Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-27 / 99. szám

1988. ÁPRILIS 27., SZERDA %?£Man 5 Népdalverseny — tanulságokkal A közönség ide-oda vándorolt Hogy i a magyar népzene ügye ilyen sok diákot mozgat meg Pest megyében, az még a szervező szakemberek, peda­gógusok számára is meglepe­tést jelentett. Szentendrén, a Pest Megyei Művelődési Köz­pont és Könyvtár négyszáz személyes színháztermében legalább ötszázan szorongtak a hét végén. Szólisták és csoportok Tizenhárom vonzáskörzetből — a központokon kívül — ösz- szesen húsz településről har­mincegy szólista és huszonnégy csoport lépett föl a megyei népdalénekesi versenyen. Váctól Nagykőrösig és Érd­től Nagykátáig terjedő terüle­tekről érkeztek a szereplők és az érdeklődők. Minden bi­zonnyal közrejátszott ebben, hogy kiváló voLt a KISZ Pest Megyei Bizottsága, a megyei úttörőelnökség és az ének-ze­ne tanárok együttműködése. (Amit Bárdos István megyei úttörőelnök; dr. Szécsy Lász­ióné, a megyei úttörőszövetség kulturális szakbizottságának vezetője; Beregnyei József né, Szentendre és vonzáskörzete úttörőszövetségének elnöke és Monoki Lászlóné megyei szak- felügyelő jelenléte és tevőle­ges részvétele is bizonyított.) Igaz ugyan, hogy egy kis hiba csúszott a szervezésbe, mert többen csak az eseményt megelőző napon küldték el Szentendrére nevezési lapjai­kat. Akkor derült ki, hogy a nagy létszám miatt külön kell választani a fellépő szólistákat és a csoportokat. Ez utóbbiak jól jártak, ám az egyéni ver­senyzők a gyermekkönyvtár olvasótermébe szorultak, s az itteni hallgatóság nemigen ju­tott ülőalkalmatossághoz. Akik mindkét helyen tapasztalato­kat szerettek volna gyűjteni a produkciókról, azok ide-oda vándoroltak. Ez ugyan nem volt túl nagy fáradság, de így csupán ízelítőt kaphattak s nem általános képet. Fedémesi summás A másodízben megrendezett népdalverseny ezen kívül is szolgált többféle tanulsággal. A résztvevők területi elődön­tőkön már bizonyítottak; ide a legszínvonalasabbnak ítélt szereplők kerültek. A követel­ményekről mindössze annyit szeretnék megjegyezni, hogy elég magasak voltak. Kötelező anyagként fedémesi summás-, dunántúli és szatmári dalokat kellett megtanulni — mégpe­dig összesen tizenhármat. Eze­ket Lázár Katalin, a Magyar Szellemi központjaink Forrás és nyilvánosság Néhány esztendeje még több könyvet vásárolhattunk, mert olcsóbban jutottunk értékes, esztétikus formában megjelent művekhez. Ez idő alatt kicsit el is szoktunk a könyvtárak­tól, ahol újabban ismét több a kölcsönző. Az emberek egy része azon­ban nem csak ezért járt a közkönyvtárakba, hanem tájé­kozódni is. Mert ahogy mon­dani szoktuk, minden telepü­lésnek itt a tulajdonképpeni szellemi központja, más szó­val a dolgozószobája. Bárcsak ne koptattuk volna közhellyé a megállapítást! Mert ennek a szerepnek manapság egyre több helyen elégtelen a felté­tele. A kép persze változatos, mert másutt meg — igazodva a kor követelményeihez — a szerény lehetőségek közepette is törekszenek a tájékozódás és tájékoztatás eddigieknél is szélesebb körének kialakításá­ra. Oly módon • is, ami már túlmutat a hagyományos funk­ciókon, s érinti — még az ész­szerű határokon belül marad­va — a helytörténeti gyűjte­mények, a levéltárak funk­cióját. Jogosan teszik, hiszen miért ne ismerhetné meg egy kis falu lakossága — más in­tézmény híján — ebben a szellemi központban ősei tör­ténetét, vagy akár régi fut­ballcsapatainak a falakon lát­hatóvá tett tablóit. Az irányzat képviselőinek az a céljuk, hogy az általános ismereteken túl a helyi tájé­koztatás témakörének a könyv­tárak legyenek a központjai. Bár tudunk ilyen kezdeménye­zésekről Budapesten és a me­gyében, többek között Duna­keszin is, mégsem árt említést tenni arról az érdeklődésün­ket felkeltő előadásról, ame­lyet a Zala megyei könyvtár igazgatóhelyettese tartott nemrég Budaörsön, Pest me­gyei kollégáinak. Zalaegerszegen harminc in­tézménnyel állapodtak meg rendszeres adatszolgáltatásban, s a könyvtár legforgalmasabb helyén alakították ki a tájé­koztató övezetet. A látogatók itt elolvashatják a városi ta­nács határozatait, különböző osztályainak dokumentumait, megtudhatják, hogyan lehet bejutni a szociális otthonba, hol keresnek alkalmazottakat, elolvashatják a Vöröskereszt kiadványait, kézbe vehetnek számtalan, eddig hozzáférhe­tetlen közérdekű tájékoztatót. Olyan kezdet ez, amely iránt az igazgatóhelyettes szerint még nem túl nagy az érdeklő­dés, de kiindulópontja lehet a korszerű alaptájékoztatásnak. lemre méltó igyekezet ellenére is messze vagyunk. Sok bib­liotékában, különösen a falu­si könyvtárakban okoz nehéz­séget manapság az alapfunk­ciók teljesítése, mert gond az állománygyarapítás, mert drá­gulnak a könyvek. Nem nő, vagy éppen csökken a támo­gatás. A mélyebben érdeklő­dők a legkisebb falvakban is szívesen vennék kézbe azokat a folyóiratokat, amelyeket csökkenő életszínvonalunk miatt ma már nem tudnak egyénileg megrendelni. A klubövezet helyén — ahol tár­sas összejövetelekre, intellek­tuális töltésű beszélgetésekre lehetne sort keríteni — újab­ban a helyben olvasható lexi­kon- és kézikönyvállomány ta­lálható, amely azonban hiá­nyos, szakszerűtlen. Az új ki­adványok pedig késve, vagy sohasem kerülnek a polcokra. Kovács T. István Tudományos Akadémia népze­nekutató csoportjának tudo­mányos munkatársa gyűjtötte, ö volt kolléganője, Kovalcsik Katalin mellett az egyik zsűri elnöke. (Kedves színfoltja volt a rendezvénynek, hogy kiállt a színpadra és előadott néhá­nyat ebből a csokorból.) Nem volt könnyű a dolguk. Nemcsak az erős mezőny mi­att, hanem mert a 7 évestől 17 évesig terjedt az énekesek életkora. így tehát akadtak csoportok — kisdobosok —, akik gyerekjátékokat mutattak be, ugyanakkor szakmai tu­dásról, hozzáértésről tanúságot tevő középiskolások is. A bírálók az énektechnikát illetően nem tettek különbsé­get. Tehát az archaikus into­nációkat nem részesítették előnyben a hagyományos tech­nikával szemben. Ezt azért éreztem helyes lépésnek, mert a pályázati kiírásban sem ke­rült szóba feltételként. Szá­mított viszont az értékelésnél a dalválasztás, az összeállítás. A népi gyermekjátékok eseté­ben pedig az: mennyire tud­tak meggyőzni a kisdiákok ar­ról, hogy ők igazán játszanak. Folytatni kell! A csoportos kategóriában öt, a szólóéneklésben hat arany minősítést adott ki a zsűri: a budaörsi 1. számú általános iskola, a gödöllői kisdobosok, a tápiószentmártoni, a nagy­kőrösi általános iskola, s a pi- lisszentkeresztiek szlovák cso­portjának; illetve: Pánczél Csaba dunakeszi negyedikes­nek. Marczi Anna törökbálinti negyedikesnek, Pintér Gyöngyi ráckevei harmadikos gimnazis­tának, Palya Beáta bagi ne­gyedikesnek, Hermann Szilvia vérségi harmadikosnak, Szótér Tímea gyömrői hetedikesnek. A megyei népdalverseny gondolata Gödöllőn született — se város volt az első há­zigazdája. A másodikra Szent­endrén került sor. Meglehet, hogy a következőt egy har­madik település rendezi meg. Szerencsésebbnek tartanám azonban, ha egyetlen helyhez — akár éppen Szentendréhez — kötődne ez a találkozó. Nemcsak azért, mert itt a PMKK, hanem, mert már sze­reztek annyi tapasztalatot, amennyi a zökkenőmentesebb lebonyolításhoz szükséges. Bárhogy is döntenek, egy biztos: a sort mindenképpen folytatni kell! Vennes Aranka K IÁLLÍTÓTERMEKBŐL Hatvan év — hatvan festmény Április 11-én volt hatvan esztendős Tamási János, Vá­cott élő és alkotó festőmű­vész. aki ebből az alkalomból hatvan festményt adományo­zott szülőfalujának, Bátaszék- nek. Az ünnepségen átadták neki a Bátaszékért elnevezésű emlékérmet, s ezzel vissza­érkezett szűkebb pátriájához. Katonatiszt volt, festő lett. 1964 óta él Vácon, ahol taní­tott. képzőművészeti szakkört vezetett. 1974-től azonban csak a festészetnek él. Hazánk tájai A „fényes szellők” nemze­dékének tagja, hite ma is tö­retlen a közösség szolgálatá­ban. Erről tanúskodik sok­száz festménye — több mint harminc önálló — budapesti, szentendrei, váci, balatonke­nesei, zalaapáti, dunakeszi, ve­rőcemarosi, szekszárdi, aszó­di, szentesi, sombereki, vác- hartyáni kiállítása is. Alkotásai emlékképek. Nem a járulékost, hanem a lénye­get ragadják meg, nem a fel­színen járnak, hanem az élet színes törvényeit értelmezik. A Bátaszéknek juttatott ado­mányban fellelhetjük hazánk tájait; a Balatont, a Dunaka­nyart, a nógrádi dombokat, Vác utcáit, tatai, soproni rész­letet, rőzsehordókat, a nagy­atádi erdészházat, varjakat, si­rályokat, nádast, a váci kőhi- dat, a jáki templomot, korai­tokat és a tavasz virágait —, mindent, amit érdemes rajz­ban, színben feljegyezni. Má­sik sorozata a jelen történel­mének problémáit idézi: — azt, hogy a háború rémét le­győzve kell eljutnunk a tisz­tult jövőig. Ezt érzékelteti az Út a csillagokig című festmé­nye is. Arany, ezüst Mélységből érkezett a ma­gaslatra. Megtanulta a bor­bély-, a lakatos- és a villanysze­relő-szakmát. Szekszárdra vo­nult be katonának. A buda­pesti Petőfi Akadémián avat­ták tisztté 1949-ben, később diplomát kapott a Szombat- helyi Tanárképző Főiskolán. A RTW IOFIGYELOI KÉPIRÖK. Emlékszem, né­hány évtizede még arról folyt a sajtó hasábjain is a vita, hogy vajon művészet vagy csupán mesterség a fénykép­író munkája. Azóta a hevesen összecsapódó nézetek nyomán támadt viharos hullámok el­ültek, és ma már nem a sza­vak csatáznak, hanem a mű­vek beszélnek önmagukért. A fényképezőgéppel Készült al­kotás kivívta helyét korunk művészeti égboltja alatt. A műfaj diadalútját világszerte fényes nevek jelzik, köztük számos magyaré is, mint — többek között — a Reismann testvéreké. Jánosé és Ma­ri ané, akiknek kiállítása al­kalmából e művészet előtt szép műsorral tisztelgett. Mindkettő életútjában közös jellegzetesség, hogy nem ké­szültek a szó szoros értelmében művésznek. Mint újságnál hi­vatásszerűen dolgozó fotóri­portereknek sikerült tetten ér­ni a legkifejezőbb pillanato­kat. Az a cél lebegett előttük, hogy kamerájukkal minél hi­telesebb riportokat írjanak. Marian, pályájára visszate­kintve. azt vallja, hogy min­dig inkább jó fotós szeretett volna lenni, mint művész. Természetesen a mesterség fölényes ismerete és a művészi alkotás készsége nem zárja ki egymást, sőt a kettő közötti kölcsönhatás egyenesen ké­zenfekvő. Reismann János emlékét köl tögetve, Ruffy Péter elmondta, A céltól persze még a figye- I hogy számtalanszor együtt vették a nyakukba a világot. Útközben azonban barátját, Jánost dolgozni szinte alig lát­ta. Látszólag céltalanul téblá- bolt a riport színhelyén, ma­ga is szóba állt emberekkel, mígnem megtalálta azt a leg­alkalmasabb helyzetet, amikor gépét el kell kattintani. így kerültek filmjének kockáira a minden feszélyezettséget nél­külöző emberi magatartások, ritkán elleshető mozdulatok, az élő beszédet aláfestő arc­játék, sokat kifejező fintorok. Mindebben alkata is nagy sze­repet játszott. Szerette az em­bereket, jól érezte magát kö­zöttük, egy-egv képével szin­te mindent el akart mondani róluk. Számára a munkája nem nyűg volt, hanem olyan életforma, melyet nem cserélt voma fel semmi mással. Hi­tét nem tudta megtörni sem az időleges hontalanság, sem pedig a Rajk-perben rámért hosszú börtönévek. Barátaiért tűzbe ment volna, pedig kö­zülük nem egy időnként bi­zony cserben hagyta. Testvérhúga, Marian, szin­te egyívású volt bátyjával. Ügy is tetszett, hogy egy pá­lyán haladnak, öt is az egy­szerű emberek szeretete jelle­mezte. Képeit nézegetve szin­te néprajz szakosnak tűnik fel, olyan történeti hűséggel bon­takozik ki a falu világának, hétköznapjainak mindmeg­annyi szépsége. Ars poeticája szerint a napi munka nem művészet, de méhében hord­ja a művészetet is. Szerinte nincs érdektelen kép, a kérdés csupán az: miként van beál­lítva. Nem mindegy, hogy va­laki milyen felelősséggel áll a gép mögött és mekkora fel- készültséggel kezeli munka­eszközét. vizsgalatok nyomá­ban. Néhány esztendővel ez­előtt a KNEB a megnőtt gyer­meklétszámból kiindulva az általános iskolák körülményeit vizsgálta. Nemcsak arra kere­sett választ, hogy az akkori helyzet mennyire áthidalható, hanem a jövőbe is pillantott: mi lesz négy esztendővel ké­sőbb a középiskolákban a helyzet. Nagy Izabellát ennek a vizsgálatnak a tanulságait veszi most tüzetesebben szem­ügyre, elsősorban a fővárosi középiskolák háza táján. (Ez különben a Pest megyeiek egy részét is érinti a bejáró ta­nulók révén.) Bizony a koráb­ban előre látható baljós előre­jelzés bevált. A fejlődésben egy tapodtat sem haladtunk előre, és nincs egyelőre kilátás a megnyugtató megoldásra. Sajnos az egyik most latolga­tott mód, az osztálylétszámok felemelése, nehezen járható út, mert majdnem mindenütt már ma elérték a tűrőképes­ség hatarát. A másik, hogy annyi általános iskolai termet szabadítsanak fei amennyit lehet — meglehetősen kilátás­talan. Nem is besztiVe a pe­dagógushiány továbbra is nyomasztó gondjairól. Félő, hogy mindennek az oktatás színvonala vallja a kárát. Szombathelyi Ervin Tihany katonaélet hétköznapjai ma­gasodtak később a festészet ünnepévé. Ahogy ő vallja ma­gáról és Vácról: „a gyönyörű környezet egész életre ad té­mát" — képeket eredményező látványforróst. Műveinek egy részét gyer­mekkori emlékei határozzák meg: a félkutas paraszti udva­rok szűkössége, amely nyomo­rig ható szegénységet jelentett, zsellérsorsot, megaláztatást, amelyből a saját és a törté­nelem erejéből fölemelkedett. Bátaszék nemzetiségi köz­ség volt, népszokásokban is gazdag település. Nem vélet­len, hogy Tamási János mű­vészetében megjelenik a bet- lehemezés és a busójárás. A képek felületein arany és ezüst tónusok csillognak. Egyik céljának éppen a falu­si múlt megörökítését tekin­tette. íme vallomása: „Hiszek a fehér színben, amelynek több mint háromszáz variá­cióját ismerem, de ez egyben jelkép is nálam, a tisztaság, az alázat jelképe, amelyek em­beri méltóságunk gyökerei* Mindez arra utal, hogy Tamá­si János emberi szertartásokat érint, eszményeket közelít. Kozmikus utazás Ciklusaiban az Ormánság, a Sárköz világa ugyanúgy ér­dekli, mint Vác kupolái. Kar­colt, töredezett felületein meg­jelennek a balatoni vitorlá­sok, a velencei nádas és a kozmikus utazás. Az önmaga árnyai felett diadalmaskodó ember festője Tamási János, aki művekkel vallja, hogy csökkenthető a szenvedés, nö­velhető az öröm — munká­val, összefogással, jó szándék­kal. Az élet és a valóság egy­szerű dolgairól ad számot örömteli közérthetőséggel ké­pein: mindazt, amit össze­gyűjtött emlékeiben, visszasu­gározza színekben. Festészete így válik a lét és a társada­lom felfogható üzenetévé. Losonci Miklós 1 Felveszünk gyakorlott, képesítést szerzett raktárosokat, targoncavezetőket és raktári munkásokat. Fizetés megállapodás szerint. Jelentkezni lehet személyesen vagy telefonon a raktárgazdálkodási és szállítási osztály osztályvezetőjénél. AGROKER Budapest XV., Cservenka Miklós u. 107, Telefon: 633-857. Legújabb állásajánlatunkl A Pest Megyei Munkaerő-szolgálati Iroda {Budapest XI., Karinthy Frigyes út 3.) a munkát keresők figyelmébe ajánlja a Pest Megyei Műanyagipari Vállalat PURPACK Gyárát (Solymár, Terstyánszky út 89. 2085). ahol kiemelt exportmunkára, 3 műszakos munkarendbe keresnek: géplakatost, elektront űszerészt, betanított munkást Kereseti lehetőség a kollektív szerződés szerint. Jelentkezni lehet a Munkaerő-szolgálati Irodán személyesen vagy a 852-411-es telefon 191-es és 149-es mellékén Szabó István és Váry Tiborné ügyintézőknél, valamint a vállalatnál, a fenti címen és a (26)-39-033-as, illetve a 39-148-as telefonon.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents