar­talmas kötet Taar Ferenc leg­újabb szociográfiai munkája, amelyet a Kossuth Kiadó Tokaj szölövesszein... cím­mel jelentetett meg. A könyv kiáltás akar lenni a világ­szerte ismert és becsült To- kaj-Hegyalja szőlőkincsének, a „Vinum Tokayense” néven jegyzett bor megmentése ér­dekében. A kitűnő író és szo- ciográfus ebben a műfajban immár negyedik könyvében annak jár utána, hogy miként is bánunk ezzel az exportké­pes nemzeti értékünkkel, és hogy azoknak az utóbbi évek­ben elterjedt híreknek van-e alapjuk, miszerint a Tokaj- H egy alj a szőlőművelése vál­ságba, súlyos helyzetbe ke­rült. Az a veszély fenyegeti, hogy megszűnik az évszáza­dok óta művelt szőlőkultúra. A szerző könyvét 1987 au­gusztusában zárta, tehát egé­szen frissek az élmények, a könyvben elmondottak, leír­tak. Azzal a szándékkal ment a debreceni író a Hegyaljára, hogy megmutassa a kivételes értékű táj szépségét, vonz­erejét, s ezen belül leírja az ott élő nép hétköznapjait, éle­tének örömét és bánatát, gyöt­rő gondjait. A szándék szép és nemes, dicséretre méltó. Ugyanis elérkezett már az ideje, hogy az írói toll eszkö­zeivel felmutassuk hazánk nemzeti értékeit, egy-egy táj kultúráját, népéletét, évszá­zados hagyományait, mindazt, amit a magyar nép több mint ezeréves ittléte alatt alkotott. Szükség van a valóság fel­tárására, a konkrét gazdaság' és társadalmi elemzésre, az 1 utam. ital, kártya, nőik, lóverseny — ezek tehetik tönkre a férfinépet. Mármint a hagyomány és az aggódó szülők szerint. Ez utóbbiak közül valamicske nyugalmat csak azok érezhetnek, akik nem a fővárosban élnek, és így a lóversenyzés, miint az elzüllés úgynevezett rizikófak­tora, kiesik. Hogy tényleg mekkora — és milyen költséges! — szenve­déllyé fajulhat a futtatásokra való fogadás, arról igen szem­léletes képet nyújtott Sipos Tamás forgatókönyvíró és Mi- hályfy Sándor rendező tevé- filmje, az Utolsó futam. Szemléletes és riportosan pon­tos képet, mert ez a jelentés elsősorban a közismerten nagy lóbarát Sipos Tamás sok-sok évi helyszíni tapasztalatain alapult. Ö, akár egy szakosí­tott nyomozó, ismeri ezt az ingatag talajt és rajta a min­denféle népet, s azt is tudja, ki kinek, miért és mennyiért súg, és azt is, hogyan szokás vágta közben kiszárítani azt a másikat. Igen, a legaprólékosabban pontos ismeretanyag az övé. Csakhogy ez a nagy tudo­mány ebben a munkájában valahogy nem állt össze iga­zi filmmé. Azon egyszerű ok­nál fogva, hogy az a szélié­ben és hosszában egyaránt hatalmas tabló olyan embere­ket mutogatott, akiknek ne­vük és alakjuk ugyan volt, de nem látszott mögöttük a háttér. Mindösszesen az a2 eleinte orvosnak hitt, de az­tán ügyvéddé alakult doki festett úgy, hogy mögötte va­lami családi panoráma is fel­sejlik, ám a többi zsoké és fogadó éppen csak eleven jel­zésekként tették a dolgukat. (Amit Tahi Tóth László szí­nészével abban a Bánk bán­paródiában eljátszattak, nos, az enyhén szólva nem nevez­hető jellemgazdagításnak.) Ilyenformán aztán nézhet­tünk, bámulhattunk, hallgat­hattunk a titokzatosnál titok­zatosabb műszavakat, ám a kétségkívül mutatós látvány mögött hiába kerestük a mo­tivációt. Hogy tudniillik tény­leg kinek mi okból és mi végre az utolsó menedék a Kincsempark különös világa. Hogyan lehet oda sodródni, és miért lehet ott oly végzetsze­rűen megragadni. Nagy kár, hogy a forgató- könyv — talán anyagi okok miatt? — ilyen nagyon meg­ragadt a felszínnél, mert any- nyi de annyi jó színész ke­ringett ott a lelátón és szórta a pénzt helyre, tétre, vala­mint befutóra. Nem tévedünk talán nagyot, ha megkockáz­tatjuk a feltevést: ez a lelke­sen jelen lévő művészcsapat nem a forgatási napokon volt legelőször a helyszínen. Any- nyira átélték ugyanis mind az idomárságot, mind a zsokésá- got, mind pedig a tuti tip­pek ismerőinek a szerepét, hogy nyilván-nyilván máskor is megfordultak már ott, azon a tiikettes gyászmezőn. No, majd legközelebb — remény­kedhetünk, hiszen a lóverseny­zés (tanú rá a fél világiro­dalom és a magyar szépírás­nak is egy tekintélyes része) nagy téma, örök téma, s hát­ha maga Sipos Tamás is ne­kifuthat még egyszer, hogy a mostaninál jobban, maradan­dóbban vegye az akadályt. SzakérPÍlséjji. Ezekben a futballtól varázsos napokban még a szokásosnál is jobban el tudnak tűnni műsorok. A második csatornán például, ott az Írország—Szovjetunió meccs után, ráadásul egy ilyen szépelgő cím mögött: Szárnyaló szellemünk otthona. Szerencsére maga a negy­venperces riport éppen nem volt érzelgős számbavétele a szakérettségi intézményének, hanem alaposan és felnőtti ko­molysággal idézte fel azt az időt, amikor gyorsított ütem­ben kellett kinevelni egy új értelmiséget. A megszólaltatottak — köz­tük jeles tudósok, elismert szakemberek — máig vall­ják, hogy ezt a feladatot ak­kor másként nem lehetett vol­na megoldani. Csakis egyedül úgy, hogy a jófejű lányokat, fiúkat környezetükből kisza­kítva ilyen erőltetett menet­ben képezzék ki az egyetemi, főiskolai továbbtanulásra. Közben pedig egy roppant erős közösséggé is kovácsolják őket. Olyan erőssé,' amelynek érzelmi láncai máig tartanak, Akácz László Barátságról, családról, hazáról Szakmunkástanulók tábora Immár hagyománnyá vált, hogy nyaranta megrendezik a szakmunkástanulók közmű­kopott címerhez való ragasz­kodás, a Kopasz-hegy viszon­tagságos élete, mindaz, ami jellemzi ezt a vidéket. Ugyanis Tokajban bármiről kezd beszélgetést az ember, előbb-utóbb a szőlőnél és a bornál köt ki. Ez természe­tes: Tokaj virágzása, hajdani jóléte, „régi dicsősége” ezek­hez kötődik. Erről szól tehát a könyv is. S arról, hogy van­nak olyan emberek, mint Les­kó István, aki volt miniszté­riumi előadó, két állami gaz­daság igazgatója is a Hegy­alján, szövetkezetek szövet­ségi titkára, tanácselnök, s amikor nyugdíjba ment, újra felment a hegyoldalra és az elvadult területet rendbe hoz­ta, szőlőt telepített, hogy hat­van éve fölött is irtózatos munkával szőlőkultúrát te­remtsen egy kis darab föl­dön. A kötet elolvasását melegen ajánlom, mert egy szenvedé­lyes, jó írás élményében ré­szesül az olvasó, miközben nemcsak a gondokkal, bajok­kal, nagyszerű emberekkel is­merkedik meg, hanem napsü­tötte hegyoldalakkal, a hűs pincék labirintusaival, a csa­ládi otthonok, a laboratóriu­mok és a műhelyek világával is. Szép írói feladatot teljesí­tett Taar Ferenc, könyvével segítségért kiált, hogy együt. tesen megmentsük hazánknak szinte egyedülálló szőlővidé­két, a Hegyalját. Csak együtt, az ott élők és az állam ment­heti meg a borvidéket, amely része mi életünknek is. A kötetet néhány gyönyörű színes kép teszi teljessé. Gáli Sándor velődésd táborát megyénkben. Ennek helyszíne az idén Sződliget, ahol mától — egy héten át — negyven fiatal szabadidejének kulturált ei» töltéséről gondoskodnak. Tö­rődnek általános műveltségi szintjük emelésével, a ipaűvé- szetröl, tudományról, termé­szetről és társadalomról ed­dig megszerzett tájékozottsá­guk bővítésével is. A tábor célja még, hogy a megye különböző intézményei­ből érkező lányok és fiúk job­ban megismerjék egymás ké­pességeit, segítséget nyújtsa­nak a nehezebben beilleszke­dő társaiknak, gyarapítsák beszédkultúrájukat, s meg­szokják, hogy kötetlen for­mában, de kulturáltan kifejt­sék véleményüket. Több érdekes program vár­ja a diákokat. így például előadásokat hallanak, s ezt követően beszélgetnek majd a magyarság történetéről, fej­lődéséről, itthoni és határain­kon túli helyzetéről: barát­ságról, családról, hazáról. Szóba kerül majd a szemé­lyiségismeret — a szexuális kultúra, s a párválasztás problémája — természetesen pszichológus vezetésével. Tex­tiltervező iparművész bemu­tatójával egybekötött gyakor­lati foglalkozás témája lesz a divat, az öltözködés, a koz­metika és a fodrászat. Jut idő kirándulásokra, könyvtárlá­togatásra. Megtekintik többek között Zebegényben a hajó­múzeumot, Vácon pedig a vá­ros nevezetességeit értékmentésre éppen úgy, mint a tárgyi valóság és szel­lemi élet múltbeli és jelen kincseinek összegyűjtésére és megőrzésére. A könyvből ki­tetszik, hogy az író ezt a szép munkát elvégezte: megmutat­ja ennek a tájnak, szőlőkul­túrájának ezeréves múltját, nagy felemelkedéseit, szenve­déseit, jelenlegi helyzetét. Si­került neki még beszélgetni az utolsó mohikánokkal, a vérbeli szőlőtermesztőkkel — mint Leskó István, Bodnár András, Lipták József, Hudák György és mások —, akik számára a szőlőművelés az életet jelenti, akik mérhetet­len erőfeszítésekkel még föl­másznak a meredek hegyol­dalakra, hogy lehozzák onnan az igazi tokajit, nagy nem­zeti kincsünket. Taar Ferencet mindenek­előtt az izgatja, hogy mi lesz a tokaji borral, ha ezek az emberek meghalnak, örökre itthagynak bennünket. Kik művelik meg ezeket a terü­leteket, hogyan vészeli át ez a vidék az elmúlt évek ter­mészeti csapásait, az ezzel együtt ható nemtörődömsé­get, mérhetetlen gondokat, amik ma gyötrik Tokaj-Hegy­alját. A szerző igazán nem saj­nálja a fáradságot, és Móricz Zsigmond-i, népi írók koráb­bi évtizedekkel ezelőtti ali- posságával, helyzetfeltáró tö­rekvésével, tüzetes vizsgáló­dásaival kutatja a bajok, gon­dok okait. Ezért kereste fel a régi idők híres gazdáit, a környék termelőszövetkezeteit, a modern technológiát a tájon meghonosító borkombinát szakembereit, s véleményüket híven, de egymással ütköz­tetve tolmácsolja. Az olvasó pontos és olykor meghökken­tő adatokat kap a híres táj­egység múltjáról és természe­tesen a jelenéről, s életközeli portrék, őszinte vallomások sorozatán át ismerheti meg, hogyan élnek ma Tokaj-Hegy- alján az emberek, miképpen csap össze lokálpatriotizmu­suk a kényszerűen szorító gazdasági-kereskedelmi ér­dekkel. Nem haszon nélkül való a belemerülés Tokaj gondjaiba, megismerni Hegyalján azt a parázsló feszültséget, amely főként az utóbbi években ala­kult ki a borkombinát és a szőlőtermelők érdekei között. Ezt a helyzetet aztán szinte kritikussá növelte a kataszt­rofális természeti csapás, az elmúlt telek fagykárai, ame­lyek hatásukban, méreteikben csak az előző században Hegy­alját szinte elpusztító filoxé- ravészhez hasonlíthatók. Nagy értéke a könyvnek a szép nyelvezete, az irodalmi megfogalmazása, őszinte, em­beri hangja; az a szépség, ahogyan beszélnek az író ri­portalanyai, ahogyan kibom­lik az egész mondanivaló. Az egész múlt és a jelen is. A , lent és a fent problémája, a „Tokaj szölövesszein.. Kiáltás segítségért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents