Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

198*.. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK R obogunk Lima sivatagos kül­városain keresztül Chosica felé. Kilométereken át nyomortanyák, félkész tég­laházak váltakozása. Ezek a félkész téglaházak mindenütt ott vannak, a vakolatlan falakból égre meredő be­tonvasakkal, hosszú evek óta várva a semmikori folytatásra. Az összkép: egy romvilág. Téglaromok, vályog­romok, beljebb agyagromok a szá­raz gazzal felvert homokon; azok igazi romok, mindenfelé, még az in­ka korból, meg még régebbről. De úgy összekutyulódnak ezekkel (rá­adásul egységesen azzal a rozsda­barna porral belepve,1 amely itt min­denen ül), hogy alig lehet megkülön­böztetni újat a régitől. (Mintha tő­lük kapná az inspirációt az új rom­építkezés.) Így az agyagtömböket is inka korinak nézem, amelyekkel az út partjait több helyt kirakják, mint valami Forma—egyes autópálya szé­leit pufferzsákokkal. S az emberi romok? Rozzant alak támolyog ki egy horpadt falú viskó ajtaján. Kigombolja nadrágját és pisálni kezd, csak úgy bele a for­galomba. Kevés híján az autónkat tiszteli meg. A jelenség, mondják, általános. Két oldalról mind közelebb jön­nek a hegyek. Mint valami tölcsér száján, úgy nyomulunk közéjük, Hosszú, véget alig érő téglafalak ke­rülnek túlsúlyba — szórványosab­bak már a viskók, a félkész tégla­házak. A téglafalak magasak, ridegek, cementbe ágyazott éles üvegcsere­pekkel koszorúzottak. Mint Krisztus töviskoronája. Lima tele van ilyen falakkal. Azelőtt alacsonyabbak vol­tak. Most mindenütt láthatod a meg- í magasításokat. Mór és prekolumbián 'hagyományok ha találkoznak — [! mondod magadban. Elég hozzá Pu- -r’uchucót vagy Pachacamacót látnod, ji ”han-chan kilencméteres adobe (agyag-tégla) falát, elég a muzul­mán örökségű patiókra gondolni, ho­vá magas falak mögé elrejtőzött a magánélet titka. S ott az inka kőfal monumentalitása — azt is tedd hoz­zájuk. A limai falak többségükben mégse voltak magasak. A magasság 'eluralkodása a város belsejében, mint például az olyan előkelő ne­gyedben, mint San Isidro, új kele­tű. Összefügg a közbiztonság mere­dek romlásával. Itt, ahol most az autótok robog, Chaclacayo, Chosica határában — meg tán még előbb — a hosszú tég­lafalak mögött zöldellő világ. Fák,' bokrok, virágok. A holt vidék különös életre keltése tenyérnyi helyeken. Mintha a fal erre kéne. Hogy az éle­tet óvón vigyázza' az összeboruló melengető tenyér peremeként. A hosszú falak — bátran mond­hatjuk — édenkerteket kerítenek. Úgynevezett klubok fenntartásában. Üdülésre, hétvégi pihenésre, társas összejövetelekre szolgálnak minden­féle földi jóval, kényelemmel be­rendezve. Itt mindig nyár van. vagy inkább örök tavasz. Csupa napsütés az élet. A Limát vastag páraként megülő téli köd idáig nem ér, az eső­határ viszont itt van, s némi égi ál­dások üdítik itt már a nyarat. S kik azok, akik e kivételes jó él­vezésében részesülhetnek? Minde­nekelőtt a klubtagok, kik Lima pol­gárságának jól szituált rétegeiből va­lók, s akik elég tehetősek, hogy pénztárcájukba mélyen belenyúlja­nak. Minthogy a részvényszerű be­lépési díjak fölöttébb magasak, rá­adásul a tagság ugyancsak borsos összegek ellenében évente megújí­tandó. Hallottam klubokról, ahová 1000—1500 dollár a beugró, s ahol 20—50 dollár a havi tagdíj. De mint­hogy pénze bárkinek lehet, a klub­nak viszont bárki mégse lehet tagja, két ajánló is szükséges, kik a ma­guk tekintélyével garantálják a je­lentkező érdemességét. (Hadd említsem meg itt a dzsent­rit; kedvesen könnyelmű figurája, társasági életet kedvelő markáns színfoltja Limának. Rendszerint szá­mos klub tagja. Lehet, hogy az el­veszett vagy elveszőben levő társa­dalmi páholy illúziójáért? A limai dzsentri állandó pénzzavarral küzd, fűnek-fának tartozik, de a klubtag­sági díjakkal soha; ezeket kínos pontossággal rendezi, olykor erején felül, olykor az inge is rámegy, de ebben nem ismer tréfát, ez dzsentri­becsület dolga vagy nevezzük in­kább a helyre tekintettel kreolbe­csületnek, lévén itt a kreol a nemes vér [az itt született fehér ősöké], mely barátunk büszke fejét a jött- ment cholo tömeg fölé emeli. Fize­ti a klubokat az utolsó vasig, ha fel­kopik is az álla, a maradékot pe­dig gáláns gesztusokra költi. Ügy tűnik, a klub- néki balsafa, mi fel­színen tart. Noha többnek is tagja, nem számolja, melyiknek felejti el igénybe venni szolgáltatásait, eset­9 Szeberényi Lehel: Puebló klub Szilveszteri arcok leg csak csippent azokból. Mint egy nagyvonalú pártoló tag, egy fejedel­mi adakozó. Elég neki, ha a tiszte­letre méltó társaságok patinásnál pa_ tinásabb kerítésein belül joga van magát otthon éreznie, vendégét ne­tán ott körülhordoznia, méltó mó­don vendégül látnia.) A különböző profilú (s Lima elő­kelő negyedeit mindenfelé tarkító) klubok mellett talán ezek a Chosica felé látható, többnyire magas tégla­falakkal védett, nyaralásra, üdülés­re, hétvégezésre alakult édenkertek a legnyitottabbak. Kapujuk — oly­kor sorompójuk — kívülállóknak is megnyílik egyszeri alkalomra 200— 300 forintnyi sol vagy inti ellené­ben. így a Puebló klub, ahol ma­gam is megfordultam, 100 intit kér a belépőjegyért (kb. 250 forint), be­leszámolva egy pohár kólát. Nekünk fityingünkbe se került, a felmutatott diplomáciai papír meg­nyitotta előttünk a sorompót. Erről a chosicai autópályáról kel­lett egy helyen letérnünk, s bezö- työgnünk a hegyek alá, rissz-rossz, csupa gödör, úton, szennylé sarazta kanyarulatait alig lehetett kivenni a vastag porfellegtől, melyben térdre rogyva álltak a nyomortanyák; bal­ról csonka templomfal ágaskodott ki közülük, azon is végigcikázó tágas repedés; a maradék fal a repedés­sel, s egykori ablakainak világtalan gót vázaival egy földrengés emleke; tán addig áll, míg egy arra haladó autóra rá nem dől —, mi megúsz- tuk; jobbra rendőrőrs porlepett „erődje”, betonbuckák előtte az úton, tán csapda végett a terroristáknak, kik kedvelik az ilyen isten háta me- getti rendőrőrsöket; bombácskáikat szívesen elhelyezik falainak tövében. Kissé a buckák után fordul az út, s fordul vele akképp hirtelen a kör­nyezet, máris nyájas fasor, csobogó ér, és egyenesre mángorolt bekötő; aztán a porta alacsony épülete várat­lanul. Fellebben a sorompó, s a por- felleg egy lépésnyire csak távoli em­lék. Ott állsz az édenkert kellős kö­zepén, zöld pázsit partján, a nálunk oly drága gerberával és rózsálló hi- biszkuszsövénnyel szegélyezett sé­tányon. Lámák kószálnak, urak gol­foznak, s kerek medencéken átlát­szó, csempétől kéklő vizében finom hölgyek s gyermekek lubickolnák. A tűző napot lombok terebélyes koro­nái szűrik meg. Tán hársak, tán szo­morúfüzek is, a szárnyait széttáró trópusi algarobina társaságában. Ha­talmas pálmákban gyönyörködsz. Ki gondolta, hogy ily változatosak. Egy­nek nem látni a törzsét, csupa lomb­jának legyezői teljesen benövik. Má­sik legyezőhaja a pázsitot söpri. Mint valami mesebeli lány sarkát lágyan söprő dús hajkoronája. S a szelídgesztenyének beillő fikuszfák! S tányérnyi tűzvirágokkal teli lom­bok! És a mi kamillánk a fűben, ennek örültem legjobban. Csak en­nek itt nem volt illata, s színeit mintha a kívülre rekesztett világ szürke pora fakítaná, szomorítgatná. De nincs szomorkodás a puebló „főterén”. Ez a puebló tömzsi skan­zenházakból áll. Olyan súlyosan oda­tett ibériai parasztházakból, falusi kúriákból, amilyeneket tán Don Qui­jote látott a maga idejében, de én nem emlékszem, hogy perui faluban nagyon találkoztam volna ilyenek­kel vagy csak nem volt hozzájuk szerencsém. Túl szépek is a maguk nemében, különlegesen szépek, öreg fából faragott nehéz balkonjaikkal, s kapuzataikkal. És rusztikusságuk- ban olyannyira hangulatosak, hogy lépten-nyomon hamisságot gyanít az ember. Meg aztán talán nagyon is spanyol az egész. Lehet, hogy igaz­ságtalan vagyok, de ha olyan med- vésen súlyosak is ezek az épületek durván munkált, habarcsolt falaik­kal, mint a föld embere, hiába szip- pangatol a levegőbe, a föld szagát keresve. De sok pénz lehet ezekben, rengeteg pénz, meg azokban a red- ves kőtömegekben is, amelyek szer­te csak úgy üldögélnek a fűben az ősi istenvonásaikkal. Ki tudja, mi­kor merevedtek ezek kőbe, de félek, hogy eredetiek. A zsinórpadláson pedig a Hyatt szállodalánc. Hatvan dollár egy szo­ba. Egy torta ezer forint. Egy kóla ötször annyi dollár, mint a vá­rosban. Lift visz egy sziklahegy­re. Ott összkomfortos apartman bun­galók trópusi virágzuhatagos te­raszokkal, s a dús virágfüggönyök közt fürdőmedencével. Álomlakok álompénzekért. Sejtelmem sincs ró­la, lányom is hiába kérdem, mit kellene itt hagynunk egy napra ezért. De nem is kérdés, nem nekünk ta­lálták ki. Magánosán áll a kicsiny szikla­csúcs a tündérkert széliben. Miint egy feldíszített karácsonyfa, melyen virágpompába öltöztetett cseppnyi kéjlakok csüngenek. Akár műszik­lának nézhetnéd a mi állatkertünk­ből. Csakhogy ez igazi. Széles kilá­tás nyílik róla. De csalás lenne, ha a panorámát kellene megfizetni. Jobbra, ameddig a szem ellát, a ki­űzetés porlepett földje, a csontváz előhegyekkel szegetten, homok és kősivatag. Balra maga az éden. Lá­bunk alatt a puebló „főtere”, ahol mint említettem, korántsem a szo­morúság torát ülik. Flatalmas hús­tömbök forognak nyárson, szabad tü­zek fölött. Ilyen lehetett egykor ná­lunk az ökörsütés. Az étterem tera­szán szól a muzsika, s a forró dél­időben csacsacsát táncolnak izzadó s a zsúfoltságban egymásnak ütköző párok. Lufthansások valamiféle ta­lálkozója van ott. De limai szokás az ebédideji tánc, az édeskésen haj­lékony criolla (kreol) muzsikára, melyet itt nemzeti zenének tartanak. (A limaiak rajonganak érte, az én fülem nem fogadta be, mint ideha­za sem az operettes, cigánymuzsikás műdalt. Sejtésem volt már róla, hogy ez csak a felszín, s alatta va­lami egészen más van, ez Iquitos óta izgatott, midőn félálomban meg­ütöttek hangjai vagy inkább csak hangíoszlányai.) Szóval a limaiak a nagy zabákat nyomban letáncolják, megelőzendő a zsír lerakódását, ve­lünk szemben, akik ilyenkor ejtőz­ni szoktunk, hogy kössön a hájunk. Az egzotikus dzsumbujokon át le­ereszkedünk a szikláról. — Vigyázz, skorpióba ne lépj — így kedvesen a lányom, s aggódón, hogy máris bizsereg a lábom. Sze­rencsére olvastam, hogy itt a skor­pió nem annyira halálos, csak ki­csit. De az ijedelemre engedtem leányom unszolásának, s megittam az ötszörös árú kólát, elnézegetve az önfeledt lubickolókat. Egy három­éves meztelen csókával viaskodott a medence szélén az anyja. Kocogtak a kis criolla hölgy tejfogacskái, de nem akart a fürdőlepedőbe bújni. Szomszédságunkban két szemrevuló szenyorita kólázott dús fekete haj­koronák alatt. Ők is a csepp lányt nézték, de kissé megütközve. — Ez bolond — mondta az egyik. Lesújtó véleményét nem oktalan akaratosságával vívta ki a cseppség, meztelensége botránkoztatta meg a szenyoritát. Az illem errefelé nem viseli el a női fedetlenséget, még egy ilyen palántánál sem. A stran­dokon szolid, egybeszabott fürdőru­ha takarja a női bájakat — a kacér divatok: bikini, monokini megtor­panva elvérezték a perui partok hullámtörőin. Micsoda szélsőségek az illemkó­dexben! Itt e megbotránkozók, ott a kiűzetés világában az utcára nyíló ajtajuk elé vizelők ... Miféle társa­dalmi szélsőségek akaratlan tükrébe pillanthattál. Mint ki az elvará­zsolt kastély mulatságos tükörfalai közt szédeleg. A kormánnyal nem találkoztam a Puebló klubban. Pedig állítólag ide bújnak olykor ülésezni. Törő István: Szemed biztat Arcom beharmatozza az ősz, pórázán csüngök a szenvedélynek, úsznék körötted pikkelyes testű halként, de csak a poros levegő cipel, s a hiány kínvallató halmaza rangsorol, hogy hol a helyem, az én világom a tárgyak hátterében él, s anyám mosolya fényezi udvarát, virágaim álomi szépek, a megtartó világról faggatnak, a távolságok hamvas kötényébe szép terveim helehullnak, zengő hajnalok tolulnak, utcánkról kigörgetik a csendet, a falánk lárma megzabálja érzékszerveimet, de szemed biztat, az én sugárom világba vivő köldökzsinórom — ónkupák mélyéről dobol fel a táj, elnyűtt levelei a fáknál most szépek, elvérzik bennük a feldúlt ifjúság, csak a partra ciháit szerelmek nem csöndesednek, mert újra napok jönnek, s benne méretlenül a remények. Bencze József: Soroló Munkát marcangolok, jégesőm ravatal. Kíntól szorgoskodok, kétség elpazarol, álmélkodik jussom, nyugalmam évődik. Zuhanásom megtart. Zsuppot táncoltatok, kócpuskát vásitok, nyarakká bicsaklok, pöndörítek dombot. Gondűzés meggyötör. Dallá rugaszkodok, álmot pajkosítok, özvegyitek emlőt, fáradsággá fosztok, vádat lehangolok, ujjongás elveszejt. Epedést boncolok, termek rugaszkodást, krákogást fakasztok, Nap-tüzet könnyezek, sápasztok ravatalt, mesét üdvözítek, lázat szomjúhozok, pörlést eltikkasztok, bajvívást titkolok, némaságot sajgók, számvetést gyanítok. Nyugalmat hervadok, sajog némaságom, gubancol sarki fény, fájdalom hályogoz, hóesést lúdbőrzök, bökdösök bogáncsot, tétlenségem dacol, vívódást tépödök, kalászt sarkantyúzok. Rostás-Farkas György: Kezdet és vég menekültem, de nem megalkuvásba, kezdettől fogva én vagyok kizárva. leszek, mi nem voltam soha, versekbe fogadott keserű mostoha. Előd László: A holnap képei Ismét ősz lett. Kívül, belül. Innen nézve: nem is volt nyár. Bitang ködök kóborolnak, S hol felvillan a látóhatár: Mintha egzotikus tájat látnál, Mintha más bőrébe bújtál volna, Kintről nézed önmagadat. Őszi szélben csatangolva ... Rugdosol egy falevelet, Talpad alatt porzik a föld, Nem találod sehol helyed: Árva lettél, magányos tölgy — Cgy néznek rád idegenek, Mintha meghibbantál volna: Messzire néz tekinteted. Képek jönnek sorról-sorra... Kalász Márton: Szerelmes vers Lakj, ahogy a gondolatot lakja véráramod, végy levegőt, ahogy a gondolat véráramban följön, apad már idekint ne halljalak, már odabent ne lássalak lapulj, kisebbedj, te, a mag, mélyen ép gondolat, meg ne halld, sorra romlanak a kívülek, hogy hámlanak (Durlró Gábor rajzai) Haknizók

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents