Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
man A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXXII. ÉVFOLYAM, 108. SZÁM 1988. MÁJUS 7„ SZOMBAT A hiúság leküzdhető Csak ölünkbe vesszük a babát A napokban első alkalommal rendezett ünnepséget a városi Vöröskereszt az anyatejet adó édesanyáknak. A meghitt hangulatú eseményt a Táncsics iskola kisdiákjainak verses, zenés műsora tette kellemessé, amelyet Palatínus Andorné tanított be. Dr. Mohos György igazgatóhelyettes főorvos köszöntőjében egyebek mellett szólt az anyatejes táplálás fontosságáról, lelki és biológiai hatásáról. Önhibájukon Vannak, akik önhibájukon kívül nem tudnak szoptatni. Nekik nyújtanak segítséget azok, akik a többlet anyatejjel bírnak. Évente mintegy 50 anyuka körülbelül 1400 liter anyatejet ad le az anyatejgyűjtő állomásnak. Ez a mennyiség 100—150 apróság egészséges fejlődéséhez elegendő. Januártól a térítés összegét literenként 90-ről 200 forintra emelték fel. A jövőben szeretnék erkölcsileg is jobban megbecsülni ezeket az édesanyákat. Az ünnepség után beszélgettünk az egyik kismamával, Soltészné Bencsik Ilonával. — Mivel foglalkozik? ,— Gyógypedagógus vagyok az általános iskola, speciális szakiskola és diákotthonban. — Rekord mennyiségű tejet adott le? — Nem, havonta körülbelül 4 litert. Akad olyan, aki ennél sokkal többel büszkélkedhet. — Ügy hallottam, hogy sokan inkább a mosdókagylóba öntik az anyatejet... — őszintén bevallom, hogy az első hetekben én is ezt tettem. — Akkor miért gondolt arra, hogy változtat ezen a „rossz” szokásán? — Kiderült, hogy jóval több tejem van, mint amennyi a babának kell. Nos, a fölösleget eleinte összegyűjtöttem, csak úgy kíváncsiságból, s aztán szépen kiöntözgettem. Erre az egyik kolléganőm — aki korábban már adott le tejet — azt mondta, hogy ez butaság. Annyi kismama van, aki nem szoptathat. Kár minden drága cseppért. Nem nagyon kellett meggyőzni. Szóltam a védőnőnek, ő pedig az anyatejgyűjtő állomásnak, s egy nap jöttek a tejért. Nem a pénzért — Elnézést *kérek, lehet, hogy a kérdés nem elég tapintatos. Mennyi idő alatt feji ki a tejet? — Sok szakkönyvet bújtam, hogy miként kell csinálni. De mindegyikben másképp írják. Valószínű, hogy kismamája válogatja, kinek Jiogyan jön könnyebben. Az elején bizony háromnegyed óráig tartott egy Kölcsönkenyér A történet nem ceglédi. Az öreg bácsi kosárba karolva ténfereg az ABC-ban. Szabad kezével zsebében kotorász, kimankolja pénzét, átteszi a másik tenyerébe, hogy megszámolja, majd elindul a kenyér- és a tejesrekeszek felé. Elvesz fél kiló kenyeret és egy literes tejet. A tejet kis tétovázás után visszazöttyen- ti, helyette félliterest tesz a kosárba. A másik oldalon a hentespultnál beáll a sorba és amikor rákerül a sor, kér tíz deka főzőkolbászt. Az eladónő benyúl a pultba, kivesz egy darabot, rádobja a mérlegre, fejben számol és kérdi: — Maradhat? Tizennyolc deka! — Sajnos nem. Nincs any- nyi pénzem — mondja az öreg restelkedve. A nő másik darabot vág, mér és írja is az árat a csomagolópapírra, ami talán két dekát is kitesz. —- Tizenegy deka! — mondja kurtán. — Csak tíz dekát kértem, mert nem tudom, hogy futja-e a pénzem. Az idős férfi tétován nyúl az áruért. — Kifizetem magának azt az egy dekát! — csattan fel mérgesen a hölgy és a háta mögül előkapja a pénztárcáját. A bácsika szégyenkezve kifordul a pult elől és sietve totyog a pénztárhoz. A pénztárosnő blokkol, az öreg meg leszórja az apróból álló pénzét. Számolás után visszakap harmic fillért. A pénzt reszkető két ujja közé fogja, visz- szamegy a hentesárut kiszolgáló eladónőhöz. A sor előtt felteszi a harminc fillért a kiadópolcra és ennyit mond: — Aranyoskám! Ennyi maradt. Fizesse be magának a nyugdíja kiegészítésére... Tarró József A Ceglédi Állami Tangazdaság felvesz kontírozó könyvelőt, anyagkönyvelőt, üzemgazdászt és pénzügyi előadót. Fizetés: közös megegyezés alapján, az érvényben lévő jogszabályok figyelembevételével. Jelentkezni lehet: a személyzeti, bér- és munkaügyi osztály osztályvezetőjénél. Cím: Ceglédi Állami Tangazdaság, Cegléd, Bede 575. fejés, sőt néha tovább is — ráadásul még begyulladt az emlőm. Gondolhatja, hogy naponta 5-ször szopott a kisfiam, így hát igen sok időm ráment erre a szórakozásnak csöppet sem nevezhető foglalatosságra. S akkor még a rengeteg egyéb teendőmmel sehol nem voltam. Nos, a mostani árral számítva sem jött ki egetverően magas órabér. Ettől függetlenül ezt nem lehet megfizetni. Nem is azért csináltam. Miért öntsem ki, amikor másnak olyan nagy szüksége van rá? Számíthatnak rám — Sok kismama nem szoptat — még ha van is teje. Hiúságból vagy...? — Szó se róla, van aki attól fél, hogy a szoptatás után nem lesz oly formás a keble. Mások pedig a kényelmes megoldást választják; inkább a tápszer vagy a maguknak főzött étel. Valósággal büszkék arra, hogy az enyém már ezt és azt eszik. Azt hiszem, hogy a csecsemő egészséges fejlődését garantáló szoptatást nem szabhatják meg hiúsági és kényelmi szempontok. — Én tizenhét hónapos koromig szoptam. Lehet, hogy ez a dolog azért természetes számomra. Véleményem szerint ez a legbeváltahb módszere a gyermektáplálásnak. Itt nem kell melegíteni vagy főzöcskézni. Csak az ölünkbe vesszük a babát és onnantól kezdve minden egyszerű. — Mit vesz a pénzen? — Nem rengeteg ez a pénz. Pláne most, hogy a babaholmik méreg drágák. Sportkocsira gyűjtöttem össze, talán a napokban sikerül megvásárolnom. — Hogyha majd másik gyermeke ler\ne ...? — Amennyiben lesz elég tejem, rám újra számíthatnak. F. F. Az utolsó napon Amíg a személyvonat Ceglédre ér Pásztor Arpádné számára április 29-e ugyanúgy kezdődött, mint a többi nap. Reggel korán kelt, összekapta cókmókját, esetleg pilisi lakásán még belelapozott az újságba, aztán elindult az állomás felé. Nem először tette meg a Pilis—Cegléd közti utat, de most talán mégis több mindenre gondolt, mint más álmos reggeleken. Ahogy a vonat kigördült a pilisi állomásról, Pásztor Ár- pádné kitekintett az ablakon, s az első nyarakra, a húsz évvel ezelőtti szünidőkre gondolt. Látta magát, amint élelmezésvezetőként éppen mázolja a napközi ablakait, aztán meg nekivág a nyüzsgő ceglédi piacnak, s alkudozik a kofákkal, hogy adják olcsóbban a házi túrót, mert az napközis gyerekeknek lesz. A hatvanas évek sínadrágos, svédmintás sapkájú, villany- vonatról álmodozó gyerekeinek — nekünk. Pásztorné húsz közoktatásban eltöltött évét főnökei alakjaival idézi fel. Dr. Szomorú, Aradi Tibor és Bárdos Endre, akik ellentmondást nem tűrő hangon mondják: „A napközinek működnie kell szeptemberben, ha a fene fenét eszik is.” Vagy Margit néni — a szikár igazgatónő —, akinek szavai ma is csengenek: „Éva, nagyon rossznak mutattak be téged, de kellemesen csalódtam.” Amikor a vonat Albertirsá- ra ér, Pásztorné emlékezete valahol 1974-ben „jár”, akkor egyesítették a Hámán és a Mészáros iskolát. Az új iskolában nagy átépítések kezdődtek. — Ügy ismertek a városban, mint a rossz pénzt. Ha az ajtón kidobtak, bementem az ablakon. Mindenhová bejutottam, igaz, néha lógott a nyelvem, mint a kutyának. Aztán meg sohase voltam magamba forduló, csendes lélek, megmondtam a véleményemet. Értsünk szót, ne maradjon bennünk tüske. Szemtől szembe, és menjünk tovább. Engem az iskolába adminisztrátornak vettek át a napköziből, később neveztek iskola- titkárnak is. Én egyik se voltam. Mindenes — ez a legjobb szó rá. A vécépucolástól az udvarsöprésig mindent megcsináltam. A vonat Ceglédbercelre ér. Pásztor Árpádné azon morfondírozik, hol is romlottak el a-dolgok. Húsz éve mindenkit ismert, a gyerekeket nevükön szólította. Évike néni fényképe a tablókra is felkerült. Ma? Mindenki — gyerek, szülő, pedagógus — hajszolja magát. Nincs idő semmire, senkire. Az öregek még bírják szusszal, de a fiatalok egészen mást akarnak. Cegléd következik. — Akkor kell elszökni, amikor a legszebb napjaimat élem — próbálja rendezni gondolatait. — Érzem, hogy megtört az egészségem, nem akarok fáradtan becsoszogni reggelenként. El akarom kerülni a kósza tekinteteket: „Ez is mehetne már nyugdíjba”. Később csak rosszabb lenne, a megbecsülés, a tisztelet elveszítené a fényét. Ügy akarom itthagyni az iskolát, hogy bármikor elmondhassák rólam: „Igen, ez a nő igazán embeb volt köztünk, megdolgozott a pénzéé/t.” Különben 'is betábláztam magam, van három s gyönyörű unokám, nyárra elszegődtem a fiamékhoz. És egy kicsit élni fogok. Szívbeteg vagyok, az orvosok sem engednek tdvább dolgozni. Pálffy doktor mondta Ke- repestarcsán: annyira nem szabad szeretni az iskolát, hogy felbukjak az udvaron. A busz megáll a posta előtt. Az adminisztrátor elindul a Mészáros iskola felé. Végigmegy a nagy udvaron, átvág a tanári szobán, s belép kuckójába, az asztalhoz, fiókjai mögé. A naptárra néz, egy meghízott könnycsepp legördül az arcán. Mit mond ezekben a percekben? „Holnaptól már hiányozni fogok innen. Talán.” Pásztor Árpádné számára az. április 29-e ugyanúgy kezdődött, mint a többi szeles áprilisi nap. Csakhogy délután szép csöndben nyugdíjba vonult. R. L. Kilencvenhat százalék — Nem nyilatkozom — mondja kitüntetése átvétele után a vezető beosztású hölgy, s arra kér, ne írjak le semmit, mert ő nem szeret szerepelni. Aztán még megemlíti: — Kaptak már ilyet sokan. Belőlem semmilyen érzést nem váltott ki. Az ember végzi a dolgát. Nem az elismerésért dolgozom. Különben is úgy van ez, hogy a létszám négy százaléka kaphat minden évben kitüntetést. Most benne voltam a négy százalékban. Mit tagadjam, nem erre gondoltam, amikor a táviratot menkaptam: „Keerem, kee- szietsen a kituentetett X.- neevel egy rövid interjúét.” Mi az nekem, mondom, pár kérdés a pályakezdésről, savanyú mondatok az ötvenes évekről, lelkes építés a hatvanasokból, fényes aratás a hetvenesekben, erős aggodalom a jövőre nézve: zengjen a műboldogság! Ügy is teli vannak az újságok küzdelmesnél küzdelmesebb életpályákkal. Meg négy százalékokkal. Négy százalék — ez jár a fejemben. Eszerint a vállalatoknál minden évben köny- nyedén rátalálnak a négyszázaléknyi, tervszerűen kiváló munkaerőre. Ha többen vannak, akik jól dolgoznak, mondjuk, tizennégy százaléknyian, az nem jó, ha nincsen csak három, az jó, mert belefér a keretbe. A gyakorlat azt mutatja, hogy mindig m Gyakorlott piacjárók szerint egyedül a tojás kapható jutányos áron. Aki megáll a paradicsom, a földieper vagy az uborka környékén, annak vastag legyen a pénztárcája. Ha nem, lépkedhet tovább. (Apáti-Tóth Sándor felvételei) pontosan négy százalék dolgozik kiemelkedően. .És ez örvendetes. De egy kitüntetést mégis máshogy képzeltem el. Azt hittem edd,ig, ülünk a sorban, s várjuk, hogy majd mondják a nevünket. Fönn a szónok sorolja, hogy kire büszke a vállalat. (Ilyenkor mi — realitásérzékünket elveszítve — mindig magunkat gondoljuk a vállalat büszkeségeinek.) Úgy vélem, a jutalomosztást megelőző héten mindenki belehajt egy kicsit, főnökeink is lássák, pontosak vagyunk, mint a gép, erősek, mint a bivaly, s jnegértőek, mint... Mint amilyenek nem szoktunk lenni az év további ötvenegy hetében. Várjuk — így szól a tétel —, hogy kitüntessenek ben- . nünket, hogy egyszer végre kiemelkedjünk a szürke seregből, hogy elmondják rólunk, ez kérem, különb <? többinél, ez az ember sokkal többet és jobban dolgozik, mint önök — eddig így képzeltem. Pénzt is várunk — gondoltam —, csinos borítékot, kőarcunk meg-megcsillan a félhomályban, az idegességtől remeg a szánk: Jaj, csak ki ne hagyjanak! És suttogunk befelé másik önmagunknak, aki állandóan attól retteg, hogy kipilinckázzák, hogy az okos és higgadt karrieristák mindig elénk állnak, hogy az ide is, oda is bólogató takti- kázóknak biztosabb az útjuk, mint nekünk... Mi már ott tartunk, hogy dobozkákat várunk, benne csak egy apró jelvény legyen. Oklevelekre is szükségünk van, rajta nevünkkel, mindenféle megjelenésért és részvételért. Emléklap jár nekünk azért, hogy vagyunk és létezünk. Emléklap — mert számítanak ránk, és az olyan jólesik az ember lelkének. A hölgy, akit keresek, a négy százalékba tartozik. Könnyen beszél divatos közönyösséggel a kitüntetés semmiségéről. Legalább azt mondta volna, ne haragudjak, de nem ér rá a munkája miatt, vagy egyszerűen lerázott volna, elzavart volna; megérteném. Vagy tényleg úgy gondolta, hogy nem bukkan elő belőlem ez az eset? Nem látta rajtam, hogy felkapom a fejem, amikor nemet mondott? Hiszen nem másról van itt szó, mint egy hosszú évek óta működő kitüntetési rendszer s/rüléséröl. A hölgy, akit keresek, a négy százalékba tartozik. Könnyen van, mert eddig már kétszer kapott kitüntetést, megszokhatta, hogy munkáját elismerik. Talán most is tudta előre, hogy kinéz számára az újabb elismerés. A hölgy, akit keresek, a négy százalékba tartozik. Mi, a kilencvenhat százalék, sajnos el sem tudjuk képzelni, milyen is az: közönyösnek lenni — borítékkal a kezünkben. De ez mind azért van, mert mi szeretünk szerepelni. Rab László ISSN 0133—268» (Ceglédi Hírlap) Hetipiac
