Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-01 / 51. szám
wsr a .«mt7 1988. MÁRCIUS 1., KEDD 5 Ki emlékszik már a pilisi bölényre? A hiúz lett a muflon veszte <? Csikorgó hideg tél lehetett valaha, amikor a hiúzpár ^ táplálékot keresve egyre lejjebb és lejjebb húzódott a ^ Kárpátokból, majd átkelve a Duna jegén a Visegrádi- ^ hegységben telepedett meg. Hogy megérkeztek, már ko- ^ rábban észrevették a vadászok a hóban talált nyomok- ^ ból, de igazából akkor győződtek meg ittlétükről, mi- ^ kor egymás után bukkantak rá a muflonok tetemeire. < Először csak egyet-kettőt találtak az elpusztult ijlla- ^ tokból a dunabogdányi kőfejtő területén, aztán mind < többre. Végül tizenkilenc tetemet számoltak össze. Hiá- í ba, a hiúz veszedelmes ragadozó, de vajon miért nem ^ menekültek el a muflonok a támadó elől? Miért hagy- í ták magukat sorban lemészárolni? Ghymesrői hozták Meleghez szokott ez a jószág, hiszen hazája Korzika, s valójában ott érzi jól magát a sziklákon. Meredek falakon kúszik fel, s boszorkányos ügyességgel szökell egy-egy kiszögelléstől a másikig. Annál sutábbá, nehezebbé válik a mozgása a hóban. Nagy hidegben valósággal lecövekel, s ilyenkor könnyen válik a ragadozók prédájává. De egyáltalán. hogy került ide a távoli Korzikából? —kérdezhetné bárki. Hogy nem természetes úton, az biztos. Ahogy az főúri körökben is szokás volt, a Forgách grófok is nagy vadászok voltak, s felvidéki birtokukon, Ghy- mesen próbálkoztak először a muflonok telepítésével. De már ők sem Korzikáról hozták az első kosokat és anyákat a múlt század hetvenes éveiben, hanem Csehországból, ahol a XVIII. századtól tartottak a különböző vadaskertekben muflont, A ghymesi birtokon, a mai Aranyosmarót környékén, először vadaskertekben ismerkedtek az állatok az éghajlattal, de olyannyira jól érezték magukat, hogy rövidesen szabadon engedték őket, s pár esztendő múlva már szaporodtak is. Az 1880- as években lőtték az első példányokat. S ha ez lehetséges Ghyme- sen, miért ne lehetne megcsinálni máshol is? — gondolták a vadászok. így kerültek az első állatok a Pilisbe, Finom étek a husáng Manapság hazánk majd mindegvik mészkőhegységében megél a muflon. A Duna másik partján, a Börzsönyben már körülbelül kétszázat tartanak nyilván a vadászok, pedig nem is oly régen, alig harminc esztendeje, hozták az aranygombos Telkibánya környékéről az állomány alapját szolgáló kost és az anyákat. Azóta nyaranként újabb és újabb jerkék ugrálnak anyjuk körül, szaporítva ezzel a féltve őrzött vadállományt. , Ám az állatok megítélése nem teljesen egyértelmű. Míg a vadászok örülnek neki, a vasút szakemberei nemigen kedvelik azokat. Az a véleményük ugyanis — bár ezzel a zoológusok váltig vitatkoznak —, hogy miattuk lazul meg a Börzsöny meredek déli sziklafala, s ezért zuhannak a sínekre — a Budapest—Szob vasútvonalon úgy Zebegény tájékán — a nagy kődarabok. Vitathatatlan, hogy télen, s a hűvösebb időkben a déli lejtőkön tanyáznak az állatok, összegyűlnek a melegebb falakon, s természetesen közben esznek, amit találnak. Kilegelik a sziklák közt megtelepedett mohát, zuzmót, igénytelenebb növényeket, amelyek gyökerei kptik meg a kőzetet. A vasutasok, hogy megelőzzék a kőomlást — erre volt példa az utóbbi tíz esztendőben nem is egy alkalommal — más megoldást választanak: lerobbantják a laza sziklákat. Ennek meg a természetvédők nem örülnek túlzottan, de van még valami, amiért nem kedvelik a muflonokat a a florisztikusok: ha rábukkannak az állatok egy rétre, ahol bőven terem a szigorúan védett magyarföldi husáng, jóízűen lelegelik a számukra oly ízletes növényt. Nagy úr a történelem Szintén mediterrán földről származik a hazánkban található dámvad, amelyet először Tamási környékén Gyulaiban telepítettek le, s az első sikeres évek után a Pilisben és Gödöllőn is. Bár ez egyáltalán nem fedi a valóságot, hiszen a zoológusok és történészek együttesen kiderítették, hogy a jégkorszak előtt őshonos fajnak számítottx a Kárpát-medencében a dám. A glaciális kor beköszöntével egyre lejjebb húzódott, a mediterrán vidékek felé. ahonnan már a rómaiak próbálták visszatelepíteni. Hatalmas dámkertek- ben tartották a fenséges állatokat, amelyek később szabadon is megéltek. Aztán a történelem vihara elsöpörte a dámkerteket, s a szabadon levők is eltűntek a vadászok szeme elől. Pedig kedvelték őket, így nem csoda, hogy pár évtizeddel ezelőtt ismét megkezdték a telepítést. Remélhetőleg most már nem szól közbe semmi. Mert a történelem nagy úr. Olyannyira, hogy még a bölények is kipusztultak a második világháború idején a Pilisből. Természetesen nem valami hatalmas állományról volt szó, csupán pár példányról, amelyet a Hochenloche család javorinai birtokáról hoztak a Dunazúg-hegységbe, pont azért, hogy elterjesszék ezeket a hatalmas állatokat. Az európai bölény ma is él a lengyelországi Bielowice közelében levő vadrezervátumban, s talán ugyanahhoz a vérvonalhoz tartozott az a pár egyed, ami hazánkba került. Sajnos azonban a második világháború viharában már nem volt ideje a vadászoknak a telepítés nagy figyelmet igénylő munkáival törődni, s ma már híre-hamva sincs a bölénynek a Pilisben. F. A. M. Nem volt ütemes a termelés Az elmúlt esztendőben — bár év közben gyakran kellett különböző gondokkal szembenéznie — sikeres tizenkét hónapot zárt a Pestvidéki Gépgyár. Mint arról Fövényesi Ervin vezérigazgató nemrég a kollektívát tájékoztatta, különösen örvendetes, hegy a szocialista exportot, amelyet esetünkben államközi szerződések szabályoznak, maradéktalanul teljesítették. Továbbra is nagy gondot okoz, hogy egyrészt belső hibákból időnként ütemtelen a termelés, ám ebben szerepe van külső tényezőknek is. A vezérigazgató ezek közül a tőkésexport-szerződések késői megkötését és az importanyagok egyenetlen beérkezését említette. Ezek a gondok az esztendő végén sűrűsödtek, s ezért az utolsó hetekben az átlagosnál nagyobb tempóban kellett dolgozniuk, Az idei feladatok közül kiemelkedik, hogy szeretnék javítani a bérgazdálkodást, s elérni azt, hogy minden kifizetett forint mögött valódi teljesítmény legyen. Ennek — úgy tűnik — nincs különösebb akadálya, mert a vállalat kapacitását a megrendelők szinte teljesen lekötötték. A tervben egyébként a tavalyihoz hasonló eredmények elérése szerepel. A Pestvidéki Gépgyár kollektívájának hírnevét jelzi, hogy 1988-ban ismét magas minőségi követelményekkel együtt járó megrendeléseket kaptak szovjet és amerikai vállalatoktól. A budapesti rendező pályaudvarokon a munka- és szociális körülmények sohasem voltak a legideálisabbak. Különösen a Ferencvárosban nem, ahol az öltözők és mosdók állapota kritikán aluli. Emiatt azonban még senkit sem vontak felelősségre... Az illetékesek arra hivatkoznak, hogy nincs pénz, nincs kapacitás, pedig sok minden nem ezen múlik ... Kaszala Sándort, a nemrégiben megjelent Látlelet a vasútról című, huszonöt riportot, portrét tartalmazó, alig 200 oldalas kötet szerzőjét idéztem föntebb. A Magyar Vasutas lap felelős szerkesztője — maga is vasutasdinasztia sarja — reális, hű diagnózist, kórismét és látleletet sűrített vékony kötetébe az „ezer sebből vérző, fekélyektől elcsúfított” magyar vasútról. Keresztmetszetet rajzolt a „föld erein” szolgáló tízezrek sorsfordító és -buktató köznapjairól. Kocsitisztítók és pályamunkások, állomásfőnökök és forgalmisták már-már paródiába illő szociális és munkakörülményeit rögzíti minden szépítgetést mellőzve. Szenvtelen, száraz adatokat is közöl az egyre fogyatkozó vasutaslétszámról, a balesetekről, a nevetségesen alacsony órabérekről. Kérdezhetnénk: Moldova György szociográfiája :— Akit a mozdony füstje megcsapott — ismeretében ugyan mi újat adhat bárkinek is ez a Látlelet, ez a szintén a valódi helyzetképeket rögzítő kötet? Újat nem — meghökkentő képsorokat és tényeket, lényeglátó, társadalmi érdekű megoldásokra serkentő gondolatokat annál inkább. Tényeket a szolLÁTLELET A VASÚTRÓL noki csomópontról, hol napjában három és fél ezer kocsit gurítanak, de ahol éveken át egyetlen érettségizett fiatal sem jelentkezett vasutasnak. Látleletet a Rákosrendező pályaudvarról, melynek irodái földrengés sújtotta területén már miniszter is megbotlott a limlomokban, ahol omladozó épületben dolgozik az állomásirányító, a naplózó és a forgalmi szolgálattevő. Lapozgatom ezt a zsebben is elférő, jelent rajzoló írásokat tartalmazó, hajlékony kötetet. Minden oldalon visz- szaköszönnek — mert más és más helyszínen hangzanak el — a szavak: pénzhiány... munkaerőhiány, túlórázás ... fizikai és szellemi kimerültség ... málló vakolatú öltözők... ízületi bántalmak. És: hűség. Mert Kaszala Sándor most megjelent, a túlterhelt és alulfizetett vasúti dolgozókról és vonatszolgákról írt riportjaiban valahol mindig visszaköszön ez a — mostanában oly kevés becsületű — szó is. Egy könyvet forgatok, megértő fájdalommal olvasom a kötetben szereplő riportalanyok panaszát. A rétszilasi MÁV-állorhás utasriasztó, elhanyagolt, kietlen világában szolgáló egyenruhások keservét: a felvételi épület emésztőgödre a falakat áztatja, a vakolat pereg, a könyéket felveri a gaz, szeméthegyek, törött üvegcserepek veszik körül. A szerzőt az sem rendíti meg, mit írt a Keleti pályaudvar ünnepélyes átadásakor, 1884. július 16-án a Budapesti Hírlap: A dicső Budapest középületeinek egyik dísze az új személy- pályaudvar. Aki jön, aki megy, mindenki meg lesz lepetve általa. Nagyszerű és gyönyörű, célirányos és pompás, kényelmes és hasznos. Messze földön ritkítja párját... Kaszala Sándor a föntebbi dátumot követő 101. esztendőben járt a Keleti pályaudvar környékén, hol „konzervdobozok, sörösüvegek csillognak a Maestrál expressz kocsijai körül. Az egyik sínpár között leszakadt féktömlő, ottfelejtett féktuskó. Mint egy elhagyott szeméttelep.” Negyedszázad riportot, portrét olvashatunk a kötetben. Azokról szól, akik — bár havonta 250—300 órát szolgálnak a sínek mellett, tengelyeken, irányítótornyokban vagy a vakolathullott állomások falai között — nem értik meg és nem is akarják elfogadni a foi'galomszervezési hibákra adott magyarázatokat, indoklásokat. Emberi sorsokat, jelenlegi és változtatásért kiáltó élet- és munkakörülményeket örökít ez a könyv. Az adatok, helyzetképek tényközlő leírásán kívül arra is ügyelt a szerző, hogy szépirodalmi értékű, izgalmas olvasmányokkal gazdagítsa azt, aki föllapozza ezt a kötetet. (Megjelent az Antikva Kiadásszervező Iroda gondozásában.) B. I. A. Tíz éve alapították Szobából lett a gyűjtemény A természet világa című állandó kiállítás. A cím felett a kőtár előtere zője a település múltjával és Kaszinó, színház, táncterem kapott ebben helyet egészen 1916-ig, amikor a minorita rend gimnáziumává lett. A későbbiékben. 1978-ig az épület különféle tanoktatási intézményeknek adott otthont. Végül az 1972-ben kialakított hely- történeti szobából tíz évvel ezelőtt kialakult az önálló intézmény, az egész épületet elfoglaló helytörténeti gyűjtemény. Dr. Farkas György igázgató nemcsak az épület történetéről tud mindent, hanem a gyűjtemény egyes darabjairól is. A gyűjtőmunka 1952-ben Heltai Miklós irányításával kezdődött. Diákok, szülők, tanártársak és más támogatók segítségével mentették az értékeket. Ezt megelőzően is volt kísérlet arra, hogy a helyhez kötődő műtárgyakat összegyűjtsék, sőt hogy múzeumot alapítsanak. Römer Flóris és Dobozi István kezdeményezésére 1877- ben jött létre a Gödöllői Múzeumi Egylet, amely egyéves fennállása után sajnos megszűnt. Valamennyi jó szándékú kísérletnek a személyhez kötöttség volt a jellemzője, ezzel magyarázható, hogy egyik sem volt hosszú életű. Csak a Heltai Miklós tanár által vezetett helytörténeti szoba bizonyult állandónak. Az ő munkájának eredménye a mintegy 10 ezer műtárgyból álló gyűjtemény. Ez az alapja annak, hogy tíz évvel ezelőtt önálló intézmény- nyé válhatott a helytörténeti gyűjtemény Polony i Péter irányításával. Szervezetileg ma is a városi tanács művelődésügyi osztályához tartozik. Ez az intézmény a bázisa, a szakmai irányítója és szervejelenével foglalkozó kutatásoknak s az ezekre ösztönző történet- és krónikaíró-pályáza- toknak, a honismereti mozgalomnak és sok más, a helyhez kötődést erősítő közművelődési akciónak. Programjaival, időszaki és vándorkiállításaival, előadásaival ezt a célt szolgálja. Tíz év alatt 35 időszaki és vándorkiállítást rendeztek, amelyeket a városban és azon kívül 47 helyen mutattak be. öt teremben nyílt meg 1981 tavaszán a Gödöllői művésztelep című állandó kiállítás. A városi tanács az épület felújítására, műemléki rekonstrukciójára 3 millió forintot biztosított pár évvel ezelőtt. A munkálatok befejeződtek, s várhatóan a helytörténeti gyűjteményt városi múzeummá avatják. Az idén ünnepli megalapításának tízéves évfordulóját a gödöllői városi hely- történeti gyűjtemény. Az épület azonban már csaknem 330 esztendős. A török uralom utolsó éveiben, 1662-ben Hamway Ferenc, Gödöllő földesura építette. A Grassalkovich család tagjai később barokk ízlés szerint átalakították, ame- letet húztak rá és szállónak használták, a Hamway- kúriának az idők folyamán több tulajdonosa volt, miután a kiegyezés évében a kastélyból királyi nyaraló lett, s felvette az Erzsébet Szálló nevet. A századvég használati tárgyai Nagy Sándorné szövőszéke (Hancsovszki János felvételei)
