Pest Megyei Hírlap, 1988. május (32. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
1988. MÁJUS 14., SZOMBAT Sárándi József: A megszólalásig Jó az, amiben föloldódhatom. Zodiákus jegy: Halak Elmúltam négyesztendős, és nem tudtam beszélni. Értettem pedig a környezetemben hallott szavakat, mondatokat, nevelőszüleim gondterhelt s szégyennel árnyékolt tanakodását állampotomról. Mi lesz a gyerekkel, ha néma marad? Hát ez az — válaszolt apám anyámnak —, mert a többi, a vele egykorú Győri Kálmán és Balogh Laci már régen mondja a magáét. Szólni akartam, de a torkomban növekvő gombóc útját állta a tüdőből kiáramló levegőnek. A sikertelen kísérlettől sírhatnékom támadt, és én is kételkedni kezdtem Dezsényi doktor jóslatában. Nyugodjon meg, Pappné asszony, nem kell a fiát kórházba vinni, fog ő magától is beszélni, jobban, mint akinek felvágták a nyelvét. De mintha félne valamitől a gyerek... mintha valaki nagyon ráijesztett volna... Vajon ki és mivel, doktor úr?! — hiszen mi nem szoktuk Józsikát ijesztgetni — mondta anyám mentegetőzve. Annak kéne mielőbb kiderülnie — jegyezte meg búcsúzóul községi orvosunk a zödkeresztes egészségház ajtajában. Életem fordulata ezerkilencszáz- negyvenkilenc kora nyarán, egy biciklikirándulás alkalmával következett be. Anyám öccse, Sándor bácsi látogatóba hívott minket, kisújszállási tanyájukra. Volt házuk Kisújon is, de a téli hónapokat leszámítva, családjával egész esztendőben a tanyán lakott. Sok jószágot tartottak, és művelték a tanyához tartozó jókora földet, kaszálót. Szükség volt a dolgos utódokra, ezért Lidia néni sűrű egymásutánban két fiút és négy leányt hozott világra. Milcsi (Emilia) .volt közöttük a legfiatalabb. Ugyanazon évben és a Halak jegyében születtünk, de nekem e közös vonás ellenére sem akaródfött' látogatóba. menni hozzájuk. Anyám hasztalan bátorított, hogy apám velem lesz, vigyáz rám, Sándor bácsiék nem bántanak, csupán látni szeretnének, nincs tehát kitől-mitől félnem Én bizony féltem az úttól, az úton esetleg ránk támadó zsiványoktól, és idegenkedtem az addig csak hallomásból ismert rokonoktól is. Ráadásul anyám, aki bába volt, nem jöhetett velünk: el kellett látni a várandós és gyermekágyas asszonyokat. Teljes mivoltommal tiltakoztam az utazás ellen. Apám szinte vesztett helyzetből fordított, amikor szóba hozta a legkisebb Simon-lányt, Milcsit. Tudod, milyen helyes? — kérdezte huncut mosollyal. Neked is tetszeni fog, és biztosan jó pajtások lesztek — tette hozzá megingásom látva. Ilyeténképp zárta le a „vitát”. Anyám, ezalatt spárgával a házfalhoz támasztott férfikerékpár csomagtartójára kötözte az útravalót. Élelmet pakolt, és időváltozásra is gondolva, a csuklyás, fehér angóra- mackómat Már magasan járt pályáján a nap, amikor Ides lefejtette nyakából ölelő karomat, s indulhattunk. A Karcag felé vezető kövesutat vastag törzsű szederfák szegélyezték. Miközben apám a pedált nyomta, én biciklivázra szerelt ülésemből fürkésztem a színesedő szederszemeket, s a zizergő sürgönydróton önfeledten csevegő fecskéket. Falunkból kiérve előbb a bikaházat hagytuk magunk mögött, aztán a karámmal körülkerített csikószínt. A közeledtün- ket észlelő verebek kelletlenül, dühös csiripeléssel rebbentek föl a porban heverő lócitromok mellől. Áthaladtunk az árteret is hullámokkal . borító Hortobágy hídján, s a folyó Szolnok megyei oldalán épült gáton gurultunk tovább. Déltájban érkeztünk a titokzatos szivattyútelephez. Árvízi éjszakákon állítólag viliódzó fényjeleket kibocsátó, magas kéménye miatt nevezték villogóriak. Az építmény távolról, de közelről is elhagyatott, pici erőmű benyomását keitette. Tulajdonképpen az is volt, hiszen hóo’vadás és rendkívüli esőzés alkalmával a telep szivattyúi emelték át a környék belvizeit ösz- szcgyű.jtő Hamvasi-csatorna fölöslegét a Hortobágyba. Szárazság idején viszont a folyóból nyomattak öntözővizet a kanálisba. A csatorna, melyen nekünk is át kellett volna kelnünk, alacsony vízszint esetén sem volt veszélytelen. Ha úszni tudó meglett ember az aljára le mert Halak állni, kinyújtott karjának ujjhegye pipiskedve sem bukkant szabad levegőre. A nagy kanális az év minden szakában, különösen nyáron szedte áldozatait. Vize a folytonos áramlástól hideg volt, és hirtelen mélyült, egy-két lépés után elnyelte a fölhevült testet. A kapások, aratók, cséplőmunkások közül sokan .görcsöt kaptak,-S az úszi nem tudók életükkel fizettek elővigyázatlanságukért Utoljára Csapó Miháft hulláját fogták ki a karcagi gátőrök. A munkából fáradtan hazaigyekvő Cs. M- nek nem volt türelme a villogótól távol eső cölöphídig gyalogolni. Levetkőzött, és nadrágszíjjal összefogott ruháit feje fölé tartva próbált átlábolni. A faluban az a hír járta, hogy ijedtében kapott szívgörcsöt, amikor elvesztette talpa alól a talajt. Temetése után a bucsai vénasszonyok hátborzongatónál hátborzongatóbb történeteket szőttek és terjesztettek Cs. M. halála körülményeiről. Az egyik változat szerint békaember ragadta magával a szerencsétlent. A rémkép annyira hatalmába kerített, hogy mire a cölöp- hídhoz érkeztünk, lelki szemeim előtt megjelentek az örvénylő vízből ránk leső alattomos békaemberek. Apám megállt a kerékpárral, s míg bal kezével a gép kormányát fogta, jobbjával átnyalábolt, és óvatosan földre csúsztatott. Mélyet slukkolt a párás levegőből, aztán biciklijét rám bízva, leereszkedett a meredek töltésoldalon, hogy közelről vehesse szemügyre a hídnak nevezett alkalmatosságot. Készítői a csa- torhamederből alig kiemelkedő fenyőoszlopokra fél méternél nem szélesebb pallókat fektettek, s a „hídelemeket" ácskapoccsal eszkábálták össze. A fő-fő hídverőnek eszébe juthatott, hogy a sima felület csúszós, kitámaszkodási pont szükséges a lábnak, ezért negyvencentinként keresztléceket szögeztetett a vastag fosznideszkákhoz. Korlátot viszont nem csináltak: ha az utazó ne adj’ isten megbotlik, kapaszkodó híján óhatatlanul vízbe pottyan ... A látottakból apám fölismerte a helyzet szülte veszélyt. Felém tekintett, s bár úszni nem tudott, elindult a két partot összekapcsoló „műtárgyon”. Lassan, lábával tapogatózva haladt. Magában talán szitkozódott is a lécek és cipője merev börtalpa miatt. A kanális közepe táján aprókat reccsenve hajlott alatta a palló. A túloldalon kicsit nézelődött, intett nekem, majd óvatosan visszasétált. Fölkapaszkodott a töltésre, fogta biciklijét, és közölte, hogy a kerékpár után én következem. Valóban át akart vinni, pedig a bicajjal sem volt könnyű dolga. Keresztben tartotta maga előtt, és azzal egyensúlyozott a homorító deszkán. A tákolmány rémisztő hangokat hallatott, s bár nagyon kívántam, hogy apám nélkül leszakadjon, a . helyén maradt. Felhőfoszlányok szélednek az égen, s szándékában eltökélten jött felém apám. Szilárdsága láttán futásnak eredtem. Állj meg, az anyád teremtésit! — kiáltotta, s mert nem álltam meg, néhány méter után nyakon csípett. Hiába ellenkeztem, fölkapott, és hóna alá szorítva vitt az átjáróhoz. Már indulni készült, mikor vonag- lásomtól megtántorodott, s a foszni- ról épp hogy csak vissza tudott lépni. Az istenfáját! Bele is eshettünk volna — mormogta halkan. Zavarodottságát kihasználva menekülni próbáltam megint. Újra elkapott, s' a -nadrágjából előrántott fehér zsebkendővel nagy nehezen bekötötte a ’Szemem, Ha lett volna mivel, bizonyára egészen gúzsba köt, hogy átkelés közben ne tudjak okvetetlen- kedni. A zsebkendőtől is eléggé megvadultam, pláne mikor észrevettem, hogy ismét a lélekvesztőn ácso- rog. Kétségbeesetten kapálództam, de ő kezem-lábam lefogta, s ezúttal a pallón ülve, fenéken araszolva kísérelte meg a hajmeresztő mutatványt. Szemfedőm félrecsúszott, és apám öléből megpillantottam a közvetlen alattunk sustorgó félelmetes őselemet. A piszkosan kavargó vízben felém iramlott a békaember, ki álmomban egyszer mélybe rántott Halakkal úsztam versenyt, de levegő helyett nyál került légcsövembe, és fuldoklás közben, krágokva fölébredtem. Most nem lógsz meg! — vartyog- ta a szörny utánam nyúlva. Érintésétől áramütésszerű iszony futott át rajtam. Rángtam, nyüszítettem, mígnem sikerült kiöklendeznem a torkomban fölgyülemlett, undoksággal teli csomót. A csomó után szavak, a szavaim következtek. Tornay Mari: rekviem csodáért egy májusfát siratok, ég-örvénylő kondcnzcsík-sörényű fa csattogó örömét rekviem elszállt léggömbökért ha erre majd csak a madár jár és néha szigorú szomorú szemmel te hát téged is clsiratlak mint ezt az avarát zörgető tölgyet csiganyomot körös rigófüttyöt akácfelhőt csalánlevelet poros esők üvegszálait tudod-e lepkék pelyhezését karomon a domb puha billenősét hogy mezítláb eléd futottam májusfák krepp szalagjai elfakulnak a szombatokat beszövi a szél rekviem csodáért Györke Zoltán: Nem 'ágy lengett vádlóimnak igen a Várostól elszakadtam hol falként körcm nőttek a nappalok kivetettek fészkükből az esték tutajként billent a föld alattam éjszakáimat is megtervezték szemetekben legyek bár szakadár hűtlen lenni lehet hazához nőhöz s én hazajöttem kezet nyújtottak a fák zöld robbanással várt a határ szomjú számhoz kanyargót! a patak A hars szürke kórusból kilógtam hangom nem úgy lengett mint a pálca hajladozott a karmcstcrkézbcn szátokra fagy a kongó egyszólam kántor után dalolni nem érdem cn az égi villámpálcát lesem s a záporok porzását a kövön ritmusukra születik a dalom s fecskék villanydrótokra kottázott csőutáni énekét dúdolom Bchajló gallyak cimbalomütől pattognak a feszült hullámokon. S a két part közt mintha valamely ősi dallam lengne, elkísér az úton. Hol hősök lelke bolyong a tájon; lépnék — s csontjukba botlik a lábam. Itt ástad földbe magad, hogy fájjon, Apám, e hol-volt, — hol-nem-volt hazában. Előd László f írás szánét Ne félj, csak átmeneti, mint ez a hidegfront s a múlt nyári aszály; vagy ez a kabát, ahogy a szél lengeti ősz és tél között Ne féld az ideiglenest, csak csend két kiáltás között; eltűnt tárgyak hiánya; s amíg a kéz keresni rest, zúgolódik a lélek Várni már nem kell túl sokat: most már hosszú béke lesz! és új vereségeinkre itt a cáfolat: mint felkiáltójel, ez a vers! Rátkai János: Sokat gondolok reájuk Miért megyek cl — kérdik többen Mind ki csak emberként érez Kérdi és ez Több mint a jutalom És lelket önt belém Kísér utamon Sokat gondolok reájuk Néha titkon körbejárom Azt az álom helyet, ahol Önök Emberszámba vettek Mindent köszönök Itt vettek csak emberszámba Kérdeztek, szemembe néztek Nem volt érdek Sok szép emlék súlya Nehezül szívemre S jár vissza újra Sokat gondolok reájuk A szívem szakad szinte meg Hogy intenek Most is emlékezem Hogy kérik maradjak Hogy fogják kezem De mint mindig önfejűén Mentem saját fejem után Setcsután S hogy mindennek vége Most döbbentem csak rá De hát megérte? Most úgy érzem mint aki el Hazáját hagyta hűtlenül És lcgbelül Honvágyféle gyötör És a visszatérés Álomszép gyönyör Sokat gondolok reájuk Néha titkon körbejárom Azt az álom helyet, ahol Önök Emberszámba vetlek Mindent köszönök Akvárium Durkó Gábor rajzai
