Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-19 / 118. szám

1988. MÁJUS 19., CSÜTÖRTÖK Piócás tó, Kospartdűlő Abonyban Unokáink is mesélni fogják Unokáink is mesélni fogják címmel, feb­ruár első felében pályázatot hirdettünk olvasóinknak. Ebben arra kértük a vál­lalkozó szelleműeket, hogy írják le és küldjék el nekünk a lakóhelyükhöz kap­csolódó legendákat, furcsa történeteket, egy-egy földrajzi helyhez vagy híres em­berhez kötődő, meseszerű mendemondákat — olyanokat, amelyeket jó lenne köz­kinccsé tenni, megmenteni az utókornak. Több mint száz munka érkezett hoz­zánk. Közülük jó néhány nem felelt meg • követelményeknek, mert nyelvtörténeti fejtegetéseket tartalmazott, vagy pedig különféle történeti dokumentumokat dol­gozott föl. Ezeket esetleg — pályázaton kívül — a későbbiekben közölni tudjuk majd. Minden héten csütörtökön adunk válo­gatást az érdekes mondákból, legendák­ból. A legjobbakat —olvasóink szavazatai alapján — a végén értékes tárgyakkal ju­talmazzuk. Várjuk tehát leveleiket! A borítékra írják rá: Unokáink is me­sélni fogják. Az én történeteim egyszerű emberekről szólnak. Azt mond­ják el, hogyan keletkezett egy dűlőnek, térnek, tónak, ha­lomnak, pusztának a neve. Utalnak a valóságra, de cso­dás mesékbe öltöztetik a múl­tat, amelyből megőriztek sok szép tanulságot, szenvedést és örömet. Unokáiknak mesélték az öregek, talán a mi unoká­ink is mesélni fogják... Örökre elmerült A Piócás tó helyén valami­kor kastély állt. Ebben egy gazdag úr lakott, egyetlen leá­nyával. Kiszolgálta őket sok­sok cseléd és szolga. Egy na­pon a leány kint játszott a kertben. Odalépett hozzá a környék tündére szegény le­ánynak öltözve, és alamizsná­ért könyörgött. A kisasszony szívtelenül elkergette: — Menj innen! Nem adok semmit, te csúnya pióca! A tündér megharagudott. Fölemelte a kezét, és abban a pillanatban a kastélyból tó lett. Az úr és a leánya pedig a sok cseléddel egyetemben mind piócává változott. Évek múlásával a tó kiapadt, a piócák elpusztultak. A tó he­lyének és környékének a neve azonban még ma is Piócás. A Kiss Mihály-tó nevét egy Kiss Mihály nevű emberről kapta, aki egyszer a lovát úsz­tatta abban a tóban, amelyik­nek a közepére senki sem mert menni. Vagy mély kút lehetett a víz alatt — vagy valami különös véletlen foly­tán ott tanyáztak a szelle­mek? Annyi bizonyos, hogy onnét élve ember még ki nem jött. Kiss Mihály egyre bel­jebb úsztatott, és csak neve­tett, amikor a part felől egy- egy figyelmeztető kiáltást hal­lott. Aztán örvény keletke­zett a tó közepén, és a lovas lovával együtt örökre elme­rült. A Lengenádasdűlőnek so­káig nem volt neve, mivel ke­vesen laktak arra. Csak a szél fújdogálta halkan s lengette éjjel-nappal a titokzatosan su­hogó hajlékony nádszálakat. Holdvilágos éjszakákon sokan még szellemeket is láttak len­gedezni a nádszálak között. Ezért nevezték el a dűlőt Len­genádasnak. A Hegyeshalom nevű domb nem akárhogy keletkezett. Még Árpád apánk idejében, mikor a honfoglaló magyarok Abony nagy, puszta, sík hatá­rához . értek, hogy a vidéken jól körültekinthessenek, egy kis dombot hordtak össze. Nem lapátolták, nem szekéren hozták a földet, hanem a sü­vegükben. A történetet talán elfelejtették volna az embe­rek, ha a domb nem állna még ma is ott, a nagy síkság közepén. Olyan is előfordult Bolhás­pusztán, illetve Balhás-pusz- tán réges-régen, hogy egy em­ber bolhákat tenyésztett. Enni is adott nekik bőven. Egyszer azortban megfeledkezett ró­luk. A bolhák egy darabig éheztek, aztán megharagudtak a gazdájukra, és jól megcsip­kedték. Erre a gazda is meg- diihödött. Fogta a kaszát és mind lekaszálta őket. Az el­pusztult bolhák a földön ma­radtak, helyüket sziksó lepte be. A sóval tarkított füves térségnek így lett később Bal- hás-puszta a neve. Az egyik dűlő elején domb­szerű emelkedés található. A hagyomány szerint valamikor régen ott. a domb alatt, a be­tyárok építettek maguknak több kijárató föld a’atti istál­lót. Ha üldözték őket, oda me­nekültek. Váltott lovakkal on­nan iramodtak tovább. A pandúrok sosem tudták elfog­ni őket. Erről a halomról kapta a dűlő a Fekete halom nevet. A Tatárhányásdűlő nevé­ben a környéken is pusztító tatárok emlékét őrzi. Homok­buckáit a tatárok hordták össze, amikor éppen i'tt tele­pedtek le, és az összehordott dombokra építették vezéreik sátrait. A Kospartdűlő helyén ré­gen birkanyáj legelészett. Egyszer egy forró nyáron mind kevesebb lett a fű, ki­száradtak a tócsák, nádasok. Éheztek a birkák, kosok, bá­rányok. Hiába hajtották föl őket a pásztorok még a tilos­nak kikiáltott partra is, ott sem találtak ennivalót. Mikor már jártányi erejük is alig volt az állatoknak, egy haj­nalon arra ébredtek az embe­rek, hogy magas, zöld fű bo­rítja a partot és valóságos aranypénzek csillognak a fű­szálak között. Az egész nyáj nekilódult! Rohantak a bir­kák, bárányok, hogy lelegeljék a füvet, a pásztorok pedig, hogy összegyűjtögessék az ara­nyat! De olyan sokan voltak, hogy letaposták a füvet, az­tán egymást! Végül a kosok összeverekedtek, és ők is el­pusztultak. — Arany helyett sokáig lehetett állatcsontokat találni a Kospartdűlőben. Szellemek tanyája A Mikelakadülö egyik dom­bocskáját a törökök rakták magasra, hogy alatta ássák el az egyik pasa kincseit. Csak sok-sok év múlva jöttek visz- sza néhányan, és kezdték ke­resni Mike lakát, a kincseket rejtő halmot. Mindenkitől kér­dezgették: — Hol van? — A kincseket a föld őrzi, a Mi­kel aka nevét pedig egy dűlő kint a határban. A Táborhegydűlő régen a szellemek tanyája volt, még­hozzá a haragos szellemeké! Egyszer az egyik szellem dü­hében szélvihart támasztott, s az dombokba hordta a homo­kot. Igazán alkalmassá vált a hely táborozásra. De erre csak sokkal később, 1849-ben került sor. Innét nézte Perczel Mór tábornok seregével, hogyan vívja Damjanich a szolnoki csatát. Figyelte, mikor kell neki beavatkoznia. De erre nem volt szükség. Győztek nélkülük is. Perczel Mór se­rege elvonult, a helyet azon­ban még ma is Táborhegy­nek nevezik. Az abonyi Kossuth tér is­meri Kossuth Lajost. Hallotta Kossuth hangját, látta, hogyan vált az emberek szívében lánggá a harcba hívó szó, s nyomában hogyan indult el száz férfi, megvédeni a ha­zát, a nemzetet és a szabad­ságot. Bicskáztak miatta Végül hadd zárja egy vi­dám történet a sort. Ez már akkor esett meg, amikor Ma­gyarországon kezdett kimenni a divatból a fehér színű, ma­gyar szarvasmarha. A vásáro­kon pedig nagy pénzért cse­rélt gazdát az új fajta, a sváj­ci tarka. El is érkezett rövi­desen az újszászi vásár ideje! Hajtották a gazdák tehenei­ket a szomszéd faluba! Csak egy ember nézegette búsan az istállójában maradt fehér bor­ját: — Ez bizony már nem sokat éri Ekkor egy ötlete támadt, és már festette is barnavö­rös tarkára az állatot. Aztán vitte gyorsan a vásárra. Szép volt a borjú nagyon! El is kelt volna jó áron, ha hir­telen nagy eső nem kereke­dik, és le nem mossa róla a festéket. Ott állt szegény ál­lat hófehéren. Azóta hívják az abonyiakat tarkaborjús abonyiaknak. Valamikor ezért a csúfolódásért nagyon hara­gudtak a helybeliek, még bicskáztak is miatta. Gondo­lom, az idő múlása elvitte a haragot, és megszépíti ezt a történetet is. Fehér Jánosné tanárnő Abony Petőfi Csarnok Pályakezdő sztárok A szabadfoglalkozású elő­adóművészek KISZ-bizottsága egész napos fesztivált rendez május 29-én a Petőfi Csar­nokban. Legalább hatvan pro­dukciót láthat a közönség a folklór, a pop műfajoktól az avantgárdig, minden kategó­riában. A bizottság célja, hogy a maguknak már közis­mert nevet szerzett művészek mellett a pályakezdő tehetsé­gek is nyilvánosságot kapja­nak. Valamennyi hivatásos fellé­pő felajánlotta tiszteletdíját az ügy javára, s a rendezők börze jelleggel teszik lehető­vé, hogy a különféle intéz­mények képviselői megfigyel­hessék, szereplésre hívhassák a bemutatkozó ifjú tehetsége­ket. Cegléden Hétfői muzsika Hazai szemlének is tekint­hető a ceglédi Erkel Ferenc Állami Zeneiskola igazgatósa ga május 23-i hangversenye, amely este hat órakor kezdő­dik. Műsorukban fellép az intézmény vonószenekara, Dá­vid Sándor szaktanácsadó, a fuvolaegyüttes Zalavölgyi Ce­cília tanárnő vezetésével. Mű sorukon többek között Bar­tók, Decsényi, Farkas Ferenc, Corette, Bach, Devienne, Beethoven és Szokolay Sán­dor művei szerepelnek. Heti eilmtegyzet Smaragderdő Körösi tavasz Naiv művészek A nép között élő, szokásait ismerő, azt maga is követő ember a naiv művészek leg­többje. Romlatlan tisztaságú egyszerűség, tündéri derű jel­lemzi műveik más eszközök­kel ki nem váltható szépsé­gét. Ezek látványában gyö­nyörködhetnek azok, akik Nagykőrösön megtekintik a tegnap megnyílt kiállítást. Az Arany János Művelődési Ház­ban a Magyar Naiv Művészek Múzeuma anyagából váloga­tott alkotások június 12-ig — hétfő kivételével — naponta 10—18 óra között láthatók. V-FIGYELŐ' Régi vita a színházi világban, hogy illik-e ló a színpadra, ^bba a mestersé­ges környezetbe tehát, amely csupa léc, festett vászon, s ahol a színészek szintén nem egészen természetes módon beszélnek, viselkednek, hiszen betanult szövegük ugyancsak csupa általánosítás. Olykor­olykor mégis fölvezetnek a kulisszák közé egy-egy négy­lábút — legutóbb például Szolnokon, a III. Richárd elő­adásán. Mindez azért kívánkozott papírra, mert ha a lóval, ez­zel az igazán mutatós állat­tal ennyi a gond, akkor mit szóljon, azaz hogyan visel­kedjen a tehén. Tűrje-e, hogy játékra bírják, elviselje-e, ha valamely rendező véle akarja még mulatságosabbá tenni az éppen kiosztott jelenetet. Per­sze hogy eltűri — különösen akkor, ha jól beabrakoltat- ják —. s dehogyis vesződik közben azon, hogy ugyan kell-e ő oda a jelmezesek vi­lágába, avagy sem, A Zenés tv-színház leg­utóbbi darabjában, Lehár Fe­rencnek az Alpesi történet cí­mű csacskaságában például egészen tisztességesen visel­kedett az a boci. Bőgött, ha kellett, és barátsággal len­gette a farkát, ha a két sze­replő valamelyike szívesen közeledett felé. Vele nem is volt baj: két­ségkívül bizarr jelenetét a né­ző érdekesnek tarthatta, el­fogadhatta. Annál kevésbé lehetett az előfizetők ínyére az a dirigá­lás, amelyet Tímár Béla, ez a színészből rendezővé tanult debütáns amúgy általában el­követett ebben a most emle­getett negyven percben. Ö ugyanis egyrészt a legeleve­nebb tehenet szerepeltette eb­ben a méltán elfeledett — a hazai színpadokra talán csak egyetlenegyszer eljutott — zenés kabarédarabban, más­részt viszont papírlepkéket, miegyebeket fotóztatott az­zal a bumfordi Rosentockkal, harmadrészt meg egy olyan vásárian csiricsáré előadás­módot engedélyezett színé­szeinek, amely bizony a diák­színjátszók Ki mit tud?-selej- tezőin is fejcsóválásban ré­szesült volna. Mindez együtt sok volt a jóból. Ennyit és ennyi felől markolni még manapság sem illik — különösen nem akkor, ha, mint tudjuk, az említett dirigensnek ez volt a legelső televíziós rendezése. , U ancsak először láthat­tuk Malek Andreát — ő volt a hegyi tanya üdvöskéje — és Kerekes Józsefet,' a már em­lített papírlepkék lelkes fotó­sát alakító fiatalembert. Szó ami szó, jobb alkalom is ki­juthatott volna nekik, hogy a nagyérdemű kegyeibe férkőz­zenek. Ez a mostani feladatuk ugyanis éppen nem a brillíro- zásra, hanem ellenkezőleg, a leghagyományosabb ripizésre, tehát az édelgés eltúlzására, a zömök testi alkattal való ön- parodizálásra csábította őket. Nem tudni, hogyan alakul majd később pályájuk, min­denesetre szerencsésebb star­tot is vehettek volna. PlUSZ. Hát ezt is megérhet­tük: akárcsak valahol mesz- sze napnyugaton, immár mi- nélunk is megáll a filmvetí­tés, és két lelkizés avagy két puszi között fölvillan egy-egy reklám, fizetett hirdetés. Mindezt az igen szép emb­lémával ellátott Plusznak kö­szönhetjük, vagyis annak a kereskedelmi jellegű televíziós adásnak, amely most keddtől követelte ki magának a he­lyet. Kétségkívül szokatlan ez a még nem is oly régen lepocs­kondiázott, errefelé elképzel­hetetlennek tartott módi, de hát a pénz az pénz, ezt az újítást is tudomásul kell ven­nünk. Különösen akkor ör­vendezhetünk majd az MTV- plusz jelentkezéseinek, ha a benne feltűnő reklámok is olyan ízlésesek lesznek, mint maga az imént dicsért jel­vény. Az ugyanis tényleg re­mek! Akácz László Jelenet a Smaragderdő című filmből Rudyard Kipling már 1894- ben megírta A dzsungel köny­vében a vadak között felne­velkedő Maugli történetét. Az alapsztori azóta számtalan variációban jelent meg köny­vekben, majd a filmvásznon is (ahol természetesen A dzsungel könyve is helyet ka­pott). Most itt egy újabb va­riáció, noha John Boorman amerikai rendező filmjének hőse. Tommy, nem erdei va­dak, hanem erdei indiánok közé kerül, s nem Indiában, hanem valahol a brazíliai esőerdők övezetében, az Ama­zonas folyam mentén. A Smaragderdő (a cím a fantasztikus őserdei világ szí­nére utal) lehetne akár nagy film is. Végtére is arról van benne szó, hogy a civilizáció és az emberi kapzsiság na­ponta tíz- és tízezer hektáro­kat pusztít el a föld eme pó­tolhatatlan tüdejéből, s az esőerdők pusztulása egy sor más, jóvátehetetlen pusztu­lást is előidéz. Arról is szó van, hogy az ökológiai egyen­súly megbontásán tűi, e vi­dékeken sorra teszik tönkre az őshonos, gyakorlatilag a kőkorszak kultúráját és civi­lizációját őrző indián törzse­ket. Ez éppúgy jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan, mint a természet rendjének felforga­tása. Olyan témapár ez, amely­ből földünk egyre jobban el­hatalmasodó civilizációs be­tegségei ellen fellépő, fontos és nemes alkotás születhetett volna. Nem született. Boormant a nálunk vetített korábbi filmjei — a fantasz­tikumba hajló, izgalmas és hatásos Excalibur s az ironi­kus, a lecsúszott olasz arisz­tokráciát kifigurázó Az utolsó Leó —• igényes, jó rendezőnek mutatták. Ez a filmje azon­ban egész más Boormant mu­tat. Itt a titokzatos indiánok által ki tudja, miért elrabolt kisfiú esete sajnos a legis­mertebb hollywoodi normák szerint bonyolódik. Tommy- ból az őserdőben Tömmé, a szőke indián lesz, törzsének bátor harcosa, aki úgy él, mint befogadói, átesik minden szer­tartáson, férfivá avatódik,^ asz- szonyt választ (vagy az őt), s aztán egy véletlen találkozás révén rábukkan az apjára (vagy az őrá), és ettől kezdve vállvetve harcolnak a törzs igazáért, az elrabolt lányok kiszabadításáért, az őserdő ki­irtásának megállításáért, a szabad indián törzsek szabad­ságának megőrzéséért. Ebből persze még nem de­rül ki, miért nem jó ez a film. Nos, arról van szó, hogy a történetet Boorman az „ahogy Móricka elképzeli** elv szerint mondja el. Azaz: ahogy az amerikai mozinézö szerint egy ilyen fiú a dzsungelben él, ahogy a törzs élete zajlik, ahogy a rítusok megtörtén­nek, ahogy a forrásokban, zu- hatagokban, a paradicsomi boldogságban és szűzies mez­telenségben élő indián lányok és fiúk fürdőnek, ahogy a go­nosz fehér ember beletapos ebbe a szűzi tisztaságba, stb. stb. Érzelgős és az idegenfor­galmi látványosságszervezők rutinja szerinti sztori alakul ki az eredetileg nagyon iz­galmas ötletből. S ami még rosszabb: a forgatás során a filmesek teljesen tönkretették egy valóban érintetlen törzs életét. A film érdekei szerinti hazug, áletnikumot bemutató játékokra késztették őket. A szereplésért kiutalt dollárok­kal elhintették köztük az anyagiasság szellemét. Egy­szóval : Boorman és stábja pontosan úgy viselkedett, mint azok a fehérek, akik ellen Tömmé és társai fellázadnak Sajátos kör ez. S hogy így volt, arra egy kiváló indián- kutató, a magyar Boglár La­jos a tanú. aki épp ezen a vidéken dolgozott, s látta, ta­pasztalta, mit rombolt a fil­mes csapat. Az így okozott kár felért az őserdőirtással. A szomorú az, hogy ugyan­akkor a film roppant jól meg­oldott. már ami a szakmai megoldásokat illeti. Kiválóan felépítettek a jelenetek, na­gyon jó a fényképezés, cso­dásak a tájak, van feszült­ség is, és bár a főszereplő fiú a rendező gyermeke, színész­ként is elfogadható. Zeneszalon Kevesen tudják, hogy In­dia a vijág legnagyobb film­gyártó nemzete. Összesen mintegy évi kilencszáz (!) film készül a különböző stú­diókban. Ami ezekből külföld­re kerül, az természetesen csak egy igen kicsiny töredék. S ezekből is nagyon kevés jut el hozzánk. Pedig az indiai film- művészetben számos kiváló művész működik, s a legjobb filmek nemzetközi érdeklő­désre tarthatnak számot, mert egyáltalán nem csak a helyi, indiai néző számára érdeke­sek. Ilyen érdeklődésre számot tartó film a Zeneszalon is. Rendezője, Satyajit Ray olyas­miről beszél, amihez hasonlót az európai néző talán a Lam- pedusa-regény, A párduc Vis- conti-iéle filmváltozatában is­merhetett meg: egy nagy múl­tú, nagy kultúrájú, gazdag arisztrokrata történelmi réteg lassú és szomorú pusztulásá­ról. A film hős^, az elszegé­nyedő földbirtokos, elfolyó vagyona utolsó darabkáival is nemes szenvedélyének, a ze­nének hódol, s a filmet végig­kíséri az elmúlásnak ez a fi­nom, artisztikus, művészi ze­neimádata, az indiai zene sa­játos előadóművészeinek pro­dukciója. A filmet a stúdió­mozi hálózatban vetítik. • • Ötvenhárom hideg nyara Mintha a híres Abuladze- film, a Vezeklés párdarabja lenne ez a szovjet alkotás. Alekszandr Proskin rendező munkája. Itt is a sztálini — pontosabban: a Sztálin halála utáni — időszakról van szó, arról a nyárról, amikor Beri- ja szabadon engedtette a tá­borok foglyainak jelentős ré­szét, — főleg köztörvényes bű­nösöket, akik aztán valóságos rémuralmat teremtettek egyes vidéki körzetekben. Jóformán semmit nem tudtunk erről a cinikus lépésről és következ­ményeiről. Proskin filmjéből a dokumentum hitelével és a művész hitvallásával szól a feltárás, az igazság megismer­tetésének vágy lakács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents