Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-28 / 281. szám
fVüfer < HfCIJTl 5 1987. NOVEMBER 28., SZOMBAT Tóth.-Máté Miklós: Életkép paddal Igazán szép ez az őszi reggel. A párán át szétszóródik a napfény, alápereg, megfényesíti a park sokszínű fáit, bokrait, de még a szürke betonsétánynak is jut belőle, és megvidámodnak a padok. Az avar sem zörög most úgy, a harmattól puhán tapadnak össze a falevelek, alázattal kunkorodnak a cipőtalp alá. Molnár Ede megáll a park közepén. Naponta itt visz el az útja a munkahelyére, de még sohasem állt meg és nézett körül. Pedig az október már hetek óta csendes, szűrt fényű, színes, és ez a park ilyen volt tegnap és azelőtt is. Nem vette észre? Hogy lehet ez? Molnár eltűnődik ezen, míg tekintete beleakad egy mézbarna bokorba, mely előtt egy pad húzódik meg avarral félig leterítve. Molnár kis töprengés után a pádhoz megy és leül. Fekete diplomatatáskáját maga mellé állítja. „Még van időm — gondolja —, néhány percig elüldögélek itt.” Szürke átmeneti kabátját kigombolja, fejét kicsit hátrabillentve behunyja a szemét. Amikor ismét kinyitja, észreveszi Péterit, az egyik munkatársát. ahogy nagy, megnyújtott léptekkel siet át a parkon. „Hogy lohol — nézi Molnár —, pedig még van idő.” Péteri szórakozottan arra pillant, majd megtorpan néhány lépés után, mint akinek most jutott el a tudatáig a látvány. A oad, rajta a békésén üldögélő Molnárral. — Hát te... — fordul vissza —, mit csinálsz itt...? — Ülök... — mondja Molnár, — Rosszul vagy? — Nem, dehogy ... Miért lennék rosszul ? — Hát... hogy itt ülsz.. 1 — Szerinted csak akkor ül az ember, ha rosszul van? ... — Na nem ... csak tudod — Péteriből apró kis nevetés nyikkan, mint egy szünetjel a megrekedt társalgásban. Menne is már, de ez így túlságosan félszegnek tűnne, ezért hát újra kérdez: — Akkor miért ülsz itt? — Nézd... — mondja Molnár vidáman felpörgetve a szót —, olyan szép ez á reggel, gondoltam, leülök kicsit erre a padra. Csak úgy, ahögv ezt mondani szokás. Nézelődni, eltűnődni ... — Nem akarsz jönni dolgozni? — Miért ne mennék? — Molnár az órájára pillant. — Van még idő... — Te tudod... — mondja Péteri, majd int és továbbsiet. Néhány hármasugrásra emlékeztető lépés után visszanéz. Ott ül még Molnár? Egyáltalán ott ült? Molnár ott ül és jól érzi magát. Péteri megjelenése óta talán még inkább. Hiszen kedvébe csipetnyi kajánságot is vegyíthetett a kolléga értetlensége láttán. Még hogy miért ül itt? Jellemző ez a kérdés Péterire. És úgy tette fel, mintha legalábbis a fején egyensúlyozna a pádon és közben szájharmonikázna. Molnár nevet képtelen ötletén, hátranyúl, letép egy levelet a bokorról, tépkedni kezdi. Még hogy miért ül itt? Ezért, hogy ezt a picinyke levelet szétcsipegesse. Van ennél fontosabb most? Nincs. És közben zuhog rá a mustillatú ősz, megrészegítve kicsit a lelkét. Űjabb ismerősök jönnek, vállalatiak, de a házukból is egy asszony. Megnézik a pádon pihenő Molnárt, köszöntik. Molnár kedélyesen visz- szainteget, aztán ő is elindul, kalapját a kezében lóbálva sétál be a munkahelyére. A portásfülke ablaka megkoccan, Molnár megáll, arra néz. Icuka, a telt idomú portásnő mosolyog ki rá, és gyorsan kinyitja az ablakot. — Milyen az iclő, Molnár elvtárs? —- Remek ... — Hallom, hogy ott tetszett ülni a parkban ... — Na és...? Nem szabad talán? — Jaj hát már hogyne lenne szabad ... — nevet Icuka —, ne tessék már ezért megsértődni... Molnár nem felel, fölmegy a lépcsőn a munkaügyi osztályra, ahol dolgozik. Kerén.viné kávéfőzés közben vidáman odaszól. — Hozott nekünk levéléket, Ede? — Milyen leveleket? » 7r-=Szépr színes. faleveleket. Vagy. nem azt szedett a parkban? — Nem azt — mondja Molnár. — De igaza van, szedhettem volna faleveleket is. Rozsdabarnát, bordót, lilát, méregzöldet... — Na látja, maga kis lusta. Akkor mit csinált ott? — Csak ültem. Tudja, Klárika — vált át gúnyosba Molnár —. ma reggeltől másodállásban parkőr vagyok... így már érthető? — Na jó, nem kell azért mindjárt gorombáskodni. Kerényiné sértetten elfordul. Micsoda alak ez a Molnár, már kérdezni sem lehet tőle semmit! Dél felé az igazgató hívatja Molnárt. Leülteti a bőrfotelba, hosszan nézi, mielőtt megszólal. — Na, mi is volt ott a parkban, Molnár elvtárs? — Nem értem, igazgató elvtárs. Mi lett volna? Ültem ott egy kicsit ... — Ült. Na jó. Elfáradt? — Nem fáradtam el. Sőt, határozottan frissnek éreztem magam. — Frissnek? Ez érdekes. Ne értsen félre, tulajdonképpen semmi közöm hozzá, végül is nem munkaidőben történt. De mint magánembert érdekelne ... Mi indokolta akkor, hogy munkába jövet leüljön arra a padra? — Nem is tudom. Talán az idő, igazgató elvtárs. Mintha a leveleiket vedlő fák tereltek volna oda. — A fák? Azok terelték oda? — Jelképesen persze. Valójában úgy éreztem, hogy le kell egy kicsit ülnöm. Nézelődni, eltűnődni... Emlékszem, még egy vers is motozott az agyamban Berzsenyitől: „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög”.. — Sárga levél zörög — ismétli meg az igazgató és bólint. — Értem, Molnár kartárs, értem... — Az íróasztalhoz megy, matat a papírok között, de fél szemmel a beosztottat figyeli. — Mondja, kartársam, nem dolgozott maga túl sokat az elmúlt időszakban? — Nem, igazgató kartárs — mondja Molnár. — Nana, nekem nem szükséges mellébeszélnie. Ha akar, igazán elmehet egy hét szabadságra. Esetleg két hétre is. — Köszönöm, igazgató kartárs, de nem érzem magam kimerültnek. Inkább nagyon is tettre késznek. Az igazgató meggyürköli az arcát a bal kezével, és közben nyújtottan ezt mondja: ühüm ... Molnár ölébe ejtett kézzel ül, fegyelmezetten ösz- szezárt szája mögött mosolyok fic- kándoznak. de vigyáz arra, hogy egyik se merészkedjen elő. — Na, jól van — mondja az igazgató —, maga tudja. Csak Hát engem is meg kell értenie... Az emberek figyelik egymást, kartársam. Valaki leül a padra munkába jövet, csak úgy ... Ez még önmagában nézve lehet egyedi eset is. De holnap esetleg már ketten ülnek le. Holnapután már négyen, azután tizennégyen. Előbb csak tíz percre. Aztán fél órára. Végül már fél napra. Csak ülnek, csak ülnek ... Mert az idő szép, élni jó. De mi lesz akkor a vállalattal? Írjuk ki, hogy sziesztázunk? Mindent a maga idejében, Molnár kartárs. Ott a szabad szombat meg a vasárnap, amikor egész nap ülhet a pádon. De hétköznap? Csak úgy...? Miféle impresszionista elgondolás ez, Molnár kartárs ? No, csak azért... Egyébként nincs semmi baj, de máskor jobban ítélje meg a cselekedeteit. Elvégre nem vagyunk már álmélko- dásra hajlamos gyerekek. Ősz meg mifene. Nem igaz? Aznap már nem történik semmi, leszámítva, hogy a kollégák gyanúsan méregetik Molnárt és összesutyorognak a háta mögött. De ez őt különösebben nem zavarja, sőt néha még halkan fütyörészik is. És a tollát pörgeti az ujjai között, mint diákkorában. Otthon azonban újabb meglepetés várja. A felesége kisírt szemmel fogadja, és nem válaszol a köszönésére. — Veled meg mi van? Az asszony elfordítja a fejét, hallgat, Molnár értetlenül nézi, majd vállat von, a hűtőszekrényhez megy, kivesz egy üveg sört, felbontja. Tölt a pohárba, iszik. Kivel, ültél reggel a parkban?! — Az asszony hangja remeg az indulattól. — Micsoda ...? — Ne add az ártatlant! Hallottam, hogy egy nővel. Egy kontyos szőkével. Molnár nevetni kezd. A pohárból a sör a nadrágjára löttyen. — Ott ültem, igen — mondja —, de nem egy kontyos szőkével, hanem egy barnával. Veled. Mert te is ott voltál velem, gondolatban .... Odamegy az asszonyhoz, átöleli. — Ne hízelegj — tolja el magától a felesége —, úgysem tudsz levenni a lábamról. Ki volt az a kontyos szőke? — Az ősz... — mondja Molnár és elkomorodik. Mint akit hirtelen hideg szél térít józanságra. Másnap reggel ismét a parkon megy keresztül. Az idő a tegnapival rokon, de már nem hívja a pad. Az avar megrezzen a lába alatt, ahogy leszegett fejjel siet a munkahelyére. Ügy mint azelőtt. Mint évek óta mindig. Mint évszázadok óta. Rátkai János versei Ide már... Ide már úgy jöttem Tudtam rám mi zuhan S mi vár rám Hogy árván Kell járni az utam Már nem szólok vissza Mint ki nem is érez Menekül Egyedül Az ember, mit ér ez Az emberi szóba Belekapaszkodom S cipelem Hitemen A nehéz napokon S ha van benne részem Mint legendás árva Vonszolom Monoton Az utcákat járva Konczek József: Levél a csatártól Celofán-csillogású nyárban lassan olvasom egy réges-régcn nyugdíjazott labdarúgócsatár levelét, hanyatt fekve, s műtős csipeszek helyett a hasamon szerelmes ujjak sem araszolnak. Olvasok. És nem legyintek, hogy mesebeszéd, amint leírja műtétjét, én képzelem, hogy olyan lehet a beforradt heg szegényen, az öltések nyoma, a vöröslő forradás a hasfelületen. mint a régi típusú futball-labdák fűzőtájéka, ha meg nem oszlottak el a varratok, nem szívta őket magukba a test, vagy olyan lehet, mintha nagy macska karmolt volna a húsába. Sokat beszélgettünk azelőtt, és már jó ideje keresett meg levélben vagy telefonon, és most azt írja, magába vonult, gondolkodik, és különösen a műtét után olyan képzetei támadnak, mintha futball-labdára hasonlítana a hasa. Mulatságos, ugye? Kedves, humoros öregem! Bután, így utólag aggódom érte, s még valami menthal-klinika is eszembe jut, ahol a lélek ijedelmét elmulasztják aranybarna szemű asszonyorvosok, őszhajú bölcsek, ám hajlandó vagyok inkább azt remélni, hogy most aztán visszatért az egészsége, ha így humorizál, töltse kedvét bármilyen groteszk ötlettel, de írjon nekem levelet, t kérdezze meg, engem hogyan operáltak, majd megírom, azt is. hogy már rég nem érdekel a sport, futball helyett görögdinnyéket emelgetek, kézzel, a piacon, papírom félbehagyott verssel ott van a szobámban, de nemcsak írok, olvasgatni is jobban jut időm, igaz, hogy az életem kialakulatlan, még mostanában is, hogy a görcsös lélegzést kezdi elfelejteni szívem, s tüdőm. Azért az a régi sportpálya eszembe jut, fű nőtte be, ahogy elképzelem, féltéglák vannak rajta meg törek. S meg kell mondja neki őszintén, hogy nem megyek oda többet, csak rá vagyok kiváncsi. Mert nagyszerű szélső volt az öreg. Rostás-Farkas György versei: Húsz év után Húsz év után úgy rúgták ki Hogy földet sem ért lába Ügy érte mint tüzes láva Elsöprő áradat A láncszem elszakadt Ezer szál kötötte oda Nem volt különösebb álma Csukott szemmel megcsinálta Rutinból mit kellett A hibái mellett Persze hogy voltak hibái Persze hogy nem volt hófehér Dehát húsz évbe belefér Egy-két hiba bátran S ki az ki hibátlan Több tapintat kellett volna S egy kis emberség iránta Biztos hogy másképp kívánta A búcsúként kapott legutolsó napot BódásJános: A kidöntött tej Ha kár ér, arra gondolok: rosszat tettem s valaki büntet. 1. Látom magam, mint kisfiút, az istállót, a tehenünket, anyámat: fej, s a friss tejet ötliteres kannába tölti: — vidd a csarnokba, jól vigyázz, sötét van, el ne ess, ne döntsd ki! S én fütyörészve ballagok télen, nyáron, a csendes estben. Fütyülök :n. akár öröm, akár félelem van szívemben, s még most is érzem: a teli kanna a bokámat veri. Füttyömről már mindenki ismer sötétben is. Az emberek mondják: — fütyül ám, viszi már a tejet a kis Bódás gyerek! Jó áriája van neki! S mikor az utat hó lepi, vagy sötét van és mély a sár, elránt a nehéz kanna és kidől a tej, megvan a kár! A fehér tócsát sírva nézem, tudom, kijár ezért a részem! S mire védelmem mondanám, már el is rak szegény anyám, és korhol: — Mert mindig fütyülsz, könnyelműsködsz. Nem ebből élsz! Uraknak való a bolondság. A dolgodat tedd, arra nézz! De nem használt a jótanács. (nem Is koronáz rang, vagyon.) De szivemben kincs van, a dalt semmiért abba nem hagyom. Síkos a lét, meg-megcsúszom, kár ér s egy szellem-ujj megint: ejnye, ejnye, te élhetetlen, mit döntöttél ki már megint? Éleződik a szó Fogamhoz éleződik a szó, szikráznak a betűk. Hazám színekkel borít, s hozzám tapad. Fehérre meszelt szerelmeim eltévedtek Isten útjain. Magasságok, mélységek Próbálkoztam sok szakmával: voltam szerszámkészítő, voltam kereskedő, apám örököseként vakmerő. Tekintetekkel és változásokkal egy, megpróbáltatásokkal, lemondásokkal egy, magasságokkal, mélységekkel, igenekkel és nemekkel.
