Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

1987. DECEMBER 24.. CSÜTÖRTÖK EGY ALAPÍTVÁNY TÜNDÖKLÉSE ÉS... Válasz még nincs Esztendeje meg az okozott meglepetést, hogy a sződ- ligeti gycrmekalapítványról tudakozódván nem tudtam Schrök István tanácselnököt szóra bírni. Nem mintha nem lett volna mondanivalója — éppen ellenkezőleg —, ám a sajátos munkamegosztás úgy hozta, hogy Czu- dar György sajtó- és propagandafclclőshöz kellett for­dulnom információért. Akkor ugyanis volt tanácselnök, propagandafelclős és persze lelkesedés. Ma már egyik sincsen... Mi van hát? Ötszázezer Mielőtt erre választ kap­nánk, nem árt felfrissíteni em­lékezetünket. Éppen egy esz­tendeje adtuk hírül, hogy gyermekház létrehozására tet­tek alapítványt Sződligeten. Nem is akármilyet, hiszen pél­dátlan módon nem társadalmi szervezet, nem is magánsze­mély, hanem a község lakossá­ga, jobban mondva annak egy csoportja indította útjára a kezdeményezést. Olyan intéz­ményt akartak (akarnak) lét­rehozni, amelyben hivatásos nevelőszülők szárnyai alatt, a falu vigyázó szcretetével 6—8 állami gondozott gyermek ta­lálhat otthonra. A lelkes szer­vezők jóvoltából megmozdult, állásfoglalásra kényszerült a falu, nemkülönben egy sor in­tézmény, szervezet, hivatal, üzem és vállalat. Nem kevesen támogatásra méltónak találták az ötletet, amelynek egyik eredménye az volt, hogy az alapítvány számláján — mely­nek száma: 389—98016—3470 — 500 ezer forint gyűlt össze. Eddig rendben is volt a do­log, a problémák csak ezután kezdtek jelentkezni. Mivel a hazai gyermekvédelem törté­netében még nem akadt ha­sonló kezdeményezés, a jó szándék nem párosulhatott ta­pasztalatokkal és a jogi hát­tér sem tisztázott. Éppen ezért volna szükség szakmai segít­ségre, amelyet megyei és or­szágos szervek, intézmények is felajánlottak, ám ennek eddig kevés jelét tapasztalhatták. Azután kiderült az is, hog^ .a lakosság sem támogatja egyön­tetűen a gyermekház felépí­tését. Több okból. Először is, mert még mindig nem jutot­tunk túl azon a felfogáson, amely szerint minden új és szokatlan — gyanús. Kivált akkor, ha a kezdeményezés mögött nem valamely társa­dalmi szervezet, vagy hivatal áll. Másodszor pedig olyan kérdések vártak válaszra a faluban, hogy miért nem az utak rendbehozására, az iskola bővítésére költik a pénzt? A választ már kevesen hallották meg. Pedig nem egyszer erősí­tették meg az alapítványtevők, közöttük a tanácselnök, hogv a tanácsi költségvetésből egyetlen forintot sem áldoz­nak a gyermekházra. Az ugyanis önkéntes adakozásból épül fel! Egymagukban E gondok ellenére az alapít­ványtevők jó ideig szilárdan tartották magukat. A lakossá­gi csoport nevében tízen, a legaktívabbak írták alá az alapító okmányt. Ha azt ku­tatjuk, hogy közülük kik azok, akik most is a korábbihoz ha­sonló lelkesedéssel, tettvágy- gyal szolgálják az ügyet, ak­kor ... Le sem merem írni, hányán maradtak. Propagan­dafelelős nincs, hiszen Czudar György jelenleg külföldön dolgozik. Schrök István szep­temberben, megromlott egész­ségi állapota miatt mondott le a tanácselnöki posztról. Bár nem ebben a minőségben, hanem magánemberként lé­pett az alapítványtevők kö­zé. ki vitatná, hogy ennek a beosztásnak igenis súlya volt? (Egyébként Sződligetnek azóta sincs tanácselnöke.) Schrök István természetesen csak a tanácselnökségről mondott le, a gyermekház felépítéséről nem. Ilyen-olyan okok miatt mások sem olyan aktívak, de­rűlátók, mint korábban vol­tak. Tegyük hozzá: nem érheti őket szemrehányás. Valameny- nyiüknek megvan a maguk munkája, magánélete, s mel­lette vállaltak fel egy tisztes­séges ügyet, amellyel egyma­gukban azonban képtelenek boldogulni. — Van ötszázezer forintunk, egy telkünk, elkészült a gyer­mekház terve — mondja Bod­nár Tiborné, a helyi művelő­dési ház igazgatója, az alapít­ványtevők egyike. — Ennyit tudunk egy év elmúltával fel­mutatni, s ez azért nem kevés. Ám úgy tűnik, hogy itt meg­rekedtünk. Nem találunk olyan szakembert, aki kézben tartaná, irányítaná a munkát. Amiért persze fizetni nem tu­dunk ... így is hiányzik egy jókora összeg. Hogy mennyi? Ezt nem tudjuk megmondani, hiszen még nem derült ki, hogy végül mennyibe kerül majd a gyermekház felépítése. — Egyelőre erőt gyűjtünk — teszi hozzá Horváth Tibor, az Ifjúsági Lap- és Könyv­kiadó terjesztési előadója, aki szintén az alapítványtevők közé tartozik. — Tavaszra me­gint összeszedjük magunkat... Először is egy ütemtervet kell készítenünk, azután elkezdőd­het az építkezés. Üj ötletek is kellenek, amivel pénzt szerez­hetünk. A jótékonysági estek, műsorok szervezése, a védnö­ki, támogatói jegyek árusítása helyett valami mást kell kita­lálnunk. Ezek már lefutottak, nem jelentenek vonzerőt. Ügy gondolom, hogy a hiányzó pénzt még mindig könnyebb lesz összeszedni, mint a jog útvesztőiben eligazodni. Szám­talan problémával találjuk szembe magunkat. Az sem ment simán, hogy számlát nyissunk. Ennél már csak azt volt nehezebb elintézni, hogy erről föl is vehessük a pénzt, ha szükség lesz rá... Nagy kérdés az is. mi legyen a ház­zal, a nevelőszülőkkel akkor, ha a gyerekek ki röppennek? Nincs ilyenre példa, nincs erre jogszabály. Jogi útvesztők — A nyáron elmentünk a Művelődési Minisztériumba, de ettől sem lettünk okosab­bak — mondja Bodnár Tibor­né. — Főleg arra voltak kí­váncsiak, hogy milyen a falu hangulata, hogyan vélekednek az emberek. Elmondtuk, ho­gyan. Akkor azt ajánlották, hogy a minisztérium fölvállal­ja a dolgok irányítását. Vagy csak egy részét? Akkor sem értettem, most sem tudom iga­zán. De van egy feltétele a segítségnek: át kell dolgozni az alapítvány szövegét. Abban maradtunk, hogy majd ők át­fogalmazzák és elküldik ne­künk, hogy egyetértünk-e az­zal? Azóta még semmi sem történt... Ügy látszik, hogy az ala­pítvány dolgában csak a kér­dések szaporodnak, a válaszok nem. Még nem tudni, hogy lesz-e otthonuk az állami gon­dozott gyerekeknek Sződlige­ten, s ha igen, akkor mikor? Egyvalami azonban bizonyos: a gyermekház felépítése egy lakossági csoport magánügye maradt... Azzal együtt is, hogy a nemes céllal mindenki egyetért. Legalábbis elmélet­ben. Kövess László BORZASZTÓ, MÉGIS NÉZNI KELL! Tudni akartam, milyen URBAN TAMAS KIÁLLÍTÁSAI: 1973: „Üzenet Aszódról” (zártkörű). 1978 : Munkásmozgalmi Múzeum. 1980: „Szimfónia az életért” a (dohány­zás ellen) — Semmelweis Orvostudomá­nyi Egyetem. 1983: „Napjaink népbetegségei” —Fé­nyes Adolf-terem. 1984 : „Gyermekeink egészsége — Jö­vünk gazdagsága” — Egészségügyi Mi­nisztérium (zártkörű). 1983: „Lesz-e gyümölcs a fán?” (zárt­körű) Alkohol, börtön, narkó. 1987 : „Mentük” — Fotóművészeti Ga­léria; „Jelenidö” — Gödöllői Galéria. — Halló, Urban Tamást ke­resem. — Nem tudom adni. Bör­tönben van. Hívja néhány nap múlva, addigra kijön. ★ — Nem viccelt a kollégám, tényleg börtönben voltam, ter­mészetesen nem elítéltként, hanem dolgozni — mondja Urbán Tamás, amikor talál­koztunk végre. — A magyar- országi börtönökről készül egy könyvsorozat, ehhez csinálok fotókat. Az anyagból kiállítást is rendezünk az Ernst Mú­zeumban 1989 januárjában. Ezért járom most a börtönö­ket, s az időm nagy részét ott töltöm. De nem csak képek lesznek ám! — mondja, s egy székre állva kartondobozokat szed le a szekrény tetejéről. — A börtönvilág tiltott tárgyai — tesz elém különböző drótból, fémből készült eszközöket: barkácsolt vízforralót, külön­féle horgokat, kampókat, ami­ket lenyelni szoktak a rabok, házi készítésű szúrófegyvert. — Ezeket elkobozzák és ki­dobják. Én viszont meg aka­rom menteni, hiszen egy sajá­tos világ relikviái. Ott, abban a másik dobozban van egy kübli, talán ha öt van még az országban, hiszen a börtönö­ket is korszerűsítik. A napok­ban hoznak majd nekem egy régi típusú zárkaajtót, ezekből is alig maradt már. Szóval, ezek a tárgyak is ott lesznek a tárlaton. — Csövesek, alkoholisták, narkósok, börtönlakók: a tár­sadalom perifériájára szorult emberek. Mi vonz egy fotográ­fust ezekhez a témákhoz? Ta­lán a kuriozitásuk, a megdöb- bentés lehetősége? Amolyan mai polgárpukkasztás? — Nem. Ügy kezdődött az egész, hogy a KISZ KB-ban felvetették ... Nem, nem is ez­zel kezdődött. Hanem azzal, hogy 1969-ben a Pest Megyei Hírlaphoz kerültem. Besétál­tam az utcáról, mutattam né­hány képet, és felvettek. A Hírlapnál kezdődött minden: ott ismertem meg a szakmát, abban a remek, lelkes csapat­ban, ami akkor, ott együtt volt. Ez volt az én újságíró-isko­lám. S ez alatt a három év alatt kerültem közel az élethez is. Sok későbbi anyagom gon­dolata ebben az időben fo­gant. Például a váci kórház­ban készített Angyalcsinálók sorozat vagy az aszódi nevelő- intézet képei. Szóval, hogy visszatérjek: a KISZ KB-ban felvetették... — Várjunk még ezzel. Ha a legelején kezdtük, most ugor­junk a mába. Az újságokban olvashattuk, hogy Urbán Ta­más az ENSZ Egészségügyi Vi­lágszervezetének — a WHO- nak — fotópályázati nagydíját kapta képeiért. Az egész vi­lág a te munkásságodra fi­gyel? — Az egész világ azért nem. A WHO-val nem újkeletű a kapcsolatom, ha a bemutatko­zásom nem is sikerült valami szerencsésen. Évekkel ezelőtt már akartak rendezni nekem Genfben egy önálló kiállítást, el is küldtem az anyagot, sza­bályosan, ahogy a nagykönyv- ben meg van írva. Mivel azon­ban Magyarország a szervezet tagállama, kértek egy hivata­los engedélyt az Egészségügyi Minisztériumtól, ahol egy „il­letékes elvtárs” — attól félve, hogy nekik kell fizetniük uta­zásom költségeit — addig húz- ta-halasztotta a papír kiállítá­sát, amíg a WHO-nál megun­ták, mondván, ők nem várhat­nak rám időtlen időkig a prog­ram összeállításával. Szóval ez volt az én bemutatkozásom. A most díjazott képeket egy pá­lyázatra küldtem be. A szer­vezetnek hat régiója van, hat fődíjat adtak ki. Ebből az egyiket kaptam meg. összesen 11 ezer kép közül választották ki azt a 104-et, amit a világ öt nagyvárosában egyszerre fognak bemutatni. Ebben a kollekcióban szerepelek öt fo­tóval. — Akkor talán most: a KISZ KB felvetette ... — Ja, igen. Hogy csináljunk valami kiállítást az egészség- ügyi világnapra. Ez volt az első ilyen jellegű anyagom. A képeken egyetlen cigarettázó embert sem lehetett látni. Fo- tografáltam az érsebészeten, az infarktusos intenzív osz­tályon, a koraszülöttosztályon és egy dohánygyárban. Ez 1981-ben volt, aztán minden évben jött valami. — Minden évben? Ügy lát­szik nem készültem elég ala­posan, én nem tudok ennyi Urbán Tamás kiállításról. — Ezeket az anyagokat többnyire zárt körben muta­tom be. A Fotóművészeti Galé­riában és a Gödöllőn rende­zett tárlat szinte kivétel. El­sősorban nem a nagyközön­ségnek szánom a képeimet... — Talán az utókornak? — Nem, hanem azoknak, akik tehetnek valamit. A szak­embereknek. Talán az én ké­peim is hozzájárultak egy ki­csit, hogy kezdték nyitottab- ban kezelni például a narkó­sok ügyét. — Beszélni még csak lehe'- tett róla, de a kép mindig megdöbbentőbb a szónál. — Éppen ezért zártkörűek a kiállításaim. Nem akarok rosszat ezeknek a fiataloknak: több mint egy hónapig együtt éltem velük, hosszú ideig a gépet sem vettem elő. Befo­gadtak, megértették, hogy nemcsak egy dögös képet aka­rok csinálni, amivel aztán vil­loghatok, hanem segíteni sze­Másfcl évig jártam a mentőkkel. (Egy kép a sorozatból) retnék. Együtt mentem velük mindenhová, egyik kocsmából a másikba. Ha kellett, falaz­tam nekik... — Talán még ki is próbál­tad ezeket a szereket? — Igen. Tudni akartam, milyen a hatásuk, mit érezn.ek olyankor? Mielőtt elterjedne: nem lettem narkós! Egy alka­lomtól nem lehet rászokni. Ugyanígy született egyébként a mentős sorozat is. Másfél évig jártam velük, mire elké­szült az anyag. S most itt ez a börtön téma, ez köt le. Én csak ilyen intenzitással tudom csi­nálni! Persze közben dolgozom a lapomnak, az Ifjúsági Maga­zinnak is. Egyrészt, mert va­lamiből meg kell élni, más­részt nekem is öröm. ha néha szép lányokat fényképezhetek. — Hová lehet sorolni ezeket a képeket? Riport? Egészség- ügyi propaganda? Szociofotó? — Mondd meg te! Nem tu­dom. A szociofotó kifejezést vnem szeretem, az a harmincas évek műfaja volt, a társadal­mat akarta leleplezni. Én nem azt akarom mondani: lám, ná­lunk is van ilyen! Szerintem ezek a dolgok korunk velejá­rói, ezt szeretném dokumentál­ni: az időt, amiben élünk, a XX. század végét. A narkó, a baleset, a börtön egyelőre nem fog megszűnni. Együtt kell él­nünk ezekkel a dolgokkal. Ami csak úgy lehetséges, ha meg­ismerjük. Sokszor mondják a fotóimra: szörnyű, borzasztó. Lehet, hogy az, de akkor is nézni kell! M. Nagy Péter SZÜRKE EGÉRKE A TELEVÍZIÓBÓL A forrás nem apad el VW-ALKATRÉSZEK. Űj üzemcsarnok­ban készítik nem­rég Solymáron, a Test Megyei Műanyagipari Vállalatnál a Volkswagen Jctfa és Golf gépkocsik tetőléceit. Cserven László a tetőlécek ké­szítésének első fázisán dolgozik. Történetünk eleje minden­napos eset. Ny-nét, Etelkát ta­valy elhagyta a férje. Várat­lanul magára maradt két gyermekével; tizennyolc, il­letve tízéves leányával. Az anya — hogy megélhessenek — állása mellett újságkihor­dást vállalt. Ám egy ideig együtt laktak volt férjével a Pest környéki, közösen épített családi házban, s ez maga a pokol volt Szerencsére, nem tartott sokáig. Idén májusban az érdi lakótelepre költözött, a munkaadója, a posta oda helyezte dolgozni. Nagyobbik leánya időközben férjhez ment, de az OTP-lakás magas rezsije miatt, ketten is nehe­zen éltek a kis fizetésből. Ezért szeptember 10-én állást vál­toztatott, egy érdi butikba sze­gődött eladónak. És két nap múlva megtör­tént a tragédia. A hírközlő szervek is beszá­moltak annak idején a reptéri gyorsforgalmi úti szörnyű bal­esetről. Egy külföldi gépkocsi 110 kilométeres sebességgel beléjük rohant. A tűzoltóság lángvágóval bontotta szét az autó karosszériáját, hogy ki­mentsék őket az összetört személygépkocsiból. Ny-né nagyleánya vezette a kis Pols­ki Fiatot, mellette ifjú férje ült, hátul az anya, kisebbik gyermekével. Etelka a baleseti sebészet intenzív osztályán tért magá­hoz. Egy hónapig tartott a küzdelem: gégemetszés ... lép- eltávolítás... lábműtét... Ké­sőbb Ny-né, Etelka naponta visszajárt az őrzőbe, kómába zuhant kislányához. A másik gyermekét nem lelte. Csak kórházi elbocsájtásakor tudat­ták vele, hogy asszonylánya a balesetnél — amelyben vét­lenek voltak —, azonnal, a helyszínen meghalt. A kisebbik azonban várta az anyai szót, a simogatást. A súlyosan beteg — 38 napig kómában fekvő — gyerek gyó­gyulása érdekében a kezelő­orvos megkövetelte az édes­anya mindennapos látogatását. De hogyan? Lépni is alig tu­dott, nemhogy autóbuszra szállhatott volna. Taxira pedig nem tellett. Azokban a napok­ban kerestük meg először Ny- nét. Etelkát. Hogyan került a Pest Me­gyei Hírlap kapcsolatba a sze­rencsétlenül járt családdal? A humanitás, mint a víz­folyam, kivájja a maga csa­tornáit. Elembertelenedett a világ ... megszűntek az em­beri kapcsolatok ... nem törő­dünk egymással — hajtjuk, is­mételgetjük untalan. Az élet ez esetben is ellentmondott a rosszhiszemű általánosításnak. Ny-né, Etelka nem maradt magára tragédiájában. Először egy alig néhány hó­napja ismert szomszéd házas­pár (nevüket nem engedték nyilvánosságra hozni!) állt mellé. A baleset után ők kutatták fel, miután két napig nem találták, ök hozták ha­za, ápolták, s előlegezték ki­adásait, intéztek minden hiva­talos ügyet. Ez a névtelenség­be burkolózó szomszéd mond­ta el az érdi nevelési tanács­adóban dolgozó pszichológus­nőnek, Grünwald Ferencnének a nagy bajt. S Grünwald Ferencné tudta, kihez kell for­dulnia. Miskolczi Katalin, a Hazafias Népfront városi tit­kára szerkesztőségünk segít­ségét kérte; adjuk közre ... Egyidejűleg a népfrontbizott­ság munkatársa, Gárdonyhegyi Ferencné, Sárika félnapokra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents