Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-18 / 41. szám

1988. FEBRUÁR 18., CSÜTÖRTÖK xlwrEiftojm Dolgozat Ceglédről Egyelőre még szárnypróbálgatás * Úgy tett, mintha nem is hallotta vohia Lapunk február 15-i számában hírt adtunk arról, hogy a megye öt településén egyetemista csopor­tok tíznapos társadalomkutató terepgyakorlaton vettek részt. Cegléden Lür Istvánnak, a művelő­dési központ igazgatójának irányításával a három hallgató közül kettő a Cséri-telep 28 eigány csa­ládjának életkörülményeivel, Labbancz Mariann pedig az idősek szociális gondozásával foglalko­zott. Labbancz Mariann, aki másodéves az Állam­igazgatási Főiskolán, 1980-ig visszamenőleg alapo­san tanulmányozta a tanács- és vb-ülések jegy­zőkönyvét, az egészségügyi és szociális bizottság munkatervét, a statisztikai kimutatásokat, beszél­getett az illetékesekkel és természetesen magukkal az érintettekkel: az öregekkel. Az ezen adatokkal fűszerezett hosszabb tanulmány csak a hónap vé­gére készül el. Az alábbiakban közölt novellisz- tikus írásmű csak azt érzékelteti, miként telnek napjai a társadalomkutató terepgyakorlatra vállal­kozó fiataloknak. Kísérlet ez, szárnypróbálgatás, egy hangulat megragadása. A dolgozatban név nem szerepel, mivel sajnos nem egyedi és nem csak^Ceglédre jellemző esetről van szó. A diáklány erről a témakörről írja majd szakdolgozatát is. Előzetes tájékozódása szerint szülőföldjén, Szabolcs-Szatmár megyében ugyan­csak hasonló a helyzet. Az egyik délután elhatároz­tam, újra fölkeresem Sz. nyugdíjas tanácstagot, hogy feltegyem a mások által sem örömmel fogadott ártatlan kérdéseimet. Sokáig álltam az ajtó előtt. Gondolkodtam, megnyomjam-e még egyszer a csengőt. Már legszívesebben elmentem volna. De mit csi­náljak este ebben a városban egyedül? Hailgatóztam. Tudom, nem szép dolog, de kíváncsi vol­tam: vannak-e hangok, van-e mocorgás odabenn? A televí­zió hangjai szűrődtek ki. Rá­néztem az órára és megálla­pítottam, valószínűleg most megy a vasárnap délutáni film, Hemingway: A Kili­mandzsáró hava. Szívesebben néztem volna én is ezt. Me­ditáltam. Miért olyan fontos nekem, hogy bejussak ide? A bácsi ideges lesz és ingerült — már előre sejtettem. Eszem­be jutott az a néni a közért­ben, akit a minap annyira megbántott a pénztárosnő; meg az a nagytáskás öregem­ber, akinek nem volt elég pénze a papírboltban és ki- gűnyolták; meg az orvost hí­vó nénike... és még néhány hasonló eset. Megnyomtam a csengőt... Néhány másodperc múlva egy férfi nyitott ajtót. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk. Za­varba jött. Bár bejelentkez­tem, nem tudta, mit akarok, Leüjtem, s előadtam még egy­szer, mire vagyok kíváncsi. Amikor megkérdeztem, hogy a helyi tanács mit tesz az idős korú emberek problé­máinak enyhítéséért, Sz. azt válaszolta: erre a kérdésre nem készült. Hmmm.,. Kínosan feszé- lyezetté váltunk mindketten. Tanácstag —*■ gondoltam. Tagja egy népképviseleti szervnek, amelyik a választók megbízásából, annak alapján működik, s arra hivatott, hogy az adott területen élők — azaz választóik — minden­napos gondjaira megfelelő gyógyírt találjon. Na jó, ezt olvastuk, tanultuk... Igaz, már eddig is sejtettem, de most sokadszorra tapasztal­tam, hogy valahogy még nem egészen így van. Sz. választókerületében a népesség 40—50 százaléka idős korú. Ennek ellenére, szerinte ezeknek az emberek­nek nincs problémájuk azon kívül, hogy nyomasztó a tele­fonhiány és kevés az üdülő­jegy! Mit tehettem volna: megpróbáltam mosolyogni. Mesebeli állapotok uralkod­nak itt, hiszen a körzetében minden van: gáz meg út... Más mederbe igyekeztem te­relni a beszélgetést: hogy is állunk a tanácstagi interpel­lációval, ha valami olyan ügyben dönt a tanácsülés, amely sérti az idős korúak ér­dekeit? A válasz valami egé­szen másra vonatkozott, egy más világban csengett. Sz. meg sem próbált a kérdésem­re koncentrálni. Ügy tett, mintha nem is hallotta volna. Először azt hittem, rosszul fogalmaztam. Próbálkoztam többször, más oldalról is a lé­nyegre terelni a szót. De megint az ég egy világon mindenről beszélt — demog­ráfia, parlamentizmus, forma­ság. autóbusz-megálló —, csak arról nem, mi bántja az öre­geket legjobban, mi a legsú­lyosabb problémájuk. Az azért valahogy kiderült, hogy a legutóbbi választói gyűlésen Sz. levetített egy Karády-filmet. Mindenki re­mekül érezte magát... aztán hazamentek. Hogy van-e fogadóórája és mikor? Hát hogy lenne, ami­kor nem is igénylik a válasz­tói! Sz. itt él közöttük, min­dennap találkozik velük, el­mondják néki a problémáju­kat. No, és azon kívül, hogy valamelyik idős ember köny- nyített a lelkén, történik-e valami érdemben is — nem tudtam meg. A hosszúra nyúlt beszélge­tés kínos percei végre meg­szakadtak. Elárulta, hogy nemsokára lemond, öreg ő már ehhez. Van fiatalabb pót­tanácstagja, aki majd folytat­ja a munkát. Csak abban re­ménykedem, hogy nem Sz. módszerével, gondolkodásmód­jával. Szétnéztem a szobában. Könyvek a padlótól a plafo­nig. Köztük Marx és Engels összes művei, s természetesen Lenin. Sz. vezetői politikai beosztásban dolgozott nyug­díjba vonulása előtt. Éreztem, mennem kéne. Mert nem si­került semmit elérnem. Kény­szeredetten mosolyogtam, az ajtó felé hátráltam, hálás próbáltam lenni az „informá­ciókért”, felvettem a kabáto­mat. Még egyszer visszapillan­tottam. Az egyik polcról egy mosolygó Lenin-fej nézett rám... Labbancz Mariann Fiataloknak szánják Híres művek Híres könyvek elnevezéssel új sorozatot indított a Népsza­va Lap- és Könyvkiadó. A vállalkozás első köteteit a ki­adó vezetői. szerdán mutatták be a sajtó képviselőinek a Fészek művészklubban. Elmondták, hogy a sorozatot főként fiatal olvasóknak szán­ják. Elsősorban híressé vált szépirodalmi műveket adnak közre, de a kiadó szándéka, hogy a sorozatban új irodal­mi alkotásokat is útjára in­dít. A tervek szerint évente 12 kötet lát napvilágot. Az első könyvet Hétágú csatacsil­lag címmel vehették kézbe az olvasók. A kiadványban ma­gyar mondákkal és legendák­kal ismertetik meg az érdek­lődőket a honfoglalástól a XIX. század végéig. A napok ban jelent meg a könyvesbol­tokban Jókai Mór Csataképek a magyar szabadságharcból című elbeszélésgyűjteménye, amely először 1850-ben látott napvilágot. A sajtótájékoztatón elmond­ták, hogy jövőre Hazánk his tóriája címmel indítanak új sorozatot. Első kötete, az Árpád-fiak, az ünnepi könyv­hétre jelenik meg. A Magyar Tanácsköztársaság 70. évfor­dulójára emlékezve szépiro­dalmi antológiát állítanak össze. Informatikus-könyvtáros szak Komplex ismereteket ad A jövő tanévtől a debrece­ni Kossuth Lajos Tudomány- egyetemen informatikus­könyvtáros szak indul, amely­hez a bölcsészkaron angol, a természettudományi karon pe­dig elsősorban kémia szakot javasolnak felvenni. Az új szakon a hazai teljes könyv­tári és információs-dokumen­tációs rendszer számára ké­peznek szakembereket. Az öt év alatt a hallgatók elsajátít­ják a hagyományos könyvtári ismereteket éppen úgy, mint a modern informatikát. A leg­fontosabb tantárgyak: könyv­tártörténet, kommunikáció­elmélet, művelődés- és olva­sásszociológia, dokumentum­leírás, katalogizálás, informá­ciótárolás és -keresés, osztá­lyozási és információkereső nyelvek, könyvtártan; a szá­mítástechnika alkalmazása a könyvtári és információs rend­szerekben, könyvtári vezetés- és szervezéselmélet, könyvtár­politika stb.-FIGYELŐ' Sokk. Ha egy bizonyítványt nagyon magyaráznak, akkor azzal nyilván valami baj van. Éppen mostanában — amikor a diákok is aláíratták félévi ér­tesítőjüket — olvasni egyre- másra olyan nyilatkozatokat, amelyek a televízió műsor­szerkezetét, újabb és újabb vállalkozásait elemzik, és hogy hogy nem, mostanság tapaszta­ni leginkább, mekkora a zűr­zavar. Szinte egyszerre startoltat- ták a Kortársaink képernyője meg az Üj nyitott könyv című sorozatokat, természetesen egészen más eszmei zászlók alatt, és lám, mi lett belőlük: ugyanaz a hagyományos dra- matizálás. De ez még hagyján! A legnagyobb káoszt az isme­retterjesztésben érezni, mégpe­dig azért, mert ahány idevágó sorozat létezik. ,az szinte mind az egészségügyi felvilágosítás­ból meríti témáit. A Kalendárium hajdan a fele adásidejét a medicinának szentelte, s még most is bele­belekap; a vadonatúj 100 perc csakúgy erre a kérdéskörre ál­dozza minutáit; a Biztatót, a Magyar Tudományos Akadé­mia által patronált sorozatot egyenesén ebből a célból talál­ták ki- Ott van aztán még a Teledoktor. alkalmanként a Tájkép egy-egy betétje stb., stb. S mindez a temérdek vál­lalkozás rendre csak tilt, óv, riaszt, fenyeget — egyszóval sokkolva mondja a magáét ar­ról, hogyha ezt es'szük, ilyen betegek leszünk, ha azt isz- szuk, úgy kurtítjuk meg az életünket. Tudjuk, hogyne tud­nánk, hisz az újságok is tele vannak vele, meg a rádió is gyakorta harsogja, hogy most zajlik a nagy egészségmegőr­zési kampány, amely országos mozgalomként igyekszik fel- ráani a magára kellőképpen nem vigyázó lakosságot, de hát mozgalom ide, kezdeményezés amoda, csak jó lenne valami­féle mértéket tartani, szoli- dabban adagolni azt a renge­teg kórt, kórelőzményt, veszé­lyességi faktort, miegyebet. Meg is mondjuk, hogyan len­ne ez lehetséges. Ügy, hogy ta­lálnának egy rokonszenves doktor bácsit, akit kinevezné­nek a televízió általános főor­vosának. Minden egészségügyi felvilágosítás hozzá tartozna, és ő szabná meg. hogy mikor miből, mennyit szabad és ho­gyan érdemes adagolni. Szép fehér köpenyében sorra járná az ismeretterjesztő szerkesztő­ségeket, erre a tekercsre rá­bólintana, amazt a sutba uta­sítaná, és még abba is bele­szólna. hogy ki állhat oda a kamerák meg a mikrofonok elé a különféle pirulák mellékha­tásáról meg az eszenciális ami- nósavak hatásmechanizmusá­ról értekezni. Csacsi álmodozás persze mindez, aminthogy nincs — pedig jaj, de nagyon szükség lenne rá — egy úgynevezett széptant főkapitánya sem a kedves műsorszóró intézmény­nek, aki egy intéssel leparan­csolná azt a sok, rosszul meg­rajzolt ábrát, hirdetés gyanánt mutogatot giccset. Nincsenek bizony ilyen fődoktorok, egy­személyi atyamesterek. Van ellenben helyettük program, koncepció, rövidtávú terv, hosszabb időre szóló elképze­lésrendszer. És van sokk — már elnézést az ócska szóvic­cért —, de még milyen renge­teg sok sokk. Olykor már azt érezni, hogy egyetlen nagy fe­nyegető mutatóujj az egész te­levízió ... Kabaré ? Lassan vége a far­sangi bálozásoknak, és még egy jót nem is mulattunk oda­haza, papucsosan, a mi kis há­zimozink előtt. Bizony úgy múlik ki ez a téltemetői idő­szak, hogy egy jobb revűmű- sort, kacagtató kabarét nem is láttunk. Apropó, kabaré! Ho­va lett a szintén nagy dérrel - durrai beharangozott televíJ ziós kabaré? Az a vállalkozás, amelyet, ha jól emlékszünk, a rádió? Sinkó Péterékre bíztak, s amelyből összesen' ha kettő került rá a képernyőre — már­mint az, amelyikben Sándor György hol hídpénzt kért, hol a szabadtéri kocsmapultot te- rítgette —. és aztán egysze­rűen elpárolgott. Folytatása sehol. Bizony, bizony, ez sem volt átgondolva igazán abban a szellemi szülőszobában. Iga­zán? Mint tapasztalhatjuk, se­hogyan sem. Akácz László A végzett hallgatók könyv­tárakban, (iskolai, közműve­lődési, tudományos és szak- könyvtárakban), valamint in­formációs és dokumentációs központokban helyezkedhet­nek el. A Művelődési Minisz­térium 1988-as felvételi tájé koztatójában előírt felvételi vizsgatárgyak mellett a szak­ra jelentkezők tájékozódjanak a Könyvtáros című folyóirat utóbbi évfolyamaiból, a könyvtárügy és az olvasáskul­túra időszerű kérdéseiről. (Ajánlott olvasmány: Csapodi Csaba—Tóth András—Vértesy Miklós: Magyar könyvtártör­ténet című könyvének a fel- szabadulás utáni időszakról szóló fejezete.) Az eddigi gyakorlatnak megfelelően a KLTE-én az 1988/89-es tanévben is van felvétel népművelés szakra, amelyhez — s ez újdonság — nyelvszakokat is lehet páro­sítani. Az ötéves tanulmányi idő során a hallgatók komp­lex alapozó-, szak- és gyakor­lati ismereteket szereznek az erőteljesen interdiszciplináris felkészültséget igénylő közmű­velődési pályára. A legfonto­sabb tantárgyak: művelődés- történet, művelődéselmélet, művelődéspolitika, általános és művelődésszociológia, kom­munikációelmélet, általános és szakesztétika, felnőttnevelés- és közművelődés-elmélet, tudo­mányos ismeretterjesztés, mű­vészeti nevelés, életmódformá­lás, közösségi- és szociálpszi­chológia, igazgatási, gazdálko­dási, szervezési és vezetési is­meretek. A népművelők elhelyezke­dési köre igen széles: iskolai közművelődés, tanácsi és szak- szervezeti közművelődési köz­pontok, házak, művelődésügyi apparátusok, központi és helyi tömegkommunikációs intéz­mények, szociálpolitikai intéz­mények, közművelődés-ügyi egyesületek, társaságok stb. A felvételi tájékoztatóban előírt vizsgatárgyak mellett a szakra jelentkezők tájékozód­janak a kulturális és közmű­velődési folyóiratok anyagai­ban (Kritika, Valóság, Elet és Irodalom, Új Tükör, Népmű­velés, Kultúra és Közösség, Alföld stb.). Ajánlott olvasmányok: Kö- peczi Béla: A magyar kultúra útja (1945—1985) B. Kossuth 1966.; Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről B. Gondolat 1983. Mindkét szakon az ötéves általános képzéshez a szako­sítási lehetőségek, speciálkol­légiumok, a gyakorlatok, a ta­nulmányi kirándulások egész rendszere kapcsolódik. Heti filmtegyzet A Nílus gyöngye Jelenet a filmből Százegyedszer is beigazoló­dik: bevált ötletet ne dobj el, hanem inkább facsard ki, míg csak csöppen belőle a siker legparányibb reménye is. Még látható a mozikban egy jól sikerült, ráadásul humorral is rendelkező kalandfilm, A smaragd románca. És ha ez a típusú eseménydús, egzotikus környezetben játszódó film sikert aratott, ha hősei, a szexis és bátor írónő, aki csö- pögősen érzelgős regényeket ír, meg a csak úgy a kaland kedvéért kalandokat kereső jóképű fiatalember életképes­nek bizonyultak, hát folytat­ni kell a dolgot. Nos, most itt a folytatás. Más ugyan a rendezője — Robert Zemeckis helyett Le­wis Teague —, de ugyanazok a főszereplők: a csinos Kath­leen Turner, mint Joan, az írónő, és Michael Douglas, mint Jack, a rokonszenves fiatalember. A pár most már tartósan együvé tartozik: a francia Riviérán éppen egy kellemes kis jachton üdülnek — és ez a film is úgy kezdő­dik, mint az előző: Joan új regényét írja, de ezúttal nem egy westernparódiát látunk a bevezető képsorokban, hanem egy kosztümös kalandfilmét; mely igen-igen hasonlít a Hét tenger ördöge című elnyűhe- tetlen alapfilmre. A sztori az­tán ebből az ironikus és ön­ironikus tónusból vált át ma­gába a kalandos történetbe, melynek lényege: a kedves fiatal pár egy bonyolult hatal­mi játszmába keveredik. E játszmát a titokzatos Omar kalifa játssza, s az ő országa valahol a rejtelmes Afrikában található. Talán a Nílus táján. Legalábbis erre lehet követ­keztetni, mivel a történetben fontos Nílus gyöngye, meg a filmben feltűnő folyó erre utal. Az események természetesen itt is igen fordulatosak, hő­seink ezerféle megpróbálta­táson mennek át, sivatagi vándorlástól sugárhajtású va­dászgéppel történő kalandokig, életveszélyes sziklamászástól még életveszélyesebb kínzó- kamrai megpróbáltatásokig No, de hát végül is minden rendbe jön, s a kalandok Jack és Joan esküvőjébe torkoll­nak. Ami persze egyáltalán nem lesz akadálya annak, hogy a közös kalandok foly­tatódjanak. Merthogy úgy tű­nik, ebben az alapötletben még elég sok kifacsarnivaló ma­radt. Nem, nem fanyalgok, csak tényt állapítok meg. A Nílus gyöngye ugyanis igen tisztelet­reméltó példánya egyfajta kel­lemes szórakoztató filmtípus­nak. Engem elsősorban a hu­mora tölt el örömmel. Annyi sótlan, száraz, vagy humoros­nak szánt, de mégis inkább csak kínos vigyort kiváltó ka­landos film után ez most iga­zén- megnevettet, szellemes szövegeivel, de főként szelle­mesen mulatságos szituációi­val. Amit például hőseink egy szuperszonikus vadászgéppel a földön művelnek, az freneti­kus. Szóval: olyan film ez, amely tudja, mire vállalkozik, s tudja, hogy vállalását ho­gyan kell profi módon telje­síteni. Oly sok komor film kö­zepette jóleső felüdülést je­lent A Nílus gyöngye bő más­fél órája. Az üldözött és a vak Ha az előző film a sodró lendületű, sok helyszínen ját­szódó kalandoké volt, akkor erről a francia filmről (rende­zője Jean-Louis Leconte) azt mondhatjuk: igazi kamara­film, alig néhány szereplővel, s gyakorlatilag egyetlen hely­színen. S hozzátehetjük: bűn­ügyi film, hiszen gyilkosságok fordulnak elő benne. Valakik (akikről végig nem tudjuk meg, tulajdonképpen kicsodák) üldöznek egy férfit, meg is sebesítik. ' A (talán amerikai) férfi egy lakatlan­nak látszó házba menekül, de ott egy öreg, megvakult szí­nész él. Különös játszma kez­dődik a két ember között, mely során valamivel többet tudunk meg a szereplőkről. De beállít a vak színész mihasz­na kis unokaöccse, egy csinos, ledér kislánnyal, és ettől a már kialakult kapcsolatrend­szer a vak és az üldözött kö­zött újra felbomlik. A girnyó öcsike feljelenti az idegent, a lány az idegen mellé csatla­kozik, az üldözők mindkettő­jükkel végeznek, és a ho­mályban maradó személyiségű üldözöttnek egy követ dugnak a szájába. Tehát maffiabosz- szúról volt szó; az illető kö­pött,1 mert köztudott, hogy a maffia ezzel a kővel jelöli meg az árulókat. Talán furcsa ezt mondani! ez a film a maga zártságában, igen szűk külső világában is van olyan izgalmas, mint egy látványosabb kaland- vagy bűnügyi film. Itt a belső fe­szültségek ábrázolása, a kiéle­zett helyzetben lévő emberek összeütközése adja a feszült­séget. Itt a lélektani hiteles­ség a fontos, és nem a nagy­szabású üldözések vagy vere kedések. És ezt a film igen jól meg is oldja. Végig meg tud­ja őrizni, illetve teremteni, ami itt alapkövetelmény: a sejtel- mességet, a váratlan mozza­natokon alapuló meglepetése­ket. A vér mindig forró Ismét egy olyan kínai film, amely elsősorban informatív voltával ragadja meg a figyel­münket. A történet igazi kérdései ugyanis arra vonatkoznak, amit nálunk úgy mondanánk: gazdasági reform. Egy selyem­gyár igazgatójának a konflik­tusait ismerjük meg. Ez a férfiú rájön, hogy a különbö­ző utasítások, a merev admi­nisztrációs szabályok csak egy dolgot nem vesznek figye­lembe: azt, hogy a termékek­re van-e vevő. Ha az előírá­sok szerint dolgoznak, a fel­sőbb szervek nagyon szeretik őket —, de a nyakukon ma­radnak a termékek. Ha viszont jól eladható termékeket gyár­tanak, azonnal rossz fiúk lesz­nek a főnökség szemében. Fö­lösleges tovább részletezni, ennyiből is látható: nagyon is­merős dolgokról van szó eb­ben a filmben, Számunkra pe­dig különösen érdekes, hogy egy távoli, hatalmas szocialis­ta ország mennyire hasonló problémákkal küzd, mint mi. Bizonyos megoldások persze erősen kínai jellegzetessége­ket mutatnak, de azért ez a film a mi számunkra sem ér­dektelen dolgokról szól. Jó lenne, ha sokan látnák. Takács Istvá»’

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents