Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-24 / 123. szám
mr . Mno rt:i] 1988. MÁJUS 24., KEDD Padláson kutatni izgalmas dolog, olykor kincsekre bukkanhat az ember. A poros, fülledt levegőjű zugokban törött cserepek, foszladozó ruhák bújnak meg, az egykor minden bizonnyal nagy becsben tartott tulipános ládában morzsolt kukorica szárad. Egy dobozból megsárgult fényképek, iratok peregnek ki. A padlón szakadozott biblia hever, odébb egy kupac iskolai dolgozatfüzet, a gerendába vert szögön egy öreg kalap himbálózik, jószerivel csak a pókháló tartja már össze. Szadán láttam ezt a padlást, de nem kellett hozzá nyikorgó, törött fokú létrára másznom: Székely Bertalan egykori műtermében rendezték be. A pókhálós, piszkos padlásokat bújva, emlékek után kutatva jutott eszébe Kelemenné Boros Zsuzsa népművelőnek, hogy az összegyűjtött tárgyakat eredeti közegükben is be lehetne mutatni. Nem feltétlenül kell a lámpákat kifényesíteni, a képeket egyenként a falra akasztani, a cserepeket a polcokon falsorakoztatni. A látogató a kincskeresés izgalmával járhatja végig a kiállítást: beletúrhat a fotóhalmokba, belelapozhat a könyvekbe, föltehet egy sercegő bakelit lemezt a tölcséres gramofonra, hogy aztán a szabadba kilépve úgy szippantson nagyot a friss levegőből, mintha egy igaz padláson járt volna. Kép és szöveg: M. Nagy Péter Porlepte múlt Állatorvosképzés Német nyelven NSZK-beli fiatalok részvételével indítanak tanulmányi csoportot a következő tanévben a budapesti Állatorvostudományi Egyetemen. Előreláthatóan 45-50 német nyelvű diák kezdi meg tanulmányait az oktatási intézmény első évfolyamán. A két ország közötti kulturális, oktatási és tudományos együttműködés lehetővé teszi az NSZK-beli fiatalok magyarországi képzését. A hannoveri egyetem állatorvosi fakultása nem tud az eddigieknél itöb'b tanulót felvenni, viszont az országnak több állatorvosra van szüksége. A magyar állatorvosi intézmény számára. Ugyanakkor közvetlen előnyt jelent a tanulmányaikért havonta meghatározott összegű valutát fizető NSZK-beli diákok oktatása, mivel a befolyt összegből az oktatáshoz nélkülözhetetlen korszerű berendezéseket, eszközöket veheti meg. Szájtátva Fecske Viharzó viták témája most már jó ideje a társadalmi önszerveződés. Bizonyos feladatoknak a társadalmi ellenőrzése. Az alulról építkező igazgatási, irányítási hierarchia. Az öntevékenység. Kellenek ezek a viták. Csak éppen nem ártana, ha már tettek, cselekedetek is tanúsítanák a viták hasznosságát. Legalább ott és abban, ahol, amiben már rendelkezésre állnak a lehetőségek. Mint például az iskolatanácsok esetében. Tapintatosan fogalmazva is annak kell a papírra kerülnie, hogy a megyében szembeszökőéit a területi eltérések. Van, ahol a város környéke, a nagyközség környéke településeinek tekintélyes részén már megalakították ezt, a valóban az önigazgató társadalomhoz köthető új szervezetet. Másutt viszont ráérősen dolgozgatnak a megalakítása előkészítésén, sőt még eddig sem jutottak el sok helyen. Persze igaz. az oktatásról szóló törvény nem tette kötelezővé az iskola- tanácsok létrehozását, hanem a ljelyiek belátására bízta, élnek-e, s ha igen, • akkor mikor élnek a lehetőséggel. Szó tehát nem érheti a ház elejét! Ha van, van, ha lesz, lesz ... Öröm azért, hogy most végre feljegyezhetjük: a vonzáskörzet települései közül elsőként Da- bason, a Gyóni Géza Általános Iskolában megalakult az iskolatanács. Az első fecske. Ellentétben a bölcsességgel, hiszünk benne, az első ilyen fecske is csinálhat majd nyarat, azaz a példát követik most már mások is, azok is, akik hallani sem akartak eddig az iskolatanácsról. Szájtátva hallgatja az ember, mennyi érv szól valami ellen, amit elvben és nagy általánosságban manapság olyannyira divatos sürgetni, követelni. Amint azonban csinálni kell, rögtön érvek garmadája véli igazolni, nem kell... S ehhez a kettősséghez kéll-e kommentár? MOTTÓ Opera-eperett estre készülnek Cegléden Szimfónia - szalonzenekarra Az első pillanatban eléggé furcsának tűnik, ha valakinek a frankfurti Kranzler kávéház hangulata jut eszébe, miközben a ceglédi zeneiskola II. emeleti próbatermében ül. Egyvalami mégis közös bennük. A muzsika! Ritka élményben lehet ugyanis része annak, aki a Majna menti nagyváros eme helyén Beethoven V. szimfóniáját hallhatja — mégpedig szalonzenekar előadásában. Ezek a gondolatok járnak fejemben, miközben a tanári — ismertebb nevén — Városi Kamarazenekar próbáját figyelem. Hajdanában igen nagy köz- művelődési feladatot láttak el a színvonalas szalonzenekarok. Hiszen a szimfóniától kezdve az operarészletekig mindent népszerűsítettek. Híriik-neviik van Ma, amikor bárki számára elérhető a muzsika, miért alakít valaki szalonzenekart? Erről faggatom Dávid Sándor hegedűtanárt és szakfelügyelőt, aki az együttes vezetője és Kóthy András brácsást, aki a titkári teendőket is ellátja. — Egyrészt azért — magyarázza Dávid Sándor —, mert & termelő termel, a kereskedő keres Felkötötte a kocsira a biciklit MINTHA más világban járnánk. A fővárosból kivezető kanyargós aszfaltcsík mindkét oldalán a naptól fényes hátú, óriási fóliasátrak. A főváros egyik zöldségeskertjében vagyunk. A gazdák? Bolgárkertészek. Az egyik zöldségbirodalomba betérve idegen akcentussal beszélő idős férfi fogad. Kér, hogy néhány percig a feleségével, Stefánia nénivel beszélgessek, mert neki még sürgős dolga akadt. A fiatalos és mosolygós gazdasszony barátságosan invitál a nappaliba, ott nyugodtabban válthatunk szót. — A férjem már 1940-ben idejött dolgozni. Én csak három évvel később vállalkoztam a nagy útra. Magyarországon ismerkedtünk meg. Itt már kevés honfitársunk él. Annak idején sokan átjöttek, de nem bírták a hajtást, és hazamentek. Mi itt maradtunk, s nem bántuk meg. Hogy miben áll a titkunk, miért értünk ennyire a zöldségekhez? Az őseinktől tanultuk, s amióta itt élünk, volt idő a tapasztalatgyűjtésre. Stefánia néni még elmondta, azért döntöttek Magyarország mellett, mert annak idején sokat hallották a rokonoktól, hogy itt több pénzt lehet keresni, s talán a feltételek is jobbak. Így is volt, ám az évek repültek és sok változást hoztak. Amikor a munkájukról kérdeztem, kicsit elszomorodott. — Nagyon sok a dolgunk, s az sem biztos, hogy megvan a gyümölcse. Hiába a hajnali ébredés és a késő esti ágyba bújás, ha nem lehet eladni a salátát, vagy valami kifürkészhetetlen ok miatt megreped a karalábé. Persze, ez csak az egyik baj, a másik, hogy öregszünk. Augusztusban betöltőm a hatva- nat, s bizony már megérzi a derekam a sok hajladozást. A munkáskéz pedig kevés. Végszóra nyílik az ajtó, s belép a házigazda, Kolefilev Hriszto, s átveszi a szót feleségétől. ö úgy tudja, hogy a bolgárok a törököktől tanulták valaha ezt a mesterséget, s az egész világgal megismertették a zöldségtermelés művészetét. Még ma is nagyon sokan ragaszkodnak közülük az ősi módszerekhez, és a gépek elterjedése ellenére is bőven van tennivalójuk. Nem véletlen hát, hogy egy bolgár mondás szerint az ő napjuk a holdvilág, hiszen gyakran a késő éjszakába nyúlik munkaidejük. Ez nem volna nagy baj, csakhogy közben mindketten megöregedtek. A munkát megszokták, de most már több pihenésre van szükségük. Még ma is nosztalgiával gondol vissza a gazda a régi „szép” időre, a fiatalságára. — Akkoriban naponta két kiló kenyér és egy nagy darab szalonna is alig volt elég. Persze dolgoztunk is rendesen. Néha napi húsz órát is robotoltunk, akár esett, akár fújt. Előfordult — meséli széles mozdulatokkal kísérve a történetet —, az egyik télen olyan nagy hóban vittük az árut, hogy a ló csak csetlett- botlott, alig bírt haladni. Hiába volt hideg, mire eljutottunk a piacra, addigra lehetett róla söpörni a habot. Az ötvenes évek elején, ha jól emlékszem, ötvenkettőben csak egy kölcsönlovunk és -kocsink volt, s ráadásul a társam is megszökött, nem bírta tovább. Én folytattam a munkát, ha már egyszer belekezdtem. Gyakran kellett piacoznom, s folyton megbüntettek, hogy nem ég a lámpa a kocsimon. Volt nekem öt viharlámpám is, csakhogy mind hazai gyártmány volt, így aztán egyik sem égett. Aztán gondoltam egyet, felkötöttem a kocsira a biciklimet és ha jött valami, elkezdtem hajtani a dinamót. így aztán nem volt több bajom a világítással. A múlt felidézése után visszatérünk a jelenbe. Most is sokat kell dolgozni, hogy a 2400 négyszögöles telek, illetve az öt fóliasátor megélhetést nyújtson. A munka mellé ráadásnak ott a piaci bizonytalanság, hiszen sohasem lehet tudni, nem feleslegesen termeltek-e valamilyen zöldséget. Manapság már sok a kertész, drágák a berendezések, s mindennek a tetejébe a piacokat a kereskedők uralják, nem a kertészek. Ezt a furcsa viszonyt egy humoros mondással fejezte ki a házigazda: Manapság a termelő termel, a kereskedő pedig keres. Hriszto bácsi — látva arcomon a meglepetést — kifejtette, hogy amit ők nagykockázattal, drágán megtermelnek, azt az eladók kockázat nélkül, többszörös áron értékesítik. Szavaiból kiderül, nem haragszik a kereskedőkre, csak sajnálja, hogy ők fölözik le a haszon nagy részét. Aztán hozzáteszi: — Én is elmehettem volna eladni, de nekem ez kellett. Kis szünetet tart, aztán gondolatait összeszedve folytatta: — Persze az sem véletlen, hogy mind nehezebbek a körülmények. Korábban kellett volna megfogni a gyeplőt, akkor nem szaladt volna el ez a gazdaság... Meg... Aki sokat dolgozik, sokszor az húzza a rövidebbet. Én például csak néhány éve fizethetek nyugdíjjárulékot. Mit fogok én abból élvezni? Pedig nem megy nekünk olyan jól. mint hiszik. Egyik szomszédomnak ingyen odaadtam művelésre ezer négyszögölet. Hamarosan visszaadta. Nem érte meg neki. Hát így állunk. BÚCSÚZÓUL még elmondta, amíg tudnak, dolgoznak. Megvédeni azonban nem tudják magukat semmiféle manipulációtól, mert nincs egy pártfogó szervezet, amely segítené őket. Pedig elkelne. A beszélgetés végeztével már fel is pattan a székből, s indul segíteni a feleségének, aki éppen palántákat ültet. Ez az életük.. B. Gy. tizenhat-tizenhét fős létszámunk ehhez elegendő, másrészt pedig ily módon azokhoz is közvetítjük a komoly zenét, akik esetleg nem tartoznak a hangverseny-látogatók körébe. — Meglehetősen gyakorlásigényes ez a műfaj — veszi át a szót Kóthy András. — Évek telnek el, amíg egy jó hangzás elérhető... — Nem könnyű a városban — ahol pezsgő a zenei élet — hírnévre szei't tenni; az együttesnek mégis sikerült. Tavalyi opera-operett estjüket még most is emlegetik. Lesz-e folytatás? — Május 30-án, hétfőn, ismét hasonló műsorral lépünk föl a Kossuth Művelődési Központ kamaratermében — mondja Dávid Sándor. — Offenbach: Orfeusz az alvilágban — nyitány; Delibes: Cop- pélia, Verdi: Traviata, Rossini: Sevillai borbély, Kálmán Imre: Marica grófnő című művekből adunk elő részleteket. Állandóan bővítjük repertoárunkat, például concerto grossókkal. Most Corelliét tanuljuk. Nincs fölösleges szó — Gimnazista koromban kezdtem játszani a zenekarban — emlékezik vissza And- rásik Attiláné hegedűtanár. — Megtisztelő érzés volt együtt muzsikálni a tanáraimmal. Amikor négy évvel ezelőtt kolléga lettem, ezt folytattam tovább. Dávid Sándor alakulása óta tagja a zenetanárokból alakult együttesnek (Vimola Károly felvétele) Somlyói József a legidősebb közöttük. 1951 óta tagja a tanári karnak, most már nyugdíjasként jár vissza, hogy a növendékeknek átadja hegedűtudását. — Sajnos, kevés a szereplési lehetőség: ebben a zenekarban mindenkinek van másfelé érdekeltsége — fogalmazza meg véleményét. — A csellistánk — Madari Tamás — például a kecskeméti színháznál is játszik. Éppen főpróba van, azért nincs itt ma délelőtt — szólal meg Kóthy András. Dr. Paczolay Bélámé hegedűszakos, de magánéneket tanít a zeneiskolában, Andrási k Attilánéval együtt Dávid Sándor tanítványa volt. — Mi ebben nőttünk fel — szólal meg —, két gyerekem mellett is vállalom a zenekari munkát, mert hozzátartozik az életemhez. Nagyon jól megértjük egymást, kitűnő közösség ez ... Folytatódik a próba. Nincs egy fölösleges szó, nincs lazítás, óriási a fegyelem, a koncentrálás, az egymásra figyelés. Méltóbb jövőt — Nem is lehet másként! — jegyzi meg Dávid Sándor. — Heti két és fél órával kell eredményt elérni. — Elégedett-e a zenekarral? — Ez a kérdés fel sem merült bennem, hiszen a tagok jóindulata, lelkesedése tartja össze az egészet. A művelődési központ és a zeneiskola közös fenntartásában működő együttesről Béres Károly, a zeneiskola igazgatója elismerően nyilatkozik: — Az ügyszeretet, az elhivatottság kovácsolja egységgé a kamarazenekart — állapítja meg. — Hiszen olyan minimális tiszteletdíjat kapnak, hogy annyiért aligha vállalná bárki is ezt a pluszmunkát. Benti .feladatuk sem kis idegi megterheléssel jár. Heti negyven órában tanítanak. Az együtt muzsikálás kikapcsolja őket. Szeretném, hogy ha hagyományszerűen folytatnánk a nagy sikerű operaoperett esteket. Hiszen kis létszámú zenekarral is el lehet játszani mindent. Igen elgondolkodtatóak Bére? Károly szavai. Sem azokból, sem pedig az együttes tagjai által elmondottakból ngm érzem, hogy szakmai színvonalukhoz méltó jövő várná rájuk. Mindenképpen íjagyobb anyagi támogatást érdemelnének. Talán akkor ?sak ez lenne az egyedüli mel- Jékelfoglaltságuk. Juttathatnának számukra bizonyos ösz- Iszeget azért is, hogy kisegítőket — akadémistákat — hívhassanak soraikba. Vennes Aranka
