Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
1988. ÁPRILIS 2., SZOMBAT 7 Szántás Kovács László rajzai Jurij Olesa: A sárgarigó--------------------—- hangja hasított a levegőbe, és ez I Egy madár | megállított utamon. Éppen vízért------------------------- rohantam le az ösvényen, nálam magasabb bokrok közt, így nem láthatta Porfirij Antonies, hogy hol vagyok. — Hol vagy? — Itt. — Hol? Felemeltem kancsót tartó kezemet, és egészen meglepett, ahogy az edény megcsillant a napfényben. Porfirij Ajupiwcsotja gereedaházitok ajtajánál h»g** tam, és ott hallhatta meg a madárfüttyöt! Most, Szemüvegét tartva, utánam futott. — Hallottad? — Igen. — Mi ez, hm? Megint. I. hallod? A madár megismételte a trillát. Porfirij Antonies a fa lombja közé pillantott és közben csillogott a szemüvege. Az énekesmadarak oly picik, hogy szinte képtelenség észrevenni őket, bár néha mintha látná az ember szaporán forgó fejecskéjüket. — Fantasztikus! Mire hasonlít? Hm? Mire?... Pszt... A madár újból rákezdett, olyan érzést keltve az emberben, mintha valami apró kis csónak ringatózna a lombok közt. A végtelen, nyílt tér, a szél és a fa is benne volt ebben a hangban. — Milyen madár lehet? — Nem tudom. — Az nem is számít, hogy te nem tudod, dehogy én, az én koromban ... Most máshol harsant fel a madárdal. Valahol lent, ahová az ösvény vezet. — Ez repült oda, vagy az egy másik? Most még távolabb zendített rá. — Odébb repült! Még távolabbra repült, oda, ahol egy napfényben vöröslő fenyő lebegett. Olyanok a fenyők, mintha lebegnének, pedig a felhők lebegtek. — Az iskolában azt mondták, hogy én mindent tudok. Emlékszel? „Porfirij Antonies mindent tud.” Közben még azt se tudom, hogy milyen énekesmadaraink vannak. No persze, ha az ember városban éli le az életét... De te vízért indultál! Olyan szemmel nézett rám, mint az iskolában, amikor mérges volt valamiért. — Futás! És én nekiiramodtam. Még néhányszor hallottam a madarat, és visszanéztem Porfirij Antonicsra. Ö mindannyiszor bólintott, így adván tudtomra, hogy ő is hallja, s mikor utoljára pillantottam vissza, láttam, hogy levette szemüvegét, és zsebkendőjével megtöri! a szemét. Nem láttam, mikor jöttek. Már ott álltak a ház mellett, mire visszaértem a korsó vízzel. Nyolcán voltak, ahogy később összeszámoltam őket magamban. Első pillanatra még azt hittem, hogy a szemem káprázik. Éles foltokban játszott vállukon, sisakjukon a fény, de én igyekeztem elhitetni magammal, hogy csak a bennem levő sóvárgás láttat velem vállakat, sisakokat, és nem látok mást, csak bokrokat, fényfoltókat. Jól tudtam, hogy rendezetten, harcok közepette vonul vissza a Vörös Hadsereg, de a „visszavonulás” szó óhatatlanul azt a képzetet keltette bennem, hogy sokáig, nagyon sokáig nem látom a mieinket. Merhettem-e ezek után elhinni, hogy éppenséggel ők azok? Ujjongott a lelkem, ám ugyanúgy féltem is, hogy varázsütésre eltűnnek a szemem elől. Széthajtottam a bokrokat, és kiléptem a házat körülvevő tisztásra. Porfirij Antonies mondott valamit, amit nem értettem, és felém nyújtotta a kezét. Rájöttem, hogy a korsót kéri, és odaadtam. Kék szemek kéklő tekintete fordult felém. Én úgy éreztem, mintha füstön keresztül néznének. Nem tudtam, hogy nehéz csatározások árán, éppen kitörtek a bekerítésből, de azt láttam, hogy füstön keresztül néznek ... Milyen is egy örömtől repeső kislány? Tapsol, ugrándozik ... Valószínűleg én is ugyanazt teszem, ha Porfirij Antonies nem kapja el a kezem, és nem húz magához. — Állj vigyázzba! Ezt talán nem is mondta, ám én mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal álltam, szorosan hozzá simulva. Nem eresztette el a kezemet, még akkor is tartotta, amikor a sajátját fölemelte, és szíjára tette, a szívéhez közel. Ebből a mozdulatból megértettem, hogy nekem is oda kell néznem valamire, amit ő néz. És amikor a kézről kézre járó korsó befejezte útját, és az egyik katona, a kezében tartva, térdre ereszkedett és lehajolt,-Csákiakkor láttat# meg, mit néz Porfirij Antonies. A fa tövében ott feküdt egy kilencedik katona. — Géppuskás — súgta. — A keze, látod? A sebesült keze a mellén feküdt; és fekete volt ez a kéz, mint egy munkás olajos, olajtól fénylő keze. Látszott, sokat dolgozott, kidolgozta magát ez a géppuskás. Lám, kinek hoztam a vizet. És milyen nehéz lehetett megtenni a maga egyszerű dolgát ennek a jóságos és vidám víznek, amely körül az előbb még lepkék röpdöstek. A sebesült igyekezett szájával elfogni a sugarat, de mellérrient... Porfirij Antonies ujjai egyre erősebben szorították a kezemet. Ö a tanítóm, és mindig azt akarta, hogy felfogjam a látvány mögött levő értelmet. És mintha most is azt kérdezte volna, hogy értem-e. Válaszképpen a könyökéhez simultam, és valószínűleg azt is érezhette, hogy bólintok. Igen, megértettem... Megértettem, hogy ennek az embernek a szenvedése előtt nem elég áldozat a sajnálat. Csak sajnálni, az kevés. Esküdni kell neki. Meg kell esküdni, hogy ha arra kerül a sor, nem kíméled a saját életed sem. — Balasov — szólt a sebesülthöz az a katona, aki megitatta. — Nézd csak!... He! Nézd csak. mi van az erdőben! Öregek és gyerekek... Nézd ezt a kislányt... Partizán! He! És az öreg! — Mi... mi csak a házat őrizzük — mondta Porfirij Antonies. — Titkos találkozási pont, és mi csak ... Még a karját is széttárta: — Mondd, hogy csak a házat őrizzük! És én mondtam, hogy csak a házat őrizzük. De azok nem is figyeltek arra, hogy mit mondok. A sebesült mosolyogva nézett bennünket, a bajtársát meg elöntötte az öröm hogy mosolyog. És nevetni kezdett, nehogy a másik arcáról eltűnjék ez a mosoly. — Nézd, gránátok! Az öregnél... He? A kislány meg... Nézd csak! Nálam nem volt gránát, egészen köznapi kislány voltam, az iskolában hordott szoknyámban, blúzomban, de ő belelátott valami harciast a külsőmbe. — Na, Balasov? Nem, nézd csak... Ez aztán a kislány, igaz? No, testvér, olyan emberekre bízunk, hogy... — Megrázta az öklét. — Ugye, törzs elvtárs? — Menjünk! — mondta az, akit törzsnek szólítottak. A sebesülthöz lépett, látszott, búcsúzni készül.' — Balasov — mondta, aztán olyan halkan megismételte, mintha alvóhoz szólna. — Balasov!-------i-------------------mj történik a fánál, mert a i Nem láttam | törzsőrmester hatalmas termeté--------------------------vei előttem állt. Csak a sebesült k ezét láttam, amely most tenyérrel felfelé, a füvön hevert. — Balasov! — szólította a törzsőrmester, még az előbbinél is halkabban. A kéz fölemelkedett, és a törzsőrmester, zörgő sátorlapköpenyében lehajolt hozzá. Most láthattam volna a sebesültet, de behunytam a szememet, mert féltem, hogy a halál képe tárul elém. — Né, hogy dalol — mondta a sebesült. — Né, hogy... Kinyitottam a szememet, és pillantásom találkozott az övével. Tekintete a fák csúcsáról szállt alá, ahol éppen rázendített a madár. Rám mosolygott. — Sárgarigó — mondta bensőséges derűvel a sebesült. És pillantása ismét a messzeség felé szállt. A madár abbahagyta a dalt, de ő csak nézett rezzenetlen szemmel, nézett és egyre nézett. Bratka László fordítása Flamm János: Zúgnak a harangok... E lőttem tipeg az öregasszony, vékony csontú, fáradt madárka, lila buklékabátja jóval térden alul ér, magasszárú cipői kerülgetik a tócsákat, egy a járókelők közül, sodródunk egymással szemben, egymás mögött ismeretlen célok felé igyekvők, még jelentés nélkül, a véletlenek találkoznak így. Az óriási dörrenésre összerándul. Hátulról látom az arcát, az idegenül is ismerős vonásokat, „szívbajt hozta rám, fiam” — mondaná, de némán megdermed, akár a veszélyben magát élettelennek tettető állat, kiesve időből és térből, meglapul fegyvertelenül és tehetetlenül, a menekülés esélyét sem latolgathatja, elvégeztetett, a dörrenés halálbiztos, fülsiketítő, szívet megállító, az erdő elérhetetlenül messze, a figyelmeztetés célratartott, s a dörrenéssel szinte egy időben, a ködön át visszhangzik a vérebek csaholása és az ordítás: „Halt! Halt!” A kamasz ocsmány röheje nem jut el hozzá. Feleszmél, már mozdulna, a remegés végigfut testén, ormótlan nehezek a cipői, maga sem hiszi, de a lábai előbb szabadulnak a bénító görcsből, mint agya, felnézni nincs ereje, a következő tócsába belelép, nem - számít, hiszen él, most az most van, hogyisne! ő egy öregasszony és mindjárt, dél, sietni kell a drogériába, aztán haza, megmelegíteni az ebédet Ákosnak, a zsebébe nyúl, megtalálja a cédulát, a listát, a legbiztosabb valóság most ez a cédula, ebbe kapaszkodik, a pénztárcával együtt tette el, íme megvan, ez most van és itt, az több mint negyven éve volt és ott, a drogériába kell mennie, száz forint és az apró, nálam kell lennie, ujjai újból és újból végigmatatnak a zsebben, de buta is vagyok, ezt nem is szabad elmondanom Ákosnak, csak felizgatnám, de nektek elmondom majd legközelebb, fiam, ha jöttök, istenem, már ez mindig így lesz, fiam, á; frászt hozta rám az a dörrenés,# éppen á drogériába indultam, nyavalyás idő volt, muszáj volt magam élé nézni, nem láttám, hogy mi lehetett, ott, ahol az építkezés van, és akkor hirtelen, úgy, mint akkor... A kamasz a lemezfal mögött ártatlan képű, vattakabát rajta, kikönyököl rejtekhelyéről az utcára, nevető kis gyilkos, hátöregemmajdbe- csináltam emberke, amúgyjóravaló, egykicsitszertelenmég, a csiszolnikell- ezeket fajtából. „És egyáltalán, uram! ugyan kérem, maga nem volt fiatal? Hát nem állíthatok őrt mindegyik mellé, persze hülyéskednek ezek, ezen jár az eszük, nem a munkán, meggondolatlanok és kész! Miért, történt valami?! Ja, persze, majd figyelmeztetem, nem kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni..." A haverok vele röhögnek, képzeld ez az Öcsi, hát ez a hülye, tudod mit talált ki, ez öregem felállt a fal mögé, hogy éppen kilátott, á, nem érte fel, téglákat rakott a lába alá, szóval, felállt, kibámult az utcára, csak úgy lökdmeg, aztán puff, akkorákat rúgott a lemezbe, öregem, majd becsináltunk, persze mindig akkor, amikor valaki elment előtte, képzeld, kúsznak az ürgék gyanútlanul, ez meg puff, akkorákat rúgott a lemezbe, közbe meg néz kifelé fapofával, a harmadik rúgás után lejött, mert majdnem bepisált a röhögéstől, ahogy a spinék ..., alig engedett oda. de aztán felmásztam én is, pont egy öreglány ért elém, hagytam neki két lépést és akkor puff a bakanccsal, mint az ágyú, az meg teljesen lemerevedett, ha láttad volna, utána egy szőke csaj, alig hogy odaért, puff neki, és akkor a Jocó, meg a Bugvo- gós is, hogy ők is, ott lökdösődtünk, röhögtünk mind a négyen, marha jó balhé volt lökdmeg ... De ránk szólt a Béla bá, hogy no aztán elég, osonjunk a francba a dolgunkra, mert körbejött egy pasi az utcáról, az építkezés mögé a bejárathoz, egy olyan szépiáiek — Béla bá mondta, de nem lett nagy paláver, csak Béla bá még szétdobálta a téglákat, egy kicsit pipa volt, de ahogy lehajolt, látszott, hogy ő is röhög magában, miket nem találtok ki, ti kurafiak, aztán még mondta, hogy elég a hülyéskedésből, ebből így nem lesz szocializmus és még lökte egy kicsit a szöveget... A sarkon csoportosulás, mind lefelé néznek, le a járdára ... Kérem, én tulajdonképpen nem láttam semmit, szerintem egyszerűen csak rosz- szul lett, csak azt láttam már, hogy fekszik a földön, mondtam is magamban, az úristenit, ez rosszul lett, hiába ez a rohadt front, így tavaszszal, ez kikészít mindenkit, hát meg az öregeket, persze, hirtelen körbeálltuk, van ilyenkor délben bőven ember az utcán, de mit lehetett tenni, tudja, hogy van ez, olvastam, ha megmozdítjuk, lehet, hogy ártunk vele, de akkor egy pasi odaíurako- dott, hogy ő mindent látott, ordította, de kérdem én, mit láthatott, mi a fenét, csak annyit, mint mi, a többiek, egyszerűen elvágódott az a szerencsétlen öregasszony, van ilyen, lehetett vagy hetven, hetvenöt éves, ebben a korban!... láttam én már fiatalabbat is, se szó, se beszéd, lefordulunk mindnyájan a székről inkább előbb, mint utóbb, ebben a rohanásban !... na jó hát van az emberben érzés, hoztunk is az Illatszerből széket, az irodából meg telefonált valaki a mentőkért, aztán végül is csak a fejét támasztottuk fel egy félbehajtott ülőpámával, nem úgy nézett ki, hogy sok dolguk lenne a mentőknek, ha gyorsan ki is érnek, ámbár ebben a forgalomban az is kétséges volt. S zóval sápadt, mint a fal, a szája lila, az a pasi meg ugrál ott, hogy levegőt adjunk, levegőt, de még csak nem is orvos volt, ismeri ezeket, fontoskodnak, intézkednek, ők mindent látnak, akkor érzik jól magukat, pedig csak utánam ért ide, de ő mindent! Eh! Egy cédula, az volt az öregasszony kezében, elfehéredték az ujjai, úgy szorította, nem volt magánál, kész, fejront, lehúzták a rolót, a mentők is, elég gyorsan megérkeztek ugyan, de aztán visszafordultak ... A csomagolópapír alig libben, dobol rajta az eső. Csak a cipői látszanak, az egyik talp közepén lyukká foszlott a bőr. A csomagolópapír lassan ázik, veszít a merevségéből, rá- j; simul a_ földön fekvő alakra. Talán még tíz pei’c, negyedóra ez a stáció. A belvárosi témplóm harangjai meg- kondulnak. Zúgnak a harangok, delet vernek, ütnek elnémíthatatlanul, kegyetlenül. Bíró András: Tavaszt köszöntő Áldott légy bimbózó tavasz, te reményeink rikoltó ragyogása! Kitárulkozó kincseid kosarából kedvünkre válogathatunk: elébb a telet eltUntető-taszítő hóvirág kerül ki kosaradból, majd a sugarasan sárgálló és a lilán lángoló kikerics hozza hírül, hogy a falusi kertkapuk mellett és a városok parkjainak zöld-szegényes zugaiban, az aranyeső-bokrok vesszein készülődik a sárgán remegő ragyogás! Ó természet tündöklő tavasza! Mikor válhatok eggyé ismét veled, hogy bírjam azt az iramot, amelyet bírtam hajdanán, amikor még csikófutású lábam dobogása vitte hírül erdőn, hegyeken: — Bizakodjatok, el jő a tavasz!
