Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-03 / 53. szám

1988. MÁRCIUS 3., CSÜTÖRTÖK ^ciyfcgp 5 Kiáltás az élet védelmében Híres kün7vek bHeTI EILMTEGYZET Molnár H. Lajos negyven­két éves erdélyi író műhelyét az elmúlt tíz esztendőben há­rom regény hagyta el. Az el­ső az És akkor átmentem a tűzön, 1981-ben a Donki Ákos, majd rá két évre a Falra hányt esztendő. Hazánkban némi késéssel, a közelmúltban került a ma­gyar könyvpiacra a Magvető Könyvkiadó gondozásában a Donki Ákos című kötet, ame­lyet a minap a televízió Stw- dió '88. adása is figyelmünk­be ajánlott. Akármilyen furcsa, a könyvkiadásban is létezik egy bi­zonyos mértékű holt szezon. Ez az időszak nagyjából a téli könyvvásár és a tavaszi ünnepi könyvhét közötti hó­napokra esik. Ilyenkor mintha a kifáradás jelei mutat­koznának. Kevesebb a jó olvasnivaló, s szemmel látha­tóan a májusi nagy akcióra tartogatják a kiadók az iro­dalmi csemegéket. Természetesen azért akad néhány olyan kötet, amely bár ebben a csöndes korszakban ke­rül az üzletekbe, mégis figyelmet érdemel. Ezek közül válogattunk össze néhányat mostani összeállításunkban. Mohiar H. l.ajos OONKI ÁKOS Mit ígér ez a kötet? „Egy búsképü fiatalember bizalmas beszámolói körülményeinek változásairól” olvashatjuk rögtön az első oldalon. Az író egy faluról a városba kerülő, a világ dolgaiban eligazodni nem tudó szakmunkás hánya­tott sorsát rögzíti, dokumen- tarista hűséggel. Donki Ákos tizenöt beszámolója szerint fejezetekre osztott, több mint háromszáz oldalas kötetben eseménynaplószerűen követ­hetjük a magánélet sikerte­len fordulatait, a hivatallal, a bürokráciával folytatott, idegrendszert felőrlö szélma­lomharcot. Az író a fejeze­tek előtt röviden összefoglal­ja, miről olvashatunk a kö­vetkezőkben; ugyanúgy, mint a középkori regényekben, tárgyszerűen a távoléllását jelző iróniával. Ezek a közbe­szúrások rapszódiaszerűvé te­szik a regényt. A disszonancia érzetét kelti az olvasóban, s még jobban kiemeli a hőssel való történések tragikumát. „Ha sikerült volna megta­lálnom az igazság útját és annak hurokvonalát, ezek a szavak sosem láttak volna napvilágot..mondja szinte mentegetőzésképpen az Első beszámolóban Donki Ákos. Ez előre vetíti, hogy ennek a szakmunkásnak és sorstársai­nak nincs az igazságot kere­ső és találó életre esélye, csak az ebből való menekü­lésre; írásra — ez még a leg­jobb eset —, de egy társadal­mi rétegnek csak a sötétben való botorkálásra, a kábulat menekülő keresésére, esetleg az önpusztításra. A Donki Ákoshoz hasonló sorsú embe­rek nemcsak az ipari társa­dalom bürokratizmussal át­itatott útvesztőinek vannak kiszolgáltatva, hanem a nem­zeti kisebbségi létezésüknek is. Végtelen a tenyérben Izgalmas vállalkozásba kez­dett a Népszava Kiadó, amikor ez év januárjában útjára in­dította a Híres könyvek című sorozatát, amelyben valóban híressé vált szépirodalmi mű­veket jelentetnek meg; olya­nokat, amelyek már eddig is nagyon sok barátot szereztek az irodalomnak. Attól sem zárkóznak azonban el, hogy egy-egy új alkotás ebben a so­rozatban jelenjen meg először. A Hétágú csatacsillag című kötet anyagát a magyar mon­dák és legendák mindenkit gyönyörködtető, bőséges tár­házából válogatták össze. Az antológia anyaga több törté nelmi korszakot ölel át: i honfoglalástól egészen a XIX. század végéig követhetjük nyomon a nép emlékezetét. Olvashatunk a magyarok szár­mazásáról, kalandozásairól, az Árpád-házi királyokról, Má­tyás király tetteiről, Thököly és Rákóczi alakjához fűződő legendákból, az 1848—49-es szabadságharc emlékeiből. Március 15-e előtt minden­képpen hasznos olvasmány le­het a februárban megjelent kötet: Jókai Mór: Csataképek a magyar szabadságharcról cí­mű elbeszélésgyűjteménye. A könyvet Jókai a szabadságharc leverése után, 1850-ben tette közzé, abban az időben, ami­kor a megtorló intézkedések ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, hanem erősödött is a szabadság és a függetlenség eszménye. A nagy magyar ro­mantikus írásaiban a történel­mi érdekességek mellett min­dig megtalálható a derű, s a kis novellákba számos kora beli anekdotát is beleszőtt. A két könyv egységes for­mában, színes képes borítóval jelent meg, kivitelezésében is méltóan tartalmához. A for­mátum természetesen a továb­bi kötetekre ugyancsak érvé­nyes. Üdvözítő kegyelem * v(u - J Pi N : AM.Y« j SZABADSZ.- U i SARCBÓL V-FIGYELŐ' rátermettség bizonyításának dolgában. Ki tud országosan érdekes újdonságot kitalálni, ki meri nagyobb fába vágni a fejszéjét? — ez az igyekezet hajtotta mind a két kompá­niát. S hogy mennyire nagy erővel hajtotta, arra tucatnyi példát lehet felhozni. A pé­csiek például kiötlötték és nagyszerűen működtetik máig az immár önállósult Sorstár­sak című műsorukat, amely köztudomásúan a hallássérül­teket vonja be a televíziózás­ba. A szegediek meg olyan fórumokat rendeztek, amelyek érdekessége, szervezettsége igazán minden igényt kielégí­tett. Ez utóbbiak kaptak rá jobban arra is, hogy egy-egy utazó művészcsoporthoz sze­gődve pompás útifilmeket for­gassanak, s abban ugyancsak élen jártak, hogy rendre újabb és újabb tévés arcokat, szívesen látott közreműködő­ket fedezzenek fel. Pécsett pe­dig talán erőteljesebb volt — s nyilván marad is — a meg­bízhatóság, a jó rutin. Mostantól fogva, tetszik, nem tetszik, ennek a nagy és nyil­vános vetélkedésnek vége. Legföljebb ha apróbb jelei mutatkoznak majd meg, per­sze csak akkor, ha a váloga­tók is úgy akarják. Üj időszá­mítás kezdődik, és a nem kis­sé megkurtított néző egyelőre csak azt sóhajthatja, hogy kari Akácz László Tom Conti (jobbról), az üdvözítő kegyelem főszereplöjfl a film egyik jelenetében. Nincs új a nap alatt. Már az eszes és pergő szavú mesélő (aki feltehetőleg szerfölött csinos is volt, különben alig­ha húzta volna csak a mesék­kel Ezeregyéjszakáig a dol­got) számos történetet szen­telt Harun al-Rasidnak, a ka­lifák kalifájának, s e történe­tek legtöbbjében a bölcs bag­dadi fejedelem álruhába öl­tözve tapasztalta ki alatt­valóinak életét, a mindenna­pok örömeit és keserűségeit. Seherezade, a mesélő kedvű leány persze már maga is csak a ki tudja, mióta élő ■motívumokat használta fel ezekhez az álruhás történe­tekhez. Nincs új a nap alatt. Nincs új a magyar nap alatt sem: Mátyás, az igazsá­gos, hasonló mesék hőse lett, megbüntetvén például a mi­haszna kolozsvári bírót. És úgy tűnik, nincs új a jelenkor olasz és apgol napja alatt sem, mert Robert M. Young angol rendező elkészí­tett egy filmet egy bizonyos mesehősről, aki majdnem pontosan úgy viselkedik, mint Harun al-Rasid vagy Mátyás király. Rangja sem kisebb ezeknél, mivel ő a római ka­tolikus anyaszentegyház feje, Leó pápa. A különbség talán csak annyi a valóságos mese­hősök és a mesés mesehősök meg őközte, hogy míg azok előre megfontolt szándékkal keveredtek a köznép közé, addig őt egy véletlen rekeszti ki a Vatikán megszentelt falai közül. De a továbbiakban minden a mese szerint foly­tatódik. A pápa, aki egyház­fővé lett ugyan, de ezáltal megszűnt pap lenni, kaland­jai révén visszatér oda, ahon­nan mint egyszerű lelkipász­tor elindult, a néphez, amely nép bizony testileg is, lelkileg is roppant mód elárvult, és nagyon is rászorul a jó pász­tor gondoskodására. A jó pásztort azonban nem várja rózsaszirmokkal felhintett út és virágos diadalkapu az is­ten (és a pápa) háta mögötti hegyi falucskában, Montepet- róban. A csavargói álruhában odaérkező pápát (aki ugyan sem a csavargói álruhát, sem a rá váró viszontagságokat nem választotta, csak így alakult) a falusiak az ellen­szenv kézzel fogható jeleivel fogadják. Megverik, kiüldözikj elfordulnak tőle, szóval a szentatya a saját bőrén ta-J pasztalhatja, milyen is a jő pásztor sorsa, ha a nyáj kis-; sé zabolátlan. És bár jót a kai) e nyakába szakadt nyájnak, a) nyáj nem nagyon kér ebből ú jóakaratból. Sok fáradságába kerül az akaratlanul is álru- hás Leó pápának, sok üt legei' és bosszantást kell elviselnie^ sőt, még1 egy elhanyagolt, ám jó karban lévő özvegy vonzal- mát is el kell hárítani ah­hoz, hogy megvalósíthassa tervét, a földrengésben össze­dőlt vízemelő szerkentyű újjáépítését Szomorú, hogy eközben az egyik kis segítő-« je elpusztul, de nincs fej­lődés áldozatok nélkül. És eä a tragikus mozzanat még szükséges is a pápa teljes át-< formálódásához, hiszen a lelki megrendülés legalább olyan fontos, mint az elszenvedett rúgások és fejbe verések (ame­lyeket azonban egy megfelelő pillanatban, tegyük hozzá, elég keresztényietlen módon, ala­posan visszafizet) nyomatékor sító hatása. Pápánk, a nép között szer­zett hasznos tapasztalától? után, visszatér a Vatikánba, hogy a hagyományos húsvét vasárnapi szentbeszédet meg­tartsa a Szent Péter-bazilikst erkélyéről az összesereglett tízezreknek. Akik között per­sze ott vannak Montepetro megtért nyájának képviselői is, a továbbra is parlagon he­verő szép özveggyel meg az átmeneti bírkapásztori státu­sát eredeti, lelki pásztori stá­tusára visszacserélő pappal. Mese, kedvesen és érzelme­sen előadva, nem többel, mint mesei tanulságokkal, melyeket egynémely bibliai utalások színeznek. Annyiban azonban talán mégiscsak több ez a film egyszerű mesénél, hogy — akarva-akaratlan —* belevilágít az olasz vidék nyomorúságába. Montepetro s a többi sok száz Montepetro nyájának bizony elkelne az ilyen jó pásztor. De a jó pásztorokból manapság igen kevés futkos a világban — pedig Montepetro nem csak az olasz hegyek között talál, ható, és nem is csak a me­sékben létezik. Bíborszín A nagy mesélő, Steven Spielberg, A cápa és a Har­madik típusú találkozások után most egy másfajta me­sével állt elő. Ez az új me­se sem nem véresen izgalmas, mint a félelmetes állkapcsú tengeri fenevad története, sem nem kedvesén és fordu­latosán irreális, mint a titok- zatok földönkívüliek históriá­ja. Ez egy realistának szánt mese, valóságos helyszínekkel és valódi emberekkel. A hely­szín a jelen századi Észak- Amerika, az emberek pedig ennek az országnak a színes bőrű lakói. És ez a választás eléggé meglepő. Nem azért, mert színes bő- rűekről filmet csinálni vala­miféle meglepetés lenne úgy önmagában, hanem azért, mert ezt egy szögesen ellen­tétes filmekből megismert rendező teszi <— és mert ez a történet a maga hol nagyon valóságosnak ható, hol érzel- mességbe forduló, hol kifeje­zetten kegyetlen mozzanatai­val eltér a megszokott szines­bőrű-ábrázolásoktól. Spielberg néger hősei és hősnői ugyanis nem a fehér ember gonoszságának áldoza­tai, nem a gyárosok vagy az ültetvényesek zsákmányolják ki őket, nem a részrehajló, a fehérek érdekeit védő törvény hurcolja meg őket — szóval nem faji vagy osztályellenté­tekre épül a film. Az a vi­lág, amelyet itt megismerünk, s a század első évtizedétől a 30-as évekig nyomon követ­jük eseményeit, zárt, szinte elkülönült, mert csak a fe­keték körét mutatja. És eb­ben a zárt világban súlyos belső ellentétek, majdnem re­ménytelen széttagoltság és csüggesztő elmaradottság ta­pasztalható. A Bíborszín — mely lényegében egy nehéz sorsú néger asszony történe­te — e vonásával jelent új­donságot a néző számára. Nagy kár, hogy mértéktelenül hosszú és olykor túlmagyará­zott munka. Takács István Színházi emberekről Incze Sándor annak a heti­lapnak — a Színházi Élet­nek — volt megálmodója és negyedszázadon át szerkesz­tője, amelyet a mai napig a felszínesség, a pletykaéhség, a félműveltség példájaként em­legetnek. A könnyed, csevegő bennfentes hangvétel, a nép­szerű csillagok magánéleténél- szellőztetése együtt járt a va­lódi értékek kínálatával: írt a lapban Kosztolányi és Ka­rinthy, Móricz és Krúdy, Mol­nár Ferenc és Szép Ernő is. Igjr, ha a szerkesztési elvek néhol vitathatók is, a lap meg tudta teremteni a szín­házi és más művészeti ese­mények iránti érdeklődés di­vatját, kinevelve olvasóközön­A Színházi életeim című kötetben Incze Sándor ame­rikai emigrációban írt emlé­kezéseit kapja kézhez az ol­vasó. Incze nem vállalkozik sajtó- vagy művelődéstörténeti teljességre: egy ma már nosz­talgikusan emlegetett szer­kesztőségi-társadalmi élet mindennapjait anekdoták, viccek hozzák emberközelbe. Különösen jól sikerültek a lap körül tevékenykedő írók, újságírók, „színházi emberek”, munkatársak és barátok port­réi. A kötetet — amely Ábel Pé­ter szerkesztésében és elősza­vával jelent meg — a Szín­házi Élet képanyagából válo­gatott illusztrációk gazdagít­ják. A rádió riportereként Ba­konyi Péter Szalay Lajossal, a túlzás nélkül világhírűnek nevezhető, négy évtizede kül­földön élő grafikusművész­szel készített interjút Végte­len a tenyérben címmel. A kötet a teljes beszélgetés szer­kesztett anyagát tartalmazza, izgalmas képet adva Szalay­ról az emberről, a művészrő' és a korról-világról, amely­ben munkássága kibontako­zott A könyvet — amelyet e Múzsák Közművelődési Ki­adó jelentetett meg — a csa­ládi archívumból válogatott fotók és a művész grafikáinak reprodukciói teszik teljessé. Ellentmondásos egység Amikor a kezembe vettem Zsanád Béla: A kozmosz ab- akai című verseskötetét, vé- etlenül kinyílt a huszonhar- nadik oldalon. A költeményt Szeged alsóvárosa temploma hlette. Tekintetem-gondola- ;om egy pillanatig megállt nindjárt az első soron: A gót iblakok mögött a történelem. Kz allegorikus kép szinte su­gallta, mennyi fájdalom, bá­lát, öröm csapódott le az é\*- izázados falak között; a lét. a őrténelem, a vallás egymástól ilválaszthatatlan. A verseivel csupán néhaje- entkező vallásos költő emel­kedett hangulatú lírája általá- ios érvényűvé teszi gondola- ait. Töprengései, őszinte- iszta, szélsőséges érzelmektől nenteg megfogalmazásai úgy »pülnek a versek befejező so- •aira, mint ahogy évszázados templomok a talapzatukra. Csupán néhány költeménycí- net emelek ki azok közül, amelyek mindezt jól tükrözik: Apám hajnali fényben, Félig nlágos, Flandria, Dürer: A ialott kéksólyom, Bohócok. Egyszerű, közvetlen kifeje- sésmódja azonban nem telje­sen szenvedély mentes. Példája ennek az Advent, a Nem va­gyok itt, a Dosztojevszkij vagy i Bartók Béla emlékének szentelt Praefatio profana: „zavarjátok össze / a látszatot I fordítsátok ki szívetek ben- sejét / s adjatok hálát Isten­nek / ha nem tudtok nyugod­tan ülni / a divatos fotelek­ben”. Mindezek az érzések azonban a költőben letisztul­tak, s kerek, teljes gondolat­sorokká, szilárd lelki harmó­niává lényegültek. Éppen ezért aligha lehet véletlen, hogy Tornai József válogatta össze a kötetben megjelent költeményeket A rendkívül széles körű, szép rvn -f irvrrl í t.Ai allrfk+.Amimlrát is Búcsú. Ismét egy korszakha­tárhoz érkezett' a hazai tele­víziózás: amint azt olvashat­tuk és hallhattuk, ez év már­ciusától kezdve hétfő estén- kint is lesz adás, mégpedig a kettes csatornán, ahol a pécsi, a szegedi és a budapesti stú­diók körzeti adásait sugároz­zák. A mesebeli király példájál emlegethetjük ezzel a hírrel kapcsolatban. Akárcsak az il­lető koronás főnek, a készü­léktulajdonosoknak is nevet az egyik szeme, a másikból ellen­ben könnyek hulldogálnak Amiért örvendezhetünk — és vidulnak is nyilván nagyon sokan —, az az, hogy végre valahára a hét első napján sem marad néznivaló nélkül az ország. Végérvényesen ki­lépünk tehát abból a skatu­lyából, ami jószerivel csakis a Szabadság téri intézményre volt jellemző, hogy tudniillik ezt a bizonyos hétfőt kinevez­ték vendéglátó alkalommá, akár akart szomszédolni az előfizetők többmilliós tábora, akár nem. Mostantól fogva mindennek vége: ha csak egyetlen órácskára is, de be lehet kapcsolni a masinákat, s nézni azt, ami tovapereg. Igen ám, de azzal, hogy egyetlen alkalomra sorolták be a három körzeti adást, egy­szeriben megszüntették a vá­logatás lehetőségét. Míg ko­rábban kedvünk szerint pis­loghattunk bele akár a pécsi, akár a szegedi, akár a fővá­rosi érdekeltségű riportok, tu­dósítások csokrába, ezután már ezt nem cselekedhetjük meg, mivelhogy a két vidéki műhely jobbára csak a saját körzetében tudja mutogatni felvételeit Hogy pontosítsuk a körülményeket, Pécs műso­rát a baranyai főváros, Kab- hegy és Szekszárd körzetében lehet megszemlélni,. Szegedét pedig ott, ahol a szentesi, a komádi és a csávolyi átjátszó dolgozik. Egészen precízen nem lehet határvonalat húzni oda, ahol az egyik, s ahol a másik stúdió vonzáskörzete véget ér, de aligha tévedünk, ha azt állítjuk, emitt is há­rom megye, meg amott is há­rom megye lakossága szembe­sülhet azzal, amit korábban mind a tizenkilenc megye, az­az az egész ország láthatott. ígérik persze, hogy majd lesz egy olyan mustra, amely a legközérdekűbb, a legjobban sikerült pécsi és szegedi je­lentéseket az országos főmű­sorban is átemeli, de hát ez a válogatás nyilván erősen rostál majd, s így a nem bu­dapesti érdeklődésű néző sok mindentől elesik. Hiányozni fog például ma­ga a vetélkedés, a be nem val­lott, de nyilvánvaló verseny a két vidéki csapat között. Mert ugyanis amióta — jó tíz éve — itt is, ott is megszer­vezték a helyi együtteseket, azok mindig valamiféle nemes harcban álltak a tehetség, a maga mögött tudó költőtárs több szempontból is rokonié­lek Csanád Bélával. A kötetet a Magvető Könyvkiadó jelentette meg.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents