Pest Megyei Hírlap, 1988. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-02 / 1. szám

PUST « MFG VEI 5 1988. JANUÁR 2., SZOMBAT ÜGY ADÖDOTT, hogy a korábbiakhoz képest néhány esztendeje nem írtam a rádió­kabaré szilveszteri műsorá­ról. Jobbára csak töredékesen hallgattam, így elmosódtak Dennem a részletek, és csak annak emlékét őriztem ma­gamban, hogy nekem az óév búcsúztatásakor általában de­rűsebb perceket szerzett a rá­dió a televízióval szemben. Soha nem értettem azt a tit­kolódzást sem, mely a televíziós adásokat megelőzte; a vérmes reményeket, melyeket a rej- telmesség mesterségesen kel­tett varázsa vett körül, végül is az eredmény nem, vagy legalábbis íelemásan igazolta. Ezek a gondolatok fordul­tak meg a fejemben most, amikor az év utolsó napján leültem a rádió mellé, hogy meghallgassam a mintegy háromórás műsort. A tét nem volt kicsiny; vajon a család otthoni zsivajgása és a pohár bor mellett le tudja-e végig kötni a figyelmemet? Bevallom, mint megrögzött rádióhallgató, szurkoltam a rádiónak. Így örömmel mond­hatom, hogy az idei játszmát nálam és közvetlen környeze­temben a Farkasházy Tiva­dar, Kaposy Miklós és Sinkó Péter szerkesztőhármas össze­állítása megnyerte. Politikai kabaréjuk általában egyenle­tesen magas színvonalon töl­tötte ki a három órát, vi­szonylag kevés üresjáratra tu­dok visszaemlékezni, amikor ellankadt, volna a figyelmem, vagy éppen valami olcsó meg­Az Európa Könyvkiadó Nép- művészeti örökségünk címmel új sorozatot indított, amely­ben megyék szerint haladva reprezentálja az ország teljes, tárgyi népművészeti emlék­anyagát. A sorozat napokban megjelent első kötete, a Szol­nok megye népművészete be­mutatja a megye történetét és tájait, majd sorra veszi a pa­raszti és a mezővárosi életnek azokat, a színtereit és folyama­tait, amelyekhez sajátos tár­gyi emlékek tartoznak: magát a házat és a faluképet, a la­oldás miatt bosszankodtam volna. Pedig — mondanom sem kell — kivételesen nehéz po­litikai és gazdasági helyzet­ben kellett mindvégig talpon állniuk, nehogy a szatíra éles pengéje oly részeket is meg­sebezzen, melyek már rend­szerünk lényegét bolygatják meg. Ám el kellett kerülni a langyos semmitmondást is, ami nem hat a hallgatók ér­telmére és szívére. ,E1 lehet mondani, hogy a szerkesztők és a szerzők a szatíra tollké- sét bámulatos biztonsággal kezelték. Sokszor mélyen a felhám alá hatoltak és nem kerültek el úgynevezett ké­nyes részeket sem. Ez esetek­ben is tapintatos tapintatlan­sággal jártak el. Nem téveszt­ve szem elől, hogy nem sze­mélyeket akarnak pellengérre állítani, hanem a közügy ja­vát kívánják szolgálni. A szerző szereplők közül különösen ketten emelkedtek ki az együttesből — a szóvivő Verebes István és Nagy Ban- dó András. Verebes István már csak azért is, mert a három órából legalább kettőt a mikrofon előtt állt. Nem­csak az egyes számokat ösz- szekötő szövegei voltak talp­raesettek, hanem az önálló műsorszámai éppúgy. Pedig nem csupán szőrmentén fog­lalkozott jelenlegi politikai, gazdasági problémáink égető krédéseivel. Feleki Kamillái való páros jelenete pedig — melyben az Állami Áruház című film dalbetétét szembe­káskultúrát, az öltözködést, a gazdasági munkákat, a vallá­sos életet. A kötet, további fejezetei a tárgyi örökséget tekintik át, kezdve a vessző-, gyékény- munkáktól a szőttesen, hímzé­sen, fafaragáson, fémművessé­gen át a szűcs- és szűrhím­zésig, fazekasságig. A könyv szövege és képanyaga szerves egységet alkot, a 140 színes és 456 fekete-fehér fénykép tárgyi kultúránk páratlan gaz­dagságát és sokszínűségét szemlélteti. sítette a mostani valósággal — a maga nemében, minden érzelmessége mellett emléke­zetes marad a hallgatóban. Nagy Bandó Andrást, azt hiszem, nem kell bemutatni. Eddigi szereplései nyomán szívébe zárta a közönség. Azok közül a kiváló előadó- művészek közül való, akikre egy teljes kabarét lehet épí­teni. Sikereit nem hangos ri- pocskodásnak köszönheti, ha­nem éppen póztalan egysze­rűségének. A közélet bármely kérdéséhez is közelítsen, saját szövegét utánozhatatlan egyé­niséggel adja elő. Módszere — amennyiben nyomon lehet követni — az, hogy a köznapi tényeket állítja sorba, majd gondolatban ellépdel ezek arc­éle előtt, azután sarkonfor- dulva hátulról is megszemléli azokat. A kettőből összeszűrt hatás legtöbbször már ma­gyarázatot sem igényel, ön­magáért beszél. Ez jellemzi a szilveszteri műsorban el­hangzott két számát is. Az egyik a láthatatlan jövede­lem. a másik az elmúlt negy­venkét év számbavételéről szól. KÜLÖN SZERETNÉK szól­ni az egyik szerkesztő, Far­kasházy Tivadar egyik jele­netéről. A kitűnő szatírának ugyanis múltja van. A szerző a történelemben az ősembe­rig visszalapozva hívja te­temre az ősöket, hogy ki ron­totta el annak idején az or­szág dolgát. A kis jelenetet hét évvel ezelőtt vették sza­lagra, és mint kiderült, a port sem kellett lefújni róla. Talán úgy tűnik föl, hogy túlságosan sok jót mondtam el a rádió szilveszteri műso­ráról. Természetesen vannak gyöngébb fordulatok is. Ám ezek olyan töltelékanyagok, melyekre kár szót vesztegetni, nem tudják gyöngíteni a fel­nőttek párbeszédéhez illő kendőzetlen humort. Szilveszter estéjén termé­szetesen a televízió nyerte el a rádióval szemben a pálmát. A pezsgőspohár mellé jobban illik a látvány. Ám senki nem vesztett semmit, a rádió adá­sát néhány nap múlva megis­métlik. Érdemes lesz újra lel­tárba venni ügyes-bajos dol­gainkat. Szombathelyi Ervin A megyék története és tájai Népművészetünk öröksége-----1------------»-----j V esztegzár egy pesti szállóban Híján vagyunk a jó szocia­lista kriminek, olvasmányos könyveknek, amelyek könnye­dén, humorizálva foglalkoz­nának mai életünk visszássá­gaival, fonákságaival, társa­dalmi kérdésekkel, amelyek akkor is megvannak, ha nem veszünk róluk tudomást. Ta­lán Berkesi András és Szil- vássy Lajos regényeit lehetne ide sorolni. Ezzel nem lefo­kozni akarom könyveiket, ha­nem éppen arra felhozni pél­dának, hogy mennyire kell az érdekes, izgalmas téma az ol­vasónak, illetve mennyire szükséges a társadalmunk mélyén kavargó események regénybe sűrítése. Benedek István Gábor most egy jó magyar bestsel­lerrel jelentkezett. A Boldog vesztegzár című riportregényt ugyanis a Magvető Kiadó ad­ta közre. Ezzel is minősül a kötet: írói munka, színvona­las mű, olyan, amely méltán tarthat igényt nagy olvasói táborra. Ismerjük a szerzőt remek riportjairól, írásairól, amelyek korábban az Ország- Világban, a Magyar Hírlap­ban és legújabban a Népsza­badságban jelennek meg, széles olvasói réteget vonzva. Az idősebbek még emlékez­nek rá, hogy negyedszázada két hétre vesztegzár alá he­lyezték Budapest akkor leg­előkelőbb szállodáját. Még­pedig fekete himlő gyanúja miatt. Az intézkedés akkor nagy riadalmat okozott, még nagyobb feladatot rótt a szál­loda személyzetére, a belügyi szervekre, s mindazokra, akik felelősek voltak, hogy a ha­talmas szállodában rekedt — Nyugatról és máshonnan jött — vendégekről kellően gon­doskodni tudjanak, s egyben elejét vegyék mindenféle pá­niknak, találgatásoknak. Mindennek, a megvalósítására a főhatóság válságstábot ala­kított, s megkezdődött a fur­csa vesztegzár. Két hétig több száz ember összezárva élt egy hotel falai között. Rendkívül jó alkalom ez az írónak, hogy egy ilyen helyzetben megrajzolja, mit csinálnak az emberek, hogyan élnek, gondolkodnak. Mit hoztak magukkal, milyen mentalitást, eszmei és embe­ri, erkölcsi szokásokat, és hogyan reagálnak a váratlan eseményre? A szerző élt a le­hetőséggel és nagyon izgal­mas riportregényt kerekített ki a történetből. Hősei — ahogyan a műfaj törvényei megkövetelik — valóságos és kitalált szereplők. Hiszen eb­ben az esetben nem is a ne­vek a fontosak, hanem a tör­ténet, s azok a sztorik, ame­lyek a történet magvát, tar­talmát adják. Ezért nem ér­demes azon meditálni, hogy ki kicsoda. Minisztériumi fő­osztályvezetők, hoteligazgatók, portások, szobaassszonyok, or­vosok, személyzet vagy odate­lepült stáb. A lényeg: a ho­tel lakói meg egyéb szemé­lyek, akik ennek a riportre­génynek a szereplői, valóság­ból gyúrt ízig-vérig emberek — szélhámosok és áldozataik, lelkes agitátorok, közéleti bérmunkások, megkeseredett káderek és vidám ügyeske­dők —, ahogyan a szerző jel­lemzi riportalanyait, vagyis a „boldog hatvanas évek” megannyi ismerős alakja. Miközben megismerkedünk velük a regény lapjairól, ki­bontakozik a háttér, a társa­dalom, amelyben mozognak, forgolódnak az emberek, sze­retnek és gyűlölködnek, egy­mást szapulják és dicsőítik, közszájon forognak nagy ne­vek is, mint Rákosi és Gerő, meg mások, akiknek szerepük volt, hogy milyenné formá­lódtak az emberek, mennyire lettek őszinték, milyen volt a felfogásuk, szerepük a felsza­badulás után. Vagyis az a fe­lemás helyzet alakult ki, amikor a társadalom éppen a szocializmus nyíltabb formá­ja felé haladt, az emberek egy részét pedig fogva tartot­ta az a magatartás, amely a korábbi, szektás években be­léjük rögződött. Mindezt az író nagyon plasztikusan, fi­noman rajzolja, sőt festi meg. A szerző ebben a könyvé­ben megmutatja legjobb új­ságírói kvalitását, mindazt a tudást és képességet a hely­zetek megteremtésére, amely benne több évtizedes munká­ja során felgyülemlett. Anek- dotázik, sztorikat mesél el, Hagyományőrző népdalkor Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Házban Ke­lemen Istvánné vezetésével tartja próbáit a nemet nemzeti­ségi hagyományőrző népdalkor. (Vimola Károly felvétele) A horvát Jókai Senoa Klub A magyarországi délszláv kultúra egyik központjává fej­lődött a pécsi August Senoa Klub, amely öt évvel ezelőtt nyitotta meg a kapuit. Nevét a nagy horvát íróról kapta, aki a múlt század derekán egy ideig a mecsekalji város­ban diákoskodott. Szobrát is felállították a klub udvarán. A „horvát Jókai” születésé­nek 150. évfordulója az idén lesz; erről az intézmény mél­tóképpen emlékezik meg, kü- lönprogramot szervez. Az országban a pécsi az el­ső olyan nemzetiségi klub, amelynek saját székháza van. Elsődlegesen a városban és környékén élő délszlávok mű­velődését szolgálja, de regio­nális funkciót is betölt. Tv-FIGYELŐ Szil veszi er. Flipper öcsi nem mondta meg az igazi ne­vét Déri Jánosnak, az Év­forduló 1987jS8. című — dél­után három órától másnap reggel háromig tartó monstre óévbúcsúztató — televíziós műsor dirigensének, amikor az flipperezni hívta, mégpe­dig az osztrák szomszédoktól szerzett, hanghatással műkö­dő golyócsapdosó szerkezet segítségével. Rokonszenves határozottsággal kijelentette, hogy ő igenis úgy Flipper öcsi, ahogyan volt együttesé­nek volt főnöke, Fenyő Miki elkeresztelte, s civil titulusá­hoz senkinek semmi köze. Ke­mény válasz volt, s jó, hogy valamikor a közvetítés legele­jén elhangzott, mert a nézők­nek az a nyilván nem kevés számú csoportja, amelyik még fényes nappal odatelepedett a készülékek elé, tudott mire visszaemlékezni, amikor a ké­sőbbi és az egészen késői be­tétek peregtek. Mindezt azért mondhatjuk el, mert a Szabadság téri szerkesztőségeknek ez a mos­tani vállalkozása megint csak olyan volt, hogy nem kellett folytonosan bámulni. Aki pél­dául elszalasztottá az újból és újból bejátszott flipperezést, az semmit sem vesztett, és azok sem maradtak le sem­miről, akik a tizenhármas szám jegyében megejtett ve­dokumentumokat és riport­részleteket építve regényébe, hogy még hitelesebbé tegye a mondanivalóját. Könnyedén rajzolja meg a hölgyek jelle­mét, a bezártságban megmu­tatkozó örök nőiséget: a fér­fiban mindig a szerelmi, ne­mi partnert kereső Évát, le­het az akármilyen nemzetisé­gű is. Nem egy pikáns hely­zetet teremt, amelyben intim és majdnem nemi kapcsolat látszik megvalósulni, hogy aztán mégis a reális életbe visszatérjen a történet. Filmre kívánkozik, mintha már — ha jól emlékszem, a Vesztegzár a Grand Hotelben Rejtő-sztorit filmre vitték — hasonló meséből készült vol­na a film, mint a Boldog vesztegzár története. Kele­men, Szegvári, Pacherné, Bu­dai Olga, Tyll Sándor, Soltész Péter, Kirschner Margit és Kovács Dezső alakja. Milyen a bezárlságérzet, hogyan szo­rongnak az emberek? Miként viselkednek kényszerű hely­zetben? Megannyi furcsa szi­tuáció, körülmény. Jellemek; felfogások, emberi gyarlósá­gok, formák, gondolkodás és felfogás. A vesztegzár légkö­rét nagyon hitelesnek ábrá­zolja, valóban az, hiszen, ha a szereplők az írói fantázia szülöttei is, a történetek az utolsó szóig igazak. Jó, olvasmányos könyvet tett az asztalra Benedek Ist­ván Gábor. Várjuk a folyta­tását. Megvan benne minden adottság, hogy a mai valósá­got ne csak riportokban vá­zolja fel, hanem regénybe sű­rítve ismertesse meg olvasói­val. Gáli Sándor télkedőt iktatták ki a prog­ramjukból. Kacagni, mosolyogni azért egyszer-másszor mégis lehe­tett. Például akkor, amikor az esti Híradó két főnökének rabruhás képeit mutogatták a járókelőknek, kérdvén tőlük, ugyan ismerőseknek tűnnek-e; aztán akkor, amikor jeles po­litikusaink, gazdaságirányító föembereink vették kezükbe a riportermikrofont, s kérdez­ték így azokat a hivatásos beszéltetőket, akik egyébkor őket szokták ugyanígy faggat­ni; s . szintén jót derülhettünk azon a lottósorsoláson, amely végre élő, egyenes adásban jutott el az otthonokba. Hadd ismételjük meg ezt a két szót, hogy élő és egyenes, mert különben más előadások ezt a jelzést nem érdemlik meg. Sajnos, de még meny­nyire sajnos, ez az Év-for- duló túlnyomóan dobozolt áruk halmazaként került eli- bénk. Jó előre felvették — s erről nem valami tapintato­san bő előzeteseket is közöl­tek — azt a szinészbulit, amelyet a Fészek klubba hívtak össze; ugyancsak a megbízhatóság jegyében for­gatták le a Házaspárbaj itt- ott kedves, de többnyire túl­játszott jeleneteit; no és a rendkívül közkedvelt és mél­tán agyonfoglalkoztatott Nagy Bandó András is mágneses szalagról nyilatkozott meg, tegyük hozzá, a maga jobb színvonalán, afféle csúszta­tott poénokat puffogtatva, szellemesen. Igazán vastapsos produkció­nak talán csak a Szuperbolát lehet kikiáltani, mert Árkus József és ambiciózus csapata ismét remekelt. Ahogyan év követ évet, úgy araszol föl­felé az ő műsoruk a szilvesz­teri látványosság csúcsa felé, mert míg korábban hol dél­után, hol kora este kapta meg a maga szerényebb he­lyét, újabban ez a kül- és belpolitikai esztrád a szil­veszter legízletesebb csemegé­je. Igazi profi munka, egy­részt ahogyan a bátorságot veszi és bizonyítja az úgy­nevezett kényesebb ügyek- ben, másrészt meg ahogyan meg van komponálva, tehát amiképpen a szerkesztők könnyeden feszesre, lényegre- töröen tömörre formázzák. Ez a felhozatal nyilván nem Mogyoródon, a Csömöri is­kolagalériában decemberben nyílt és még január 13-ig megtekinthető a Bűvölő cí­met viselő, csángó gyerme­kek linómetszeteit bemutató kiállítás. A gyermekrajzok és a nép­művészet felértékelődése szá­zadunk elején kezdődött el. Az érzések, hangulatok, ér­zelmek kifejezése vált az el­sődlegessé, a mesteri tudás, mívesség és technikai bra­vúr önmagában hatástalanná. A mindig elfáradó, majd új­ra és újra megújulni kész emberiség időről időre visz- szatér a gyökerekhez, az ős­születhetett meg a szemünk előtt, mégis olyannak tűnt, mintha éppen akkor és ott történtek volna a benne lá­tott dolgok. Akkor cs ott... S most ez­zel a két szóval kell folytat­ni, vagyis azt muszáj elpana­szolni, hogy az az elevenség, az életnek az a testmeleg je­lenléte, amely tavaly olyan mássá, fiatalosan jókedvűvé tette a december 31-i adásna­pot, ezúttal valahogy hiány­zott. Az újabb és újabb öltö­nyökbe öltöző Déri János ugyan nagyon biztatta a né­zőket, hogy hívják az utcá­kon, tereken kószáló közvetí­tőkocsikat. Megeshet, az is rontott a háromtól háromig tartó ti­zenkét óra hangulatán, hogy új emberek — zömükben ke­véssé ismert hölgyszereplők — vállalkoztak a lebonyolí­tásra. Szerényen szólva is várniuk kell még arra, hogy olyan egyéniségek legyenek, mint a rutinosabb, de most nem mutogatott kolléganőik. Lévén ez a mostani este és éjszaka ilyen dobozos stílusú, csak abban bízhatunk, hogy­ha majd az egyik vagy a másik darabkáját megismét­lik, akkor majd jobban fog tetszeni, hiszen az újrázáskor a félig elfeledett poénok na­gyobbat visszhangoznak, a képi ötletekben pedig mindig lehet valami újdonságot lel­ni. A repetázásnak ezekben a majdani óráiban aztán azon sem kell sopánkodni, hogy ugyan mivégre ez a nagy előretartás, ez a biztonságos fölkészülés, hiszen akkor már tényleg nem számíthatunk a pillanatok varázsára, az ak­kor és az ott leheletére. Hogy ebben a most elkez­dett esztendőben mire szá­míthatunk, nos, erről is fel­röppent néhány keserédes szó — többek között a fő-fő adó­szakértő, dr. Kupa Mihály szájából is —, azt azonban csak sejteni lehet, hogy az 1938. évi szilveszter megint ilyen előrecsomagolt címkével kerül rá a képernyőkre. Ez vált be, ezzel kevesebb a gond, így kell tehát útjára bocsátani — legalábbis a fé­lig felvidított, félig elunta­tott nézők szerény véleménye szerint... Akácz László forrásokhoz. Így a képzőmű­vészetben az — ugyan kevés­bé fejlett, de — archaikusabb, egyszerűbb, de Őszintébb, erőteljesebb és nyíltabb mű­vészeti ábrázolásnak megnőtt az értéke. A gyermekrajzok és a népművészet együttesen megtermékenyítően hatottak századunk egész művészetére. Felfedezhetjük ezt a formai tisztaságban, leegyszerűsödés­ben és tartalmi őszinteségben. A gyermekrajzokon is érzé­kelhető az a mesevilág, amelynek mágikus ereje át­ütő, ugyanúgy, ahogyan ezt egyes naiv népi alkotások esetében megfigyelhetjük. Csángó gyerekek linómetszetei Bűvölő — tiszta forrásból Szilveszter a rádióban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents