Pest Megyei Hírlap, 1988. március (32. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-22 / 69. szám
mr meuyeíi 1988. MÁRCIUS 22., KEDD 5 Művészetben kifejezett szintézis Mozgásból született színpadkép Jelenet a Coppéliából ■Tv-figyelőm Néhány esztendeje megpezsdült itthon a táncélet. A hazai együttesek produkciói mellett szemmel kísérhettük a világ — elsősorban Európa — színpadainak hagyományait és újszerű kísérleteit. Bőven akad immár összehasonlítás, amelynek alapján nyomon követhetjük: merre tart korunk balett-, illetve mozgásművészete? Az NSZK kulturális hét alkalmával a táncszínházak merész modernségét érhettük tetten. Ráadásul kétféle műfajban, kétféle kifejezéssel. Három Bauhaus-tánc A Bauhaus reneszánsza elevenedett föl a nyugat-berlini Művészeti Akadémia elképzeléseiben. A századelő építészetében oly jelentős szerepet játszó irányzat mai formájában elvontabban jelenik meg, mint egykoron. Nem véletlen, hogy éppen a mozgásszínpadon hoz(hat) gyökeres változást. A nem éppen hétköznapi produkciók létrehívói tudatosan vállalják, hogy ez kísérlet. Megpróbálják a testvérmúzsákat egy színpadra csalogatni. Bármennyire is furcsa, de a képzőművészet, a zene, a tánc és a színházművészet találkozójának lehettünk szemtanúi. A Három Bauhaus-tánc — mint ahogyan a cím is jelű — a Bauhaus ezerkilencszázhuszon- nyolcas színpadi üzenete, mai köntösben. Ezen a színpadon az ember szinte nem is jelenik meg. A színek, a formák, a fények dominálnak. S amikor már-már úgy hisszük, hogy itt minden öncélú, tudatosul: aki mindennek a létrehívója, az az ember. Csak alakja éppennem rajzolódik ki a sötétben. De a mozgást ő hívja létre. S minden úgy történik, ahogyan ő akarja. A modern képzőművészetre oly jellemző formák kirajzolódnak a színpadon. Rúddal, karikával születik a térplasztika. Egyúttal tanúi vagyunk az alkotás folyamatának: szemünk előtt zajlik le a mozgás révén a színpadi kép születése. Formai újítások Technikailag miként valósulhat meg ez a nem mindennapi látvány? A rúdtáncnál például a mellkasra, a karokra, a lábra, a test mozgó részeire léceket erősítenek. A néző szemébe világító reflektorfény tereli el a figyelmet a táncosról, aki mozgásba hozza a megvilágított rudakat. Ily módon a sötétben csak a rudak mozgását látjuk, amelyek érdekes alakzatokat hoznak létre. Ugyanez történik a karikával is, csak éppen a színpadkép változik. Kérdezhetnénk: miért e formai újítás? Miért nem marad meg mindegyik művészeti irányzat a maga eredeti valójában? Talán azért, mert éppen korunk igyekszik megteremteni az élet más területein is a szintézist, amelyet a művészet visszatükröz, hangsúlyozva, hogy mindez kísérlet. \ Bauhaus-táncok záróképe fejezi ki legjobban a szándékot. A színpadon háromszögekből, hengerekből, a modern képzőművészet eszköztárából kialakított kép térbelisége és mozgása megsejtet valamit abból, amit immár hatvan esztendeje, hogy kitaláltak. Ugyancsak kísérletet tükröz a Muszorgszkij zenéjére komponált Egy kiállítás képei, amely Kandinszkij egykori díszletterve és rendezése szerint került most szírire. Kandinszkij, a tárgy nélküli festé- szet egyik alapítója, ily módon válaszol — a modern színpadtechnikai megoldással — a zeneműre. Összművészetet teremt azáltal, ahogyan a zenei motívumok előhívják a mozgó képeket. Az absztrakt formák mintegy lebegnek a zenei ihletésre. Itt az ember már teljesen kiűzetett a színpadról, a dolgok vették át az uralmat. Kandinszkij az elgé- piesedett valóságot ábrázolja. A képek meglepőek, ám a kísérlet mindenképpen elgondolkodtató. Breakelő babák Egészen más felfogású a Kölni Operabalett társulatának bemutatkozása. Itt a szereplők hús-vér emberek. Másként nem is tudnák megjeleníteni a Coppéliát. Hoffmann egykori komor meséje e kétrészes krimibalettben modern hangvételre vált. Ez sem nélkülözi a meghökkentő színpadképeket, az újszerű mozgás- kultúrát. Olyannyira formabontó. hogy még showeleme- ket is belop. Ilyen például Coppélius babáinak breakszerű tánca. Vagy éppen a leglátványosabb jelenet, amint egy varázslatos üvegkádban, egy hatalmas tükör alatt életre kel Coppélia. Ebben a balettben a szereplők talpon táncolnak, nagyon muzikálisan, a hagyományos balettől eltérő stílusban. Űj falitérképek Középiskolásoknak Űj szemléltetőeszközöket kap a középiskolai oktatás. A Kartográfiai Vállalatnál a közelmúltban fejezték be a szerkesztési és tervezési munkáit a középiskolásoknak készülő történelmi térképeknek. Várhatóan a következő tanévre kerülnek az oktatási intézményekbe. A vállalat eddig az általános iskoláknak a földrajz és történelem tárgyak oktatásához adott falitérképet, szám- szerint 42-t. Az eddig elkészült oktatási eszközök egyrészt a magyarság történetét — a honfoglalástól napjainkig — és a világ egyes országaiban lezajlott kiemelkedő eseményeket szemléltetik. Másrészt hazánk, illetve a világ számos államának gazdasági változásait, fejlődését tükrözik. A három új térkép: Európa 1000 körül, Magyarország az Anjouk és Zsigmond korában és Európa a népvándorlás korában. Az új oktatási eszközök — amelyek 1000— 1000 példányban jelennek meg — a társadalmi-gazdasági folyamatokat és a művelődéstörténeti fejlődést érzékeltetik. így például — a történelmi térképek hagyományos tartalmán túl — az Anjou-korabeli Magyarországot bemutató térképekről jól leolvasható, hol álltak a királyi kamara székhelyei, a kiemelkedő kulturális központok, hol voltak a gótikus művészet remekei, hol működtek a domonkos, a ferences és a pálos szerzetesek műveltséget közvetítő kolostorai. A korabeli gazdasági életet a kereskedelmi utak, a nagyobb arany-, ezüst-, réz- és sóbányák jelölésével illusztrálják. A sorozatban az 1989/90-es tanévben új kiadásban jelentetik meg Afrika domborzati térképét. A történelmi sorozat újabb három munkával bővül, ezek címei: A Föld népei Augustus korában, Az amerikai kontinens független államainak kialakulása és Magyarország népesedéstörténete. Kaland. Kaján mosolyba öltöztette volna az orcáját néhai Molnár Ferenc, modern kori színműírásunk nagymestere, ha valami úton-módon feltámad, és végignézi Juhász Istvánnak A hivatásos szűz című tévéjátékát. Hát még mindig nem tudtok meglenni nélkülem — hajtogatta volna, és teljes joggal, hiszen ez a nagyon mai környezetben játszódó és nagyon mai alakokat mozgató történet bizony olyan volt, mint amilyeneket A testőr, A hattyú és még sok más világsikerű darab szerzője vetett papírra, csak hát némiképp gyöngébb kiadásban. Központi figuraként természetesen egy társ és szerepkör nélkül maradt színésznő bánatoskodott, majd rajongott benne; ez utóbbi szenvedélye akkor lobbant lángra, amikor egy nyalka legényember robbant bele az életébe. Mindeközben pedig néhány rezo- nőr is téblábolt körülöttük. Nevezetesen egy totyogós, de jókedélyű öregúr, akinek az volt a dramaturgiai tiszte, hogy a döcögő cselekményt előbbre lódítsa; aztán a művésznő lánya, aki a mama jellemét ruházta fel anyai vonásokkal; s aztán egy külföldre szakadt hazánkfia, aki ugyancsak ilyen bonyolítási feladatokat látott el: ő lett volna a nagyhangú, nagypénzű, de kevéssé sikeres vetélytárs. Nos, mindez így elviccelve sem hat valami mókásan, és valljuk be, hogy eredeti valójában sem volt valami roppant szórakoztató mulatság ez A hivatásos szűz. Éppen az hiányzott belőle, ami azokban a példaképül említett Molnárdarabokban ott sziporkázik, tehát a két ember közötti játék jó íze, a szellemi tusakodás izgalma, a riposztozás eredetisége. Itt bizony sablon épült sablonra akkor is, amikor a művésznő arcképe kerekedett ki, akkor is, amikor ifjú lovagja nyerte el nyalka alakját, és még inkább akkor, amikor az a Molnárból lett Molinári handabondázott. Bármennyire is könnyedre sort, a színészeknek igen nehéz a dolguk ilyenkor. Annál is inkább, mert hogyan lehet lelket lehelni azokba a szerepekbe, amelyek ennyire előre gyártott elemekből gyúródtak össze, s amelyek szinte lehetetlenné teszik az egyéni ambíciók kiélését. Bizony ekkor uralkodik el a jobb vagy rosszabb rutin. Az előbbire Béres Ilona szolgált példával, lévén, hogy ebben a csábos feladatkörben is dicséretesen türtőztette magát, és csak any- nyit csicsergett, amennyit feltétlenül elvártak tőle, az utóbbira pedig — hogy, hogy nem — Tordy Géza, aki viszont igencsak operettesen volt jelen. A hódítónak kinevezett Sörös Sándor e két véglet között kereste a helyét, csak így Csákányi László is, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi sokkalta több gyakorlattal a háta mögött. A végkövetkeztetés tehát: lehet Molnár Fe- renctől tanulni, de sokkal többet és sokkal alázatosabban. Kabaré. Négy estére szétosztva terítették elibénk a közelmúlt hazai kabarétermését, magán- és társasszámokat, vicceket, kuplékat, műfajilag nehezen meghatározható vidámságokat. Meg kell hagyni, Kállai István és Geszty Péter hatalmas munkát végzett, amikor ezt a rengeteg szöveget, kottát, és a díszletek közé elhelyezett korfestő nyomtat- ványtömeget összegereblyézte. Ebben is jeleskedtek, de abban is, hogy a tengernyi mű közül jobbára azt újráztatták meg. amelyikben van valami általánosabb érvényű politikum, a túlélést szavatoló mondanivaló. Bodrogi Gyula fanyar humorú dirigálására színészeink legjobbjai dobálták egymásnak a poénokat, ám — csalóka látszat lenne ez csupán» — nem egészen azzal a jókedvvel, felhőtlen vidámsággal, mint amikor a jól ismert irományok először hangzottak fel. Nem is egyszer, nem is kétszer amolyon leckeíze volt a közreműködésüknek. Akácz László Bauhaus-színpádkép Erdősi Katalin Sorsfordító évtizedek Könyv a falu átalakulásáról A magyar falu az utóbbi évtizedek- n ben rendhagyóan fejlődött, ha figyelembe vesszük, hogy korábban nagybirtokok kötötték gúzsba, a feudalizmus maradványai szőtték át egész termelési rendszerét. A fordulat az 1945-ös demokratikus földreformmal történt, amikor a történelem igazságot szolgáltatott a magyar parasztságnak, majd a szövetkezetesítéssel kialakult a szövetkezeti szocialista nagyüzemek rendszere. A megtett utat tekinti át Tar Imre A parasztság társadalmi-termelési viszonyainak átalakulása 1930—1985 című könyvében, amelyet a Kossuth Kiadó adott közre. Mindjárt az elején hadd jegyezzük meg: nem lép fel a teljesség igényével, elég felszínesen mozog, nem ás a mélyre, nem elemzi azokat az okokat, amelyek a mához vezettek. Inkább megmarad a felszínen, a politikai határozatok, rendeletek ismertetésénél. Az ötven esztendő tapasztalatait összegezi, azt a korszakot, amelyben a magyar parasztság és a mezőgazdaság legnagyobb válságát és felemelkedését, sorsfordító időszakát, a szocialista átalakulás kínokkal, verejtékkel járó folyamatát élte át. így is üdvözölni lehet a szerzőnek azt a szándékát, hogy tapasztalatok, dokumentumok alapján igyekszik megmutatni a parasztság átalakulását meghatározó tulajdon-, osztály- és elosztási viszonyokat. Legvilágosabb és legismertebb rész, ami a felszabadulás előtti helyzettel, a feudális viszonyokkal foglalkozik. Megállapítja, hogy a magyar parasztok száma meghaladta a 4 és fél milliót, amelynek kétharmada, csaknem hárommillió ember a szegényparasztsághoz tartozott. A birtokviszonyok egészségtelenül alakultak, az elmaradott mezőgazdaságban az alacsony színvonalú termelés stagnált, a benne dolgozók nyomorogtak, az ellentétek áthidalha- tatlanná nőttek. A földreformmal eldőlt az ezeréves per, a föld azé lett, aki azt addig is művelte. Ezzel teljesen új helyzet alakult ki: a termelés fellendült, a parasztok megművelték földjeiket. Az új földhözjuttatottak kialakították a termelést segítő szervezetüket, a földművesszövetkezeteket, sőt több helyen már a föld közös megművelésére is szövetkeztek, vagyis megindultak azon az úton, amely hosszú távon elvezethetett volna a szocialista mezőgazdasághoz. Ilyen körülmények között hirdette meg 1948-ban Rákosi a kecskeméti híres beszédében a mezőgazdaság kollektivizálását. Ez a program — ma már világosan látjuk — akkor hangzott el, amikor a helyzet a magyar mezőgazdaság kollektivizálására teljesen éretlen volt, nem voltak meg az objektív és szubjektív feltételei. Nyugtalanság, félelem, elbizonytalanodás lett úrrá a parasztembereken. A szerző ismerteti a parasztság helyzetének alakulását a mezőgazdaság szocialista átszervezésének ebben az időszakában, megállapítja, hogy az MDP agrárpolitikája hibás volt: erőltették a belépéseket, retorziókat alkalmaztak, durva nyomást gyakoroltak a parasztokra, a begyűjtési rendszer bevezetésével pedig megbénították a termelés folyamatosságát. Mindennek ellenére, az 1956-os ellenforradalom idején, a parasztság mértéktartóan viselkedett, a begyűjtés megszüntetésével fellélegzett, a személyi kultuszt, a hibákat elítélte, a szocializmus addigi vívmányait azonban megvédte. Az MSZMP agrárpolitikája, amely az elkövetett hibák korrigálásán, a lenini elvek szigorú megtartásán alapult, a parasztságban bizalmat ébresztett. A mezőgazdaságnak nyújtott támogatás pedig fellendítette a termelést. Mindez megteremtette a szövetkezeti átalakítás feltételeit. A szocialista forradalom a mezőgazdaságban 1960—1962-re végbe is ment. A kötet második részében a szerző a termelési viszonyok fejlődését vizsgálja a mezőgazdaság szocialista átszervezése utáni években, 1962—1968 között, amikor is a tulajdonviszonyokban, a parasztság osztályhelyzetében, élet- és munkakörülményeiben gyökeres fordulat következett be: érvényesült a munka szerinti elosztás elve, sajátos jövedelmi viszonyok alakultak ki, az irányított, tervutasításos gazdálkodás azonban akadályozta a mezőgazda- sági termelés fejlődését, a szövetkezeti demokratizmus érvényesülését, így szükségszerűen lépett fel a gazdasági reform bevezetésének a gondolata, ami a mezőgazdaság irányításában, gazdálkodásában mélyreható változást hozott. Később megalkották a szövetkezeti törvényt, amely a tulajdonviszonyokban, az irányításban, a szövetkezetek önállóságának a megerősítésében nyújtott nagy segítséget. Kialakította a szövetkezeti gazdálkodásnak azt a formáját, amely szabad teret nyitott a kezdeményezéseknek, erősítette a demokratizmust, bővítette az önálló vállalati gazdálkodás feltételeit, lehetővé tette a háztáji és melléküzemági tevékenységet, a párt helyes politikája nyomán kialakult a szövetkezeti-szocialista nagyüzemi gazdálkodás, amely rendkívül sok tartalékot tárt fel, úgy hogy a termelőszövetkezetek az utóbbi évtized rendkívül nehéz gazdálkodási körülményei között is helytálltak, lényegében növelni tudták termelésüket, a termésátlagok és hozamok tekintetében pedig a magyar mezőgazdaságot a világ élvonalába lendítették. A gazdasági reformot a mezőgazdaságban tovább kell vinni és a meglévő gépi felszereltségre támaszkodva, a technikai berendezések megújítása révén a szövetkezeti gazdaságokat a fejlődésre, az előrehaladásra kell ösztönözni. Ugyanis a tartalékok már kimerülőben vannak. Az önálló üzemi tervezés rendszere beváltotta a hozzá fűzött reményt, de a szabályozók gyakori, sokszor félévenkénti változása nehezítette a termelést, fékezően hatott a jövedelmező gazdálkodás folytatására. Czükség van arra is, hogy a háztáji és kisegítő gazdaságok továbbra is megkapják a megfelelő támogatást, és lehetővé váljon a kisszövetkezetek alakítása, egyéb formák bevezetése, hogy a szövetkezeti gazdálkodás is megújulhasson. Mindennek megértéséhez nyújt bizonyos áttekintést Tar Imre könyve, amely hiányosságai ellenére is tanulságos, összegezni próbálja a fejlődés állomásait, megmutatva a párt agrár- politikájának helyességét. Gáli Sándor
