Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
4 MK4i YEl] 1987. DECEMBER 24.. CSÜTÖRTÖK Helye a történelemben KÖZÖS TÉMA BŐVEN AKAD A taktikázásra, semmitmondó tere-ferére, ami máskor áthidalja a különböző nyelvű emberek találkozásának első perceit, most nincs szükség. Ahogy belép a szobába, egymásra ismerünk. Horst Scherhammer, a nagymarosi vízlépcsőnél dolgozó osztrák fővállalkozó cég, a Donaukraftwerke AG építésvezetője az újságíróra, aki a késő őszi napsütésben tanácstalanul álldogált az Országos Vízügyi Beruházási Vállalat lerobbant Nyvája mellett. Én meg a mesebeli királyfira ismerek, aki ugyan nem fehér lovon, csak egy vadonatúj Mazdán, de segítségünkre sietett. Ahogy Honvéd Tiborral, az Oviber nagymarosi létesítményi főmérnökével felelevenítjük a körülöttünk ülőknek a történetet, s ismét dicsérni kezdjük a csodaautót, az építésvezető csak legyint az egészre. Mondja, ezután még jobb, még gyorsabb kocsira lesz szüksége. Hamarosan elérkezik az az idő, amikor szinte naponta kell ingáznia a nagymarosi és a majdan épülő bécsi erőmű között. Nehéz, embert próbáló idők lesznek azok — olvasom ki villanásnyira elkomoruló tekintetéből. Csak egy pillanat az egész — újra felcsattan a nevetése. Hogy min mulat, nem tudom, hisz’ sokan üljük körül az asztalt. Közös élmény pedig — az augusztus óta eltelt röpke pár hónap alatt is — bőven akadt. Egymás szájából veszik ki a szót, az osztrákok tört magyarsággal, a magyarok meg fordítva. Lassan már arra sincs szükség, hogy Farkas Károly, 1 hajóskapitány, Franz Him- nelbauer kis motorcsónakjával indul a kotróhajóra az Oviber létesítményi főmérnöke segítsen át bennünket a nyelvi nehézségeken. Diaképek kerülnek elő valahonnan, azok meg amúgy sem igényelnek kommentárt. Míg nézzük azokat, Honvéd Tibor, s az eddig hallgatag Velősy Imre, az Oviber beruházási főmérnökhelyettese fenyegetően inti meg immár hagyományos tekepartnereiket: mivel közös beruházás volt a felvételek főszereplője, a győztesnek kijáró vándorserleg, jobb, ha az osztrákok most vereségre készülnek fel! Egymásra kacsintanak, ahogy barátok szoktak. Látom, összemelegedtek. Aki nem tud beilleszkedni, annak mennie kell, mondják. — Tiszteletben kell tartanunk a magyar törvényeket, szokásokat, s én ezt mindenkitől egyformán meg is követelem — szögezi le Nikolaus Rohla, az alvállalkozóként közreműködő Universale-Bau igazgatója. — Semmiféle le- zserséget nem engedhetünk meg magunknak. S ha valaki mégis visszaél a vendégszeretettel, az magára vethet... Elmeséli, mint repült a második görbe esetét követő mulasztás után az építkezésről, de vállalatától is egy amúgy jól képzett szakember. Ha nem mondja ezt, tán megdöbbenek a látványtól: lenn, a visegrádi Duna-parton megállás nélkül, mégis komótosan, higgadtan mozognak az emberek és a hatalmas dömperek. Senki nem kiabál, nincs szükség arra, hogy valaki egyfolytában rohangáljon jobbra meg balra. Rohla úr szerint ugyanis minden tisztességes helyen előre rendezik, kinek mi a dolga, amivel aztán tisztában is kell legyen az, aki itt munkát kap. Állítja, nem válogatott emberek az itteniek. Jöttek, mert errefelé akadt munka, s végzik a dolgukat ugyanúgy, mint odahaza. Még a munkarend is ugyanaz, teszi hozzá — tíz nap az építkezésen, majd négy otthon, a család körében. Nehéz lehet így az élet, mondom Kurt Baumgartnemek, a DoKW gazdasági ügyintézőjének. Nem cáfol rám, nem is erősíti meg véleményem. Csak annyit mond, hogy o háromhetes szabadságra, a karácsonyi, szilveszteri ünnepekre készülnek már valamennyien ... Amint ezt megemlíti, elcsendesül a társaság. Ügy tűnik, Josef Habichhoz, a DoKW főépítésvezető-helyet- teséhez hasonlóan, valameny- nyiük a családjára gondol, öt három gyerek, meg az asz- szony várja az ünnepekre. Ideiglenes otthonában, a visegrádi házban ott lapul már a bőrönd mélyén a legkisebb lánynak való népviselet. Még az ősszel megvette... Mikor a másik, nyakigláb fiút, Gerald Harrauert faggatom, hogy ő vajon mivel kedveskedik otthon a kicsinyeknek, szégyenlősen elpirul: fiatal házas, csak az asszonyra van egyelőre gondja. Kérdezősködnék még, de látom, mennének. Lassan szétszélednek. Várja őket a munka. Az iménti beszélgetés csak apró kitérő, pillanatnyi kikapcsolódás volt számukra. Az ünnepek előtt sok még a feladat. Mert, ha Viktor Stepa- nek, a Brandner GmBH épíVége a munkaidőnek Vimola Károly felvételei tésvezetője úgy is véli, hogy az ideiglenes Duna-meder kialakításával jövő év végéig vidáman végeznek, azért a munka dandárja még hátravan. Hogy továbbra is vidáman dolgoznak, abban nem kételkedem. Igaz, erről csak any- nyit mondanak, hogy a munka akkor is munka marad, ha ők szomorúak... Azt hiszem, igazuk van. P. Zs. K arácsony van. Szenteste közelgett Sopronkőhidán is 1944-ben, amikor — december 24-én — kivégezték nyilas pribékek Bajcsy-Zsilinszky Endrét. „A halottak szolgálnak” — mondta utolsó rabsétáján Rajk Lászlónak. Akkor — ezen a „rút karácsonyon” — már SS- alakulatok szolgáltak Sopronkőhidán. Bajcsy-Zsilinszky Endre rabtársához fordulva még hozzátette: „Minden nemzetben lehetnek hitványak, de a nemzet nem lehet becstelen.” Az akasztófa tövében méjtóságteljesen állt, mert tudta azt, hogy akik őt halálra ítélték, valójában már halottak. Azóta is fel-alá jár a magyar történelemben — ahogyan Illyés Gyula fogalmazta — s a helyét keresi. Emlékét, a nemzettel együtt a Bajcsy-Zsilinszky Endre Társaság őrzi. Miért és hogyan? — kérdeztük Morvay Lászlót, a társaság titkárát. — A nemzet nagy mártírjának századik születésnapja közeledett 1986-ban. A még élő barátok, harcostársak, az emlékét őrző. fiatalok akkor határozták el, hogy baráti társaságot alapítanak. Tehát a múlt, a jelen és a jövő kapcsol össze bennünket. Méltó érré! Bár sokan romantikus ködlovaknak látják, az viszont tagadhatatlan, hogy politikai útja nem kacskaringókon át vezetett a kommunistákkal való megegyezésig, majd a bitóig, hanem nyílegyenesen haladt. Példa erejű nála a magyarság hallatlan szeretető, a nemzet féltése és szolgálata. Mindezek a gerincességgel ötvöződtek benne. Amikor 1933-ban Gömbös Gyula visz- szajött Hitlertől, Bajcsy-Zsilinszky Endre az Országgyűlés előtt ezt mondta: „Itt nem volt és nem lesz német világ, s ezért elmegyek a golyóig vagy az akasztófáig." Próféiikus szavak, mert megtette ezt az utat. A rátörő Gestapo-különítményt revolverrel fogadta lakása ajtajában, s a tűzharc után sebesülten hurcolták el. Még egy példa politikai éleslátására: már 1942-ben megírta az akkori miniszterelnöknek, hogy a németek elvesztették a háborút. Nem azt jelentette ki, hogy el fogják veszíteni, hanem, hogy elvesztették ... Ma és tíz, száz év múlva is követendő példa lesz Bajcsy-Zsilinszky Endre gerincessége, erkölcsi bátorsága és politikai éleslátása. A baráti társaság feladata, hogy megismertesse a fiatalsággal Bajcsy-Zsilinszky szellemi örökségét. Mert méltó eszménykép lehet az ifjúság számára. Ma ismét megkoszorúztuk szobrát Budapesten, a Deák téren. Szelleméből újra és újra erőt merítünk. Ru. L. MOST KELL CSAK IGAZÁN TANULNI Kétkedik, mégis bízik Uszályra telepített kotrógépek mélyítik a medret, hogy hajózható legyen Farmernadrágban, lezser pulóverben, kihajtott gallérú kockás ingben ül velem szemben Kettler Katalin. Fiúsra vágott haja kissé őszül, ez elbizomyta- lan.it, amikor a korát akarom meghatározni. Nézem kicsit markáns arcát, figyelem a szavait, fegyelmezett, kissé visszafogott mozdulatait. Kemény vitapartner lehet Kettler Katalin. Hogyan lesz valaki alig négyesztendős párttagsággal a háta mögött megyei pártbizottsági tag ? Mi sarkall arra egy fiatal nőt, hogy a KISZ lépcsőjét átlépve rögtön a pártba kérje felvételét? Milyen munícióval indult az életnek? Ezek a kérdések kavarognak bennem, miközben hallgatom. — Itt születtem Vácott — kezdi csendesen. — Harmincnyolc éves vagyok. Gépipari technikumot végeztem, öten voltunk testvérek, édesapám főkönyvelői és anyukám tanítónői fizetéséből éltünk. Volt, hogy egyszerre hárman jártunk középiskolába. Ez a tény egyben meghatározta az igényeimet is. Nem tudtam, tehát nem is szerettem szórakozni. A középiskolai KISZ-élet nem sok töltést adott, inkább visszajártam régi iskolámba ifivezetőnek. Mindig tenni akartam valamit a közösségért. S. mive! az ifjúsági mozgalomban nem találtam megfelelő teret erre — mert nem elégített ki a bálokban, táncestekben, kirándulásokban csúcsosodó KISZ-élet —, valami mást kerestem. Az érettségi után. 1967-ben nem válogathatott a munkalehetőségek között, a Forte gyárba ment. A papírcsomagoló üzembe került gép mellé. Bár később csoportvezető lett. ma pedig programozó csoportvezető és a színes papír csomagolását irányítja — munkásnak vallja magát. S ez nem frázis. — Fehér holló voltam akkoriban az érettségimmel a gép mellett. Szakszervezeti bizalmi lettem, s talán másképpen alakul az életem — s ebben találom meg a társadalmi vénám számára a teret —, ha nincs mellettem olyan ember, mint az akkori üzemvezetőm. Schartz Mihály. 6 tapasztalt mozgalmi ember, régi kommunista volt. Soha nem tartott nekünk kiselőadást, nem szónokolt, de minden tettével, megnyilvánulásával. egész személyiségével azt sugallta; legyek olyan, mint ő. Akkoriban még huszonegy év volt a párttagság alsó határa. Amint lehetett, jelentkeztem, ajánlóm pedig az üzemvezetőm lett. P ártcscpor tb i zalm i volt, már elvégezte a marxista középiskolát, amikor 1975-ben hivatták a megyei pártbizottságra. Egy hosszú beszélgetés után megtudta, hogy a megyei testületbe jelölik. A statisztikai szemlélet is hozzájárult, hogy öt válasszák, mondja tárgyilagosan. Az első ülések megrázták, rádöbbentették, milyen keveset tud. Amikor egyéves pártiskolára küldték, szinte itta magába a tudást. Utána azonnal jelentkezett a szakosítóra, s amint elvégezte, újabb tanulási lehetőséget keresett. Közben olyan párt-alapszervezetnek lett a titkára, amely olyan üzemben van, ahol majdnem négyszázan — zömmel nők — dolgoznak. Kimondva, kimondatlanul egészségtelen munkahely, hiszen sötétben dolgoznak egész nap. Aki ott lehúz néhány esztendőt, már el sem tudja képzelni a verőfényt napszemüveg nélkül. A két-hároim műszakba osztott betanított munkások között nem könnyű politizálni. A család, a gyerekek gondja, a teljesítménybér mind-mind visszahat a mozgalmi munkára. Mégis az a tény, hogy esztendőkkel ezelőtt ebbe az alapszervezetbe igazolt a Forte igazgatója, Fenyő László. azt jelzi, van véleményük, érdemes őket meghallgatni, s ez a kapcsolat nem egyoldalú. Kettler Katalin nagyapja — még 1922-ben — egyik építője volt a gyárnak, ahol ma is munkásdinasztiák dolgoznak. Az emberek szívesen hozzák ide a gyerekeiket — mondja. — Az én sógorom, a húgom szintén fortés ma is. Pedig sok nehéz időszakot megért ez a vállalat, az alatt a huszonegy év alatt i,s, amióta itt dolgozom. A legnehezebb talán az i98o-as ezüstáremelés volt, amely csaknem alapjaiban ingatta meg az üzemet. Sokan elmentek abban az időben, ám akik kitartottak, azokat a leküzdött nehézségek még szorosabb kollektívává kovácsolták. Ma más gondokkal néz szembe a párttitkár. Januárban még tizenkét fiatal szeretett volna párttag lenni, decemberre valamennyien visszaléptek. Ez az első év, hogy nem lesz tagfelvételük. Tulajdonképpen megérti, hiszen a régi, tapasztalt kommunisták is megfogalmazzák mostanában a tagkönyv- cserével kapcsolatos beszélgetések alkalmával kételyeiket. — Féltem a családosokat és a nyugdíjasokat — mondja Kettler Katalin. — A szüleimmel élek, támogatom őket Szükség is lesz rá, hiszen a házért, amelyet annak idején két kezük munkájával építettek öt gyereküknek, évi tizenötezer forint adót fizetnek majd. A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy szinte lehetetlen eligazodni az információáradatban. A kötvény, a vagyonjegy vagy éppen a kincstárjegy fogalma mindannyiunk képzeletében a kapitalista gazdaságpolitikával azonosult. Sok párttag megfogalmazta, magam is ezt vallom, az ideológia lépés- hátrányba került. Ezért állunk értetlenül, aggodalommal az események előtt Többen megkérdezték tőlem mostanában, ugye már nem akarok többet tanulni? Pedig most akarok igazán, mert másképpen nem maradhatnék nyugodt lelkiismerettel alapszervezeti titkár. Kétkedik, mégis bizakodó. Meglepő ellentmondó állítását így magyarázza meg: — A negyven párttag felével beszél gettünk eddig. Sok mindent nem érte nek. Néhányan közömbösséggel, befe! fordulással reagálnak a jelenlegi pali tikai helyzetre. Különösen a régi kom munistákat érte nagy trauma, hiszen ők az életüket tették erre a rendszer re. Mégis bizakodó vagyok, mert vaia mennyien egyet akarnak: kibontakozás, és rendet. Kettler Katalin kínosan ügyel arra hogy a napi politikai tevékenysége ne menjen gazdasági munkájának kárára Így nem sok szabad ideje marad Magánéletéről is faggatnám, ám mivel nem tudom, miként fogadná, inkább a családja felől érdeklődöm. Bizonyosan várta már a kérdést: — Hogy miért van egy fiatal nő egyedül? Alig múltam húszéves, amikor kiderült, hogy cukorbeteg vagyok A tudomány mai állása szerint ez a betegség gyógyíthatatlan. Orvostól orvoshoz jártam, szakirodalmat olvastam. Sem ez, sem az nem javasolta akkoriban cukorbeteg nőnek a szülést. És család gyermek nélkül? Nehéz időszak volt ez az életemben, de egyben meghatározta további sorsomat, életutamat is. Farmernadrág, lezser pulóver, kockás ing, fiúsra vágott, kissé őszülő haj Ilyen volt a beszélgetés elején Kettler Katalin. Már nem érzem visszafogottnak a mozdulatait, kicsit markáns vonásai gazdag érzelemvilágot takarnak és azt hiszem, bár kemény vitapartner lehet, élmény vele vitatkozni. Mint ahogy beszélgetni is. Móza Katalin
