Pest Megyei Hírlap, 1988. április (32. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
/ PEST MEGYEI VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 'AZ MSZMP PEST MEGYEiBIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TÁNÁCS LAPJA XXXII. ÉVFOLYAM, 79. SZÁM Ára: 2,20 forint 1938. ÁPRILIS 2., SZOMBAT ezünkben lámpással sem leljük meg őket, avagy itt vannak előttünk, mellettünk, mögöttünk, csak éppen fel nem fedezettek, észre nem vettek, meg nem becsültek maradnak? Holott szóban és írásban, hangban és képben semmit nem óhajtunk, kívánunk, sürgetünk, követelünk annyira, mint éppen ezt, őket, a siker embereit. Mert ha ilyen emberek vannak, akkor sikereknek is lenniük kell. S mi más, ha nem a siker kellene, kell most nekünk, mindannyiunknak?! Lehet, hogy önmagunkat keressük? önmagunkra szeretnénk ráismerni a siker embereiben? Múltunk távolából szólal meg a bölcs intelem Széchenyi István szavaival. „Nemzetünknek mindig azi volt az egyik legnagyobb hibája., hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát.” Most éppen a nem bízott szakaszban vagyunk. Felszabadulásunk napját köszöntjük. Lehet-e, szabad-e így, magunkban nem bízva, gondjainkat béklyóként viselve ünnepelni? S ha a gondok súlya nyomasztó is, nem fontosabb-e, milyen erős, mennyire széles a váll, amire ez a teher nehezedik?! Riadtan próbálunk utat törni bajok, gondok sűrű cserjésében, s már-már nem hisszük el, vannak és lesznek napfényes, virágos mezők. Ez a nemzet, ez az ország hosszú esztendők óta sokkal kevesebbet teljesít, teremt, mint amennyire képes. Az óhajtott, a remélt, s az elért, a valóságos közötti távolság az, ami főszerepet kap, ami kedvet szeg, hitet apaszt, közérzetet ront, akaratot emészt, holott van ennél fontosabb, s annak járna ki a főszerep. Az, hogy miért, miféle okokra visszavezethetően jött létre, tartja fenn magát az óhajtott, a remélt, s az elért, a valóságos közötti távolság?! Csupán Lnagónsiker lenne, hogy tavaly a megyében, az egyre nehezedő feltételek ellenére is, 4355 új otthonba költözhettek be az ezer akadállyal megküzdő tulajdonosok? Pusztán fcözsiker lenne, érintetlenül hagyva a személyt, hogy a megye iparában, seregnyi bajjal birkózva is, 3,9 százalékkal tudták növelni a termelést az előző évihez mérten? Kezeljük mellékesként, ha ezer gonddal küzdő tanácsainknak, a lakosság javával összefogva, lehetőségük nyílt százhuszonhattal gyarapítaniuk az általános iskolai tantermek számát? Elhanyagolható mozzanat az, ha a megye építőiparának termelése hét százalékkal bővülhetett tavaly? Magunkat, társainkat becsüljük le, ha nem tudunk eredményeinknek rangot adni, ha nem vagyunk képesek a sikereknek örülni. Az előbbi, összefoglaló számok mögött ugyanis rengeteg emberi küszködés, igyekezet, találékonyság, elszánás áll, rengeteg embere a sikernek. Azért, mert most itt az ünnep, előkerül a megbecsültség, a siker, a formális örvendezés? Holnapra viszont felejtsük el? Talán éppen az a bajunk, hogy mindenkori hol- v napunkra mindenkori mánk minden dolgát elfeledjük. Függetlenítjük magunkat attól, amitől nem lehetünk függetlenek, tegnapi sikereinktől, kudarcoktól egyaránt. Ennek a hamis függetlenedésnek a megyében éppúgy, mint országosan, napjainkban egyre gyakrabban tanúi, akaratlan részesei vagy éppen végrehajtói vagyunk. A minden rossz volt, ami volt, a minden rossz lesz, ami lehet prófétáinak sokasodása azt mutatja, nem működnek, vagy nem eléggé hatásosan működnek a társadalom önvédelmi reflexei, hogy az elavultságával egyre nehezebben birkózó politikai intézményrendszer mind kevésbé képes ezeknek a reflexeknek az átprogramozására, a' hirdetett, de alig gyakorolt demokrácia, nyíltság, megújulás légzéssé, szívlük- tetéssé, természetessé tételére. A párttal szembeni türelmetlenségben nincsen semmi gyanakvásra okot adóan furcsa, nincsen semmi meghökkentő. Éppen azért, mert ez a párt volt az, amely történelmi horderejű felismerésekre jutott 1957-ben. mert ez a párt volt az, amely elsőként a szocialista országokban, hivatalosan kimondta — 1967-ben — a reformok szükségességét, most is, újabb nehéz, bonyolult időszakba jutva reá vár egy új platformnak a megteremtése, a bizalomvesztés megállítása, s nem kevésbé saját vezető szerepének korszerűsítő átértékelése. A közhangulat nyomása ez, ami elől nem lehet kitérni, s szerencsére, most már szándék sincsen a kitérésre. aki nem csupán részt kér és részt vállal a végrehajtásban, hanem akinek természetes, el nem vitatható joga az is, hogy véleményét nyilvánítsa mindarról, amiből majd a vég- rehajtandókra vonatkozó döntés lesz, s hogy ezt a véleményt kötelezően kérniük kelljen mindazoknak, akik a köz nevében — a párt, az állam, a termelés bármely testületében, irányító posztján — járnak el, határoznak, döntenek, vezetnek. Meg kell cserélni a szerepeket, feje tetejéről a lábára kell állítani a ki van kiért, a ki kit szolgál gyakorlatát, még akkor is, ha ez némelyek és nem csak némelyek esetében előjogokat kérdőjelez meg, hierarchikus viszonyokat ingat meg, presztízst sért, önmaguk tévedhetetlenségébe bele- szeretetteket ábrándít ki. Lenintől idézünk, attól az embertől, akitől oly szívesen citáltak és citálnak bölcs szavakat sokan, csak éppen a kívánatosnál, a szükségesnél, a kelleténél kevesebben értették meg és értik a szavak értelmét, lényegét, súlyát. Ráadásul a most következő szavakat hosszú időn át szerették volna elfeledtetni a politikacsinálás profigúnyát hordó amatőrjei, vélhetően azért, mert találva érezték magukat. S valóban, Lenin-a minden mozgalomban felbukkanó túltaljesítőkre és túllihegőkre, a tényekkel nem törődő fanatikusokra, a tettektől elválasztott szavakkal bűvészkedőkre gondolhatott, amikor leírta a minden korra, a minden időszakra érvényes figyelmeztetést: „Szörnyű az illúzió és az önbecsapás, pusztító a félelem az igazságtól.” Csakhogy el ne tévedjünk! A szavak hordozta súlyos igazság nem csupán a kommunisták, a pártban levők járandósága, hanem járandósága a társadalom egészének is, benne azoknak, akiket mostanság másként gondolkodóként illik (?) emlegetni, de akiknek bizonyos csoportjairól egyre inkább bebizonyosodik, hogy más r ó 1 gondolkodnak, mint amiről — jövője hogyanjáról, a megteremtett szocialista alapokon állva — gondolkodik, töpreng, kétséget reménnyel elegyítve a társadalom túlnyomó többsége, a siker emberei. Igen, a siker emberei nem mások, mint a társadalom többségét alkotók. Ennyire egyszerű lenne a felelet a kérdésre,' hol vannak a siker emberei? Ennyire bonyolult a válasz! A vulgármarxizmus apostolai és a hozzájuk illő ellenlábasaik próbálták csak elhitetni, hogy (más és más előjellel persze) a többség az maga az automatikus egység, igenlés és tagadás mindenkor mozgósítható hadserege. A társadalom túlnyomó többsége, mely jobb szocializmusról gondolkodik egy, sokféle tökéletlenségtől terhes épülő szocializmusban, nem massza, nem tetszés szerinti formákba önthető anyag, nem tömeg, hanem osztályoknak, rétegeknek, csoportoknak az érdekek, a történelmi tapasztalatok, napi benyomások, észokok és indulatok hatása alatt álló együttese, amely ezeknek a hatásoknak a következményeként gondolkodni és cselekedni sem egységesen fog. Szerencsére. Mert minél kevésbé egységesen, uni- formizáltan gondolkodik és cselekszik, mert minél több teret kap és nyer, követel ki magának az ezen a módon való gondolkodásra és cselekvésre, annál inkább veszi birtokba a sikerek birodalmát és lesz a sikerek embere. S az összefogó siker, a jobb szocializmus emberei lehetnek-e mások, mint azok, akik pontosan tudják, végső soron miért küzdenek?! S ez a miért a vízválasztó ma, s lesz vízválasztó a tett ma és holnap. L ehetőségünk a szocializmus megújítására még egyetlen más időszakban sem volt ennyire tág, mint ma, s eny- nyire égetően szükségszerű sem volt a feladat, mint most. Ennek a kettősségnek a jegyében élünk, de kérdés, napjaink legnagyobb kérdése, fölismerjük-e kellő mélységében és bonyolultságában ezt a kettősséget?! Fennáll a veszélye a késedelmeskedésnek, a leegyszerűsítésnek, a problémák álproblémákká silányításának, a lényeg személyi kérdésekké torzításának, a változások elkerülésének. Fennáll a lehetősége a gyors és folyamatos cselekvésnek, a leegyszerűsítések száműzésének, a problémák súlya megadásának, a lényeg és a személyi feltételek egyeztetésének, a változtatások gyakorlati át- plántálásának. A veszedelem könnyebben feleismerhető, ' mint a kitörési lehetőség. A veszedelmet tudatosítani kell. A lehetőségekkel élni. Mindkettő a siker embereinek dolga. Joga és kötelessége. A szándékokat azonban mielőbb át kell ültetni a politikai iránymutatás és cselekvés terepére. Amihez minden tekintetben és területen meg kell találni a siker embereit. Van- nak-e ilyenek? Seregestől! Megszabadulva a rossz beidegződésektől, az apparátusok bürokratizmust burjánoztató rutinjától, az állampolgár formálisan szükséges statisztaként kezelésétől, a vitathatatlan fő helyet, fő szerepet az önállóan gondolkodó és cselekvő embernek kell megkapnia. Ar.nak az embernek, ÉLJEN FELSZABADULÁSUNK ÜNNEPE!
