Pest Megyei Hírlap, 1988. június (32. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. JÜNIUS 11.; SZOMBAT 7 Szepesi Attila: 1. tenger ködében táncol a szélben kék láng fehér láng 2. harang bondul a föld alól 3. veres és zöld lovak dobognak a réten dob-dübörgésben száll a sörényük 4. az égen aranykígyók fekete tücskök az égen 5. agyagkorsóból asszonyok öntik kristály poharakba az éjszakát Tornay Mari versei: Mágnes üreges hallgatásit bodzák sztaniol-iramlású bogarak és hársvirág izzik az esőcsatornákban jónapot köszöngetek a futórózsának de elnéz mellettem fütyörész kerítést fon a reggelre kupacokban a nyárelő magabiztos kellékei míg én fázom s mágncs-szívű kövedre se léphetek a jázminon elsőfű borzas madarak pásztáznak fókusz-szemekkel csőrükben zöld gyöngy a június permete átpereg a téren félek lcáztatja a díszleteket íknaton Ligeti Erikának csobog zeng szitál a fény kitárt bronz karjaidon a lágy arany húrok köteléknek mily kemények eretnek fáraó szirtfokon lebegő földi isten ó a tenger sima míg visszhangzik himnuszod a kristály végtelenben és zuhog zuhog a fény Eknaton hát több az egy isten a soknál? hátra is tekints egyiptomi igaz a nap egyként szárítja le könnyeid s a verítéket a rabszolga homlokán megjelöli a fekete földet a szelíd csordákat a villanó krokodilfogat de vigyázz a birodalmi istenek összetörve sakál az agyagcserép között árnyék szürke szürke homály uralkodik A réten Hamaru Kamimo'.o (Japán) metszete Debussy-etíldök MISHAM ELZEINY (EGYIPTOM) : CÍM NÉLKÜL Bán Zsuzsa: Hajó Ügy ment el a május, hogy szinte végig esett az eső. Mégis, azért ki- zöldült a kert, a füvet már le is kellett kaszálni, és annak már nyárillata volt. A korai cseresznye is érni kezdett, de sajnos csak a szomszédban. Ebben a kertben egy másik cseresznyefa áll, melyen még mindig csak zöld bogyókat ringatnak az ágak. Lesz ribizli, málna, talán néhány szem szép eper is, és ha ritkán kisüt a nap, minden meleg fénybe borul. A diófa tetejéről a házak piros cserepe, távolban az autóút, melyen fényes hátú ezüstbogarak sietnek a Balaton felé. De tart még az iskola. Ha majd igazán itt lesz a nyár, nem kell iskolába menni, és a tízéves kisfiú erre az időre gondol fenn a fa tetején, ahová egy kötéllel oda is erősítette magát, mint legutóbb egy hajósinas az árbockosárhoz valamelyik filmben, melyet nemrégen látott. Azt képzelte, hogy ő az a hajósinas, és a diófa egy hajó, mely a borús ég alatt part felé vitorlázik. A part, ahová majd elér, maga a nyár lesz majd. Egy olyan föld, amilyen létezik is,' csak nem itt. Ahol mindig süt a nap, ahol mindig érnek a gyümölcsök a fán, és nem szidják és büntetik a gyerekeket. Ott nevetés van és békesség. Annak a földrésznek a partjainál még a tenger is csendes-kék, apálykor tengeri csillagok maradnak a homokban és csigák. És ha az ember mezítláb jár azon a homokon, az apály után, a lábnyomába víz szökik, sok kicsi tó keletkezik közvetlenül a tenger szüntelenül hullámzó, végtelen vize mellett. Azon a földrészen olyanok a gyerekek, mint ő. Például nem mosnak kezet, és esténként belebámulnak a holdba, ahol mindig változik valami. Néha olyan, mint egy arc, de nem mindig egyformán néz le a földre. Van, hogy jókedvű, de van, hogy majdnem sírva fakad. De lehet, hogy az egészet csak beképzeli. Mert ha fáj a szíve valamiért, akkor mindig éppen sírni készül a hold is. De ha anyu vett egy új kisautót, vagy elvitte a moziba, akkor mindig jókedvű a hold. Ott, azon a földön minden ember közül, akit ismer, egyedül csak anyut lehet elképzelni. Ahogyan megcsillan szemében a nap, ahogyan elmosolyodik, amikor a csillagokról mesél neki. Nemrégen kijött a házból, és kiabált neki, hogy menjen be ebédelni, és nem vette észre, hogy ott ül a feje felett, a fán. Nem válaszolt neki, mert nem is volt kedve ebédelni. És ha most lemászna innen, akkor eltűnik alóla a hajó, a tenger, és nem álmodhatna tovább a földről, amerre vitorláznak. A földről, ahol örökké tart a nyár. Mégis. Megtöyt a varázs azzal, hogy ebédelni hívták. Már nem tudta egészen beleképzelni magát az előbbi hangulatba, most félig hajósinas volt, félig az a kisfiú, aki ezen a napon nem ment iskolába. Ettől visszatért valami a reggeli szorongásból, amikor másik buszra szállt véletlenül a szokásos helyett, és az elvitte egészen más irányba. Néha előfordult, hogy ilyesmi megtörtént vele. Soha nem értette, hogyan is kezdődött, miért zavarodott össze minden hirtelen. Mint ezen a borús május végi reggelen, amikor kiszaladt a kapun, hogy ne késsé le a buszt, amely az iskola felé vitte volna. Anyja megcsókolta búcsúzóul, megígértette vele, hogy rendesen viselkedik az iskolában, és ő igyekezett a buszmegállóhoz, hogy elérje a buszt. Addig minden úgy volt, mint más reggeleken. Akkor kezdődött el ez az egész, amikor az orra előtt ment el a busz, pedig alig pár lépésnyire volt csak már a megállótól. Futott pár lépést, de hiába, az ajtók becsukódtak. Még akkor elindulhatott volna gyalog is, de úgy emlékezett, hogy tíz perc múlva jön egy másik is, amelyik arrafelé megy. Ha megvárja, még mindig előbb ér oda, mintha gyalogol. És így várt. De már valami ■ megváltozott. Amint a dolgok kizökkentek a természetes, megszokott rendjükből, már megzavarodott kicsit. Várt. Ügy érezte, több idő is eltelt, mint tíz perc, és aggódni kez-i dett, hogy talán mégis el kellett volna indulnia gyalog, amikor egészen váratlanul lefékezett egy busz a megállónál. Hirtelen meglepetésében már nem volt arra ideje, hogy elolvassa, mi van az első ablaka fölé írva, csak felszállt gyorsan, hogy legalább ez ne hagyja itt. Mert olyan is volt az egész, mintha ez a busz egyenesen őérte állt dást, ő volt az. aki meg tudja mondani, hogyan történhetett meg ez vele, és hogy most mit csináljon. ö volt az egyetlen a földön, aki belelátott, aki letörölhette volna a könnyet az arcáról, mely a futástól és az aggodalomtól csordult ki a szeméből. A vizes fűben teljesen átázott a cipője és a nadrágszára, mire hazaért. Anyu meglepetten nyitotta ki az ajtót, kiült a szomorúság az arcára, amikor sírva elmesélte, hogy mi történt. Megnézte az óráját, kilencet mutatott. Legjobb esetben is csak fél tízre érhetett volna be az iskolába. És akkor mivel magyarázzák meg, hogy ennyire elkésett? Írjon egy papírt, hogy elnézést kérek, a fiamnak eleredt az orra vére? Vagy elnézést kérek, családi problémák miatt fiam ma késik az iskolából? S miért kellene hazudni? De elhiszik-e az igazságot? Akkor már didergett a szorongástól, és az anyja befűtött a szobájába. — Vedd le ezeket a vizes holmikat, melegedj meg! — mondta. — Majd valamit kitalálunk. Ma jön az osztályfőnök családlátogatásra, elmondjuk neki az igazat. S megint az történt, ami mindig, ha valami nem sikerült, vagy olyan furcsa dolog történt vele, amit nem akart előre és nem értett: megnyugodott. Mint amikor régen, még kiskorában, anyja a karjába emelte, és magához szorította. így nem érhette semmi baj. A szoba kellemesen bemelegedett, ő elővette a rajzfüzetét, és rajzolt egy olyan képet, amelyiken nyár volt. Zöldek voltak a fák, és sütött a nap, virágok nyíltak a fű között. Mire befejezte, észrevette, hogy a nap tényleg kisütött egészen, és lehet, hogy kinn a kertben melegebb van, mint bent. És nem is kellene talán fűteni. Anyu a konyhában szorgoskodott, nem szólt, amikor látta, hogy ő kisétál a kertbe. Állt ott kicsit a oapon, aztán felmászott a diófára, és azóta azt képzelte, hajón ül, amely az örök nyár szigetére viszi. Most, hogy ebédelni hívták, már nem sikerült újra igazán elképzelni a hajót és a tengert. A fa ága hajladozott kicsit a szélben, ha behunyta a szemét, még mindig érezte az árbockosarat maga körül. Még látta halványan a partot, ahol pálmafák levelét simogatta gyengéden a szél, és megcsillant a napfény a part menti hullámokon. De már zavarta, hogy az ebéd említésére éhséget érez, hogy anyja nem tudja, hol lehet, mert az előbb nem válaszolt neki, amikor hívta. És ült a fán, amelyik már csak félig volt hajó, tudta, hogy hiába vár, nem ér el a földre, ahol soha nem ér véget a nyár. Tudta, hogy anyu újra kijön majd nemsokára, és szólongatni kezdi, de nem volt biztos benne, hogy, le mer menni még egyszer innen. Oda, hol mindent meg kell magyarázni, ami nem úgy történt, ahogyan kellett volna. Oda, ahol hiába is magyarázza, anyun kívül senki nem érti meg. Mogyorósi Erika: Fohász Hunyorog, dalra csücsörít a világ, mielőtt megjelennek az új évszak első röpcédulái, s homályba hullnak a margaréták; búcsúzkodik a nyár, még egyszer megérinti a lányok mellét (ragyog a rongy is rajtuk). A mérsékelt éghajlati övben óceánig üzletelnek a vágyak, de sejtjeink már fölkészültek a várható és sejthetetlcn szépre, mert bizonyosak az ébredésben, mint sodrásában a folyó, lakatban a kaloda. Nagy vagyon s a legnagyobb szegénység, hogy szeretni tudsz, s tudhatok. Ne lázíts engem, óvd magad. Fulladoznak a tavirózsák, míg ártatlanul és engedelmesen pásztorkodom az éjszakában. Kísértenek talmi felismerések, holnapra semmid sem marad: gyilkosok, árvák kezére jutsz; s majd tápászkodnak tört karú madonnák, szögesdrőt-vétkű ál-vitézek (iiliomos lampionok világítanak nekik), és múzeumokat ácsol a humanizmus. De ugye mi halandók leszünk? ALBENA MIHAILOVA (BULGÁRIA): ILLUSZTRÁCIÓ ’87 volna meg, hiszen leszálló sem volt. Bent idegen arcok, nem azok, akiket a reggeli járaton megszokott. Rápillantottak, aztán másfelé néztek közömbösen, mint az emberek szokták a buszokon. Az ajtónál kapaszkodott, és későb vette észre, hogy a busz nem is arra megy, amerre kellene. Az első kanyarodénál lefordult, és robogott egészen más irányba, mint amerre az iskola volt. Valami távolsági busz lehetett, amelyik talán csak véletlenül állt meg itt. Megnyomta a gombot az ajtó fölött, és aggodalmasan figyelte, hogyan szalad az út a kerekek alatt egyre távolabb az iskolától. Minél későbben áll meg, annál többet kell majd visszafelé gyalogolnia. Kétségbeesetten állt, szerette volna valahogy rákényszeríteni az akaratát a járműre, hogy álljon meg már, de szólni nem mert senkinek. Végre egy vadidegen megállónál fékezett, olyan helyén, ahol házak sem voltak már a közelben, csak szántóföldek. Égy üvegezett kis buszmegálló, hasonló ahhoz, amelyikből felszállt, mégis annyira különbözött tőle, mert ez nem az volt. És nem ott. És akkor ott állt az iskolatáskájával a kezében anyja reggeli csókjával az arcán, mégis olyan nagyon elhagyatottan és olyan zavarban. Hogy történhetett meg ez? Hiszen hosszabb utakra is elment már sokszor egyedül, mégsem fordult elő ilyen, és most egy ugyanolyan szürke hétköznapon, mint a többi, váratlanul itt áll, messze az otthonától. az iskolától. Az út kanyarulatát levágva futni kezdett a szántóföldön visszafelé. Azt gondolta, még elér talán gyalog az iskolába. De mire visszaért az útra, ahonnan felszállt, kibújt a felhők közül a nap, és nem tudta. hány óra lehet. Tudta, hogy anyu otthon van, szabadnapos volt, ilyenkor szokott elvégezni minden munkát, amire máskor nem jutott ideje. Anyu volt az egyetlen biztos pont, ahová mehetett, ahol nem kap szi-
